Történet

Egy mai szamuráj

A Tosa Inu (inu = kutya) egészen az utób­bi évekig kevéssé volt ismert hazáján kívül, sőt még Japánban sem kimondottan széles körben terjedt el. Ugyanakkor olyan kutya, amely joggal tarthat igényt a nagyszerű fajták iránt rajongók figyelmére, különösen, ha maguk és családjuk számára az ideális társat és egyben a vi­lág egyik leghatékonyabb őrző-védő ebét keresik.

A fajta megismertetésének legjobb módja olyanokkal, akik még nem találkoztak vele, az, hogy megkérjük őket: képzeljenek el egy igazán erős masztiffot, majd csökkentsék méretét 30%-kal. Ezek után vegyék ezt az 50-60 kilós kutyát és tisztítsák meg mindattól a negatív tulajdonságtól (lassúság, nehézkesség), amely az ó- és középkor nagyszerű harcosától mai elpuhult utódját megkülönbözteti. Megtörtént? Akkor kaptunk egy olyan ebet, amely az 5-600 évvel ezelőtti Anglia arénáiban medvékkel és oroszlánokkal viaskodó rettenthetetlen kutya eredeti formáját idézi: nagytermetű és roppant erős, de nem gólemszerű és lomha. Robosztus, mégis atletikus - ez a Tosa Inu.

Noha a fajta ismertsége csak nagyon lassan nő, az ,,igazi" kutyák kedvelői sze­rencsés helyzetben vannak, mivel a Tosa a mai napig megőrizte temperamentumos, bátor jellemét, kiegyensúlyozott idegrend­szerét. Jelenünkben talán valaha volt leg­kiválóbb ,,formájában" van, ami nagy­szerű alapot ad népszerűsítéséhez. Ennek oka pedig az, hogy hazájában ma is gya­korlati szempontok alapján tenyésztik: a kutyaharc Japánban ugyanis még mindig törvényes dolognak számít, és a viszony­lag kisszámú rajongó szinte csak erre a célra tenyészti és fejleszti állományát. Kivételes fizikuma mellett ebből ered egyik legérdekesebb tulajdonsága is: a Tosa rendkívül csendes fajta, s még mér­gében sem ad hangot. Harc közben ugyanis a résztvevők nem vesztegethetik idejüket morgassal, ugatással, sőt a hang­adást a viadalokon kizárással büntetik: ,,Harapni kell, nem ugatni" - mondják a tenyésztők. Emellett olyan őrkutya híré­ben áll, amely hihetetlen eltökéltséggel, felelősséggel - és persze hatékonyan -végzi munkáját. Ilyetén alkalmazása so­rán is jelentőséggel bír fenti tulajdonsá­ga, a japánok ugyanis nem azért tartják, hogy elriassza a behatolót, hanem hogy megfogja és ártalmatlanná tegye azt (?!).

Az eredet

A fajta története roppant érdekes, de a könyvben szereplő fajták többségéhez hasonlóan nem túlságosan hosszú: mindössze a múlt század közepére nyúlik viszsza, mikor is Nyugat és Kelet között állandósultak a gazdasági kapcsolatok. Ez elsősorban Japán esetében nem ment zökkenőmentesen, amely a végsőkig fenntartotta a külvilágtól való teljes elszigeteltségét, s végül amerikai hadihajók ágyútüze kényszerítette kikötőinek meg­nyitására 1854-ben. Az idegenek haditen­gerészek így elsőként léphettek partra ab­ban az országban, ahol azelőtt még a ha­jótörötteket vagy az ideérkező szerzete­seket is azonnal megölték. Japán tehát megnyílt a Nyugat előtt, majd rövid időn belül megindult és fellendült a kereske­delem. Az angolszász és spanyol keres­kedelmi képviselők nemcsak egy új kul­túrát, de jónéhány masztiffot, bulldogot és alanot is magukkal hoztak hajóik, raktáraik védelmére. Ezek a kutyák - általános utálatnak örvendő gazdáikkal ellen­étben - hamar kivívták a helybéliek cso­dálatát: nemcsak félelmetes és megvesz-tegethetetlen őrök voltak, de a Japánban már évszázados hagyományokkal rendel­kező és nagy népszerűségnek örvendő vi­adalokon is szerepeltették őket. Az idegen harcosok rövid időn belül diadalmas­kodtak a küzdőtereken, s amikor megje­lentek az első, Angliából kimondottan er­re a célra importált buli és terrierek, a ja­pánok megkapták a kegyelemdöfést: a helybéliek által viadalra tenyésztett kutyák (pl.: Akita Inu) nem voltak egyenrangú ellenfelei a jóval erősebb és harco­sabb jövevény ebeknek, és ellenük rend­re megalázó vereséget szenvedtek.

A japán viadorkutya tenyésztők számára hamar világossá vált, hogy a siker re­ményével hadba indítható versenyzőik­nek rendelkezniük kell a ,,gadjik" (a fehér idegenek csúfneve a szigetországban) ebeinek legjobb tulajdonságaival: ezért a tökéletes harcos megteremtésének érde­kében - legalábbis a történet szerint -legkiválóbb saját egyedeiket párosítani kezdték a sikeres nyugati gladiátorokkal. Attól függően, hogy a tenyésztők mely idegen fajtával való keresztezés révén reméltek sikereket elérni, kezdetben sokfé­le keverék képviselte az új irányzatot a harci arénákban. A half and halfok hatását kisebb testű, a bulldogok és alánok befolyását közepes termetű kutyák mutatták, míg akadtak hatalmas masztiff-leszármazottak is. Ezek az ebek a teljes méret- és színskálát felvonultatták, azonban rövid idő után itt is megindult a ho­mogenizálódás: mivel a viadorkutyák gazdái csak az erős, kitartó egyedeket von­ták tenyésztésbe, és csak a legjobb küzdőket tartották meg, az állományból kihullottak azok a példányok, melyek vala­milyen okból nem voltak elég eredmé­nyesek a harcban. Ha viszont egy ,,keve­rék" gladiátor sikeres volt, minden környékbeli tenyésztő csak azzal az egyeddel akart fedeztetni: ennek - és a legjobb kutyák hamarosan meginduló vonalte­nyésztésének - eredményeként az új ,,japán" viadorkutyatípus megjelenése rövid időn belül egységes lett.

Nem véletlen, hogy éppen a déli Shi-koko-sziget Kochi tartományában, Tosa városkában - ahol már évszázadok óta a legjobb, leghíresebb gladiátorebeket te­nyésztették egész Japánban - voltak a leglelkesebb hívei ezeknek a ,,keverék" harcosoknak. Az itteniek felhasználták ha­talmas tapasztalatukat az eszményi küz-dőeb megteremtéséhez, s munkájukat ha­marosan siker koronázta. Miután az innen származó keverékek minden másnál ered­ményesebben szerepeltek az országos vi­adalokon, az új ,,fajtát" Tosa Inu (Tosa városából való kutya) néven kezdték em­legetni. Egyébként a fajta már ekkor tel­jesen molosszoid volt, azaz jócskán el­ütött a Japánban őshonos fajtáktól: azok ugyanis mind északi spicc eredetű -lupoid, azaz farkasszerű - kutyák voltak, középhosszú szőrrel, felálló füllel és kun-korodó farokkal. Ezek között a Tosa iga­zi kakukktojás volt, s az mind a mai na­pig: ő a robosztus termeten és széles ko­ponyán túl rövid szőrt, lebernyeges nyak­bőrt és egyenes farkat örökölt masztiff és bulldog őseitől. Szinte félve jegyzem meg, de - mivel a Tosában egyáltalán nem fe­dezhető fel az ősi szigetországi fajták hatása - véleményem szerint a rendkívül leleményes japánok csak és kizárólag a jövevényeket párosították egymással. Egy­szerűen semmi olyat nem találhattak saját kutyáikban, amire a tökéletes harcos meg­teremtése során szükségük lehetett volna, sem fizikum, sem harckészség, jellem dolgában.

Ahogy ezeket a kutyákat figyelem, min­dig megcsodálom páratlan felépítésüket, fantasztikus izmaikat. Ugyanakkor sajnálkozom, hogy a legtöbb nagytestű fajta kép­viselőinél nyoma sincs az ilyenféle moz­gékonyságnak.

Az 1930-as években még egy jelentős behatás érte a fajtát: a kutyaharc lelkes hívei számos Bordeaux-i dogot importál­tak Franciaországból, hogy a Tosa testé­nek és fejének méretet megnöveljék, és a fizikumot tovább erősítsék. Ezzel gya­korlatilag lezárult a kialakulás folyamata, és az elmúlt hatvan évben hősünket min­den mástól elkülönítve tenyésztik. Azon­ban ezzel korántsem jött el a virágkor: a II. világháború alatt a fajta csaknem ki­pusztult, mivel az élelemhiány következ­tében a legtöbb kutya egyszerűen éhen-pusztult. Japán katasztrofális vereségét követő amerikai megszállás szintén sem kedvezett a Tosának, mivel az idegen parancsnokok - akárcsak a szamuráj-hagyo­mány legfontosabb részét, a küzdősportokat - az ősi kutyaharcokat is betiltották, és megkezdődött a szigetország kulturá­lis-gazdasági átformálása.

Néhány tenyésztő azonban nem nyugodott bele az évezredes japán kultúra ilyetén való meggyalázásába, s titokban kezdték meg fajtamentő munkájukat. Felkutatták az idegen katonai jelenléttől leginkább sújtott városoktól távoleső vidékeket, ahol a csaknem teljesen elszige­telt falvakban még fennmaradt néhány egyed. Sokan közülük a déli országrész­ből északra, Aomori vidékére költöztek, s ott kezdték újra a fajta talpra állítását: munkájuk eredményeként ma is itt van a Tosa tenyésztésének fővárosa. A ,,föld­alatti mozgalom" a '60-as évek elején az­tán felfedte magát, és színre lépett a meg­mentett fajtával, minek eredményeként nem sokkal később a Japán Kennel Klub rögzítette a standardot. Különös módon mégsem az anyaország tenyésztőinek kö­szönhető a fajta népszerűségének az el­múlt évtizedben világszerte tapasztalható növekedése. A japánok ugyanis még min­dig szinte kizárólag viadalok céljára te­nyésztik kutyáikat, s a kennelek száma nagyon alacsony. A Tosákat a nemzeti örökség részének tartják, így gyakorlati­lag egyáltalán nem exportálják idegen or­szágokba, a legjobb egyedekhez pedig még egy ,,outsider", kívülálló japán szá­mára is egyszerűen lehetetlen hozzájutni - ezeket ugyanis a tenyésztő mindig ma­gának tartja meg.