Tóth Lívia, Badacsonytördemic

Neuntes Leben

Nem értem miért… nem értem hogyan történt.

Néhány hónapja még normális volt minden. Nem kínzott az éhínség, a gyengeség, s a magány. Hetekkel ezelőtt önfeledten doromboltam a júniusi napsütésben, kint az udvar melletti tornácon, mit sem sejtve az elkövetkezendő időszakról. A jövőről melyben a vidámságot felváltja az állandó félelem, az elégedettséget a kétségbeesés, a dorombolást a gyomrom korgásának dörmögő hangja.

Emlékszem, aznap a kis Hanz is nagyon eleven volt. Csendben, egyetlen karmolás nélkül tűrtem, hogy hosszú perceken keresztül, a farkamnál fogva cibáljon végig a veteményesünkön letaposva minden szem zöldborsót, át a paradicsomokon, paprikákon, egészen a gyümölcsösig. Igen rettentő eleven kisfiú volt, mondhatnám igazi rosszcsont, de mint mindig akkor is tudtam, hogy szülei miként reagálnak csínytevésére:

- Hagyd már Hanz! Hiszen csupán 5 éves múlt! Gyerek még!

Pár óra múlva az aranyszínű ragyogást felváltotta a sötétség, s én elégedetten ugyan, de mégis fáradtan heveredtem le a hideg cserépkályha mellé. Boldogan falatoztam, s hallgattam, hogy mi mindenről beszél Regina, Hanz és a hozzánk látogató nagyszülők.

Általában politikáról esett szó… mióta kitört a háború, mindig ez volt terítéken. Valamiféle Hitlerről, zsidókról és más olyan dolgokról folyt a vita, melyek nem jelentettek számomra semmit. Csak annyit érzékeltem, hogy mindegyikük arca a föld felé fordul és, mintha egyetlen porszemen akadt volna mindegyikük tekintete, de senki sem hajolt le érte, hogy elmozdítsa onnan. Csak meredtek előre, mintha nem is akarnának többé visszatérni az ámulatból.

Nem értem. Miért nem lehet boldog, nem ilyen unalmas témákról beszélni? Ha egy pillanatra megszólalhatnék, biztosan egérvadászatról, húsgombócokról, halfélékről mesélnék nekik.

De az, az este… az valamiben különbözött a többitől. Nem tudom mi történt. Egyszerűen változott valami. Más lett, és akkor éreztem, hogy attól kezdve nem lesz semmi sem a régi.

Másnap, a Hold ugyanolyan nehezen adta át helyét a Napnak, mint tegnap, tegnap előtt, vagy azelőtt. A műszakváltást követően még hosszú órákig az égen maradt, mintha Ő már akkor tudta volna, hogy most minden segítségre szükségünk lesz.

A kedves öreg szomszéd, aki eddig mindig friss tojással lépte át házunk küszöbét, most üres kézzel, lehajtott fejjel állt meg az udvaron. Komor tekintete, mindenkit megrémisztett, de engem nem nagyon érdekelt, annál inkább a két utcával arrébb lakó Erzsi néni húsos szalonna falatkái, melyeket minden reggel megosztott velem.

Elővettem legkedvesebb énemet, s most (az éhség hatására) sokkal bátrabban, hízelgőbben simítottam végig testemmel a néni bokáját. Ezért a mozdulatért legalább három falatot vártam egyszerre, hiszen tudtam mennyire szereti az öreg hölgy, mikor a fajtám béliek, ilyen nagy odaadással küzdenek a reggeliért.

Ám az asszony, aki eddig kezét mindig simogatásra nyújtotta, most óriási lendülettel emelte bal (mindezidáig azt hittem gyenge) lábát és egyetlen rúgással az utca másik oldalára küldött.

Hirtelen nem értettem mi történt… Összetévesztett volna valakivel? Nem is érdekelt a válasz.

A menekülés közepette csak ennyit hallottam az egyre kisebb pontnak tűnő ház felől:

- Persze, még mindig ide járna a mocskos német Heinz-ék macskája! Jobban tennék, ha most meghúznák magukat… De nem… ugyanúgy ideküldik azt a rühes dögöt, mintha…

Mocskos német? Az meg mi? Ezt Reginára és Hanz-ra értette?

A fájdalom lassan elhagyta testem, de a kérdések csak gyűltek és gyűltek bennem… De mit látok? Regina kint áll az udvaron, Hála az égnek! Hé ez meg mit csinál itt még mindig? Gondoltam mikor megláttam, hogy a szomszéd tojásos néni még mindig a mi kerítésünket támasztja. És ki az a másik alak? Gyönyörű hosszú hajú nő, a gazdám barátnője, aki most is azért közeledett felém, hogy selymes kezével jól megmasszírozza elfáradt izmaim. De ez alkalommal nem, biztos lehet benne, hogy nem bújok többé oda. Nem hiányzik nekem, hogy még egyszer messzire röpítsenek. Macska vagyok, nem pinty!

Nem is próbálkozott tovább. Csendben visszafordult, s azonnal felvette a beszélgetés fonalát. Ekkor láttam csak. Regina könnyek közt borult férje karjaiba, nem törődve azzal, hogy a kis Hanz óriási szemekkel leselkedik az ajtó mögül. Odarohantam hozzá, hogy cibálhasson, s így elfedtessem vele édesanyja keserű könnyeit.

Persze kapva kapott az alkalmon és apró kezeivel rögtön nyúzni kezdte bundámat, teljesen megfeledkezve a kint sírdogáló felnőtt seregről. Persze, hogy hagyom, hiszen még csak gyerek!

A vacsora aznap rettentő szegényes volt, ugyanúgy, ahogy az azt követő reggeli is. Engem mégsem ez érdekelt, hanem a családom. Még a kis Hanz is egész nap a szobájában gubbasztott, ahelyett, hogy a szomszédokkal incselkedett volna. Bárcsak megérthetném, hogy mi is folyik itt… mi az, ami miatt mindenki ilyen… lehangolt?

- Most mi legyen, Szívem? Már a gyereket se merem kiengedni az utcára. Hiszen hallod mi történik a többi német lakta országban!

- Tisztában vagyok vele Regina, tudom! Minél hamarabb el kell mennünk, de mégis hova?

- Teljesen mindegy! Pár hónap múlva visszajöhetünk, mikor már lecsendesedett minden. Júlia is megmondta! Nem kell messzire mennünk, hiszen…

- Jó, de lehet, hogy mégis az lenne a legjobb ha várnánk pár napot, hátha minket békében hagynak. Hiszen kis emberek vagyunk mi, csak beszélünk róla, nem pedig műveljük a politikát.

El kell mennünk? Micsoda? Én nem akarom itt hagyni az otthonom! Már nem értek semmit… Azt hallom, hogy vége a háborúnak, és mégis mindenki gondterheltebb, mint valaha? De, hát ha nincs harc, akkor béke van vagy, nem? Ez így logikus!

Ebben a pillanatban a Júlia nevezetű barátnő rontott be az ajtón, s nem kímélve senkit jajveszékelésbe kezdett.

- Mi? Istenem, ne!

Hallottam Regina elkeseredett hangját.

- Nyugodj meg szerelmem! Regina figyelj rám… Hallod! Nézz rám! Figyelj rám! Pakolj össze, fogd meg a kisfiúnk kezét és várjatok rám a falu végén! Én elintézem, hogy minden rendben menjen a határig!

- Csak siessetek! Csak annyit, hogy már itt vannak, de nem tudom pontosan, hogy mikor érnek ide!

Regina felkapott és Hanz-hoz vitt. A kisfiú már aludt, halkan szuszogott, takarója alatt, ahová olyankor bújt, mikor már a szomszéd szobába se volt bátorsága átmenni.

- Kicsim… Anya, most összepakolja a játékaidat, jó? Sétálunk egyet… addig Te vigyázz a cicádra!

De mi a baj? Mi a fene történik? Mire ez a nagy sietség, kapkodás?

Ajtódörömbölés… ezt csak én hallom? Nem, Regina is felkapta a fejét! Sírva kapta el Hanz kezét, s rohant végig a szobán ki a hátsó kertbe.

Alig láttak valamit a sötétben, a pánik és a rettegés még saját házukat is ismeretlenné tette számukra. Sorban ütköztünk neki, minden ládának, kerti széknek, mindennek, ami lassította menekülésünket. Már úgy éreztem, hogy sohasem keveredünk ki ebből a kutyaszorítóból, mikor egy sötét, elmosódott alak tűnt fel pár méterrel odébb. Ne, ne rohanjatok arra! Ők nem látják, nem veszik észre… Az idegen szorosan megszorította Regina karját, és magához húzta. Mikor gyengéden a szájára tette kezét, s végig simította a félig alvó gyermeket, tudtam, hogy Hanz az. Átkarolt minket, s gyors léptekkel az erdő felé vette az irányt. Minden házban, mely mellett elhaladtunk, vezényszóra aludt ki minden fény,s a szomszédok, akik valaha jók voltak hozzánk nagy robajjal csapták be ajtajukat. A kis Hanz, még nem szakadt el teljesen az álomvilágból. Csendben édesanyjához simult, mintha ő mindentől képes lenne megvédeni… Hééé, csúszom! Hanz ne engedj el!

A földön találtam magam, de nem voltam egyedül. Regina mellém zuhant, s nem szólalt meg, nem mozdult többé. Kiabálás, pofonok zúgása, sírás, puskaropogás… Egy pillanat alatt felpattantam és csak rohantam, rohantam az erdő felé. Rohantam, nem álltam meg, egészen egy faodúig, ahova bekuporodtam és levegőt is alig véve vártam, hogy szívem ismét a megszokott iramban verjen.

Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, mire ismét volt bátorságom kimozdulni, s elindulni… haza. Lassan, óvatosan tettem meg minden lépést, arra várva, hogy melyik fa mögül ugrik elő valaki. A görcs a gyomromban és a lábamban megakadályozta, hogy segítséget kérve rohanjak végig az egykor olyannyira szeretett, nyugodt kis utcán, egészen a házunkig. Pedig akármilyen hangot hallathattam volna, bármit megtehettem volna, hiszen egy teremtett lélek sem volt a környéken. Mindent ellepett a hamu, s a törmelék halmaz, ami valamikor az otthonom volt. A lágyan ingó szellő fel-felbátorított egy-egy parázsdarabkát, ám annak már nem volt energiája újra lángra lobbanni. Jól lakott! Jól lakott, ami nem is csoda, hisz egész éjjel a házunk falaiból lakmározott a Tűz, melyet Azok gyújtottak!

Semmit nem hagytak meg nekem. Sem a gyümölcsöst, sem a kertet, sem a konyhát. Nem volt többé se otthonom, se családom, se… De Ők hol lehetnek? Vajon mit tettek velük az idegenek?

Közelebb érve a romokhoz, megpillantottam néhány egymáson fekvő, szinte ép gerenda maradványt, melyek talán egy kis menedéket nyújthatnak a közelgő viharfelhők elől. Gondoltam… de pszt! Mi ez a hang? Talán egy kisegér? Nem, nem ez ember torkából jön! Emberi hang!

A kis zugban, ott volt a kis Hanz. Csak sírt, sírt szüntelen, visszafojtva minden hangot, nehogy valaki is felfigyeljen rejtekhelyére. Átkarolta mindkét agyonzúzott térdét, s reszketve imádkozott egyetlen jótét lélekért, aki rátalál.

Hozzá simultam, azt sugallva, hogy nem lesz semmi baj, de a csupán 5 éves Hanz felszisszenve húzta magát még apróbbra. Lábain kívül feje is tele volt ember okozta zúzódásokkal, még mindig vérző sebekkel, szemében pedig nem lehetett mást felfedezni csak az iszonyatos félelmet.

Jézusom, hiszen még csak gyerek!

Az eső megeredt, eleinte halkan verte a fejünk felett lévő gerendákat, majd egyre erősebben tudtatta velünk, hogy itt bizony nagy vihar készülődik. A levegő lehűlt, s ismét sötétség borította a valamikor napfényes teret. Pár óra múlva, már rettentő hideg volt, s mikor már kezdtem biztos lenni benne, hogy a szeretett kisfiú nem láthatja a napfelkeltét, egy asszony tűnt fel a távolban. Sietve szétbontotta a magunk köré hordott menedéket, s felkapta Hanz-ot. Két perccel később már nyomát sem lehetett látni a titkos kettősnek… s én ott maradtam egyedül a sötétben, magamra hagyva a viharban.

Ma már tudom, hogy mi is történt akkor… Nem mondom, hogy értem, de legalább már tisztábban látok.

Az erre sétáló, bámészkodó emberek, akinek a tragédiánk csupán egy szaftos pletyka azt rebesgették, hogy a mi hibánk… Minek születtünk németnek? Vettem ki a szavaikból Jól tették, hogy eltávolítottak a környékről a két Heinz-et, s a fiúk… az egykor imádni való kis Hanz. Akit minden szomszéd süteménnyel és játékokkal halmozott el csakhogy az a csillogó kék szempár egy pillanatra is rá mosolyogjon… nem élte túl azt az éjszakát. Sebei, tüdőgyulladása túl súlyos volt. Meghalt. De talán jobb is neki így, mint ilyen származással felnőni. Hallottam egy almát rágcsáló férfitől.

Tőle tudtam meg azt is, hogy néhány sikeres politikus lezárta az évekig elhúzódó háborút, s nekünk… mocskos németeknek el kell hagyni az országot.

Miért? Ember-ember. Még a bőrük színe sem különböző! Semmi rosszat nem tettek, egyikük sem! Miért kell a vezetők, a szülők vétkeiért a gyermekeket felelősségre vonni?

Én csak egy háziállat vagyok, aki ebből nem ért semmit, nekem mindegyikük ugyanolyan. Eszik, iszik, sétál, megsimogat. Nem tudom, hogy Ők miféle különbséget látnak a másikban?

Talán már sohasem tudom meg, de bennem nem alszik el a remény… Várok, hogy a családom visszajöjjön és elmondják végre, hogy miért ilyenek az emberek?

Tóth Lívia, Badacsonytördemic