Buli

Amit itt leírok neked (és talán magamnak is), az 4-5 év történése az életemből. Kendőzetlenül fogok írni egy olyan dologról, aminek már rég nem kellene tabunak lennie ebben a világban. Persze, egyáltalán nem az bizonyos körökben, mindössze nem beszédtéma, mert „fekete pecsétet” hord magán. És az aktív ismerője is...

 A bulizásról, a drogokról, a tudattágulásról, a szárnyalásról, a zuhanásról és a talpra állasról fogok beszélni. Előítéletek és elfogultság nélkül olvasd, mert csak úgy fog megérinteni a lényeg, amit beletettem.   

1996-án kezdődött. 24 éves voltam. Persze minden kezdetet egy vég előz meg. Akkoriban már 4. éve voltam B.-vel, a barátnőmmel. Nagyon szerettük egymást még mindig és ragaszkodtunk a másikhoz, de a szerelmünk szélét már kicsipkézte az idő. Talán pontosabb lenne az a kifejezés, hogy a szerelmünk emlékébe voltunk már csak szerelmesek. Fiatalok voltunk. Nekem ez volt az első igazi láng, ami felgyúlt bennem. És az első, ami kezdett kialudni.

Ez az a fázisa a kapcsolatnak, amikor már idő kérdése csak a szétszakadás. Mint amikor szélcsend ereszkedik a vízre és a vitorládból elszáll az erő. Még beindítod a motort, de abban csak annyi üzemanyag van, hogy a part közelébe érjél vele, aztán úgy is ugranod kell előbb-utóbb...

Tehát, már minden értelemben kifelé tekingettem a helyemről. Talán ő is. Bár a nők az utolsó pillanatig képesek kapaszkodni, főleg akkor, ha még nem látnak potenciálisan egy új lehetőséget maguk előtt a kapcsolat teremtésre.

A férfi ebben a kérdésben másképp viselkedik. Könnyebben félrelép, mert ezt a „megcsalást pusztán a testnek tulajdonítja”. A szíve tudja jól, hogy hol és ki mellett a helye.

Viszont a lelkiismeret nem ilyen elnéző a hordozójával szemben. Tükröt kezd tartani köréd az életed eseményeiben, mindenhol belebotlasz az „árulásodba”. Nem az a baj, hogy megteszed...szinte lehetetlen legyőzni fiatalon az Ösztönt. A bukás ott történik meg, hogy elhallgatod a másik előtt, és belemész egy folyamatos hazudozásba. Neki is és magadnak is hazudsz. Ennek a láthatatlan szövedéke belekerül az aurádba, és ott hordod magaddal. Így egy idő után kettőtök közös fénye megtörik és elsápad. Ha nem is kerül kimondásra...már tudni fogja, hogy mi történt. Nem is kell, hogy tudatosan felfogja, elég ha az a tudat-alattiján keresztül érkezik el hozza, benyomásként. Egyszerűen...véget ér a varázs.

Egy férfiben az állat és az ember nagyon sok csatát megvív egymással. Vannak, akikben egy életen át megy ez a harc. A legnagyobb vereség az...ha döntetlen marad.

Új élményre vártam. Ez soha nem a másik hibája. Ez a természete egy férfinek. Nem csak a szexualitásra értem ezt. Hanem az életéhségre, az élmények átélésére inkább. A kalandra, új és ismeretlen helyekre, ismeretlen élethelyzetekre, és új haveri-baráti körökre.

Fiatalon még nagyon erős az örvény...

Más kérdés az, hogy ezzel mit veszít egy férfi, mit és kit veszítettem én. Ha egy család és normális társadalmi elvárasok szerint élő embernek születtem volna, akkor még talán ma is B.-vel vagyok harmóniában. De nem annak születtem… ez a későbbiekben egyértelműen bebizonyítottá vált magam előtt.

Kaposvár kisváros. Legalábbis akkora, hogy ha itt nősz fel, akkor jó esélyed van arra, hogy a korosztályodból szinte mindenkit megismerjél...nagyjából, felületesen többé-kevésbé. Főleg akkor, ha az érdeklődési kör is egyforma. Márpedig egy ilyen városban az. Kocsmák, klubok, diszkók, kávézok, stb. Mindegy minek hívod. Ugyanról szól. Időtöltésről. Felületes időtöltésről. Unatkozó arcok, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy unatkoznak. Beleszülettek egy kisemmizet értékrendű társadalomba, ahol megmondják nekik a tradíciók, az elvárások, a kényszerhelyzetek, hogy milyenné kell válniuk, hogy kell viselkedniük, mi és ki az érdemes, a kifizetődő...és ami a legfontosabb persze, hogy mi a „menő”! Leginkább egymás kibeszélésében lelték örömüket. Színészkedő, magát fényesítő alakok, akik minimális dolgokért képesek lettek volna elárulni egymást.  A barátjuknak vagy barátnőjüknek hívott személyt bármelyik pillanatban képesek voltak megalázni nyilvánosan vagy titokban egy üres és semmit mondó flört kedvéért. Mint ahogy meg is tették sokszor, az idő bebizonyította…csak ki kellett várni amíg felszínre került a dolog. Szomorú volt ezt észrevenni magamon is, amikor kezdett a kapcsolatom által biztosított talaj kicsúszkálni a lábam alól.

Már fiatalon átláttam, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Valami hiányzik, ami összefogja és rendben tartsa az értékrendünket. Nem éreztem magam körül közösséget...inkább valami gyülevész hadat, amit éppen az arra fújó szél irányított és határozott meg. Amit otthonról hoztunk azt, és csak azt tudtuk megosztani a másikkal. És azok többnyire hiányosságok voltak...törött és sérült világképek.

Munkám végett sokat mozogtam amerikaiak között. Tolmács voltam. Megbecsültem a helyem, mert sok lehetőséget láttam benne. Biztonságra. Anyagi biztonságra. Azonosultam a munkámmal, azzal amit csináltam. Mind emelett, a spirituális világnézetem mutatója a nullánál pendlizett. Vak voltam. A Szellem még születésére várt bennem...

Akkoriban a város nagy része az amcsikon keresztül érvényesült, rajtuk szedte meg magát. Közvetve vagy közvetlenül, de mindenki őket próbálta lehúzni zsetonnal. A megnevezés, hogy tisztességesen vagy csalással az csak annak volt a függvénye, hogy ennek az útja hivatalos volt vagy sem. A végeredmény ugyanaz volt. Úgy lettek átvágva, és annyira, amennyire csak az arcunkon tapadó bőr vastagsága megengedte. A pénz beszélt...

Valamelyik szülinapomat ünnepeltem, és lementem a kedvenc helyemre az A.-ba. Akkor már ismertem a „tagot”. Hasonló karakterű volt mint én. Jókedvű és tele élni akarással. Nem akart megelégedni azzal a szűk karámmal, ahova ez a nyugati civilizációt majmoló, saját ősi gyökereit megtagadó, elfeledő, kelet-európai életvitel be akarta terelni. Én is ilyen voltam, csak nem mertem felvállalni. Egyszerűen féltem felszínre hozni magamból, és ott is tartani. Inkább elrejtettem egy ostoba megfelelési kényszer alkotta szerep mögé.

Származását tekintve külföldi volt. Nagyon jól beszélte  a magyart. Bérelt egy klubbot a városban, ami teljesen normális vendéglátó egységkent működött. A színfalak mögött viszont mással foglalkozott. Akkor ért le a helységbe amikor én már majdnem egy üveg tequilánál jártam.

Így került az első füves cigi a kezembe. Tök részegen szívtam el egy egész szálat egyedül. Aki tudja, hogy mit jelent csutka részegségre rátépni egy egész joint-ot, az el tudja képzelni, hogy milyen állapotba kerültem. Összehánytam az A.-t a taxit és a taxist, a két haveromat, aki hazasegített és végül, hogy teljes legyen a kép saját magamat is. Két napig förtelmesen rosszul voltam. Akut másnaposságot éreztem...két teljes napig.

Akkor még nem tudtam, de ez volt a “belépésem”. Itt léptem rá egy igen hosszú ösvényre.

Utána szép lassan ezek a “zölddel” kapcsoltban lévő körök elkezdtek körém gyűrűzni. Én pedig, köréjük.  Mivel fiatalabban már volt egy olyan kijelentésem a barátnőmnek, hogy “ha ideérnek a drogok Magyarországra, én ki fogom őket próbálni” így semmi kivetni valót nem találtam ebben. Gondolom, ez “boldogsággal” töltötte el a B. szívét. Most, hogy igy visszanézek, volt valami jóslat jellegű előrevetítés ebben a kijelentésemben. Talán, a tudatalattim akart üzenni nekem...

Mind a munkahelyemen, mind a hétköznapjaimban megjelentek olyan egyének, akik így vagy úgy, de szerves részvevői voltak ennek a rétegnek. Az „éjszakának”. Dílerek, használók, vamzerek, stricik, kurvák, az előbb felsoroltaknak a keveredései és az éjszakai életnek Kaposvárra levetített szánalmas közege.

Próbáltam egyszerre belekeveredni, de egyben távol is maradni ettől a kavalkádtól. Egyszerre vonzott és egyszerre taszított, amit találtam benne. Csillogó volt, hangos és veszett. Izgalmasan veszélyesnek tűnt. Egyszerre ölelt és egyszerre ütött.

Amikor ellógtam a barátnőm mellől kitalált ürügyekkel, mindig volt akivel össze lehetett futni egy kis füvet szívni. Jó volt. Egyszerűen fizikailag is jó volt a bódulat. Más volt. Néha egészen más mind addig minden ismert összetevője az életemnek. Új érzést, új életérzést adott. Olyant, amit előtte soha nem tapasztalhattam magamon. Elvarázsolt a fű. Hagytam és akartam, hogy elvarázsoljon.

Akkoriban teljesen kezdő voltam. Betéptem és szakadtam a röhögéstől. (betépve nem nevet az ember, hanem...röhög.) Végül is pont ezért szívtam. Ki akartam fordulni magamból. Ki akartam nevetni mindent, mindenkit. Talán még magamat is. Tudattalan voltam. Még nem voltam érett. Rabszolga voltam a társadalomban. Pörögtem a mókuskerékben és apró örömökről hittem azt, hogy annál feljebb nincs semmi.

Akkor még nem fedeztem fel a Szellem birodalmát magamban.  A testemmel éltem. Ha valami meg is mozdult bennem, az csak a tudatalattimból származott. Nem én irányítottam, talán csak észre vettem később. Ostoba voltam.

98-ban szakítottunk a barátnőmmel. Közel 6 év után. Az utolsó fél év volt a legfelszabadultabb, mert mindketten tudtuk, hogy vége lesz. Persze nem mondtuk ki, csak éreztük belül, biztosan. Semmi nem számított. Minden nap őrülten szeretkeztünk. Mintha még utoljára ki akartuk volna rabolni egymást. Hogy semmi sem maradjon a  másiknak.  

Aztán, vége lett.

Két hétig összetörten ülten a szobámban. Magamba zárkóztam. Szó is alig hagyta el a számat. Ez volt az első szakításom. És hosszan engedtem fel belőle. Hosszan, de biztosan. Hosszú hónapok teltek el számolatlanul.

Akkor nyugodtam meg, mikor megtudtam, hogy már mással van. Ilyenkor omlik le a fal véglegesen egy férfiben. Mert a legutolsó légvára is a reménynek, tovatűnik egy perc alatt. Elengedtem magamban végleg a B.-t.

Más kérdés, hogy elfeledni képtelen lennék...és nem is akarom. Akit szerettem, azt mindig szeretni fogom.

Azzal, hogy vele véget ért, egyben a hagyományos (mármint, ami a 20.sz.-ra levetített képben felmerülhet) életvitelnek a lehetősége is lezárult az életemben. Ami utána jött végleg más vizekre vitt, ahonnét az egyén már nem tud, és nem is akar megfordulni. És ezt nem rossz értelmezésében értem...

Ugyanabban az évben előléptettek egy nagyon szép anyagiakkal kecsegtető helyre. Annyit villantottak fel előttem, hogy kizárt dolog volt nemet mondani rá. Még az sem érdekelt, hogy napi 12 órát kell nyomnom és hetente  hat napot. Kihasználva az összes jogi kiskaput, annyit kerestem 26-27 évesen egy hónap alatt, mint mások egy harmad év alatt. Ezt a tehetősebbekre értem. És még időm sem volt elkölteni. Egész nap dolgoztam, a szabadnapomon pedig örültem ha pihenhetek. Ezt nem a „felvágás” végett említem meg. Pusztán azért, mert az az életvitel, ami akkor már ott állt a küszöbömön és szorosan összefonódott a „cuccal”, megköveteli magának a vastagabb anyagi bázist.

Szép lassan elszakadtam a várostól. Hónapok alatt lekoptak a haverok, a csajok és amúgy minden más. Egy valami nem. A Zöld. A fű maradt. Csak az a pár ember maradt meg a mindennapi életből, akin keresztül ez megvalósulhatott. Az elején még próbáltam lépést tartani a “társasági élettel”, de nem ment sokáig. Másnap olyan voltam, mint a rongy.

Nem akartam a munkám elveszteni, így inkább visszahúzódtam. Egyedül szívtam. Ekkor már nagyapám házában laktam, ahol külön emeletem volt. Egy külön lakás. Anyámmal már 3 éves korom óta folyt a karmikus háború, nem volt kedvem hozzá tovább. Megszült, hogy az összeütközés elkerülhetetlen legyen. A közös karmánk...biztosra ment.

Az ő életét a harag járta át sokáig. Az enyémet a megvilágosodásra való önkéntelen törekvés. Mindegyik magában hordozott egy masszív pofont a Sorstól. És...ebben a felállásban nem létezik győztes.

A karmikus törlesztések egyetlen megoldása, egyetlen végleges kiegyenlítése, a megbocsájtás. De én akkor még ennek nem voltam tudatában. Leléptem.

Itt egyedül élhettem, illetve amíg megvolt a barátnőm, vele. De aztán csak én maradtam. És ezt az „én”-t itt erőteljesen kell értelmezni. Csak magamra figyeltem, de nem egoizmusból. Hanem, az önismeret első lépéseinek döbbenetével.

Így aztán szertartásszerűen történtek a dolgok. Zene, sodrás, szívás. Tapasztalgattam magam. Kóstolgattam mi ez az érzés. Mi ez az állapot? Mik ezek a soha nem hallott gondolatok, következtetések? Mik ezek a sugallatok, amik olyan mélyről, egy ismeretlen távolságból törnek fel belőlem? Mi ez az új érzékelés, miért ilyen közvetlen éles, és élettel teli még a legapróbb kavics is? A változás, a mutálódás, az evolúcióm nem vadul, hanem a legnagyobb békével és bölcselettel köszöntött rám. Nem durván, hanem átkarolva, átölelve. Utaztatva.

Tapasztalgattam magam, és egy addig ismeretlen szférát. Ahol még nem jártam gondolatban. Oda gondolat nem vihetett el, csak az a fajta valóság, amit egy olyan pszihedelikus szer, mint a fű, csak az tudott elvinni. Legalábbis itt, a meditáció mentes nyugati civilizációnak hívott cirkuszban az Élet ezt az utat kínálta fel nekem.

Az ismeretlent nyitogattam magamban. Nem volt nehéz. Szinte mindenütt ezt találtam. Mindenütt ebbe botlottam. Magamban és körülöttem, a világban. Ráébredtem, hogy eddig nem láttam a világot teljes valójában. És benne, magamra nézve is eltévedt és úttalan voltam.

Egy új arcát mutatta. Nem hamisat, hanem egy sokkal élettel telibbet. A felszín alatti rétegeket is megmutatta magából.

Figyeltem az embereket. Figyeltem és kezdtem felfedezni őket. Nem tudtak elrejtőzni már annyira a mindennapok álarcába. Rádöbbentem, hogy a társadalmunk egy színház, és a szereplők álarcot viselnek. Öröm volt, ha egy igazi őszinte arcot láttam. Képes voltam gyermeki örömmel és kíváncsisággal közeledni bárkihez, ha ilyennel találkoztam. Nem feltétlenül a szimpatikusról beszélek. Az is érdekelt, ha nem volt az, de ennek ellenére…valódi.

Már otthon éreztem magam a fűvel. A társam lett. A felfedező társam és vezetőm lett. A növénybirodalom egy érdekes szereplője. Azé a birodalomé, ami már néhány évmillió óta megvetette a lábát a bolygónkon. Valószínűleg tudnak egy s mást!

Gyermekkorom óta van egy virtuális mantrám. Nem mertem beszélni róla senkinek, mert féltem, hogy doktorhoz visznek vele. Amikor kiskölyök voltam sokszor hallottam, hogy ha egy gyerek furcsa és a szülei által érthetetlen dolgokról számol be, akkor egyből agykurkászhoz viszik, hogy...”ennek a gyereknek valami baja van”. Így ölik ki, így teszik félelmetessé és tiltotta bennünk a magunkkal hozott csodákat, és mágiát.

Elalvás előtt, mikor lecsuktam a szemem, egy meghatározhatatlan helyen és térben, a belső világomban a belső szemem előtt, (bár akkor még ezt nem tudtam hogy az), apró vörös golyókból, pontokból álló halmaz jelent meg és gomolygott önmagában. A semmiben. És mégis egyértelműen és eltéveszthetetlenül...ott. A kezdetétől fogva ott volt előttem, de nem tudtam mi ez. Csak figyeltem ahogy mozognak, és alakulnak a formák. Akkor még nem tudtam…de teljes meditációban voltam. Gondolat nélküli voltam. Üres. Ezáltal tiszta...és eredendően szent. Mint minden tiszta, befolyásolatlan pillanat egy emberben. Nem figyeltem semmi másra, csak erre. Nem érintett meg semmi más, csak a látvány. A látvány ami nem ebből a világból származott. De csak innét lehetett elérni, illetve innét kellett elérni.

Természetes módon magától értetődően képes voltam a teljes meditatív állapot elérésére. Már gyermekként.

Na, ezt kezdtem el boncolgatni jobban a fűvel. Használni kezdtem a füvet. És ez egy lényegi kérdése a fű szívásnak. Okkal tenni. Nem csak maga a testi vagy mentális kényszer miatt, hanem egy adott témát megragadva, megcsavarva, egy még magasabb minőségű élményt és értelmi konzekvenciát generálni magadnak.

Ez volt az első válaszút, ahol helyesen döntöttem. Kézbe vettem az élményt. Elutaztam magamhoz és elkezdtem egy belső párbeszédet magammal, bár ezt akkor még nem tudtam, a felettes énemmel.

Azok, akik csak magáért a tépés végett szívnak, unatkozásból, megszokásból, divatból, függőségből lemaradnak, eltompulnak és észrevétlenül elgyengülnek akaratban. Az pedig a vég. Ott már megjelenik a pszihés függőség is.

Ám én szerszámnak tekintettem. Ecsetnek, vésőnek, kottának. Megtaláltam a füvet. Kapcsoltba kerültem valamivel, tudtam…

A mantrám nagyon foglalkoztatott. Mi lehet ez? Miért van ez? Egyáltalán, normális ez? Választ nem kaptam, úgy ahogy én azt gondoltam. Annál sokkal többet kaptam.

Kinyitottam a belső szemem. Illetve megmutatta magat konkrétan, hogy van. És létezik. És működik. És segít...

Ez volt a kapu, az ajtó. Ez volt a kilincs. Egyre elmélyültebben figyeltem rá és hagytam történni. Hagytam magam lebegni. És egyre jobban teljesedett a kép. A színek megjelentek, a formák kialakultak, megjelent belül a tér, és annak szerkezete. Megjelent az út, amin haladnom kellett. Megtaláltam valamit, amiről akkor még nem tudtam hova vezet és miért? De tudtam, hogy valami egészen intelligens szférát érintettem meg. És ami a legmélyebb örömöt jelentette, hogy magamban találtam ezt. Felfedeztem a belső Univerzumomat.

Ebben az időben kezdtek az életembe bevonulni az ezotériával, a természettudományokkal foglalkozó irodalmi alkotások. Lélekbúvár, önismereti tanításokkal foglalkozó könyvek. Ősi kultúrákkal foglalkozó írásokat olvastam. Betéptem és olvastam. Csodálatos volt. Csodálatos felfedezés. Örömöt éreztem. Tisztát és makulátlant.

Visszaigazolást kaptam belső sejtelmeimre. Amiről senkinek sem mertem beszélni, azok a könyveken keresztül mind visszaigazolást kaptak. Tudtam, hogy jó irányban haladok. Mindent így akartam átélni. Betépve. Betépve mozizni, betépve sétálni, betépve vezetni, betépve Lenni. Betépve szeretkezni. Betépve élni! Betépve  figyelni mindenre. És mindenkire…Mintha annak a felfedezője lettem volna, ami itt volt már körülöttem évtizedek óta. Csak nem figyeltem rá. A környezetem. A természet, az állatok, a növények, az emberek. Az évszakok, azok változásai, a társadalom felépítése, a nagyvilág dolgai. Önmagam.

Minden kezdte levetni a ruháját előttem. Rétegről rétegre. Nagyon vonzónak es izgalmasnak tartottam saját magamtól felfedezni lényegi dolgokat és összefüggéseket. Nagyon megszerettem ezt az állapotot. A fűvel elérhető tudatállapot szerelmese és rabja lettem. Egy belső Szabadságot találtam.

A magánéletem katasztrófális volt ezzel egyidejűleg. Szinte remetekent éltem. Munka, és alvás. Bár inkább hívnám, utazásnak. Esténként megtömtem a pipámat fűvel vagy haskával és közvetlenül lefekvés előtt betéptem. Halk zenét, és sötétséget terítettem magam köré és becsuktam a szemem. És utaztam. Végtelen világot fedeztem fel magamban. Már tudtam, hogy így bárhova eljuthatok. A zene és a fű volt a varázsszőnyegem. Hol a kontrolt élveztem, hol a teljes szétcsúszást. Úgy éreztem, hogy szférákon török át! Soha nem féltem. Soha! Lebegtem...

A Cs.-val ekkoriban futottam össze. Az egyik díleren keresztül ismertem meg. Keményen szívott a csaj. Rendesen „kiment a feje” (erkölcs és kontroll nélküliség). Teljesen el tudott szakadni a valóságtól. És nekem ez ott, akkor, borzasztóan megtetszett benne. El kezdtünk találkozgatni. Persze csak esténként tudtunk, mert akkor volt időm. Feljött hozzám és betéptünk. Nagyon, betéptünk. És beszélgettünk, kötetlenül, mindenről. Kendőzetlenül magunkról, a világról, amit gondolunk minderről. Társak lettünk.

Aztán elkezdtünk szexelni is. Ez elkerülhetetlen, ha be vagy tépve. Legalábbis nekem az volt nagyon sokáig. A fű, szerintem egy nagyon erős afrodiziákum.

Ám, ez a kapcsolat „érdekes” volt. Alárendelte magát nekem. Teljesen. Pedig nem kértem és nem is akartam ezt tőle. Az odaadásból, a leigázottságból akart kielégülni. A kiszolgáltatottságból. Ráébredtem, hogy számara ez volt a kielégülés. Nem is volt tudatos döntés ez sem az ő, sem az én részemről. Viszont így, teljesen felkorbácsolta bennem az uralkodó hímet. Fellobbantotta bennem a dominancia legmagasabb fokát. Uralkodóvá, leigázóvá, rablóvá, és kegyetlen hímmé tett.

Félreértés elkerülése végett mondom, semmi agresszióról nincs szó. Pusztán a szex, a Szellem és a férfi dominancia ellenállást nem tűrő keveredéséről.  Így párosult az ismeretlen szférák felfedezés mellé a szexuális tabuk ledöntése is. A szexualitás olyan mezejére léptem be, ami előtte még a fantáziámban sem létezett. És ez az élmény masszív füvezés mellett pillanatok alatt ledöntött minden addigi gátlást bennem...

A kapcsolatunk hibátlanul működött. Barátok lettünk. Igen, a szex mellett képesek voltunk megőrizni ezt a gyönyörű érzést, ami emberek között kialakulhat, amit barátságnak hívnak. Véleményem szerint ez barátság legmagasabb szintje és egyben próbája is férfi és nő között. Ha itt nem veszik el a barátság, akkor az a két ember tűzbe menne egymásért, ha kell. Soha nem voltunk féltékenyek egymásra, pedig mindkettőnknek beeset néha valami új, pár napra az életébe. De nem tovább…Szerettük egymást emberként és nem volt titkunk egymás előtt.

Vele “beszéltem” először. Ő volt az, akihez “beszélve” először meghallottam magamban a felettes énemet. Máshoz beszélve hallottam meg magamat először. Tiszta szívből és szeretetből mondtam el neki mindent. És ez volt a kulcs. Az önzetlenség. A tisztaság. Az érdeknélküliség. A szeretet!

Valahogy, valahol, valamikor egy apró rést tudtam ütni egy magasabb szellemi sík falán és a varázs elkezdett hullani rám. Akkor még nem tudtam, hogy ez történt, de már a működését és következményeit tapasztalni kezdtem magamon. A Cs. vissza is jelzett. Elmondta, hogy érzi rajtam és elképesztően tudattágítóan hatok rá.

Itt volt az első csendben feltett kérdés magam felé, hogy talán nem is a fűben van a varázs, hanem az emelkedett állapotban. A meditatív állapotban, a kitágult tudatban lehetne ez a csodálatos érzés és nem fűben? Még nem válaszoltam akkor magamnak…pedig a kérdés már egyből feltételezte a választ is, csak elsiklottam felette. De itt jöttem rá, hogy ezzel érdemes foglalkoznom. Érdemes arra figyelnem, hogy „nem figyelek semmire”, amikor mással beszélek. Még magamra sem, de talán legfőképpen magamra nem, hisz akkor a mondandómhoz sajátos érdek vagy cél is fűződne. Anélkül viszont egy tiszta hang lehetek. Még nem is sejtettem, de itt dőlt el az utam, hogy egyszer azon önmagam legyek, aki előtt az emberként elérhető legmagasabb út körvonalazódjék ki, és annak az ösvénye nyitva, várakozóan álljon előttem. Ami túlmutat egy életen...amihez számos inkarnáció szükséges.

Már rég ismertem T.-t. Szokott segíteni „ebben-abban”. Vele léptem be először egy tecnho buliba. Itt szívtam először speed-et. Itt dobtam először „ex”-et. (az extasy tabi egyik szlengje) Anfetamin és MDMA származékokat, és azok összetett keverékeit, kémiai gyökeit. Az úgynevezett szintetikus diszkó drogokat.

Kivétel nélkül, egyszerűen csak laboratóriumilag előállított szerek. Katonai kísérletek melléktermékei. Gyógyszer alapanyagok.

Az elején nem kaptam el az „érzését”. Nem éreztem különösebb pörgést. Nem igazán éreztem különösebb változást.

Aztán, ez megváltozott. Az egyik buli alkalmával teljesen megfeledkeztem magamról és a pódiumon táncoltam. Nevetséges látvány lehettem, mert nem volt kiforrott a mozgásom. Nem tudtam és nem mertem táncolni mások előtt. Csak ha részeg voltam korábban, de azt sem nevezném táncnak. Talán az egyet jobbra, egyet balra topogáshoz hasonlítanám. De részegen nem is lehet igazán sok mindent rendesen csinálni. Szinte semmit. Ezért nem is érdekelt a pia mióta szívtam és elkezdtem partykra járni.

De én akkor, ott csak táncoltam, táncoltam, és táncoltam. Nem tudtam és nem is akartam megállni. Élveztem minden mozdulatot. Hosszú órák teltek el, de én semmit nem éreztem az időből.

Tehát, végül is megtalált a szintetika. Ellenállhatatlan volt. Erős és finom. Jó. Nagyon - nagyon jó volt a hatása, a rám gyakorolt lefolyása. Magához parancsolt és körém fonódott láthatatlanul. És én élveztem. Kezdtem élvezni mindent, ami belőle körülvett. Mindenben forrongó életet és szépséget láttam.

Hétköznap szívtam, hétvégén az egyetlen szabadnapom előestéjén pedig partiztam. Ez lett az életem. „Party-arc” lettem.

Hamar átestem azon a kötelező buktatón is amin akkoriban sokan átestek. Rendőrségi ügyem lett a cuccozás miatt. Én magam soha nem árultam vagy adtam másnak semmit. De sajnos ez nem jelentette azt, hogy megúszom ezt a leckét. Elkaptak a kocsimban ülve egy díler gyereket. Rosszkor voltam rossz helyen. És a rendőrök fel is használták ellenem, és engem ellene. Nem sok választásom maradt. Vagy ő, vagy én. Zsaroltak a bíróságon, persze leplezve. Neki esélye sem volt kimászni a dologból, a tárgyalás is csak formalitás volt már. Pénzbüntetést kaptam. És megfigyelés alá helyeztek szabadlábon, mint drogfüggőt. Fél gramm spuri (a speed nevű anfetamin származék szlengje) miatt hurcoltak meg gyalázatosan.

Soha többé nem volt dolgom a rendőrökkel. Egyszer sem ellenőriztek vagy hívtak be vizeletvételre. Ennyi volt.

Utána még sokan köpködtek rám az ügy miatt. De hát mindig arra köpködnek aki kint van, és nem bent. Mert arra nem lehet.

Amúgy, én nem találkoztam még olyan dílerrel, akit ne „ütöttek volna el” a rendőrök legalább egyszer. Ez díler sors. Ez alól talán-talán csak akkor van kivétel, ha a díler egyben vamzer, besúgó is. Ezt csak zárójelben említem…

Kisgyermek korom óta a Balatonon, Fonyódligeten töltöttem a nyaraimat. A nagymamám cipelt ki minket az unokatesóimmal a nyaralónkba és a végtelen szeretete színesre festette a gyermekkorom. Ott nőttem fel a nyárban. A Napfény, a víz, a szél, a balatoni viharok, és az éjszaka, a tó fölött kitárulkozó csillagos égbolt voltak a tanáraim. A mai napig elkísérnek ezek a nyarak. Ember nem kívánhat szebb gyermekkort annál.

Egy fillérem sem volt kisgyermekként. És igazán ez kamasz koromban sem változott meg. Semmi pénzem nem volt. Csak az voltam, aki voltam...én magam. És ez egy olyan adomány, amit egész életünkben meg kellene őrizni! Az ifjúságom minden édes emléke izzik az emlékeimben máig. Úgy vártam minden nyarat , mint az ismeretlen szerelmet. Egyetlen szó volt rám jellemző, ha nyár volt..a boldogság.

98-ban beköszöntött az életembe a siófoki nyár. Minden egyben volt. Pénzem annyi, hogy el sem tudtam költeni, vettem egy új autót, a legdivatosabb ruhákban jártam, és mindig volt nálam „cucc”. Teljes volt a készültség a nyárra. És jött is. Belecsöppentem a partizás kellős közepébe. A határai Kaposvárnak kitágultak az egész országra, és még azon túlra is.

A közös szenvedély mindig összehozza az embereket. Mindegy mennyire távol is állnak világnézetben, a mindennapokhoz való viszonyukban, ha az első „bogyó” (az extasy tabletta szlengje) betalál, akkor lehullnak az előítéletek. Lehullnak a felvett szerepek, amit a társadalom rád erőszakolt. Teljesen.

Ez megmutatta nekem, hogy felesleges megjátszani magunkat, és bebújni a társadalmi szerepekbe. Felesleges címeket és pozíciókat hajkurászni az életben. Felesleges a rang miatt fontossá válni. Hatalmas tévedés az ember részéről, ha felületes ismeretekre alapozva magát fontosabbnak tartja valaki másnál. Még nagyobb tévedés, ha ezeket a kényszerű szerepjátékokat fontosabbnak tarja saját Sorsánál. Végzetes következményei lehetnek a lelkivilágára, és ezzel együtt az életére következően.

Mert az lehullik rólad amikor a végletek mezejére lépsz. És ami mögötte van és kendőzetlenül megmutatkozik, az vagy te, és az úgyis elárul rólad mindent. Mindent.

Az élet csak azoknak álarcosbál, akik félnek valamitől…magukban. Maguktól. Akikben akkora lyuk tátong belül valahol, hogy megrettenek tőle. Megrettenek maguktól. Nem arra fordítanak energiát, hogy azokat a hiányosságokat szorgalommal és akaraterővel elkezdjek felépíteni, gyógyítani, kipótolni, hanem egy fals és tőlük idegen viselkedéssel és modorral eltakarják. Ám egy nyitott szemű szemlélődő számára ezzel a jelmezzel csak felhívják a figyelmet erre a sötét foltra magukban.

Ez az alapja a természetgyógyászatnak, a szellem és lélekgyógyászatnak is. Csak figyelni kell, és bátorságot adni annak, akinek szüksége van rá. Téged senki más nem gyógyíthat meg, csak ha te azt a saját erőddel és hiteddel támogatod.

Érdekes körök közé léptem be. Amolyan hétvégi barátaim voltak. Persze, mások nem is lehettek...nagyon sokat dolgoztam.

Bulihaverok. Bulicsajok. Az életem csak és csakis erről szòlt. Hajtottam a zsetont hét közben, hét végen pedig partiztam. Nagyon ráéreztem az izére ennek a könnyűnek mondható életnek. Semmi és senki mással nem törődtem. Csak azzal és azokkal ahova tartozónak éreztem magam, és akikkel azonosulni tudtam. Ez volt az örömöm. Ez volt, mindenem. Azt hittem, megérkeztem. Pedig még el sem indultam…

Valami megindult, megmozdult bennem. Valami felszakadt, feltört bennem a cucc segítségével. A gátlásaim, a visszafogottságom eltűnt. Megjelent bennem...a Tánc! A mozgásom átalakult és a mozdulataim egyre kifejezőbbek lettek. Elmerültem a testem izzásában és lüktetésében. Gyönyörködtem a tánc varázsában. Ösztönből táncoltam. Felengedtem magamban valami elképesztően ősi erőt. Mágikus ereje volt.

Minden, ami zajlott bennem, ott hordtam a szememben, ott élt az arcomon. A tekintetem megtellet érzésekkel, érzelmekkel, és tűzzel. Nagyon sok tűzzel. Lángoltam. Belobbantam. Igazi férfinak éreztem magam. És habzsoltam magamban ezt az érzést.

Semmit sem hagytam érintetlenül magamban. Minden zegzugomba benéztem és takarítást végeztem. Tudtam, hogy amit csinálok az a hasznomra válik, még ha nem is voltam teljesen tisztában vele, hogy mi az, és merre visz. Bíztam magamban. Erős voltam. Tudtam „magam”. És ez hamarosan elkezdett visszacsengeni az életemben.

Annyi kapcsolatom volt, amennyit csak képes voltam férfiként kezelni. Sehova nem láncoltam le magam. Csapongtam. Orgiának tekintettem a nyarat. És úgy is viselkedtem. Túlszárnyaltam minden álmom. Olyan lányokkal és nőkkel jöttem össze rövidebb hosszabb kalandokra, akikről álmodni is alig mertem korábban. Teljesen megvadult bennem a hím. Gátlástalan voltam és ellenállhatatlan.

A zene lett a vezérem. Imádtam táncolni. Imádtam gyorsulni. Pörögtem. 27-28 éves voltam és kimeríthetetlennek éreztem a fizikai teljesítőképességemet. Végigtáncoltam a bulikat.

Erővé kovácsoltam magamban a „flasheket”. (flash-nak hívtuk, azt a pár másodperctől egészen néhány percig is tartó állapotot, amikor annyi endorfin szabadult fel a szervezetben, hogy egyfajta „orgazmushoz” hasonló, erősen felfokozott, testileg és mentálisan is szárnyaló, magasztos, teljesen nyitott és szeretettől túlcsorduló állapotba kerültünk. Amúgy ez egy angol szó, jelentése: villanás, felvillanó fény, lobogás) Nagyon sokat flasheltem. És erőseket. Magasztosnak találtam a flasht. Éginek, felsőbbrendűnek.

A testem hangokká vált. A zene hangjává. A Zene voltam. Villódzó fények, együtt lüktető tömeg, a zene mindent betöltő dübörgése. A tömeg flashrohamai minden negatív érzést kisöpörtek mindenkiből. Belőlem is.

Egyek voltunk. Csak a vak nem vette észre, hogy ezek a modern idők szeánszai voltak. Törzsi összejövetelek, ahol a tombolásé volt a főszerep. Csodás törzsi önkívület. Együtt haladtunk a flashullámokon keresztül a gyönyörben. Felszabadult szeretet és örömhullámok áradtak körös-körül. Hallottam az ősi dobokat a basszus mélyében. Hallottam a csörgőket a közép hangokban. Hallottam a kígyók sziszegését a magas hangokban. Hallottam a mennyország seregeinek a harsonáit. Éreztem a zene Istenének a csókját az egész testemen. Szeretkeztem a zenével. Elképesztően beleszerettem a flash-be.

Kinyitottam és hagytam tágulni, száguldani a tudatomat. Kitárulkoztam az extázisnak. Követtem a hangokat. Saját dallamokat szerkesztettem a tomboló zenéhez magamban. Énekeltem magamban. Kiszabadultam a mindennapok ostoba bezártságából. Bármerre néztem ismerős arcokat láttam. Testvéreket. A családomat.  A Törzsemet.  A népemet.  Összetartozást éreztem, egységet, közvetlenséget, és barátságot. Szeretetet. Levetettem a béklyóim.

Begyógyultak a lelkembe égett sebek, amit az addigi életem mart belém. Szabad voltam. Legalább is akkor úgy éreztem, hogy ez a szabadság…

Ezekhez a bulikhoz nagyban hozzátartozott az erotika is. A közvetlenség és az együvé tartozás ezen a téren is kifejtette a hatását. Nem voltak tabuk...illetve elenyészően kevés. A bulik félhomályában, képlékeny elme állapotában a maradék „erkölcsök” is lehullottak. Nem gondolnám, hogy sokan „szárazon” maradtak. Ha pedig mégis...akkor arrol az „afterek” (a buli utáni reggeli folytatás, mivel a puskapor még hatott...) gondoskodtak, hogy ne így legyen.

Nyár végen, összejöttünk egy barátomnál, egy civilizációtól kicsit arrébb eső erdei házikóban páran. Szűk körben voltunk, vegyesen fiúk lányok. Kollégáim, és bulis arcok. Az értelmesebbje. Élvezők és nem használók.

Kár és hiba volna azt hinni, hogy a pszihedelikus szerek fogyasztása primitív és agyatlan dolog. Persze lehet úgy is csinálni, de lehet művelni is. Művészien foglalkozni vele.

Nagyon sokan csak menekülésre használják a cuccot. Bánatot, és gyenge, fájó pontokat akarnak orvosolni vele. Úgy, hogy ezzel próbálják tudat alatt azokat betakarni.

Pedig a transz állapota csak jobban felnyitja a szemünket és még jobban szembesülnek azzal, amit nem akarnak látni.

És az is tévedés, hogy a cuccokat csak a fiatalok és az úgymond “egyszerűbb” emberek használjak. Ez nem így van. “Jól megbecsült” posztokon és nyilvánosság szeme előtt élő emberek, legyenek bármilyen alakjai a közéletnek, minden további nélkül használnak és élveznek drogokat. Sőt!

Ez az egyik legősibb dolog, ami az emberiséget kíséri ezen a bolygón.

A transz állapota olyan elengedhetetlen dolog az egyén és a közösség számára is, ami létfenntartásához biztosít alapot.

Könnyű észrevenni, hogy a mai világban mennyire eluralkodott a belső világ hiányának hatása az életünkre. Silányak és szürkék lettek a tömegek. Felszínesek, kapzsik és árulók. Önzőek. És ebből fakadóan a folyamat vegen, kilátástalanok és szomorúak. Próbálják nem mutatni az emberek, de belül meg van repedve valami már rég.

Ami talán a legveszélyesebb, hogy az ember elszakadt a magasabb szféráktól. Nincs kapcsolat a felettes tudattal, a felettes énnel. Pedig az keresi a kapcsolatot és jelen van minden pillanatban körülöttünk, és bennünk egyaránt. A Forrás áramlása állandó, kinyilatkoztatása folyamatos. Egészséges esetben ez a leáramlás, ami utat talál az emberben, és környezetére, azaz a világunkra vetül. Így tetteinkben a Forrás emberi szintre konvertált megnyilatkoztatása ragyoghat fel.

Ezért öntenek egyre több szemetet és maszlagot az információkba, hogy a figyelmet teljesen eltereljék a Forrásból beáramló értelemről, és életenergiákról. Ha nem vagy szabad az azt jelenti, hogy másvalaminek az irányítása alatt állsz. És ha a feletted uralkodó erő nem a Forrás kivetülése, ha abból feléd nem a leáramló értelem érkezik, akkor szolgává válsz és nem szabaddá.

A mai hatalomnak, ez az érdeke...

Élmények végtelen óceánja hullámzott bennem lomhán és édesen az elmúlt nyár minden emlékével. Magasan jártam... A Sors úgy akarta, hogy ebben az állapotban találkozzak az LSD élményével.

Egy fél Hoffmant (a felfedezője után elnvezett leghíresebb, jó minőségű LSD-vel átitatott papírdarab, bélyegecske) pattintottam a nyelvem alá. Óvatos duhaj voltam ezen a téren, olvastam „húzós” történeteket az LSD-ről. A hatás kb. 12 órás volt. Estétől másnap reggelig tartott. Mindig más és más szakaszokba rángatott magával.

Nagyon jó társaság volt körülöttem. Mindenkiben megbíztam és szerettem őket. Ez fontos volt ahhoz, hogy az utazás kellemes és teljes legyen. Az LSD több, jóval több mint „érdekes” volt. Először teljesen szétröhögtük (az LSD sem nevetést okoz, inkább röhögést) magunkat. Ha valaki a kisujját mutatta, azon is teljes kivetkőzésünkben röhögtünk.

Utána jóval intellektuálisab állapotba hozott minket, elmélyülten beszélgettünk a világ és az élet nagy kérdéseiről. Aztán szép lassan elkezdett mocorogni körülöttünk a tér. És az idő is. Semmi sem volt a helyén. Az érzékelés kanyart vett. Hajtűkanyart. Minden kicsit elcsúszott és más volt. De mégis stabil és az, ami. Gondolom ez egy egész „bélyegnél” merőben másképp alakult volna.

Kisétáltam az udvarra, friss levegőre vágytam és egy kis egyedüllétre. A késő nyári hőmérséklet finoman ölelt át és az erdőből az éjszaka varázsának illata áradt. Ahogy távolodtam a háztól, a bentről kiszűrődő zaj is fokozatosan mögöttem maradt. Csend volt.

A kert végében állt egy kopasz fa. Egyetlen levél sem volt rajta. Furcsa látvány volt így a nyár végen, minden levél nélkül. Pont köztem és a Hold között állt, ami a felhők mögött szórta a Nap fényét a Földre.

És akkor átéltem első igazi LSD látomásomat.

A fa 6-7 méter magas lehetett. Ágai sűrűen voltak szőve. Fiatalnak tűnt. Ahogy a Hold megvilágította, az ezüstös fényben megláttam, a kérge teljesen ráfeszül a testére, az ágaira. Egyetlen ránc vagy barázda nem törte meg a sima „bőrét”. Tükörként vibrálta a ráeső fényt minden egyes apró ága körül. A fa ágainak végei mind mozogtak. A fa életben volt. Mintha minden egyes ága egy göcsörtös kar lett volna, ami lehetetlenül sok ujjban végződött. Némán markolt az éjszakába és a Hold ezüst tükröződésébe. Integetett sejtelmesen felém. Nyújtózkodott az éjszakában. Biztosan éreztem, hogy él.

Képtelen voltam levenni a szemem róla. Bár ehhez a fajta észleléshez már nem sok köze volt a szemeknek. A lényem érzékelt. Döbbentem csodáltam a látványt. És tudtam, tudtam hogy az a fa is érzi, hogy ott vagyok. Több voltam addigi magamnál, túlterjedtem önmagamon, a tudatommal hozzáértem és próbáltam megérteni azt a növényt. Egyé váltam vele.

És rájöttem, hogy semmit nem tudok róla. És semmit nem tudok az Életről, semmit nem tudok a titkokról. Azokról a titkokról, amit a társadalom rabszolgájaként, a mindennapi pörgésben, munkaterrortól megnyomorítva az ember talán csak a halálos ágyán érthet meg, ...de akkor meg már minek.

Én ott megfogadtam magamnak, hogy amennyire csak lehet megpróbálok elszakadni a társadalmunkat mozgató ostoba tradícióktól, kényszer helyzetektől, megfelelési ördögköröktől. Eldöntöttem, hogy a lehetségesen legtöbb időt fogom tölteni mindentől és mindenkitől függetlenül, csak a saját belső sugalmaimat követve. Tudatszomjat éreztem...

Inkább saját szabadságom legyen az, ami úttalan utakra visz, mint a 20.századi rabszolgasors fosszon meg a Forrás belém remélt fényétől.

Az égbolt végtelen alagútnak tűnt a felhők sejtelmes ködében, aminek a végen a Hold ragyogott. A bolygóközi távlatokban mérhető alagút egyik végen a Hold, a másikon én álltam. Egymást néztük némán. Gyönyörű és nyitott téridő kaput éreztem magunk között, csak kettőnk között. Előítélet, elfogulatlanság, félelem, de egyáltalán bármilyen emberi érzelem nélkül szemlélődtem. Szent és tiszta üresség volt bennem, ami minden telítettség gyönyörével vetekedett. Olyan szemmel láttam, mint még soha. Rádöbbentem, hogy ez az előítélet, szinte tudatosság nélküli szemlélődés több mint bármi más áltudományos maszlag, amivel össze-vissza zavarják az embereket. Ez egy végtelenül letisztult és teljes állapot volt. Teljes és üres. Úgy érzékeltem, ahogy még addig soha. Tisztán és ösztönből. Emberállatéval.

Egy farkaséval.

Az élmények és a valóságra való rádöbbenés ereje túlcsordult bennem. Felettes énem kérlelhetetlenül belém szállt és megragadott ebben az euforikus állapotban. A lelkiismeretem megtisztulása, a „gyónás” pillanata jött el életemben.

Nem tudtam visszafogni a megtisztulás édes-keserű könnyeit. Az érzelmek minden viszonylatában a tetőfokára hágtak bennem és a csúcsponton összeértek. Kioltottak egymást, ám mégis jelen voltak. Nem maradt ott senki mint én magam. Egy önmaga előtt lemeztelenített lény. Egy nyitott ajtó, egy tiszta horizont, egy korty viz, egy emelkedett dallam. Egy egyszerű...ember. Az, aki ott abban a pillanatban voltam.

Mindent bevallottam magamnak. Be kellett vallanom...a felettes énem kifeszített. De nem erőszakkal, hanem ahogy az minden egyes lépcsőfoknál történik egy emberrel, aki a Beavatása felé halad. Minden addig elkövetett hibám, hazugságom, tévedésem, és rossz tulajdonságom...kezet nyújtott.

Mindent bevallottam és egyben el is engedtem magamból. Többé helye, nem volt bennem. Felszabadultam a legrejtettebb és legtitkoltabb félelmeim alól is. Egy pillanat erejéig...teljesen magamba mertem nézni. Meglátni minden mélységem, és minden magasságom!

Eufória öntött el. Színtiszta eufória. És túlcsordult bennem. Itt lobbant fel bennem először a Szellem...

Teljesen felszabadultam és teljes boldogságban zokogtam. Megismertem az örömsírás magasztos állapotát. A legmagasabb fokú eufóriát. Elengedtem minden gátlást. Sírtam örömömben, hosszan és boldogan. Utoljára gyermekkoromban éreztem magam ennyire boldognak és tisztának...

Már reggel volt, mikor visszatértem emberi mivoltomhoz. Nem tudtam, hogy egy állat tisztasága, vagy Isten ereje érintett meg. De talán nem is foglalkoztam vele. Mert már magamban hordtam…az emberben. Mindkettőt.

Nincs hallucináció. Csak a valóság van. De a valóságnak van egy olyan szeletje, meglehetősen terjedelmes szeletje, amit az alap érzékszervek nem érzékelnek. Így van ez a tudattal is. Ez a tudat tágulása. A szó magában hordozza a magyarázatot. Minden új úgy köszönt rád, hogy bemutatkozik, megmagyarázza önmagát neked.

Nincs más a valóságon kívül. Nem lehet, nem létezhet. Mert az nem volna valóságos. A fantázia is csak a valóság mezejéről származik.

Az emberi tudat forrása a kolletív tudat. A kollektív emberi tudat magában foglalja az idő összes kiterjedését és a történések kezdetét és végét a fajunkra levetítve. A tudatvilágok kapcsolódása egyre táguló viszonylagoságokban halad a lehetséges összes létforma univerzumán, teremtés szakaszán át. A kapcsolódások sorozata végső soron az Isteni tudatban teljesedik ki. Ami minden idő és tér felett és mögött és előtt helyezkedik a végtelenben. Azaz mindenben.  Így elmondható, hogy ezen kívül semmi más nem létezik. S amit az ember a fantáziájának él meg, az egy másik élettérben,  valóság.

A teremtésnek semmi sem áll az útjában. Mi és ki állhatna? Hiszen csak a Teremtés létezik! Minden belőlünk vetül ki. Mindent mi teremtünk. Mi vagyunk Isten!

98 és 99 így telt el. LSD-t többet nem használtam. Hétköznap dolgoztam, este füveztem, hétvégén partiztam.

Amikor tehettem képeztem magam egyéni szeánszokon. Betéptem otthon egyedül és táncoltam. Beleszerettem a táncba. Beleszerettem a felettes énembe. Félhomályt engedtem a szobára, meztelenre vetkőztem és táncoltam. De, lassú zenékre. Felfedeztem az ambient (nagyon lassú ütemű, vagy teljesen ütemtelen, csak hang-effektekből felépülő téma) zene erejét. Más ereje volt mint a techno, progressive, vagy trance zenének. Egyre jobban megszerettem a tisztaságát és a békéjét. Sokkal harmonikusabb és tartósabb flasheket éltem át. Egyre magasabbra voltam képes emelni a transzot magamban. A mozgásom teljesen kifinomult. Művésznek éreztem magam. A mozgásom követte az érzelmeim síkjait. Minden rezdülése a testemnek megremegtette a teret körülöttem...

Más alkalmakkor kongán doboltam és „fél-őrületbe” kergettem magam. Nem volt tabu magam előtt semmi.  A magasabb szférák határait kerestem és a szellemvilág ajtaját döngettem az eufóriámmal. Önnön sámánom voltam. Önnön táltosom.

Még nem tudtam, de ezekkel az egyedüli élményekkel saját Beavatásomat készítettem elő.

A magánéletem végtelenül egyszerű kapcsolatokra korlátozódott. Azokkal a nőkkel „kevertem”, akikkel a bulikban ismerkedtem meg.

Egyre különlegesebb nők társaságát kerestem. Mindenben az extrémitásra törekedtem. Mindenben a határaimat akartam feszegetni. Mindenem meg volt ahhoz, hogy ezt megtehessem. Akkor ezt éreztem egyensúlynak.

Olyan helyekre keveredtem be ezáltal, amire pár évvel azelőtt gondolni sem mertem volna. Voltam szeretője médiasztárnak, kevertem pornósztárral, laktam együtt a felső tízezerből származó miniszterhelyettes nővel. Kalandor voltam. Ha kellett átautóztam az országot oda vissza egy könnyű hétvége miatt valakivel. Semmi nem számított „drágának”.

Nagyon sok hozzám hasonló party-arcot ismertem már akkor. Nagyon széles köre volt a buli haverjaimnak. Volt egy szűkebb mag, és volt egy amolyan “együtt szoktunk bulizni” réteg. Azt gondoltam, hogy ez mindig így lesz. Nagyon szerettem őket.

Én voltam a bulik és az afterek után a sofőr. Míg mások elfáradtak a bulizásban én feltöltődtem. Még másuk szétcsúsztak, én kifényesedtem. Mivel a munkám megkövetelte, hogy mindig  fitt legyen az agyam, így nem volt nehéz koncentrálnom. Akkor éreztem jól magam, ha segíthettem nekik. Amikor biztonságban tudtam őket. Amikor velem voltak.

Egyke vagyok, így a testvéreimnek fogadtam őket titokban magamban. De, nyíltan így viselkedtem velük. Ezekben az években vallottam be magamnak, hogy hatalmas mennyiségű szeretet van bennem. Előtte azt hittem, hogy az érzések és érzelmek kimutatása egy férfi számára gyengeség.

Ma már tudom, hogy ennél erősebb és szebb megnyilvánulása, ennél igazabb és őszintébb arca nincs egy embernek, férfinek, nőnek, ha képes és meri felvállalni azt, ami és aki! Minden szépséget, minden erejét... és gyengéjét.

De persze, ez a vágtatás nem tarthatott örökké. Lassan kezdtem kiégni. Kezdett unalmassá válni minden ami a partikhoz fuzodott.

A bulik kezdtek felhígulni divat bulisokkal. Egyre több volt a nem odaillő arc. És a partik is kezdtek a tömeg bulik irányába eltolódni. Üzletté váltak a nagy bulik. Kezdett kommerszé válni ez a réteg és ez a fajta szórakozás. Csak az számított, hogy minél több embert egybecsődítsenek. És az már nem család volt, hanem csorda. Bamba csorda, akik divatból cuccoztak. Fogalmuk nem volt, mi történik velük és körülöttük. Csak a fizikai élmény, a testükre gyakorolt hatás miatt csinálták. És egyre fiatalabbak voltak. Nagyon fiatalok. Tömegével. Veszélyesnek tartottam őket. Méghozzá magukra. Nem mindegy egyáltalán, hogy a “valóság” mögötti valóság mikor talál meg. Nem mindegy, hogy van-e benned már egy kialakult személyiség vagy nincs. Ez olyan, mint megpróbálni ingoványon járni a szilárd felszín helyett egyik pillanatról a másikra.

Bárkit pofán vághat egy rosszul elkapott flash, vagy egy szennyes cucc. És abból is egyre több volt. Nem volt jó minőségű a cucc. Nagyon elkezdték felütni mert így többet lehetett keresni vele. Kezdett elveszni az értelem az egészből. Kezdett elveszni a közösség és együvé tartozás a bulikból. Kezdett véget érni, laposodni a hullám. És én ezt egyből levágtam. Egyből megéreztem. Magamban és magam körül is.

Akkor már ismertem a N-t. Egy 20 éves csajszi volt. Nagyon vagány, belevaló csaj. Sokkal értelmesebb és mélyebb volt a korosztályánál. Tetszett a temperamentuma. Főleg amikor „kész” (így hívtuk azt az állapotot, amikor cuccoztunk) volt. Szeretett kész lenni. Élvezte. Felszabadította a cucc a gátlásai alól. A családja romokban, ő maga Pesten élt egyedül. Hol az apja, hol az anyja támogatta.

A N. egy nagyon csinos, fiatal nő volt. Sokkal erősebb kisugárzása volt, mint azt szerintem magáról el tudta volna hinni. Intelligens volt. Intellektuálisan is láttam benne a társat. És mindezek mögött volt benne valami izgalmasan sötét, egészségesen romlott...ami mindig rabul ejt egy férfit.

Összejöttünk.

Valahogy összekeveredtünk a bulik folyamatában és megmaradtunk egymás mellett. Valamit jól kiegészítettünk egymásban, és egymásba szerettünk. A barátnőm lett, szerelmes lettem újra. És minden megváltozott...

Már egyre kevésbe érdekelt a munkám, mert belefásultam. Túl sok időt vett már tőlem. Addigra már a pénzem is beforgattam amolyan „féllegális” üzletbe. Kiraktam a csápjaim több helyre, hogy több lábon álljak. Kicsit döcögött néha, de hozta a pénzt.

Iszonyat „brigádoka”t ismertem az alvilágból. Eleget lógtam velük a bulikban és aftereken, hogy kiépítsek pár „okos” vonalat. Volt hátterem belemenni rázósabb dolgokba is. Az erőszakot mindig kerültem, nem vagyok híve. De ahol mozogtam, ott nem ártott, ha volt nehéztüzérségem.

Aztán végül is kirúgtak az amcsiktól. Túl sok volt már a rovásomon. Az elején megijedtem, hogy a biztos kihullik a kezemből, de aztán rájöttem, hogy nincs miért félnem. Eléggé „ki volt menve a fejem” (így hívtuk azt az állapotot, amikor mindenféle körültekintés nélkül, józan mérlegelés nélkül éltünk) már ahhoz, hogy megéljek a féllegális pénzmozgásokból. Nem igazán tudtam már mit is akarok valójában ebben a közegben.

Kezdte a szintetika is megtenni a hatását a szervezetemben. Az immunrendszerem legyengült, és rendesen lefogytam az állandó bulik miatt. Fáradékony lettem, és kedvetlen is egy kicsit. Kezdett elvenni belőlem a cucc. Utolért engem is, ami már másokat sokkal hamarabb. Már csak emlék volt az igazi flash. Ingerült voltam és közönyös mindenre. Lassan mindenkire. Még a saját családomból is...

Csak a N.-vel éreztem jól magam. Távol laktunk egymástól, de ez nem számított nekem. Amikor csak tudtam együtt lógtam vele.

Igazság szerint már tele volt a hócipőm a bulikkal. Egyformának láttam mindet. Már nem élveztem őket. Csak megszokásból jártam. A tánc is alább hagyott bennem. Már nem voltam önmagam. Kicsit elveszettnek éreztem magam. De nem volt hova mozdulnom. Csak azok vettek körül, akik addig velem voltak. Akik a társaim voltak ezen az úton.

És egyszer egy afteren 2000 nyarán elhagyta egy sorsdöntő mondat a számat, és lavinát indított el magam körül. Így hangzott:

-Mi nem vagyunk igazi barátok, csak a cucc tart össze minket. Ha nem lenne ez az életünkben, talán észrevétlenül elmennénk egymás mellet az utcán. –

Többet nem néztek úgy rám, mint előtte. Valaminek a csiráját elültettem a fejükben ezzel. És hamarosan utána, igazam is lett.

2000 augusztus 20. volt a nagy bulija az életemnek. Valamiért már hetekkel előtte mondogattam magamnak, hogy lassan leállok a bulizással mert kész vagyok. Belefáradtam. Nem érdekelt már.

A N.-vel is döcögött a szekér, piszkáltuk egymást, mikor azok a napok jöttek, hogy lefelé jöttünk a cuccról. Nem voltunk szinkronban. Ő nyomult volna még, én nem annyira. Én inkább a kettőnk dolgát akartam erősíteni, neki még mindig ott volt a puskapor a testében. Ritkábban találkozgattunk akkor. Nélküle  mentem el abba a buliba. Gondoltam még egyet odacsapok az élvezeteknek. Sikerült...!

Amit csak lehetett bevettem, felszívtam, elszívtam. Bogyót, spurit, kokszot, füvet. Válogatás nélkül. Ez korábban soha nem volt rám jellemző, de akkor ott úgy gondoltam, hogy egyszer kivételt tehet ez alól. Kevertem őket, összevissza.

Megszólalni nem tudtam, annyira kész voltam. De nem is kellet a szó, mert hagytam, hogy a táncom beszéljen. A lelkem beszélt.

Egy kisebb teremben táncoltam, és a tömött helységben az emberek leültek és engem néztek. Én voltam, én adtam nekik a flasht. Közvetítettem a magasabb szférákból. Ebben biztos voltam. Átszellemültem. Ekkor szólalt meg bennem egy hang, amit soha nem fogok elfeledni. A saját hangom volt. Így szólt: -Most, átmész a nagyterembe, és addig nyomod, amíg a szíved bírja. És majd akkor, jó lesz…-

Aztán a buli végéig táncoltam kb. „80 km.”-t.  Megállás nélkül. Már alig voltak, de én nyomtam egyedül. Extázisban voltam. Tomboltam. Körbeálltak és tapsoltak. Mosolyogva tapsoltak...

Aztán jött az ütés a mellkasomon. De nem fizikailag. Inkább mintha a szívcsakrámon éreztem volna. Máskor, előtte több százszor éreztem a koronacsakrám megnyílását a flasheknél. És szinte már tudtam irányítani az összekapcsolódást az eksztatikus szintekkel. De a szívcsakrámat még soha nem éreztem megnyílni a tánctól. Olvasott voltam az emberi csakrák működéséről. Olvasott voltam az auráról, az asztráltest, a mentáltest felépüléséről. Tudtam, hogy több vagyok a fizikai valómnál...de csak könyveken keresztül.

Ami ott akkor eljött hozzám, arra nem voltam felkészülve. Arra senki nem lett volna felkészülve, mert arra nem lehet.

Amikor éreztem a lökést az egész lényemben, azonnal megálltam. Minden furcsának és távolinak tűnt. Minden idegennek tűnt. Amit addig teljes életemmel imádtam, az a következő pillanatban teljesen értéktelennek és érthetetlennek tűnt. Silánynak és ócskának. Pár pillanatig azt sem értettem, hogy mit keresek ebben a klubban. Elindultam kifelé , de igazából nem tudtam mit csinálok. Nem én vittem magam...

Félúton kifelé már éreztem, hogy valami nincs rendben velem. A mellkasom bizsergett, és nyugtalan voltam. Ez a nyugtalanság egyre erősödött bennem. Zavart voltam.

A semmiből, a ritkuló tömegből feltűnt egy volt csajom. Akkor már pornózott. Odajött mellém, ahogy törtem kifelé magamat a szabadba. Megkérdezte, hogy jól vagyok-e? Azt is mondta, hogy valami azt súgta neki, hogy én nagyon keresem őt, és szükségem van rá. Azt mondta velem akar maradni.

Már nem emlékszem a nevére sajnos. Hatalmas barna szemei voltak, amiből nyugalom áradt rám. Nagyon szép göndör hosszú barna haja volt. Az arca ártatlan és szentül szép volt. Ahogy az arcába néztem, egy pillanatra visszatért a magabiztosságom...de hamar elillant újra.

Én értetlenül néztem rá, nem értettem miért mondja ezeket nekem. De nem is sokat foglalkoztam ezzel, mert egyre zavartabb és nyugtalanabb voltam.

Végre kiértem a szabadba. A kocsimhoz siettem és beültünk. A biztonságot kerestem.

Nagyon rosszul éreztem már magam ekkor. Nem voltam ura magamnak. Egyik pillanatban azt hittem kigyulladok, a másikban meg akartam fagyni…augusztusban. A mellkasom szorított. Szorongás telepedett rám kegyetlen erővel. Satuba fogott és nem engedett szinte moccanni sem. A félelem kezdett belopózni a tudatomba.

Izzadni kezdtem. De jéghideget. Jéghideget és hófehéret izzadtam. Ettől teljesen elvesztettem az önuralmamat. A félelem végleg áttörte a görcsösen hadonászó védelmemet és kegyetlenül átvette az uralmat bennem. Olyan elemi fáradtságot éreztem magamban, mint még soha. A szemem alig bírtam nyitva tartani. De ez nem az ismert fáradtság volt. Ilyent meg soha nem tapasztaltam magamon előtte. Attól féltem, ha becsukom a szemem és engedek ennek az erőnek ami lefelé húz, akkor soha többé nem nyitom ki a szemem erre a világra. Itt surrant át először a fejemben a halál gondolata. Erre azonnal kipattantam a kocsiból, hogy ébren tartsam magam. A cucc még tombolt a véremben, de minden sejtem a teljes kimerültségtől üvöltött. Az idegrendszerem nagyon fáradtnak érezte magát. Szétszakadva éreztem magam. Tejesen kiszolgáltatva valaminek, amit nem akartam megnevezni, de a gondolataim között egyre többször merült fel.

-Meg fogok halni. Túlnyomtam magam. Ezt nem tudja tolerálni a szervezetem. Ennyi volt.- Ezek a gondolatok kezdtek felerősödni bennem.

A lány szólt rám a kocsiból ülve: -Norbi, gyere vissza, beszélni akarok veled.-

Ez egy kicsit visszarántott a teljes halál-paranoiából és beültem az autóba. Ránéztem.

Ő volt és nem ő. Az ismert arc volt, de mégsem az. Hanem annak a legmagasabb szintű megnyilvánulása. Ott akkor biztos voltam benne, hogy a felettes éne leereszkedett hozzá és az ült mellettem.

És megszólalt:- Norbi, mi lesz így veled? Milyen élet ez? Hova vezet? Hogy lesz így családod? Hogy lesz így gyermeked? Mi lesz így belőled? Mi lesz az álmaiddal? Mi lesz azokkal az álmokkal, amiket annyiszor elmondtál magadnak?- 

Értetlenül néztem rá, és egyben magamra is közben. Szép lassan kezdett leesni, hogy sorsdöntő pillanatához érkeztem az addigi életemnek. Teljesen összezuhantam.

Kiszolgáltatott voltam és védtelen.

Rádöbbentem mi történik velem. Kiürültem teljesen. Kiégtem. Semmi és senki voltam. A szent üresség költözött belém. De ez most nem az amit átélhet a fűtől, a szintetikától, az LSD-től, vagy bármi más cucctól vagy pszihedelikus szertől. Ez nem az volt. Ezt nem én aktiváltam.

Ezt onnét küldték, ahova soha nem láttam még fel előtte. Ez az erő onnét jött, amihez embernek nem lehet köze, hogy aktivalja. Ez az erő önmagát aktiválja, ha a felettes én azt látja, hogy ennek elérkezett az ideje, ott a karmának azon pontján, inkarnációinknak abban az életében. Ez az erő nem kérdezi,hogy akarod-e vagy sem ha annak eljön az ideje. És ott akkor nekem eljött.

Kegyelmet kaptam.

A teremtés könyvében a kegyelem nem bocsánatot jelent. Mert a teremtésben nincs bocsánat. Mert nincs szükség bocsánatra. Ott csak következmény van. Annak, amit teszünk. Annak, amit teremetünk magunknak minden pillanatban. Ez a szent és egyetlen törvény! A békítő kiegyenlítődés téren és időn át. Az egyensúly folyton áramló mozdulatlansága.

A csodálatos igazság. A Létezés Igazsága.

Legyen az egy pillanat, egy perc, egy óra, egy ifjúság évei, egy egész élet, egy család, egy vérvonal, egy nemzet, egy faj, egy világ, egy ember.

Legyen az akár legkisebb kilengés vagy hazugság, vissza fog találni hozzád. Legyen az rosszindulat, csalás, gyűlölet, ember és természet elleni bűn, az vissza fog találni hozzád. Te teremtetted, a tiéd. Nem kell senki másnak. Miért is kellene.

Legyen az egy apró, szeretet teljes pillantás  akár egy idegennek az utcán. Legyen az egy érintés, egy jó szó, egy segítő mozdulat, egy ígéret, egy csók, egy ölelés, egy szerelem. A teljes odaadás, egy teljes önfeláldozás, akár egy próféta erejű megnyilvánulás! Mind vissza fog találni hozzád. Mert a tiéd. Te teremtetted, a tiéd.

Úgy ahogy te az életé vagy és az élet a tiéd! Te teremtetted. Nem lehet elvenni tőled. Mert téged sem lehet elvenni Istentől. És Istent sem lehet elvenni tőled!

Ez a kegyelem. Ennek a tudása. A kegyelem nem megbocsájtás. A kegyelem lehetőség arra, hogy belépj. Belépj oda, ahol megharcolhatsz magadért. Ahol meglelheted magadat. Megmérettetsz emberként saját magad előtt. És te vagy a szemtanú és a bíró is.

Nekem ott be kellett lépnem. Meg kellet értem abban az állapotban...mindent. Ott meg kellett küzdenem magammal. Magamért. Le kellett győznöm magamban magamat, hogy életben maradhassak. Nem volt más választásom. A kép összeállt. A dolgok elém álltak és én végignéztem őket. Minden logikai, lényegi része odaállt elém az addigi 28 évemből.

Megértettem életem szereplőit és néma tanításukat. Létezésük legapróbb rezzenéseinek mély és lelket építő üzenetét. Megismertem igazi mivoltukat és dolgukat, szerepüket az életemben. Megértettem az én szerepemet az ő létükben.

Megértettem anyám szadizmussal határos szigorúságát, ami csak felkészített az életre és törhetetlen akarattal ruházott fel. Még ha ő életének keserű következményeitől is akart csak megszabadulni, és villámhárítónak használt, szigorú tanárommá és mesteremmé vált ezzel tudat alatt. Nem haltam bele, nem lettem lelki beteg, nem törtem össze. Megkeményedtem, megedződtem, a tűrőképességem hatalmasra nőtt. A megérteni akarásom, mindent félretolt az utamból.

Ő mondta nekem: -Norbi, csak akarni kell!- Megértettem ennek a mágiáját. 

Megértettem nagyanyám mindent átkaroló gondoskodását és szeretetét. Félretette maradék örömeit, és az enyémet ápolta. Nem tett puhánnyá, nem tett elkényeztetetté, nem tett a szeretet kizsarolójává, az az odaadás és szolgálat amit értem tett.  Ám ezzel az áldozattal a fehér mágia legerősebb eszközét rejtette belém. A szeretetet.

Ő mondta nekem: -Ne bántsd a fát, hisz ő is érez!- Megértettem ennek a mélyről jövő mágiáját. Minden élő körülöttem!

Megértettem apám szavait, akit ha talán tízszer láttam életemben. Nem ismerhettem meg. Alkoholista volt. A mámort választotta a család helyett. Férfi példakép nélkül nőttem fel. Magamból kellett merítenem ezt a képet. Ezért akartam minden pillanatban bizonyítani magamnak, hogy mennyire férfi vagyok. Megértettem, hogy mit jelent, ha képtelen vagy lemondani a szenvedélyedről, ami fogva tart.

Ő mondta nekem egyszer ezt: -Ne aggódj fiam, te szerelem gyermek vagy!- Megértettem mit jelent ez a mágia. Megértettem, hogy a legerősebb égi pajzs van körülöttem. De azt is, hogy pajzsot arra tesz az Ég, annak kell...aki „harcba” indul.

Fénysebességgel zúdultak át a lényemen az összeállás képei. Minden a helyére került, a kép kitisztult. Megértettem életemnek minden egyes apró mozzanatát, és annak jelentőségét. Megértettem azok üzenetét, ami időn és téren át minden határt áttörve akkor ott abban a pillanatban felsorakoztak bennem és üdvözöltek.

Megértettem, hogy életem minden egyes lépése amit tettem, minden szava, mozdulata erről a percről szólt. Minden mocsokság amit elkövettem, az most belém mart. Minden szeretet amit másnak adtam, az most átölelt. Minden, ami addig  történt, annak szoros összefüggése volt azzal az állapottal, amiben akkor voltam. A mennyország és a pokol seregei vívtak a háborújukat bennem, és én tanúja voltam saját magam ütközetének. Katarzisban Üdvözöltek. Az állapotom átcsapott egy magasabb síkra és katarzisba estem. Egyszerre járt át a teljes halálfélelem és az életbe vetett hit, az élni akarás, a teljes megbánás, a teljes felismerés döbbenetes érzése. Átjárt az emelkedettség és a mélybezuhanás szédülete.

Átjárt a fény és a sötétség seregének minden egyes eleme. És mindegyik vitte, ami az öve. Teljesen kiürültem. Minden apró atomom élő volt. Mindent éreztem. Egyszerre éreztem az egész addigi életem.

A teljesség és az üresség váltotta dramatikus iramban magát a tudatvilágomban. Mindent megértettem és azonnal megszerettem, de a következő pillanatban a halálfélelem kopogtatott a tudatomban. Harcolnom kellett! Harcolnom kellett magammal az életben maradásért!

Ez a nap volt a második születésem. Ott született meg bennem a Szellem! Az a szellemiség, az az egyéniség, aki vagyok. Aki Vagyok és Van. Aki minduntalan a fejlődést és a tapasztalást fogja keresni. Mint ahogy a test vérben és fájdalomban lép be ebbe a világba, ugy a Szellem is hozza magával azt a katartikus állapotot, ami elengedhetetlen a Kifényesedéshez. Katarzisban kell, hogy a világra jöjj.

Ez nem lehet másképp! Muszáj, hogy ezt te tedd meg, senki nem teheti meg helyetted. Minden ami itt megtörténhet veled, az már jön veled, annak a birtokosa vagy már születésed előtt is! A teljesség minden pillanatban ott van benned. Más kérdés az, hogy erre nem tanítanak meg. Erre csak egy valaki taníthat meg, ...te magad!

Az indulás pillanatában tudattalan vagy, idomitható és kiszolgáltatott. ...a megérkezéskor már egy magasabb tudatsíkon találod magad. Tömör és tiszta...Vagy.

 Az „ütközet” nem ért véget aznap. És nem ért véget ez a harc azon a héten, hónapban, évben. És nem is fog amíg élek.

Ha csak egy pillanatról lenne szó, akkor talán fel lehetne készíteni magadat rá. De ez egy egész életre szól. És igazság szerint, még annál is többre.

Nincs visszafordulás, miután megszülettél. Nincs visszaút. Nem menekülhetsz, nem futhatsz el az élet elől. Nem „bekkelheted” ki, nem odázhatod el a kihívásokat, a megmérettetéseket. Azoknak bőven van idejük. Sokkal több mint neked. A karma életobjektumai inkarnációról inkarnációra is léphetnek. Eltűnni, elmosódni...nem fognak. Ezekben a megmérettetésekben válsz emberré.

Nem teheted félre a lelkiismereted. A lelkiismeret benned...a Forrás szava.

Egyre erősebb lesz benned a késztetés a kitárulkozásra. A lélek nem jár ruhában. A lélek nem álcázza magát, nem visel páncélt sem.

A lélek a lehető legfinomabb anyagja a teremtésnek. A lélek sérthetetlen és hallhatatlan. Mindent érez abszolút mértékben. Minden ami történik veled, az a lelkedben lenyomatot hagy. Minden ott marad benned, ha tudod, ha nem.

Bármit megtehetsz, bármerre elindulhatsz. De azt akarom, hogy tudd, mindennek lesz következménye. És ez csodálatos, mert így építhetsz magadnak egy csodálatos életet. Építeni...mágia!

Nincs rá garancia, hogy nem kapsz sebeket. Biztos, hogy fogsz. Sokan élünk ezen a bolygón, és súrlódunk. De ez is pontosan azt mutatja, hogy nem fordulhatsz el magadtól. Nem adhatod fel, amit tudsz ott legbelül. Teljesen simává kell csiszolnod magad...tükörré.  

Legyen az bármi, amit választottál magadnak igazságnak, én azt mondom neked, aki most ezt olvasod, hogy higgyed el azt ami a lelkedben visszhangzik.  A lelked a Forrás makulátlan darabja, amit idehoztál ebbe a világba. Legyen, ami megjelenik benned félelmetes, vagy hihetetlen, az mind te vagy. De így van ez a szeretettel, a szerelemmel, a barátsággal, és minden csodás emberi kapcsolattal is. A művészetekkel, a tudománnyal, a tehetséggel, a zsenialitással, minden előremutató tulajdonsággal. Az is te vagy. Mind te vagy. Meríts ebből, használd, élvezd és tedd! Tedd meg másokkal is. És teremtővé válsz!

Én végig jártam a cucc útját padlótól a plafonig, és vissza. (Persze a heroinról nem tudok semmit mondani, de azt hiszem ez talán jobb is, hogy így van.)

A cucc önmagában semmi. A cuccnak semmi köze az Igazsághoz, vagy a Boldogsághoz.

Viszont neked annál több közöd van. Amit el akarsz érni, az már veled született. Azt már magaddal hoztad, de kidolgoznod itt kell, ebben a világban. Te teszed azzá, ami.

A cucc egyfajta szimulánsa a meditatív gyakorlatoknak. Egyfajta katalizátora annak, amit meditációval és elmélyült Életszeretettel magad is el tudnál sajátítani. Külső üzemanyag a transz eléréséhez.  Segíthet abban, hogy ezt megtaláld. De odaadni nem fogja neked. Mert a cuccnak nincs köze a magasabb szférákhoz. Ezek mind a te tulajdonságaid, és nem a cuccé. Ez egy nagyon halvány vonal a tudatban és önmagad megértésben, de egyben nagyon fontos is. Mert ennek alapján fogod csatolni az élményeid, és azok következményeit, konzekvenciáit az életedben.

A transz állapota természetes vágya az embernek. A transz állapota összeölelkezés a Forrással. Intim szeretkezés a felsőbb éneddel. A legtisztább érintés, a legerősebb nektár, a legfényesebb láng benned. A transz az út...előre.

 A drog egy kétélű kard. Nagyon éles és kétélű. Mindkét irányba vág. Erősen és visszavonhatatlanul. És villámgyors. Gyorsabb nálad. Ad, de abban a pillanatba el is vesz. Így, ha nem vagy felkészülve a száguldásra, akkor ne ülj fel rá! Mert nagyot fogsz esni! Előbb-utóbb...elárul. Elhagy amikor már mindent kiégetett belőled.

A drog közelebb emel. De nem tudod kiszámítani, hogy milyen közel. Ha túl közel emel a tűzhöz megégsz, vagy elégsz. A drog felemel. De nem tudod kiszámítani milyen magasra emel. És túl magasan te is tudod...már egyre ritkább, és a végén már nincs is levegő.

A cucc mennyország és pokol. Először mennyország, aztán pokol. És nehogy azt hidd, hogy te majd ki fogod szanálni a pokol részét. Nem fogod. Mert az már előbb ott lesz, mint ahogy neked arról halvány sejtelmed is lenne.

Én még nem láttam cuccost aki magától állt volna le. Csak úgy tudsz leállni, ha megkapod a „pofont”. Ha történik veled valami, ami felpattintja a józan észt benned. Csak akkor, ha kapsz egy akkora lökést, amitől fellobban benned az értelem. És reméljük ha ez bekövetkezik, akkor megkapod azt a kegyelmet amit fentebb leírtam neked.

Még ha nem is így ahogy velem történt, mert ez mindig egyénre szabott.

Viszont, ha ez nem történik meg, akkor jó esélyed van arra, hogy maga ál gyűr. Nem, nem arról beszélek, hogy belehalsz. Mindenki meghal egyszer. Nem erről van szó...

Ennél sokkal alattomosabb vereséget mér rád. Meghozzá azt, hogy annyira legyengíti az akaraterődet, annyira közönyössé tesz, annyira beszűkíti a látókörödet, a mozgásteredet, hogy elszürkülsz teljesen. Egyszerűen bezár, magához láncol és követeli magát. Teljesen mindegy, hogy melyik fajta cuccról beszélünk. Ez sajnos így van. Láttam eleget a környezetemben.

Elszigetel először apróbb dolgoktól, aztán egyre több mindentől, és a végen már a legbelsőbb köreid is kikezdi. Felégetsz magad körül mindent és mindenkit. Egyedül maradsz és teljesen védtelenül kell majd szembenézned önmagaddal... a legrondább arcoddal.

A sötét és a fény is ott van benned. Majd egyszer az utadon, el kell döntened hova állsz! Én azt szeretném, ha a fényre állnál.

Az az út nehezebb és hosszabb.  Ehhez több bátorság kell. Több becsület, több önzetlenség, több szeretet. Ott minden látszik belőled…Ott nem bújhatsz el, ott vállalnod kell magad.

Mindig a nehezebb út a helyes. Ott több kell belőled.

Az élményt, az élet élményét, nem szabad egy anyaghoz, egy katalizátorhoz, egy kisegítő eszközhöz kötni. Ez a titok. Nem bringázhatsz egy életen át mankókerekekkel. Meg kell tanulnod saját egyensúlyodat. Az extázis ott van benned, a magasabb szférák ott vannak benned. A szépség, a gyönyör, az értelem, a tudás, maga az élet…ott van benned.

A táncot ne a cucchoz kapcsold, hanem a zenéhez! A flasht ne a cucchoz kössed...hanem magadhoz!

Én itt nyertem meg a csatámat pedig még nem is tudtam, hogy ez milyen fontos szerepet fog  játszani majd később. Én rajta maradtam a Zenén! Nem a cuccon, hanem a Zenén! A  Zene a lélek egyik nyelve, ezt tudnod kell. Amikor zenét hallgatsz a lélek nyelvén beszélsz.

Az elmélyült állapotot ne a cucchoz kössed, hanem a meditatív állapothoz. És bármi lehet meditatív állapot. Bármi. Minden amit teszel, az teheted a legmélyebb átéléssel. A jókedvet, a nevetést, a vagányságot, az örömöt, az emelkedettséget…a Szabadságot ne a cucchoz kapcsold az agyadban, hanem magadhoz! Az életedhez kapcsold ezeket. Hidd el magadat! Tudd magadat! Érezd magadat!

Megosztom veled azt a felfedezésem, ami végleg eldöntötte bennem, hogy a tisztaság a legnagyobb kincs...és egyben a legnagyobb transz!

A Zene már a Létezésed kezdetén ott volt veled, mielőtt még akár csak beléptél volna ebbe a világba. Már születésed előtt ott van benned. A Zene egyenlő a magzat állapottal.

A magzat öntudatlan állapotában már érzékeli a hangokat. Így, már akkor hallottad az édesanyád szívdobogását. A legősibb ritmust! A legszentebb ritmust... az élet ritmusát! A Szív dobbanását. Az egyetlen ritmust, amit hallasz az első percedtől, az utolsóig.

Ezért esel eksztázisba amikor hallod a zenét nagy hangerővel, mert a basszus lüktetése nem más, mint anno a vér lüktetése volt. A végtelen tudatalattidból tör elő a szívdobogás hangja és visszavisz a magzat teljesen makulátlan és tiszta állapotába. És ott, átéled újra a legszebb transzot. Ez a Zene! Ez az Élet szentségének, csodálatának örökkön égő üzenete benned! Ezt értsed meg és ennek a tudatában élj!

Hallgasd, és megérted!

És ehhez a drognak édeskevés köze van…

A partizás nem egy pénteki vagy szombat esti buli. Úgy nem lehet partizni. Az...semmi. Az maximum, lazulás, feszültségoldás. Ott még nem indulsz el felfelé...

A partizás egy életforma, a szórakozás, a bulizás egy teljes embert igényel. És nem csak egy hétvégére. Mint ahogy a művészet, a sport, a tudomány, ez is egy teljes embert igényel. És hosszú időt, hogy teljesen egyé tudjál válni vele. Ha megteheted, akkor tedd meg, mert olyan életélményben lesz részed, amit soha nem felejtesz el. De amiket itt elmondtam neked, azokat tartsad magad előtt, legalább is példaként. Légy felkészülve ...mindenre.

Ha hosszú évek óta szívsz, vagy rajta vagy valamilyen cuccon, és most idehozom az alkoholt és a dohányzást is, akkor valamit elszúrtál testvér. Ezt jobb ha tudod. Akkor folyton folyvást elmész valami mellett. Valami nagyon, de nagyon fontos mellett. Ez pedig te vagy. Magad mellett mész el, aki ott vár legbelül.

Persze jogodban áll azt tenni amit akarsz, hisz „szabad” vagy. Lehet tékozolni, senki nem fog ebben megállítani...de amint látod, nem vég nélkül.

Ha folyton „beállva” vagy csak képes elérni emelkedett állapotot az életedben, vagy ellazulni, és itt nem egy jobb óráról beszélek, ha nem egy életszakaszról vagy az egész életedről, akkor végső soron nem hiszel magadban, nem bízol magadban…és ha ezeket gyorsan meg is cáfolod így vagy úgy, akkor legvégső soron nem ismered önmagad, és nem is tiszteled.

Mert kifogásokat és elméleteket gyártasz arra, hogy felmentsed magad. Azaz, menekülsz...

Pedig az az első lépes, hogy utána akármilyen lépest is tegyél az életben valami, vagy valaki felé, hogy tisztában legyél önmagaddal teljesen, a legalapabb és legapróbb elemedig bezárólag. Enélkül már az első lépésben kudarcra vagy ítélve.

Ha nem ismered magad, és nem vagy azon az úton, hogy megismerd, akkor nem vagy itt. Ha a társadalom által elvárt “normális” vagy, akkor nem vagy. Ha a divat, a média, mások elvárásai, ha a pénz, a hamis értékek, a hatalomvágy irányít és szabja meg a viselkedésed, akkor nem vagy itt. Akkor nem vagy élő. Egy alvajáró hústömeg vagy amit egy elvakított robot-szellem kormányoz.

Amit meg kell találnod és értened magadban az első körökben... az élet tisztelete magadban és másokban. Az teljes élethez való jog, a szabadsághoz való jog. A kinyilatkoztatáshoz való jog. Az önmegvalósítás művészete. Az élni akarás...a kreatív élni tudás. Az igazságra, a becsületre, a testvériségre, az őszinteségre való törekvés állandósulása. Ennek tisztelete magadban és másokban.

Erőszak, hazugság, csalás, fegyver…és a drog semmit nem fog megoldani soha. Talán időlegesen ad egy kis levegőt, de szabaddá nem fog tenni. Soha!

Olyan ez, mint amikor a labdát a víz alá akarod nyomni…az soha nem fog ott maradni. Csak akkor marad ott, ha te ott tartod...de ezzel együtt a labda is ott tart téged.

Egyszer te is meg fogod érteni, aki ezt olvasod, hogy a Szabadsághoz vezető út nem a dolgok, tárgyak, emberek, elvek, vallások, vagyonok lehetőleg, minél több és nagyobb birtoklását jelenti...hanem pontosan azok elengedését. A Szabadság benned a spirituális alapállásod.

Zuhannod kell, de befelé. Mivel akkor az Ég felé zuhansz...ez a titok.

Én, és talán mondhatom mások nevében is, azokban az években találtunk valamit. Valamit amit, aki ott átélt, legbelül, ha tehetné most is átélné. Ám, ez olyan, mint az első csók...az első szeremlem. Egyszer van csak. Aztán...huss.

Igen lehet, hogy csalók vagyunk...lehet, hogy menekültünk a szürke és lapos hétköznapjaink elől...lehet, hogy „olcsón vettük a jegyünket”. De...előre menekültünk. Hogy hányan értek be...az mindenkinek magának kell eldöntenie. Mi, egy hullám voltunk.

Az tudom, hogy én nem csinálnám másképp. Enélkül...szegény lennék. Azt a bélyeget, amit a társadalom esetleg próbál rámnyomi...kinevetem. A Tűzzel játszottam...és lehet, hogy csak szerencsém volt, lehet, hogy ez volt a Sorsom...de, Tűzzé váltam.

Ne gondold, aki ezt olvasod, hogy én nem botlok azóta, mióta tudom, hogy itt vagyok teljesen. Ne gondold, hogy makulátlan lettem és szent. Nem, ember maradtam én is minden gyengeségemmel. De minden pozitív teremtő erőm birtokában és tudatában vagyok. Törekszem a jóra. Törekszem az Ég felé, úgy hogy erősen állok a Földön a két lábammal.

Kinyitottam a szárnyaimat. Tudom, hogy vannak, tudom, hogy működnek...megtanultam őket használni.

Akarom a felemelkedést, akarom a csodák eljövetelét a környezetemben és az egész világra levetítve. Várom a fehér mágia újjászületését. Akarom, várom és teszek az emberi Szellem újjászületésért, az Aranykor eljöveteléért. Tagadom a hamis értékeket, az erőszakot, az elnyomást, a hierarchiát, a vallások elferdülését, a háborúkat. Tagadom azt, ami az emberiség ellen vonul és támogatom azt, ami érte.

Az én bulim nem ért véget. És nem is fog amíg élek. Mert belül tovább folyik a Tánc. Zeng a Zene mindenhol, csak figyelni kell!

Belül tovább él minden, mint bármi körülötted. A beléd égett emlék egyszer öregebb lesz a legidősebb kristálynál ezen a bolygón. Hát gyűjtsél jó sokat, szépeket és örömmel teliket, és ilyeneket adjál másoknak is! A buli nem hagyott alább bennem, csak szintet lépet. És, nem lefelé.

Nem függök sem rossztól, és nem függök jótól sem. Szabadnak érzem magam, még ha az élet néha eszembe is juttatja, hogy még mindig láncokat hordunk magunkon.

A Buli soha nem ér véget.

Boldog ember vagyok! A nevem Kiss Norbert Krisztián!

Ui: Aki a Tűzzel játszik az vagy összeégeti magát, vagy ő maga is…Tűzze válik.