Szeitz Anett, Szulok

Népem sorsa

A hölgy, akit megismertem, Barcsról származik. Buzásiné Stecher Máriának hívják, régóta él Nagykanizsán, rendszeresen látogatja az itt élő rokonait. A családja Németországban él, 1957 óta gyakran látogatja őket és ők évente jönnek Magyarországra. Mária asszonnyal egy ismerősnél találkoztunk.

Nagyon örültem, hogy találtam valakit, aki ebből az időből szemtanúként élte meg a népe történelmét. A történetét nagy lelkesedéssel hallgattam, és örültem annak, hogy nyilvánossá tehetem az emlékiratait. Reméljük, ez a kis bevezető felkeltette az érdeklődésüket, mert ez nem csak egy részletes dokumentum e korszak családjainak helyzetéről, hanem mert a rokonai 1946 óta Barcs testvérvárosában, Sinsheimben élnek.

Szép is volt, nehéz is volt az az idő… Minden olyan messze, messze van…-kezdi a történetet a hölgy, és könnyek gyűlnek a szemébe.

Kedves gyerekeim, az én szeretett népemről szeretnék nektek mesélni. Talán egy vagyok az utolsók közül, aki még gondol erre és soha nem akarja és tudja elfelejteni ezt. 84 éves vagyok, de a gondolataim mindig visszarepülnek oda, ahol még náluk és velük éltem. Miért kellett mindennek így történnie? Miért kellett ezeket a nehéz időket megélnünk? Mi okozta mindezt? Kérdések, melyek a szívemben és a fejemben születnek. Vajon van-e rájuk helyes válasz?

200-250 éve telepítették őket Magyarországra Habsburg Kaiser Maria Theresia felszólítására. Vagy még korábban? Magyarországon az akkor elvonuló török csapatok elhurcoltak mindent 150 év megszállás után. A helységek feldúltak és lakatlanok. Ki hívta őket? Mi volt olyan reménytelen az akkori Németországban, hogy ezt a nehéz sorsot vállalták? Háborúk a kormányzó hercegek közt? A 30 éves háború űzte el őket a régi hazájukból? Ki tudná ezt ma pontosan megmondani?

Izzadsággal és könnyekkel kellett egy új hazát felépíteniük. Minden nehézséget vállaltak, hogy az országot helyrehozzák és a szegényes házakat felépítsék. Az akkor itt uralkodó kormányok biztosan nem könnyen hozták létre a táborukat. Azonban szorgalommal kitartottak.

Magyarországon felkelések voltak a Habsburgok ellen, háborúk jöttek, biztosan mindenben együtt kellett működniük. A boszniai megszálláskor - amiről már mesélt a nagyapám- a Monarchiának harcoltak, elestek, vagy nyomorultan éltek tovább. Magyar katonaként bevonultak, harcoltak a Balkánon, Albániában, az orosz fronton, Premisselnél, az olasz fronton Piavenél és Doberdónál. Sokan Magyarországért is elvéreztek és elestek.

A német dédanyám hat fiát és egy vejét vesztette el a fronton. A nagyapám 38, a legfiatalabb fia18 évesen halt meg. A nagyapám Albániában, a legfiatalabb fiú Doberdónál harcolt. Mielőtt még az albán frontra jött volna, Boszniában, Szarajevóban volt, ahol valahányszor elkísérte Gavrilo Prinzipet, Ferenc Ferdinánd és felesége, Sophie gyilkosát a bírósági tárgyalásra. Nagyapám azt mesélte, egy kicsi, vézna, de annál fanatikusabb szerb volt.

Apáink és fiaink bátran és hűségesen védték Magyarországot, sokáig volt a szeretett hazájuk. Otthon a nők végezték a kemény munkát a földeken, anyagi és más segítségek híján.

Ahogy véget ért a I. világháború, a győztesek megbüntették Magyarországot: egyedül ő vesztette el területének 2/3 részét a bűnösök közül. Aztán megszállták Dél-Magyarországot, így Barcsot, a határokat pedig elcsatolták. Nehéz idő következett. A szerbek győztesként szállták meg a helységeket, zaklatták és terrorizálták a népességet, miközben az én népcsoportomat is. Félelemmel teli 2 év következett. Trianon után Horvátország elesett, így az egész élettér megváltozott.

- Mi következett az I. világháború után? – kérdeztem.

A világválság 1933-ban a magyarokat is keményen érintette. De ezek után szebb idők jöttek. Szép, új házakat építettek, állatot tartottak. Szorgalmasan dolgoztak a mindig ünnepelt lakodalmak, vidám szüretelések, megemlékezések közepette. A nagy ünnepeken – karácsony, húsvét – megtartották régi szokásaikat. ( A népviseletüket csak 30 év után hagyták el, de igazán szép volt ) .

A mi helységünkben ( kb. 8000-9000 lakos ) főleg magyarok, aztán németek, horvátok, zsidók és cigányok is laktak. Mindenki mindenkit ismert, senki sem tagadta le származását. Nézeteltérések nélkül éltek egymás mellett. A nemzetiségi iskolában mindenki magyart tanult, de 3-4 . osztályban lehetőség volt a német nyelv tanulására.

A népcsoportom Stuttgartból, Nord-Westlich-ből származik, a viselet és a nyelv után mondatjuk- Svábországból. Katolikusak és nagyon vallásosak voltak.

Egy szép, idill időszak jött, de sajnos nem tartott sokáig. Egy nap sötét felhők gyűltek Európa fölé. Így Magyarország fölé is. Németország a háborúra készülődött. Ennek a háborúnak nehéz következményei lettek a népem sorsára nézve. Sokra emlékszem abból az időből, mert a családban az egyetlen olyan voltam, aki nagyapámmal az akkori napilapokat tanulmányozta. Így értesültem az Ausztriából származó Hitlerről, aki akkor Németországot kormányozta. A vezér megtámadta a versailles-i békeszerződést. Elzász - Lotharingia újból Németországhoz tartozott. A diplomácia nagy sebességgel tört fel, hamar villámháborúk alakultak ki a birodalomban. Magyarországon népszámlálások voltak, a kérdések: nemzetiség és anyanyelv. Természetesen német nemzetiségűnek vallottuk magunkat. A népcsoportunkat kitelepítették. Nagy részét a frontvonal előtt állomásozó Ausztriába. 1946 augusztusában Ausztriából Németországba szállították őket át. Sinsheim-be érkeztek. Egy idősek otthonában táboroztak, és onnan családokhoz lettek szétosztva.

- És miért maradtak itt?

1942-ben megházasodtam és elmentem innen, a kitelepítés nem velem történt. 80 km-re laktam innen. Természetesen azt sem tudtam, mi történt a családommal. Ezen a napon a kommunikáció ketté lett osztva. Így maradtam Magyarországon. A személyes sorsom egy fejezet lett nekik. A szüleim és a testvérem ( aki ekkor még csak 15-16 éves lehetett ) – szerencse a szerencsétlenségben – egy nagyon kedves családhoz, név szerint Studienrat Teichert- ékhez kerültek. Ez a család 6 gyerekkel egy iskolai házban lakott. Nem volt könnyű a kicsi szobákban főzni, aludni. Egy ideig itt éltek, amíg nem engedélyezték, hogy egy szerény bérházba költözzenek. Édesapám Magyarországon dolgozott a vasútnál, de az első évben minden munkát el kellett vállalnia, hogy egy kis ételhez, vagy valamiféle segítséghez jusson. Egész Németország romba dőlt. Infláció, élelmiszerválság, stb. Az öcsém, aki 4 középiskolai osztályt végzett, csak nagyon nehéz fizikai munkát vállalhatott. A romoknál egy védőosztagban dolgozott a közeli városokban: Mannheim, Pforzheim. Munka után még elment Sinsheim-be egy tanyára, ahol esténként a földeken segített a munkában, hogy egy jó uzsonnához jusson. Mindig éhes volt, ( az ő korában ez természetes ). Ezt a szeretetteljes parasztcsaládot Lenner-nek hívták. Richard Lenner-nek szimpatikusak voltak a magyarországi németek, mert a háborúban német katonaként egy magyar család szívesen befogadta.

Édesapám 1950-ben a heidelberg-i pályaudvarra ment, és ott dolgozott, míg nyugdíjba nem ment. A vasúton való munka árán vásárolt egy sorházban egy lakást, egy papi birtokon a Schulden családtól, itt Heidelbergben. A szüleim és az eközben megnősült öcsém odaköltözött. Az öcsém egy heidelberg-i cégnél dolgozott, előtte azonban Kehl-ben. A franciáknak építettek ott kaszárnyát. Eközben letette a társasági vizsgát. A család egy kislánnyal bővült. Minden szép lett volna, ha eközben édesanyám nem betegedett volna meg. 1958-ban meghalt 54 évesen.. A testvérem vásárolt egy telket Sinsheim-ben. Fizetett szabadságot vett ki egy évre és saját maga építette fel a sinsheim-i barátok és rokonok segítségével. Aztán egy újabb mestervizsgát tett le és egy gipszboltot nyitott. Még egy lánygyerek a világra jött. Az anyai nagyszüleim is ide költöztek. Nekik is szerencséjük volt a balszerencsében. A Schick családhoz kerültek, akiknek volt földjük és kertjük is. Jó megoldás volt nekik, hiszen Magyarországon parasztemberként éltek. Szívesen segítettek, nagyon jó kapcsolat jött létre a nagyszüleim és a fiatal család között. Ez a bensőséges kapcsolat a nagyszüleim haláláig tartott. Ezért még mindig hálás vagyok nekik.

Édesanyámnak két testvére volt, ők is Sinsheim-ben maradtak. Az egyiküknek volt egy lánya, egy veje és két unokája. A másik testvérének egy fia volt, aki 17-18 évesen katona volt a németeknél. Harcolt Budapesten a várban, fogságba esett és 1946-ban Sverdlovke-ben meghalt. Az öcsém és az unokatestvérem még mindig Sinsheim-ben él. A többiek a temetőben nyugszanak és sokat álmodnak az öreg hazáról; többé nem kínozza őket a honvágy.

Még sokat és hosszasan tudnék mesélni a szeretett népemről, ha van hozzá kedved, és még itt vagyok, csak hívj fel!

„ Ha belegondolunk, hogy mik és hogyan történtek- nehéz ezt mondani, de talán jobb, hogy ezeket az éveket nekünk nem kellett megélnünk. „

2006. szeptember 18.

Szeitz Anett, Szulok