Rész és Egész (6) – Ami számít.

Rész csendben ereszkedet, és távolról. A bolygó látványa már az első eljövetel alkalmával, magával ragadta. Már akkor biztosan érezte, hogy sokkal több köze lesz ehhez a planétához, mint azt a küldetése megszabja, vagy egyáltalán engedné.

Most is nagyon nyugodt tempóban közeledett, hagyta, hogy a látvány ereje teljesen kitöltse tudatát. Rész csodálatosnak találta a Földet. Hosszú fényévekkel számolva sem lehetett ehhez hasonló szépséggel és természetes adottságokkal rendelkező bolygót találni. Ez a hely Rész szemében maga a csoda megtestesülése volt, minden viszonylatában.

Utazásához nem volt szükség járműre. Semmilyen segédeszköz nem kellett ahhoz, hogy tudatát és ezzel együtt teljes lényét mozgásra, helyváltoztatásra, repülésre bírja. Kellő elmerültség elérésével tudata és lelke teljes szabadságra tett szert és egyé vált az Univerzumot tápláló anyaggal, a fénnyel. Ám tulajdonságait nem vette át, önmagát megőrizve sajátította el ezt a képességet. Utazásainál használta, mint transzportáló erőt.

Rész a világmindenség legfejlettebb fajának volt a tagja. Létezésük már alig kötődött fizikai testhez. Inkább csak az alsóbb régiókkal való kapcsolat fenntartásához tartották meg ezen ismereteiket és tulajdonságaikat. Mindennapjaikban már nem használtak testet. Inkább lelkiállapotukhoz leginkább megfelelő, azt legjobban és legtisztábban kifejező formát vették fel. Teljes teremtő és regeneráló erővel bírtak testük felett, de létezésüknek már nem volt feltétele.

Alapanyaguk, létezésük építő atomja, a tudás volt. Az élet lényegi és értelmi szerkezetét olyan nagy részben felfedezték, feltárták, és alkalmazták fajukon, hogy életük szinte a legmagasabb fokra emelkedett. Több tízezer évig éltek és mégsem öregedtek. Saját maguk határozták meg születésük idejét, és halálukét egyaránt. Amiket persze ők nem születésnek vagy halálnak éltek meg. Olyan mesteri szinten kezelték a kezdetektől fogva a rendelkezésükre álló dolgokat, ásványokat, növényeket, anyagokat bolygójukon, hogy fejlődésük maximális iramban haladt. Ezek a dolgok és tulajdonságok, pedig nem voltak mások, mint a Természet, az Energiaforrások, a Logika, a Tudomány, az Önzetlenség, az Összetartozás, a Becsület, a Kitartás.

Rész egyike volt azoknak közülük, aki arra szánta el magát, hogy feltárja egy távoli galaxisnak azon részét, amit az ott élő faj Naprendszernek és benne bolygójukat Földnek hív.

Többször jött már el ide titokban, számos létszférán áthatolva, köztes, összekötő dimenziókat használva a megfigyelésre. Több száz évet töltött csendben az emberek között láthatatlanul, hallhatatlanul, csak elfogulatlanul tapasztalva, figyelve. Érzelmi és értelmi szálakon kötődött a faj egyedeihez láthatatlanul, teljesen észrevétlenül. Soha nem befolyásolta őket döntéseikben. Pontosan inkább arra volt kíváncsi, hogy miképp élik meg döntéshozatalaikat, a legapróbbakat is, és azok következményeit. Tudni és érteni akarta tetteiknek miértjeit.

Így már szinte több időt töltött a Földön, mint saját otthonában. Csak táplálékot és energiát felvenni tért haza, ami elég volt neki több száz évig, majd visszatért megfigyelő munkájához.

És ez alkalommal egy nagyon merész elhatározással érkezett meg. Olyan dologra készült, ami eddig a fajuk számára ismeretlen döntés és lépés volt. Olyan valamire, ami mélyen meghatározhatta a saját életét, és környezetét egyben. Hosszú tanácskozás folyt erről otthonában népének vezetői körében. Végül is megosztott döntés mellett, de jóváhagyták Rész akaratát.

Lassan földet ért. Ahová megérkezett, egy kisebb város főtere volt. A nyár már éppen pihenni készült és őszbe forgatta sugarait. Simogató meleg lebegett mindenhol, és ezt csak egy néha-néha arra suhanó széllökés kavarta fel. Késő délután volt. A horizonton lilában sorakoztak a távoli felhők, az ég alja narancsvörösen izzott. Az épületek falán élesen verődött a lapos szögben érkező fény, és némelyiken a fák leveleinek árnyékának állandó vibrálása volt látható. Nem sokan voltak a téren. Páran ültek a bokrok árnyékában padokon, néhányan beszélgettek a kávézók teraszán, de a többség csak csendesen átsétált itt, dolga után haladva.

Lassan esteledett. Rész a tér közepén állt némán. Senki nem láthatta, mert más rezgéstartományban tartotta magát, mint azt az itt élő emberek szemmel fel tudták volna fogni. Egyszerűen észlelhetetlen volt. Olyan finom építőelemekből épült fel a lénye, hogy az a Földön létező legsűrűbb anyagon is akadály nélkül szűrődött, hatolt volna át.

Rész tekintetét a környezetén nyugtatta. Szeretett itt lenni. Amikor először jött, még csak munkának tekintette az ittlétét. Számukra ez a vizsgálódás az Univerzum kutatásának, és annak megértésére szolgált. Ráébredtek, hogy nem csak saját világukat, de az összes létezőt meg kell érteniük ahhoz, hogy fejlődésük fenntartható és gyümölcsöző legyen. Semlegesen szemlélték, de aktívan építették. Megtalálták a körforgás egy olyan lényegi szeletét, ami újabb és újabb távlatokat nyitott előttük. Céljuk ezzel az volt, hogy egy olyan lehetségesen teljes képet állítsanak fel, aminek a segítségével akár egy másik civilizáció fejlődését is segíteni tudják. Ám mivel ennek a felelőssége nagy volt, így a tökéletességre törekedtek, mielőtt ebbe belefogtak volna. Hisz a legkisebb hiba is visszafordíthatatlan és drámai eredményeket hozhat.

Még nem tudta, hogyan kezdjen bele abba, amit elhatározott. Biztos volt benne, hogy akarja, de nem tudta miként kezdjen bele. Rész hosszasan állt a téren. A fény egyre halkult és már csak egy kevés szín tudott beleszökni a késő nyári estébe. A formák kezdtek elbizonytalanodni, körvonaluk elmosódott. Sötétedett.

Rész várt. Talán valami utolsó szóra. Talán valami utolsó gondolat felvillanására lényében, ami még eltökéltebbé teszi, vagy visszatartja szándékától. Talán feloldásra várt. Talán megerősítésre.

Teljes lényével látott, halott, érzett, gondolkodott. Számára ez mind egy volt.

Így vette észre, hogy körülötte az idő lelassul a minimumra. A tér alkotói meggörbültek, és a hangok visszaszűrődtek forrásaikba. Rögtön megértette, hogy váratlanul egy másik dimenzió szeletje beleért abba, ahol éppen tartózkodott és fedésbe kerültek. Sehol-nak hívta és nevezte képletesen ezt a teret Rész népe.

Ám ez a mostani fedés minden eddig tapasztaltnál erősebb és stabilabb volt. Rész semmivel sem tudta összehasonlítani. A többszöröse volt minden eddig álltaluk feltárt seholnak. Mindent felülmúló erő és simogatás áradt a jelenből. A pillanat kitágult, konkréttá vált és teljesség ereszkedett minden atomra. Abszolút szeretet áradt mindenhol.

Rész szeme előtt a közelben egy fehér fénylő pont tűnt fel a semmiből. Lassan növekedni és erősödni kezdett kisugárzása. Mesélő dallam áradt Rész felé. A fénypont nagyobbra és nagyobbra nőtt, majd olyan alakot öltött, ami megegyezett Rész- ével.

-Mester! – szólalt halkan maga elé Rész. – Te itt?

-Igen. – válaszolt Egész.

Rész széttárta karját és tekintetét Egész szemébe emelte. Egész is így tett. Így üdvözölték egymást. Részt csodálat és extázis járta át, ahogy megérezte a teremtő erő mély lényegét Egészben. Sokáig maradt volna ebben az állapotban, ám tudta, hogy a mindent átölelő Univerzum Egésze nem véletlenül tett nála látogatást. Így Egészhez fordult:

-Miért jöttél?

-Hogy feltegyek egy egyszerű kérdést neked Rész.

-Mégpedig? – kérdezte meglepetten Rész.

Egész elmosolyodott. Közelebb lépett Részhez.

-Miért?

-Mármint…?

Egész elnevette magát. Rész vállára tette kezét és maga elé intett, sétára invitálta Részt. Lassú léptekkel indultak el, minden cél nélkül. Útjuk a lassan éjszakába takarózó utcákon vezetett a sehol rejtekében, senkit nem zavarva. Gyönyörű dallam és illat szegődött melléjük és átölelte útjukat.

- Miért akarod levetni azt a létformát, amivel rendelkezel, és felvenni az emberit? – kérdezte Egész. – Egy olyan létformát akarsz felvenni, ami a te népedénél, és egyben fajtádnál, sokkal alacsonyabb intelligenciájú. A fejlődési fokozatok lényegesen kifinomulatlanabb szintjén állnak. És te mégis képes volnál feladni mostani formádat és közéjük születni. Ezt mond el nekem, kérlek!?

- De hisz erre te még jobban tudod a választ, mint én. – felelt határozottan Rész.

- Igen, de szeretném ezt tőled hallani. – mosolygott Egész.

Rész csendben bólintott és összegezte gondolatait és érzéseit. Séta közben maga elé dobta tekintetét és belekezdett okfejtésébe:

- Közel 7000 évet töltöttem a Földön Egész. Korszakokat átölelő időt töltöttem itt. Lassan megértettem, hogy életem nem csak saját otthonomhoz köt, hanem ehhez a bolygóhoz és az itt kialakult életformákhoz egyaránt. Ráébredtem, hogy otthonom az Univerzum és nem csak az, ahol születtem. Ráébredtem, hogy létezésem fontossággal bír és tetteim önzetlensége akár még a Te legtisztább akaratod is lehet. – fordult tekintetével egy pillanatra Egész felé. Majd folytatták a sétát. Útjuk egy széles, kivilágított utcán haladt, ahol fiatalok gyülekeztek csoportokban, és hangosan nyüzsögtek.

Rész várt egy pillanatot, majd folytatta:

- Mostanra az emberiség csapdába került. Olyan csapdában vergődik, ami nagyon veszélyes lehet, még fennmaradását tekintve is. Nagyon régóta mérgezéses tüneteket fedeztem fel az ember szellemiségében, ami kihat a lelkére és testére is egyaránt. Ez a mérgezés pedig a pénz nevű gyilkos szer. A pénz nem része a természetnek. Nem terem sehol. Gyártani kell. És végső soron egyértelműen annak van belőle a legtöbb, aki gyártja. Ez ennyire egyszerű. Mindenki más csak versenyezhet érte, saját magával és a fajtársaival. És ez a verseny mára már teljesen elvadult, igazságtalanná, és életveszélyessé is vált. Minden alapfeltétele a létezésnek a pénzhez kötődik. Az élelem, az energiahordozók, a napi szükségletek, a gyógyítás, a tanulás, a közlekedés, az információáramlás...minden a pénztől függ. És attól, hogy te ezekből mennyit tudsz megszerezni magadnak és azoknak, akik tőled függenek, a szeretteidnek. A forrásokat kisajátítottak azok az emberek, akik képtelenek együttérzésre a fajtársaikkal. Akiket ennyire önzővé tett a pénz és a belőle fakadó hamis hatalom, hogy mindent csak a pénzen és az érdeken keresztül képesek szemlélni. Miért kell fizetni a kenyérért, amit a Nap fénye, az eső, a szél, és a termékeny föld nevelt fel? Miért kell fizetni az ivóvízért, amit a folyók hordanak magukban évmilliók óta? Miért kell fizetni a házadért, amit a szüleid építettek, vagy a nagyszüleik? De egyáltalán miért kell fizetni azért, hogy nyugodtan és biztonságban hajtsad a fejed álomra? Miért kell azokért a dolgokért fizetned, amik az életben maradásod alapfeltételeit biztosítják? Miért kell fizetni azért a munkáért, amik ezek előállításához szükségesek, hiszen ezek minden egyes ember létszükséglete? Ezek a dolgok teljesen értelmetlenül pénzben fejeződnek ki, semmi értelme ezeket hamis értékekkel kategorizálni. Ezek mind, az élethez való jogán keresztül megkérdőjelezhetetlenül és evidensen jár minden embernek! Arra kellene fordítani energiát, hogy a generációk természetbarát és életigenlő tanításokat kapjanak. Annyit fogyasszanak, amennyire valóban szükségük van, és amennyit minimum vissza tudnak adni a természetnek. Mert a természet is vágyik a gondoskodásra, nem csak az ember. Nem csak a gyermek vár szeretetre, hanem a bölcső és a szülő is! De amíg ezek a forrásokból való alapfeltételek csak pénzen vehetők meg, amihez esély egyenlőtlen út vezet, addig az ember kiszolgáltatottsága teljes lesz. Így nyilvánvaló, hogy a mai társadalom tökéletes rabszolgatartásnak felel meg.

Olyan mélyre ette magát a pénz a tudatukban, hogy szinte már teljesen megbénítja és megfosztja őket velük született szabadságuktól. Ez a szer elvette tőlük a szeretetet és gépekké tette őket. Nem engedi tovább őket fejlődésükben, hanem mindinkább nyomorúságba dönti. Ha volt is a pénznek valami pozitív szerepe valamikor a múltban, az már mára teljesen elveszett. Helyette egy nagyon erősen és végletesen befolyásoló erőre tett szert. Jellemváltoztató hatással bír az emberekre. Képes arra, hogy a viselkedését befolyásolja egy embernek, attól függően, hogy a hozzájutást milyen módon tudja elérni. Ha kell erőszakossá, ha kell hazuggá, ha kell csalóvá, ha kell árulóvá, ha kell hamisan kedveskedővé teszi őket. Semmit sem azért tesznek, amire a tevékenységük közvetlenül irányul, hanem magáért a pénzért.

Nézd meg ott például azt a pincért – intett a zsibongó fiatalok között serénykedő alakra Rész – ő például udvariasnak és kedvesnek tetteti magát a pénzért. Rohangál fel alá, hogy a kedvére tegyen azoknak az embereknek, akik végül is még a jelenlétéről is alig vesznek tudomást. Ő ezt nem azért teszi, mert ezt akarja. Hanem mert nincs más választása. Mert akkor nem lesz mit ennie. És meghal. És talán azok is, akik vele élnek. Tehát ez nem szabadon választott döntés, csak annak van beállítva a társadalom szerkezeti felépítése felől. Ez kényszer. A kényszer pedig erőszak. Az erőszak pedig mindig keserűséget szül. Így aztán szinte semmi sem az, aminek látszik. Senki sem konkrétan azzal foglalkozik, amit csinál, hanem azzal, hogy ezzel mennyi pénzre tehet szert. Pár év alatt teljesen beleunva, beletörődve a monotonitásba, kedvetlenül ismételgetik ugyanazt a dolgot nap, mint nap. És szép lassan elvesztik a fényüket. Elvesztik az életerejüket. Ha egy pillanatra megéreznék a létezésnek az igazi erejét, azonnal felhagynának azzal, amit tesznek. De erre szinte csak minimális az esély. És ha ez meg is történik valakivel, az azonnal elszigetelődik ettől a társadalomtól. Van, aki már fel sem fogja mit csinál, csak csinálja. Mert azt mondták neki, hogy ez a jó és ezt kell csinálni. Ez a törvényes. Ez a követendő, a helyes. És senki sincs a környezetében, aki mást mondana, mert azok is ugyan ebben a malomban örlődnek. Már el sem gondolkodik a mindennapjain. Már kiürült. Mielőtt még bármi komolyabb és önálló döntést hozhatott volna az életéről.

Az emberek istenként kezdték el imádni és szolgálni a pénzt. Sokan imádkoznak magukban hozzá, mintha egy létező lény lenne. Könyörögnek valakinek, akit ők Istennek hívnak, hogy tegye őket gazdaggá. Holott Istennek, bár kétlem, hogy ők mindannyian téged értenélek e szó mögött – nézett Egész felé, aki elmosolyodott ezen – semmi köze a pénzhez. Templomokat emeltek neki, amit bankoknak hívnak. Ide gyűjtik össze, és az a legnemesebb hívő köztük, aki sokat tud a magáénak ebből a méregből. És akinek sok ilyen mérge van, az sokkal többet tehet és engedhet meg magának, mint az, akinek épp csak a létfenntartására futja. És ettől ezek az emberek többnek érzik magukat a szegényeknél. Vannak köztük, akik már undorral néznek a szegényekre. Vagy megdöbbennek egy pillanatra, de aztán megígérik maguknak épp ezért, hogy még több pénzre tesznek szert nehogy velük is ez történjen. Az már nem érdekli őket, hogy így hazudnak maguknak, másoknak, és feláldozzák jórészt az idejük nagy részét.

A pénz rétegeket alakított ki az emberek között. Elszigetelte őket egymástól. Egy állandó készenléti állapotba helyezte őket. Megéri vagy nem éri!? Ezt mormolják magukban. Ez vezeti őket mindenfelé. Csak arra nem, amerre kellene.

- Úgy látom, nem igazán vagy kiegyezve a mostani állapotával ennek a fajnak?! – szólt közbe Egész.

- Jól latod Egész. Úgy érzem, lépnem kell, mert ennek a tudat elhomályosításnak szörnyű következményei lehetnek. És én annyira megszerettem, ez a fajt, hogy segíteni akarok. Úgy érzem kötelességem segíteni valahogy. Ezért szántam rá magam erre a lépésre, amiről kérdeztél.

- Mit szerettél meg bennük, mond el nekem Rész? – kérte Egész.

- Oly sok időt töltöttem el velük. Oly sokat voltam mellettük. Oly sokat megéreztem belőlük. Ott voltam velük, éreztem őket. Volt úgy, hogy figyeltem egyszer egy fiatal férfit, aki önkívuületi állapotba táncolta magát. Soha ennyire bensőséges állapotot nem élt meg önmagával. Soha ilyen mély es bátor szeretetet nem érzett még magával, a természettel és az egész világgal, minden epizódjával az életnek. Láttam rádöbbenni a szeretetre és a mindent átható értelemre. Láttam megszületni. Ezen a bolygón a test világrajövetele nem egyenlő a születéssel. Az még egyelőre csak a lehetőség ennek megtörténésére. A születés ennél sokkal összetettebb es hosszabb folyamat. A megismerés hosszú folyamata, ami egy megfelelő pillanatban kiegyenlítődik a szellem befogadó képességével és az ember lélekké válik abban a pillanatban. Az emberre szabott értelem teljesen elfoglalja helyet a testben. Ez a születés. A túlcsordulás oda amiről nem tudtál addig, hogy létezik. A születés pillanatában rádöbbensz, hogy a mindenségbe hullasz bele. Ami oly nagy, hogy azonnal visszahőkölnél. Mert minden, amit addig ismertél új értelmet és viszonylagosságot fog nyerni. Amikor erre rádöbbensz még visszafordulnál, mert félelmetesnek és ismeretlennek találod. De erre már nincs lehetőség. Már megtettél mindent ahhoz, hogy megszülethess. Ott teljes a kiegyenlítettség benned. Idegennek tűnhet, de csak azért mert addig nem voltál huzamosan és tisztán abban az állapotban. De pontosan az az egyensúly állapota, hisz csak akkor tehetsz biztos és fontos lépést. Es ezt a lelked jól tudja. Így hát be kell lépned. És belezuhansz az égbe. Belezuhansz a magasságba. És kinyitod a szárnyaid, amik mindig is ott voltak. A szívedben. Ez a szárnyalás kezdete. Beteljesül az, amit mindig szerettél volna. Te leszel! Ezt a születést oly sok emberben láttam. És ennyire csodás fényt magából árasztani még sehol nem láttam, semmilyen élőlénytől. Az emberek csodákkal teltek, csodákkal élő lények. Láttam egy nőt, akit magára hagyott a sors. Minden, ami más embernek így vagy úgy, de megadatott, azt az élet elvette tőle, es arra ítélte, hogy egyedül állja meg helyét egy erőszaktól és hazugságoktól sajgó világban. Olyan terheket vett magára, ami egyértelművé tette életének kimenetelét. Egyértelművé tette, hogy útjának végére fáradtan fog lerogyni, fáradtan és megöregedve, kívül belül. Àm ennek ellenére, soha nem adta fel. Végig ment az útján. Ha itt megáll benned ami érez, akkor meghaltál. Ha itt megáll benned, ami gondolkodik, meghaltál. Ha itt megáll benned, ami szeret, meghaltál. Ha itt megállsz, elhullasz. Láttam itt egy családot, melyben olyan erős volt az összetartás, egymás tisztelete, a megbocsájtás ereje, hogy minden akadályon átsegítette őket. Láttam őket egyként élni. Egyként dobogni. Láttam őket egyként szeretni azt, ami körbe lengte őket. Bármilyen messze is voltak egymástól, az összetartozás, a bizalom, és a közös életük húrja egy pillanatra sem szakadt meg. Még akkor sem, mikor egyikük meghalt. Én láttam, hogy az a szál az áthatolhatatlannak hitt falon át is erősen összekötötte őket. Náluk, őket figyelve döbbentem rá, döbbentem rád Egész, hogy a te legnagyobb erőd a színtiszta szeretet. Ami nem ismer határokat, nem ismer fájdalmat. Csak önmagát ismeri, hívja és fogadja el. Hát ezért szerettem meg őket Egész. Mert igen is akarják! Mert tudják ott legbelül. Mert várják. Mert várnak téged Egész!

És én azt szeretném Egész – fordult hozzá sétájuk közben Rész – hogy ez megvalósuljon. A legtisztábban és a legszebben. A lehető legtöbb emberrel. Én azt akarom. Hogy ebbe az irányba haladjanak. Hogy ez legyen, ami vezérli őket. Ez van bennük. Én ezt látom a szívükben. Mérhetetlenül sok szeretet van bennük. Mérhetetlenül sok és erős. Ez az alapkódjuk, ami építi őket. Láttam egyszer egy fiatal párt befagyott víz jegén korcsolyázni. Egyikük ügyesebb volt a másiknál. Az ügyetlenebb egyszer egyensúlyt vesztett és majdnem elesett. Ám a másik reflexből utána kapott és segített neki visszanyerni az egyensúlyát. Gondolkodás nélkül. Minden gondolkodás vagy érdek nélkül. Tehát egyértelmű, hogy ez él bennük a legmélyebben. Ez az alapkódja a létezéseknek. Egymás segítsége es szeretete. Az életük a szeretetre és a közösségre épül. Egymás közösségére.

És ennek ellenére mára egy olyan társadalmi rendszert és világképet alakítottak ki, ami teljesen elfogadottá teszi, hogy pénzért, nyíltan vagy többszörösen burkoltan, de halomra gyilkoljak egymást. Háborúkban, forradalmakban, vagy csak egyszerűen félelemből, vagy ami még rosszabb, kényszerből. Ez így nem mehet tovább Egész! Minden arra irányul, hogy elszigeteljék egymást. A társadalmuk a félelmet erősíti bennük, és már egyre jobban félnek, félniük kell egymástól, és mindentől, ami körbe veszi őket. Nem marad idejük a megismerésre, a tapasztalásra. Nem marad idejük az érintésre. De ha marad is, az előbb utóbb, de üressé válik. Egész, én nem akarom, hogy eltűnjenek, nem akarom, hogy elveszítsék azt a fényt magukból, amit annyiszor volt szerencsém meglátni és megfürödni benne. Így éreztem meg őket, így ismertem meg őket. Az aurájukban állva és lebegve szerettem beléjük.

- Értem Rész. Engedd meg, hogy pár dolgot hozzá tegyek ehhez. – útjukat egy park felé vették. A park csendes volt. Már teljesen besötétedett. A Hold a horizont felett kaptatott az égbolt felé, narancsos ruhájában. A legbátrabb csillagok már kitárták fényüket a sötétkék kupolán. A parkban a csend illata honolt. Nyugalom szállt minden atomra a parkban, ahogy Rész es Egész megérkezett egy apró tisztásra. Mindketten a levegőbe emelkedtek pár méterrel a talaj felé, és szembe fordultak egymással. Lassan, nagyon lassan elkezdtek egy emberi fül számára hallhatatlan dallamra mozdulni. Lassan, nagyon lassan köröket kezdetek leírni egymás körül...

- Amikor Élet fogant, magvait a kezemben tartottam. – kezdte dalát énekelni Egész – A magvakat magamból merítettem. Mikor eljött az Idő a magvakat szétszórtam az Univerzum termőföldjén. A táptalaj a Végtelen volt. A fejlődésüket biztosító eső a Fény volt. Kertészként a Szeretetet küldtem köréjük. És a hatalmas történet elkezdődött számotokra. A Tűz lángra lobbant.

Ám valamit tudnod kell Rész, ez mindenhol másképp zajlott le. Mert minden mag más volt. Minden táptalaj más összetevőkből állt. Minden kertész másképp dolgozott. Minden Idő mást tartogatott magában. Ez nem történhetett másképp, csak így. Oly végtelen vagyok, hogy mindig más vagyok. Így az Univerzum rétjén, milliárdnyi virág hajtott ki. Milliárdnyi és mind más. Mind különböző. Mind egyedi és maga nemében megismételhetetlen. Növekedésük különböző Időben és más-más tempóban zajlott. Ezért hát illatuk is különböző lett. És egyik a másikat nem hibáztathatja vagy dicsérheti a rét illatáért Rész! Nem mondhatják egymásra, hogy én szebb vagy okosabb, vagy több vagyok, mint a másik...mert az tévedés. Mert én a rét illatát érzem mindig. Egyben. Egészben. Ez a legcsodálatosabb illat, amit érezhetek. Ti csak ennek, ezeknek a virágoknak és illatuknak a különbségét érezhetitek. Érzitek a különbséget magatok között és ott, ami bennetek él. Ott, amit gondoltok erről a világról, és ahogy viszonyultok hozzá. Ez pedig különbségeket gerjeszt köztetek a sokszor helytelen értelmezés miatt. És ez elég végletes állapotba is átcsaphat az emberek között.

- Igen, ezt már én is észrevettem – vágott közbe Rész tapintatosan – ezt hívjak az emberek Jónak es Rossznak.

- így van. - nyugtázta Egész. - Pedig ez nem más, mint a fejlődés szakaszaiban mérhető távolság. Nincs Jó és Rossz...és mégis van. – mosolygott Egész. – Teljes a rend bennem. Teljes az egyensúly. Ez az egyensúly mégis úgy valósul meg, hogy minden folyamatos mozgásban van. Folyamatos változásban. A változásnak egy iránya van...a minden irány. Minden irányba változom. Minden irányba fejlődöm. Mindenben.

- Ám emellett nem lehet elmenni egyszerűen Egész. Mert így nem volna különbség a között, hogy mit miért teszünk. Nem számítana, hogy hogyan éljük az életünket, ha nem volna különbség Jó és Rossz között. És nem volna következménye sem a tetteinknek. Bármit tennénk, az nem befolyásolná az életünket. Nem volna súlya és iránya a tetteinknek. Ám igenis, nagyon is vannak következmények, és van következetesség tetteink forrásában és azok gyümölcsében. Akár rövid vagy akár hosszabb idő után, de minden visszainteget egyszer teljességében. Minden visszhangra talál, méghozzá felismerhetően. A pénz pedig ennek a rossznak a forrása. Ami ebből a forrásból áramlik, az előbb utóbb a hazugságok és hamis érdek mezejére téved, sajnos néha végérvényesen. És ott megerősödik. Méghozzá annyira, hogy megpróbál minél több embert a maga uralma alá állítani. Mert már csak akkor fogja magát biztonságban érezni, ha uralkodhat mások felett is. Erősen elnyomva bennük mindent, amit ő maga is elvesztett. Tudja magáról, hogy nem tud megváltozni, és ezért nem is akar. De azt sem képes elviselni, hogy a többinek esélye maradjon felfényleni. Ezért arra törekszik, hogy minél jobban kiszolgáltassa őket ennek a méregnek. A pénznek. Ez a Rossz. Ilyen a Rossz. És ilyenek azok az emberek, akik ennek a méregnek az árnyékában élnek. Semmitől nem rettennek meg, hogy uralmukat fenntartsák és gyakorolják. Semmi nem tartja vissza őket, hogy fájdalmat okozzanak másoknak. Legyen az globális vagy mikroközösség. Mindent magukhoz akarnak ragadni. Mindent, amit láncként tudnak másokra erősíteni, és így irányítani tudják őket.

- Rész, ne ragadtasd el magad teljesen! – intett Egész  Rész felé énekével - Ha egyértelműen Jónak titulálod magad, az is veszélyes lehet, mert akkor soha nem fogod mérlegre tenni az legfontosabb személyt az életedben. Önmagadat. Nem az egoizmusról beszélek, hanem az öntudat erejéről. És ha azt elmulasztod, akkor pontosan olyanná válsz, mint amiről, vagy akikről beszéltél előbb Rész. Persze tudom, hogy te ebben nem tévedsz el majd. És azt is tudom, hogy harcolni akarsz minden olyan tulajdonság ellen, amit te Rossznak hívsz. Tudnod kell erről a harcról valamit Rész. A Rossz nem fog eléd állni és megnevezni magát. Nem fog megkülönböztető jelzéseket viselni, nem fog uniformist felvenni. A Rossz mindig álruhában jár. Mert a sötétség fél a világosságtól. Te nem tudsz sötétséget vinni egy kivilágított szobába. De egyetlen gyertya fénye is magához hívhatja a szemlélődőt akár kilométerekről is. Egyetlen árva gyertya fénye mindenről leránthatja a leplet egy sötét szobában. Mindent megmutathat. A sötétség fél a fénytől Rész, mert nincs ereje felette vagy mellette. Ezért egyetlen törekvése van, elpusztítani a fény forrását. És legvégső soron onnét fog támadni vagy közelíteni, ahonnét azt te nem is várnád. Belülről. Megjelenik benned és megpróbál a maga oldalára állítani. Mindent bevet majd azért, hogy megingasson. Minden elkövet, hogy elcsábítson, és letereljen arról az útról, amit te a szíveddel és a szereteteddel, a legmagasabb értelmeddel akarsz követni. Tudom, hogy az ember csodálatos lény, ahogy említetted Rész. De nem egész. Még nem egész. Ezért megjelenhet benne a sötétség. És én Rész, meg csak ígéretet sem fogok neked tenni arra, hogy megjutalmazlak, mert akkor érdekből cselekednél. Azt találgatnád, mi az, ami számomra kedves, mi az, ami számomra tetszetős, és úgy próbálnál élni. Ne várj jutalmat azért mert Jó vagy! Mert ez az alap! Ne várj jutalmat azért mert az vagy aminek lenned kell! Mert te akartad! Ne várj jutalmat az életért, mert maga az élet a jutalom! Az élet az ajándék! Az élet minden! Ami majd élménnyé fog válni tetteidben, az a pillanat mélysége lesz. Képes leszel látni és érezni a pillanatot. Képes leszel hallani a fényeket, és látni a hangokat. Képes leszel megtalálni az élet logikáját. Képes leszel megérteni az egyszerűséget. Képes leszel megérteni engem, aki az Egész vagyok. Képes leszel elindulni hozzám, ami legvégső esetben már te vagy.

- Rész – folytatta megrendíthetetlen bizonyossággal a hangjában Egész – az emberiség fejlődése tökéletes úton folyik. Útjuk a kijelölt ösvényen halad gyönyörű beteljesülésük felé. S úgy, mint fajnak, a lehető legtöbb tapasztaláson át kell haladniuk. Úgy, mint egyéneknek a lehető legtöbb tapasztaláson kell áthaladniuk. És mint fajnak és egyénnek is, talán meg kell hogy tapasztaljanak téged is Rész.

- Egész, ha minden a legnagyobb rendben halad, akkor engedd meg, hogy most feltegyek neked fontos kérdéseket – szólalt meg Rész – Miért érzem ezt, hogy nagyon mély titkokról hallgat ez a világ? Mond, miért érzem ezt minden percben? Miért érzem, azt hogy hatalmas foltok vannak terítve az emberiség történelmére, miért van az, hogy el akarjak titkolni az igazságot a ma élő emberek előtt? Miért van az, hogy az evolúciós fejlődésben olyan ugrások és tátongó hézagok vannak, amit még a legostobább szemlélő is könnyen észrevehet?

- Pontosan mire gondolsz Rész?

- Először is itt van az időszámításuk. Egy nagyon súlyos törlés történt a kollektív tudatban, amikor több mint 2000 éve elkezdték számolni újra az időt. Ezzel azt sugalmazva, hogy előtte nem volt semmi. Illetve ami volt, az szinte említésre sem méltó. Úgy állítják be, mintha azok a dolgok szinte nem is lettek volna és csak találgatni lehet róluk. Primitív, és szörnyű időszakoknak állítva ezzel be. Pedig a legfontosabb dolgok majdnem mint ott történtek. Elkezdtek számolni az éveket újra, mert arra volt szükség, hogy senki ne emlékezzen azokra az időkre. Az is furcsa és érthetetlen számomra, hogy miért tűzdelik tele hazugságokkal a saját evolúciójukat. Csak a vak nem látja, hogy teljesen nevetséges az a magyarázat, amit ma az iskoláikban tanítanak. Csak az ragaszkodik ehhez az elmélethez, aki nem akarja használni a józan eszét. Akkora hézag tátong a fejlődésük bizonyos szakaszaiban, hogy azt inkább befedik mintsem, hogy bevallanák maguknak a lehetőségek többi útját.

Az oktatási rendszerük pedig nem más, mint egy rabszolgaságra nevelő rendszer. Legalább is arra irányul, hogy bármit is teszel majd, azt pénzért és a megélhetésed végett kell majd tenned. Ebbe a rendszerbe akarják belenevelni őket, ami később elveszi a szabadságukat a pénzen keresztül. Még ha olyan dolgot is találnak elfoglaltságnak, ami szívük ügye, előbb utóbb megélhetési problémáik lesznek... hacsak nem válnak olyanná, amit mar korábban említettem. Zsarnokká. Maguk és mások felett. Az is érthetetlen számomra, hogy miért nem foglalkoznak a létszámukkal. Miért nem határozzák meg, mennyien képesek egy minőségi és szeretetteljes életet élni az adott társadalmi lehetőségek mellett? Egyáltalán nem foglalkoznak azzal, hogy kontroll nélkül szaporodnak. Azzal sem törődve, hogy elképzelésük sincs saját életükről, nemhogy a gyermekeikéről. Így nem viselkedik értelmes faj!

A mai ember tanácstalan. Nincs jövőképe. Nem tud tervezni, ezért bizonytalan. És aki bizonytalan az kételyek és félelmek között ébred és fekszik. Az pedig blokkolja a szellem és a lélek teljes kapcsolatát, így elszakadsz a forrástól és magadra maradsz. Így aztán elkezdenek menekülni egymáshoz. A másiktól várják a segítséget. Persze ezt nem mondják ki, erről nem beszélnek, mert ez szégyellni való. Pedig nem az. Inkább magukra húzzák a magabiztosság álarcát, vagy bármi mást, ami takarja őket, és így élik életüket. Kifelé mutatva, befelé takarva. Pótcselekvések váltják fel az igazi ihletet. És megjelenik bennük az önpusztítás csendes belegyezése is. Nem hívhatja a faj magát értelmesnek, szabadnak, és fejlődőnek, ahol akár egyetlen egyede is képes ép elmével végrehajtani magán elkeseredettségből származó öngyilkosságot! Sokszor hallgattam az emberek gondolatait. Különböző földrészeken, más-más országokban. Nem volt megfogalmazott céljuk úgy, mint egy faj tagja. Nincs az emberiségnek közös célja. Akármilyen szomorú ki kell mondani, nincs céljuk együttesen. Nincs, ami felé haladnának. Nincs, ami kitöltené a mindennapjaikban őket egy magasztos élménnyel. Nincs ami emelkedette tenne őket az összetartozásban, a bizalomban, a segítőkészségben, az önzetlenségben. Nincsenek meg azok a pillanatok, mikor az utcán találkozik két szempár és gyönyörrel, csodálattal és szeretettel néznek egymásra. Hogy némán suttogják egymásnak, üdvözöllek testvér... boldog vagyok, hogy itt vagy és én itt lehetek...boldog vagyok, hogy a társam vagy ebben az életben és együtt haladunk a célunk felé. És ez azt jelenti, hogy céltalan a faj. Csak van. Létezik, de alig alkot valamit. Amit pedig képes az értelem vagy a művészet megalkotni, azt azonnal értéktelenné teszi a pénz. Vagy eldugja, vagy pedig elérhetetlenné teszi. A pénz mindent hamis értékkel ruház fel. Így aztán hogyan is tudhatnák, mit kell tenniük. Előbb utóbb a széttagoltság más-más úton indítja el a kisebb csoportokat, ahol az érdekek előbb utóbb szembe kerülnek és megütköznek egymással. És már kész is a konfliktus és kész a vérengzés. A Földön nincs béke! Csak a háborúk szünetei vannak. A mai vezetők nem igazi vezérek, hanem fajuk árulói! A legelvetemültebb és leghazugabb emberek. Mind, kivétel nélkül. Csak a hatalom élteti őket. De nem a megosztó és közösségi hatalom, hanem a kisajátító és elnyomó. Ezeket az embereket politikusoknak hívjak. A hazudozás művészei. A lelkületükig mérgezett emberek. Semmitől sem riadnak vissza, hogy megkaparintsák es megtartsák önkényuralmukat. A legrosszabb emberek. A legjellemtelnebbek. Ha volt is köztük olyan, aki humánus és a népet, az emberiséget szolgáló tervekkel lépett fel, azt vagy megfertőzték, vagy azonnal eltaposták. Egy Jó ember soha nem nyúlna azokhoz az eszközökhöz, amit Rosszak szinte magától értetődőnek vesznek. Mindig adnak egy magasztos okot tetteik forrására, mindig találnak okot arra, hogy az embereket egymással szembe fordítsák. Egy Jó ember mindig védtelen előttük. Egy Jó ember szívében önzetlenség él. Ezért könnyű becsapni, vagy eltaposni. És az emberek jónak születnek. Szelíden és békésen jönnek a világra. Ártatlanul, védtelenül, és kiszolgáltatottan. Csak és csakis nevelés és a környezet kérdése az, hogy mi lesz belőlük.

Ha volna lehetőségük gyermekkorukban megfelelő felügyelet mellett a természetben tölteni az idejüket, és annak folyamataival és törvényeivel, a természet csodájával ismerkedni minden aspektusból, akkor szinte elkerülhetetlen lenne a gyönyörű transzformálódás, a születés legszebb és legtisztább kialakulása. Ha volna lehetőség és iránymutatás erre, csak iránymutatás, akkor ez a Föld teljesen megváltozna. Teljesen. Felszabadulna minden teher alól, amit az emberiség rátett. Egy ilyen generáció, egy ilyen új társadalom, már nem aknázná ki mohón és önzően, egyoldalúan a természeti kincseket. Nem tartaná pusztán táplálékszerzés céljából az állatvilág bizonyos egyedeit szörnyű körülmények között. Nem rakná tele mérgező szeméttel a környezetet, ami így vagy úgy visszaszivárogva a körforgásba, saját maga mérgévé válik. Hogy is gondolhatnák, hogy ez a bolygó egy élettelen kődarab? Egy érzések és érzelmek nélküli, agyaggolyó...? Egy önálló értelem nélküli lény...? A Föld él! A Szülő Föld Él. És ha valaki így bánik egy több millió éves élőlénnyel, az biztos, hogy reagál rá. A maga egyszerű módján.

De ha mind, mind félre is teszem ezt Egész – folytatta Rész – még akkor is marad bennem, egy óriási kérdés. Egy olyan feltételezés, ami eddig csak nagyon kevés emberben merült fel igazán tisztán. Nagyon kevesen foglalkoztak ennek valóságával, illetve ennek lehetőségével.

- És mi lenne az Rész, mondd el bátran. – bíztatta Egész.

- Egész, a legnagyobb aggodalmam az emberiséggel kapcsolatban, hogy nem a maga ura. Nem az emberiség irányítja önmagát, hanem valami más erő. Egy más forrású erő.

- Mire gondolsz Rész, ne kertelj, bátran beszélj róla, hisz ez talán szorosan kötődik szándékod legmélyebb alapjaihoz, amiért ma itt vagy.

- Én úgy érzem, hogy az emberiséget egy másik faj irányítja. – mondta ki egyszerre kétkedéssel, és valóban valami mélyről feltörő aggodalommal Rész. – Az univerzum végtelen. Az élet végtelen. A folyamat végtelen hosszú. Egyetlen faj sem nevezheti magát a legmagasabbnak, míg be nem járta, át nem vizsgálta az erre szolgáló összes lehetőséget. És ha egy ember éjszaka, felhőtlen időben felnéz az égre, akkor rögtön rádöbben ennek az igazságára. Rádöbben helyére az Univerzumban és a Teremtésben. Csak az a faj viselkedik így saját bolygólyával, akivel elhitették, hogy mindent megtehetnek. Hogy mindent megengedhetnek maguknak következmények nélkül. Ezt a fajt teljesen primitívvé és szinte állativá tettek. Még a legintelligensebb egyedek, akik azon munkálkodnak, hogy emeljék és értelmesebbé, fogékonyabbá tegyék társaikat, meg azok munkája sem tudja enyhíteni azt a kilátástalanságot, ami egyre terjed a világukban. Az emberek nem születtek zsarnoknak, hazugnak, gyilkosnak, az emberek tisztának születtek. Mint ahogy mondtad, mindegyik virágillattal születik. Egyedivel, de illattal. Nem mérgező illattal. Csak átalakítani lehet azt méreggé. Csak elvenni lehet belőlük tulajdonságokat, és olyanokat beléjük plántálni, ami mérgezővé és veszélyessé teszi őket. Ez csak így történhetett. Sehogy másképp. Csak annyi kellett hozza, hogy a bölcsőjüket, a természetet nyersanyagnak nézzék...akár ásványi, növényi, vagy állati. Csak az kellett hozzá, hogy elvegyék tőlük az univerzális értelmet, hogy leválasszák őket a szellemi világok szféraitól. Csak az kellett hozzá, hogy elhitessék velük, hogy ők az egyeduralkodók. Hogy ők a legerősebbek. És mindent megtehetnek. Csak ebbe az irányba kellett terelni őket. Mint ahogy teszik ők is a levágandó állatokkal a karámban. Ez történt velük is. Tematikusan végrehajtottak egy olyan korlátozást rajtuk, amit nem vesznek észre. Mert a fejükben van. Az egész szellemiségüket abroncsok közé szorították. Ha nem látják szemmel, akkor azt hiszik nem is létezik. Ha nem tudjak megfogni, akkor nincs is, azt gondolják. Teljesen visszafejlődtek az anyagi világba. Szinte csak ott tudnak mozogni. És ha van is köztük, aki másképp mer viselkedni, vagy másra buzdítja a társait, azt vagy hülyének kiáltják ki és elkülönítik, vagy egyszerűen kiközösítik. De lehet, ha elég kitartó és sikereket is tudna felmutatni, akkor egyszerűen megölik.

Nem vesznek tudomást arról a tényről, hogy az evolúciós szintek minden irányba haladnak. A fejlődésnek a szintjén annyi féle intelligencia létezhet. Akár sokkal fejlettebb, mint az övék. És bármilyen irányba. Nézd Egész, - folytatta egy kissé komorabbra váltva hangját Rész – én úgy érzem, ezt a fajt kizsákmányolják és nem is tud róla. Talán nem is tudják, nem is sejtik, de egyszerűen csak táplálékul szolgálnak egy olyan fajnak, ami intelligenciában és lehetőségben jóval felettük áll. Mint ahogy ők kizsákmányolják a természetet a környezetükben, úgy zsákmányolják ki őket egy megnevezhetetlen szférából. Ami alacsony szinten van tartva, az csak alacsony szintű rezgéseket képes magából kibocsájtani, mint élőlény. Ha a lelki és a szellemi tevékenység korlátok, erős korlátok közé van szorítva, akkor ott nem szabadul fel tartósan a szeretet és csak alacsony életenergiák szabadulnak fel. Félelemből, kételyekből, és fájdalomból születő energiák. Valószínűleg ez a fajta alacsony rezgés, ez a fajta alacsony bioenergia az, ami táplálékul szolgálhat annak a fajnak, ami már évezredek óta uralkodik láthatatlanul az emberiség felett. Olyan vezetőket támogatnak az emberek közül, akik gyenge jelleműek, megvehetőek pénzzel és hamis hatalmi ígéretekkel. Elég, ha csak a gondolataikat befolyásoljak ebbe az irányba és máris kész a zsarnok és az agresszív ember. És innentől már minden más csak láncreakció.

A tömegek mind jó emberek. Akik hisznek, remélnek, és várnak a lehetőségre, amit a politikusok megígérnek nekik. Ennek tudatában hajtják a fejüket álomra, hogy holnap dolgozzanak. Hogy végezzék munkájukat. Hogy megtegyék a részüket azért, hogy az ígéretek, amit kaptak, valóra váljanak. Elhisznek mindent, mert bennük ott van a szeretet es annak minden tulajdonsága. Ám azok az ígéretek soha nem váltak valóra. És nem is fognak. Mert csak ígéretek, de nem igazi törekvések. Hazugságok. Féligazságok. Viccek. Már-már szinte annyira arcátlanok, hogy szinte gúnyosan bántóak.

-Hát, bizony ezek kemény szavak Rész. – válaszolt Egész.

Az éjszaka sokáig lappangott körülöttük, míg táncukat lejtették a tisztáson, a Parkban. De mivel titkukat nem tudta megfejteni, így a sötétség lassan oszlani kezdett. A csillagok fáradtan sápadni kezdtek. A hajnal szelének szárnyait már hallani lehetett messziről. A friss harmat odasimult mindenhez és némán tisztára mosott minden felületet. Fürdött a természet. Aztán az első lángok pírja hirtelen csapott fel a horizontra. Majd a vérnarancsban ragyogó Nap átfúrta fényét a Naprendszeren és szétterítette a reggelt mindenütt a bolygó ébredő felén. Eljött egy új nap. A bolygó egyre többet mutatott magából a Napnak és a fény lassan minden apró hasadékba bemászott és távol kergette az árnyékokat. A tisztás csillogott a friss harmatban, gyöngyház berakású zöld szőnyeget borítva a liget fái közé. A levegő friss volt. Az ősz már belelehelt az atmoszférába, és hűvös üzenetét küldte mindenkinek.

- Tudnom kell az igazságot erről Egész! – szólt váratlanul kissé keményebben Rész. - Mondd, igazam van?

- Te, hogy érzed Rész, igazad van? – kérdezett vissza Egész.

- Minden logikai következtetésem erre enged rálátást, hogy ez nem lehet másképp. Ha leveszem a technikai újításokat, amik szinte az elmúlt 100 évben ugrottak meg megmagyarázhatatlanul, akkor jól látható, hogy ugyanazon elvek alapján élik életüket évezredek óta. Erőszakon alapuló hierarchia, és pénz teremtette hamis értékek. Egész, én látom őket gyermekkent. Én látom őket felnőni, tiszta gyermeki szívvel verve a mellkasukban. Tele vannak szeretettel. Vágynak adni, vágynak kapni. Ölelni akarnak, énekelni, táncolni. Nem görnyedni születtek, háborúzni, hazudni. Nem szolgának születtek. Szabadnak. Az Ember Szabad Lény!

- Rész, - szólt barátin Egész – Mint ahogy a gátat áttörő víz megtalálja magát előbb folyamban, majd a völgyben tóként...úgy fog ez a világ és ez a faj boldogulást találni. És ha ezt meg akarod érteni, ha meg akarod kapni a biztos válaszokat a benned felmerült kérdésekre, akkor én lehetővé teszek számodra egy olyan dolgot, amit kértél tőlem. Emberré válhatsz. Emberként születhetsz újjá. És abban a pillanatban, mikor öntudatodra ébredsz emberként, meg fogod érteni miért is olyan nehéz és egyben csodás embernek lenni. Mert emberként semmid sincs. De mégis meg van mindened. Ám azért el kell menned, azért meg kell küzdened, azért ki kell próbáld magad olyan helyzetekben, melyekre soha nem készülhettél fel. Az ember csodálatos teremtés. Az ember az egyik legszebb, aki létezik ebben a teremtésben. Még ha ez furcsa is az én számból Rész, de az egyik legszebb lény. A teremtés fázisának, a folyamat fázisának egyik legnehezebb részét vállalta magára ez a faj. Olyan terheket vállalt magára, mint a test felemelkedése, a szellem felemelkedése, a lélek felemelkedése. Átélnek minden kínt és örömöt. Átélnek mindent, amit egy sűrű testbe szorult részem átélhet. Olyan terheket vállalt magára, amik kivételessé teszik arra, hogy ezt ellensúlyozza. Mert az egyensúly soha ki nem billenhet. Kivételessé teszik a művészetekre. A tudományokra. Az értelem megszerzésére. Ugye hallottad a zenéjüket? Ugye láttad a festményeiket? Ugye olvastad a költeményeiket? Ugye láttad az önfeláldozásaikat? Ugye láttad az ébredéseiket? Ugye láttad az álmaikat is Rész? Ugye...érezted őket mikor énekeltek egymásnak? Ugye éreztél mindent Rész? – Egész hangjában most is végtelen magabiztosság uralkodott – Rész, az, ami ezen a bolygón folyik, ami ebben a világban áramlik, ami velük történik...minden tökéletes. Rész, csak Én vagyok. Egész. Egy. Az Egy. Nem tévedek, mert nem tudok. Bármilyen fejlett és intelligens lény is vagy, engem megfejteni nem fogsz. Ha téged az az indíttatás jár át, hogy közéjük szállsz és harcolsz értük, akkor tedd azt. És majd megérted, hogy mások is teszik azt, mit legszebbnek hisznek gyönyörű lelkükben. Lesz, hogy majd emberként találkozol olyannal, aki postás és leveleket hord, vagy egy másik repülőgépet vezet a felhők felett. Lesz olyan ki csak verseket ír, de olyan is akad, aki csak a sportnak fog élni. Lesz, aki a pénz után fog kapkodni, és lesz, aki csak mások becsapásán keresztül tud majd érvényesülni. Lesz koldus, király. Lesz mindenből. Jó és Rossz? Nem ez számit Rész. Hanem az, hogy tudsz-e mindezek mellett Önmagad lenni! Hogy tudsz-e legmélyebb hited szerint élni? Hogy mersz-e a szerint élni? Hogy mersz-e az lenni, Aki Vagy! Nem az a kérdés, hogy Jó vagy Rossz! Hanem, hogy igaz-e? Hogy AZ-e AMI és AKI!

És hogy uralkodik-e egy másik faj az ember felett, vagy csak nem elég érett még arra, hogy átlépje saját árnyékát? Menj, és nézd meg magad! Én miért is mondanám el ezt neked. Úgy már nem lenne benned ez a fajta késztetés. Nem lenne benned a teremtő erő, ha biztosan tudnád a választ... mástól. Neked kell tudnod, neked kell megszerezned. Neked kell megtalálnod! Te vagy az, aki megkeresed, és a végén, mikor már minden napod lepergett előtted, akkor talán elmondod majd nekem is, hogy megtaláltad-e a választ.

Egész a rá jellemző mosollyal nézett Rész szemébe, aki viszonozta ezt a gesztust. Némán lebegtek a magasban a még mindig harmattól szikrázó reggelben. Lassan leereszkedtek és elsétáltak egy szellősen fáktól teletűzdelt liget felé. A város lassan eszmélt kábult csendjéből és a zajok próbáltak betörni a természet e szigetére. Némán sétáltak egymás mellett. Némaságukban rengeteg információ áramlott a másik felé. Ezt szavakkal amúgy sem lehetett volna elmondani. Hosszan tartott ez a néma beszélgetés. Örvénylő gondolatok és válaszok csaptak össze tajtékzó hullámként és fröccsentek Rész elméjébe és szívébe. Készen állt lassan. Bár fogalma sem volt miképp történik ez, de tudta, hogy készen áll. Megálltak a liget fái között. Csendben és békés szeretettel néztek egymásra.

- Csak annyit vihetsz magaddal, ami már emberré, és még emberré tesz. Sem kevesebbet, sem többet. Ha kevesebbet vinnél, akkor állatként születnél. Ha többet, akkor pedig már nem emberként. És hidd el, ez még így is igencsak széles skála lesz. – mondta Egész – Teljes képességeiddel nem születhetsz közéjük, mert akkor olyan előnyben lennél, amit ők soha nem tudnának behozni. Soha nem érhetnék el azt, amire te képes vagy. És soha nem értenéd meg őket Rész, ha több lennél náluk. Teljesen azonosulnod kell velük. Eggyé kell válnod az emberi mivoltoddal. Nagyon sok mindent itt kell hagynod a magasabb szférákban magadból. Ez lesz majd a tudatalattid és a tudat felettid összessége. Ez lesz majd a felettes éned. Ez lesz a híd közted és köztem Rész.

Rész csendben hallgatta Egész szavait. Szemébe nézett és megszólalt:

- Ezek szerint most ebben a pillanatban számomra te vagy a tudat feletti énem Egész?

- Igen. Én vagyok a tudat felettid.

- Tehát minden egyes élőlénynek te vagy a tudatfelettije végső soron?

- Én vagyok minden és mindenki. Én vagyok az Egész és én vagyok a legapróbb atom, s benne az atommag. S e kettő között halad mindig minden, és mindenki egy irányba...és minden irányba.

Rész figyelt. Figyelt magára és Egészre. Majd tekintetével egy csendeset bólintott Egész felé.

- Engedd meg Rész, hogy pár olyan gondolattal és érzéssel engedjelek utadra, amik végig kísérik majd életed ebben a gyönyörű világban – szólt Egész. Hangjában ott zengett az élet himnusza – Rész, embernek lenni a legszebb ajándék, és a legkeményebb kihívás. Meztelenül, vérben és fájdalom közepette jössz majd világra. De mindez a szerelem és a szeretet, az együvé tartozás jegyében fog majd foganni. Bántani fognak és te is bántani fogsz másokat. Még ha nem is akarod, de ez így lesz. Szeretni fogsz es szeretni fognak. És ezt nagyon akarni fogod. Győzöl és majd vesztesz is. Nevetsz majd es sírsz. Fellángolsz és kialszol. Ember leszel. Születsz, és majd egyszer meghalsz. Tele leszel kérdésekkel, és később már válaszokkal is. Egyetlen dolgot tarts magad előtt! Hogy ti emberek egyek vagytok. Egy család vagytok. Ki előrébb, ki hátrébb. Ki fent, ki lent. Harcolj azért, hogy ragyogjon ez a világ, de soha ne fegyverrel a kezedben. Soha ne gyűlölettel a szívedben, soha ne haraggal az elmédben. Lázadj a hazugság és gyűlölet ellen, de ne hazugsággal és gyűlölettel. Amivel én most téged felruházlak, az az, amit már mindenkinek odaadtam. A szeretetre való képesség, a megbocsájtás képessége, az önzetlenség, a bizalom, az értelem szentsége. Minden, ami téged elválaszt az állatvilágtól. Minden, ami elválaszt téged az „istenektől”. És mégis szoros kötelékben leszel mindennel. És mindenkivel. Semmi, de semmi nem fog véletlenül, vagy megmagyarázhatatlanul történni. Legbelül a lelked mindent elárul majd. Kérdés, hogy az elméd képes lesz-e elhinni, és a szíved képes lesz-e követni? Rész, ez egy csodálatos és végtelen történet, itt minden megtörténhet. A varázspálca a kezedben, a szárnyak a szívedben, a tudás a fejedben, én pedig a lelkedben. Élj! Nincs titkom előtted. De ezerszer botolhatsz falakba. Ezerszer visszaeshetsz. De mindannyiszor nekivághatsz újra, és újra. Mígnem egy nap azon veszed észre magad, hogy valami beteljesült. Valami megtörtént benned. Ez nem csak üres ígéret, ez a valóság!

Rész örömmel telve hallgatta Egész szavait. Odalépett hozzá és átölelte. Hosszan álltak így, hogy életenergiáik egy láthatatlan eleggyé keveredjenek és mindkettejüket átitassa ez az elixír. Majd ölelésük szétfonódott és lassan elhátráltak egymástól. Rész még mondani akart valamit, de ahogy Egész szemébe nézett, rádöbbent, hogy most már minden szó felesleges lenne. Tudta jól mit kell tennie. Tekintetet az ég felé emelte, lényét kitárta fénynek és átlényegült, hogy így majd később megkezdje emberre válásának folyamatát.

Egész követte szemével egy darabig, majd tekintetét visszavonta a parkban vitatkozó nyárra és őszre. A nyár még maradt volna, az ősz pedig már helyét követelte. A nyár még édes emlékek végtelen sok képeslapját tartotta ölében. Csókok, szerelmek fellángolása, forró szeretkezések millió öröme visszhangzott virágokban nevető fodros hajában. Áttáncolt éjszakák csillagfénye ragyogott szemében. Millió fényfoton lebegte körül és szikrázott aurájában a boldogság. Ám az ősz kérlelhetetlennek tűnt Egész szemében. Ruhája oly sok színben ragyogott, hogy az lassan elnyomta a nyár ifjúi ábrándjait maradásáról. Fején galagonyakoszorú királylott. Hajában vörösre és sárgára festett falevelek nevettek, teste meztelen volt és bőrét a gyengülő napfény tetoválta cirádás színekké. Türelmes volt és gyönyörű. Csendes és erős. Szép. Kezében ott lapult a Hold karéja, a csörgedező patakok csobogása, a köd első lehellete, és az esőcseppek koppanása.

Egész nézte őket és mosolygott rajuk. – Szép gyermekeim – mondta halkan, szinte csak magának. Majd tekintetet a távolba fúrta ismét, amerre Részt látta elutazni. A parkban ragyogott a fény Egész körül. Semmi nem mozdult. Minden állt és időtlenné, tértelenné vált. Egész volt minden. Egész nyitott szeme előtt Rész felidézett képe jelent meg. Egész végignézte pillanatok alatt Rész életét. Nyugalom járta át. És túláradó öröm. Egy pillanatra magába tekintett és döntött. Kezét felemelte és lassan tapsolni kezdett. Halkan, mégis a tér és az idő minden aspektusában, minden összetevőjében belerezdült kezeinek mozdulatába. Hetvenhetet tapsolt.

- 77 – mondta ki. Tekintetével intett és Rész után küldte a varázst!  - Ez majd vezet!