Sebestyén Rózsa, Kakasd

 

A látogató

- Rövid novella a kitelepítésről, egy székely kislány emlékei -

 

 

Fülledt nyár volt, otthon játszottam az udvaron. Imádtam a nyári szünetet, ezt az iskola nélküliséget.
Szabad voltam, egész nap azt csinálhattam, amihez csak kedvem szottyant. És én csak játszottam… Kint az udvaron, és a ház előtt kergettem a lepkéket, dunsztosüvegbe zártam a méheket, pancsoltam a gangra kihelyezett vájlingban és futottam, ahogy csak a lábam vitt a gondtalanság kellős közepébe, végig a poros, traktorkerék nyomos utcán. Szabad voltam, sőt ennél sokkal több: egy igazi varázs birodalom ura.
10 éves lehettem azon a nyáron.


Nagy házunk van, méretes telekkel és hosterral, ahogy az szinte mindenkinek a faluban. A felső szomszédunk a nagybátyámék kockaháza, és felettük a nagyapámék laktak, egy egy soros sváb házban.
Mi mindig itt laktunk, apám, a nagybátyám és a papám is, és ez így volt rendjén…


A mai napig emlékszem arra az ősz hajú, nagyon öreg bácsira, akivel azon a nyáron találkoztam. Egy sötét, régi szabású, viseletes öltönyt volt rajta; amitől olyan törékenynek és megfáradtnak tűnt. Nem egyedül jött, egy másik vele egyidős férfi kísérte.
Nem tudtam, kik lehetnek, sose láttam őket előtte, de hozzánk jöttek, biztosan láttam, hogy hozzánk jönnek.


Óvatosan, már-már szinte félénk mozdulatokkal nyitotta ki a kapunkon a reteszt. Én ott álltam az udvar közepén és vártam, hogy kiderüljön, hogy valami rég elfeledett rokon érkezett meg, valaki, akit én nem ismerhetek. De ő nem indult meg felém, nem örült meg, hogy láthat, nem akart észre venni sem. Én meg csak makacsul álltam és vártam, hogy felfigyeljen rám.


Furcsa volt, ahogy az udvaron lassú léptekkel haladt. Mintha minden fű szálat köszönteni akarna, aztán észre vette az öreg körtefát. Én is szerettem azt a fát, de akkor nem értettem, hogy miért könnyesedik be a szeme, és miért néz rá ekkora szeretettel. Az csak egy fa, gondoltam, az csak egy fa, semmi több.


Már majdnem ott állt mellettem, amikor végre felém fordult és halkan köszönt:

Jó napot!- A hangja udvarias és kimért volt. - Ha nem bánja körbenéznék itt, nem akarok zavarni, és nem maradok sokáig sem, csak kicsit nézelődnék.


Én csak értetlenül néztem, és nem tudtam megmozdulni sem. Egy felnőtt jó napotot köszönt nekem? Mi végre? Mi történik itt tulajdon képen? Nem értettem, tőlem senki nem kért még ilyet. Szeretem a zöld redőnyős házunkat, nagyon szeretem, és számomra ez a legszebb ház a faluban, de eddig még senki nem akarta megcsodálni. Nem tudtam mit is mondjak, elakadt a szavam. Csak álltam és néztem.


- Tudja, én itt laktam, ez az én telkem és az én házam volt valamikor. – folytatta, talán azért, mert látta az arcomra kiült tanácstalanságot.


- Hagyd Hans, úgysem érti. Felesleges magyarázkodni, menjünk innen. – mondta a másik férfi, fájó, elcsukló hangon.


- Igazad van, nem kell magyarázkodni, mindjárt mehetünk, de értsd meg, látnom kellett. –felelte és a hangja megtelt szomorúsággal és beletörődéssel.


Az agyamban csak úgy cikáztak a gondolatok, mi történik körülöttem, kik ezek az emberek, és mióta az ő házuk, a mi házunk? Nem értettem, semmit sem értettem, ebből az egészből, csak azt láttam, hogy ez a két férfi szomorú, és úgy éreztem, én tehetek róla.
Többet nem szóltak már hozzám, pár pillanatig még megpróbálták beégetni az udvar és a környék képét az agyukba, a régi emlékeik közé, amik már a múlté voltak, de bennük még mindig oly elevenen égtek, aztán elköszöntek.
Én pedig csak álltam és néztem, nem tudtam megszólalni, azt sem tudtam, mit érzek. Csak az volt biztos számomra, hogy az udvar füvétől a gyümölcsfákig, mind-mind az ismerőseik voltak, és amíg én játszottam velük, nekem egyik sem mondta el, hogy előttem másokkal is játszottak, hogy ők valamikor máshoz tartoztak. És hogy azok az emberek, még most sem felejtették el őket, és ha tehetik, visszatérnek, ha csak egy látogatás idejére is, de visszajönnek és beköszönnek a régmúlt ismerőseinek.
A két férfi amilyen váratlanul jött, olyan váratlanul el is ment. Csendesen távoztak, a reteszt is gondosan a helyére tették.

Egy pillanatig olyan volt minden, mintha sosem jártak volna itt. Mintha nem is lenne ez az egész igaz. És én ezt akartam hinni, de ahogy körbenéztem, mindenhol őket láttam. A fű készségesen megőrizte a léptük lenyomatát, a fák árnyékai az ő alakjukat öltötték fel, a tikkasztó levegő mintha erősebben rezgett volna ott ahol több időt álltak; minden azt mutatta, hogy itt valaki járt, ide valaki visszatért.


És én soha, soha nem tudtam elfelejteni, ezt a látogatást.


 

Sebestyén Rózsa, Kakasd