Ez a történet azt a 3-4 évet öleli fel az életemből, ami a Beavatásom után következett.

Ebben az időszakban találkoztam életem (addigi) legfontosabb titkaival, és azok megfejtésével, vagy azok megfejtéséhez való kulccsal.

Azután a Beavatás után, amit magam hoztam el. Aminek mestere a felettes énem volt, amit nem erről a létsíkról, a tudatalattimon keresztül adott ajándékba… és egyben feladatul. Kinyitotta (és innentől már) kinyitottam, felfedeztem azt a tudatszférát, aminek felismerése és realizálása után ráébredtem, hogy enélkül az élet, csak üres játszótér, színtelen táj, néma, süket hangverseny.

Lehetőséget kaptam a titkok felfedezésére.

 

Az életem egy őrülten száguldó gyorsvonat volt. Amire én magam szálltam fel gyanútlanul, mikor ennek az állomásához értem. Sokáig élveztem ezt a száguldást és sebességet. Azonosultam vele. Amerre vitt ismeretlen táj volt, felfedezetlen. Szép és új. Minden ami történt velem, ellenállhatatlanul vonzó volt.

Persze egy idő után rájöttem, hogy a drog, ami ez a gyorsvonat volt, arra megy amerre akar. Nem arra, amerre én akarom. És egyre kevesebben voltak ezen a vonaton, akikhez szólni tudtam. A táj, amerre vitt egyre kietlenebb és szörnyűbb lett. Nem láttam értelmét maradni, meg akartam állítani a száguldást, de már saját erőmből nem tudtam. A gondviselés megtette helyettem. Megmentett.

Sajátos módján…kilökött ebből a vonatból. És amikor a lépcső és a föld között voltam egy pillanatra, beláttam oda, amit repülésnek hívnak.

A földetérés kritikus állapotba hozott, mind  fizikailag és mentálisan is. Hisz, az ember első repülése, első igazi repülése nem különbözik a madárfióka első próbálkozásától. Padlófogáshoz és teljes kimerültséghez vezet. Velem is így történt. Padlót fogtam.

Fizikailag annyira kimerültem, hogy árnyéka voltam önmagamnak. Pár évvel előtte egy atléta termetű és szépen kidolgozott testű fiatal férfi voltam. Ott akkor kb, 10 kilóval könnyebb és teljesen erőtlen volt a testem. Ha fel kellett sétálnom 10 lépcsőfokot valahol, teljesen kifulladtam és a szívem ki akart ugrani a helyéről. Teljesen le voltam merülve.

De meg kell jegyeznem, mert muszáj…a padlón vannak elrejtve a fontos dolgok. Azok az igazságok, amik nélkül soha nem indulhatsz el azokért a dolgokért, amik a magasban vannak elrejtve!

Meg kell tanulnod lehajolni. Meg kell tanulnod…”veszteni”. A felettes Éned előtt meghajolni nem szégyen…hanem odaadás. Egy “Mester” előtt fejet hajtani nem gyengeség…hanem a bölcsesség előtt való tiszteletadás, és annak kifejezése, hogy kész vagy elfogadni azt…ami rád vár.

 

Hogy miért nyúlnak droghoz az emberek…?

Egy harmonikus, jól működő társadalomban fel sem merülne ez a fogalom. Ott, ahol a mindennapok kreativitást, élet és létezés tisztelő közösségeket, spirituális gazdagságot hordananak magukban, ott nem létezne “drog”.  Nyoma sem volna.

De, ahol rabszolgák vannak, ahol a láncot nem a testre vasalják rá, hanem a Szellemre, akkor ott a Szellem az…aki szökni akar.

Ez egy felkiáltás, egy felüvöltés. Egy kitörés, egy kiáradás. Tiltakozás a mocsok ellen. Egy belső, egyszemélyes forradalom.

Egy kierőszakolt szellemi és lelki orgazmus. Az ősidők óta magunkban hordozott olthatatlan vágy a magasabb megismerésére, a nagyobbal való egybeolvadás megtapasztalására. Besurranó “tolvajlás” a tudatfelettibe…

Másrészről egy segítségért nyúló kéz…egy jajveszékelő lény.

 

Nem Tibetben születtem…az ősi világok utolsó bástyáján. Így, a spirituális képzettségem és érettségem alvó és érintetlen terület volt bennem. A reinkarnációs vonalam a 20.századi Európába hozott.

A bennem megfogalmazódó vágy teremtette azt az utat, ami ezen a “parázsjáráson” át vezetett. Tudatalatt léptem be, tudatosságba érkeztem…Életbe léptem.  De nem a drog miatt, hanem mert a legfelső és egyben legutolsó pontján ennek az életvitelnek volt erőm és kellő hitem felismerni, hogy az Út bennem van…belül. Velem született.  Az vetül körém…az tükröződik körbe ebben a gyönyörű világban.

Buddha sem a koplalás idejében világosodott meg, hanem amikor rádöbbent, hogy ez teljesen felesleges. Nem lemondással vagy birtoklással válik egésszé, hanem elfogadással. Mindennel, legyen az bármi. De előtte…koplalnia kellett. El kellett távolodnia, hogy megérkezhessen…

Ugyanoda érkezel ahonnét elindultál. De más az aki elmegy, és más az aki már visszatér…

 

Mentálisan kifosztottnak éreztem magam a katarzis után. Semmim nem volt úgy éreztem. Egy épkézláb gondolatom nem sok, annyim nem volt. Ki volt ürülve a tudatom. És emiatt félelem költözött belém. Hetekig nem tudtam eldönteni, hogy élő vagyok, vagy csak azt gondolom, hogy élek.

Attól féltem, nem vettem észre amikor meghaltam és azt halucinálom, hogy élek. Ennyire elszállt belőlem minden. Üres voltam.

A Beavatás katarzisa mindent kimosott belőlem. Minden olyan tudatcsírát, ami korábbi életem éveiből jöttek velem. Ami a Beavatásom előtt voltam. Persze, ez mint később kiderült jó okkal történt velem.

Minden igazi beavatásnak a beindítás, a belobbantás a célja. A felettes én eljövetele, a magasabb szférák teljes kinyitása, a határok elmosása, a kinyilatkoztatás állandóvá tétele. Az egybeolvadás a lehető legteljesebb önmagaddal.

És ez nem működik úgy, hogy a poharadban még mindig az az állott víz van, amit te magad sem iszogattál nagy kedvel. Mert nem volt jó ízű, nem volt frissítve.

Ha nem szeretted azt ami voltál, és aminek lenned kellett a társadalomnak való megfelelés kényszerzubbonyában, attól csak egy féle képpen lehet megszabadulni. Ha azt a vizet, az utolsó cseppig kiüríted. Ha kiüríted magad. Teljesen üresnek kell lenned, hogy a magsabb rendű tisztaság  beléd költözzön. Csak így kerülhet tiszta és friss víz a poharadba. Másképp sem értelme, sem valós lehetősége nem lenne a beavatásnak.

Csak így van lehetőség arra, hogy megtisztulj. Előtte át kell élned az üresség állapotát. Át kell élned a “sem élet – sem halál” állapotát. Ott van a beléptető szint, ott van a belépés, ott van az átfordulás. Csak ott! Ezt már ősidők óta tudja az emberiség. A beavatás nem az a pillanat, amikor a kegyelem leereszkedik rád. Nem csak az. Annak az elfogadása és következetes alkalmazása az életeden. Mindig és állandóan. Nem kényszerként, hanem belülről fakadó késztetésként, helyzetfelismerésként, önkéntelenül, önzetlenül és teljesen, de teljesen szabadon, félelem nélkül.

 

Tehát tiszta voltam. Csak az volt a probléma ezzel a helyzettel, hogy teljesen új volt. Nem tudtam mit kezdeni  vele. Előtte még nem tapasztaltam magamon. Idegennek éreztem magam. Az emlékeimben meg az a fiatal férfi voltam, aki pár hónapja ott ropta a táncot egy techno buliban.

Ahhoz képest most egy ketté szakadt lénynek éreztem magam. Tiltakoztam. De nem volt kinek. Próbáltam visszaváltani, de nem ment. Nem is tudtam, hogy kell csinálni és egyáltalán hova.

Nagyon idegen voltam magam számára. Akkor még nem tudtam, hogy megváltozott a rezgésem és ebből fakadóan a kisugárzásom is.

Akik megfordultak nálam, mind arról számoltak be, hogy sokkal nyugodtabb érzés sugárzik belőlem…méghozzá elég erősen. Nyugalom és egyfajta emelkedettség vett körül. Na, ez aztán végleg  összezavart, mert én belül szorongást és elveszettséget éreztem. De a megnyílvánulásaim mások felé, valóban nagyon nyugodtak és kiegyensúlyozottak voltak, mikor erőt vettem magamon és visszanéztem őket.

Szép lassan kezdtem rájönni, hogy ha akarom ha nem, ez az állapot nem fog változni. Nekem kell változnom. Harmóniába kell kerülnöm önmagammal. Akkor hagyta el a számat az, a magamhoz intézett kijelentés, amit még soha sehol nem írtam le. Íme:

-Élet vagy halál? Mindegy, …mert ha tudod használni a Létezést és azt élvezni, akkor nincs sok különbség e kettő között.- és ez a kijelentés elindította bennem életem legcsodálatosabb fejlődési és tapasztalási szakaszát. Egy mondattal olyan győzelmet arattam a félelem felett, hogy az nagyon hosszú időre kiköltözött az életemből.

Realizálni és felfedezni kezdtem azt a lélekállapotot, azt a tudat és érzékelési síkot, ahová a Szellemem belépett. Ez a felfedezés egyre több döbbenetes és csodákkal határos dolgot ültetett belém.

Elkezdtem érzékelni az aurát. Megláttam a növények és az emberek auráját megfelelő koncentrálás után.

 Olyan tárgyak, melyek fontossággal bírtak az életemben, vagy valami üzenetet hordoztak az adott napban, sokkal élesebbnek tűntek a látható metafizikai kereteken túl. Talán egy asztrális fényt árasztottak magukból.

Érzékeltem az emberek aurájának színeit, adott hangulatukat, életszakaszaikat átszövő, fő érzelmeik reflekcióját az aurájukban. Észleltem az energiafoszlányok leszakadását az aurából és láttam őket becsapódni másokéba. Ezeket a  mindennapokban “benyomásoknak” hívjuk. Ha két ember beszélgetett a társaságomban én nem csak a szövegre figyeltem, hanem a köztük keletkezett információ hídra, ami megmutatta színekben és formákban magát. Láttam szó szerint, melyik jár közelebb az igazsághoz vagy…melyik hazudik. Ez először nem kis gondot okozott konstatálni…olyanokon is megláttam ezt, akiken bárcsak ne láttam volna…

Minden élesítve és élettel teli volt. A felettes énem már egy percre sem tágított mellőlem. Ez a kicsit kettős érzés mindaddig tartott, amíg rá nem döbbentem, hogy a felettes énem én magam vagyok. Így teljesen elfogadtam azt az állapotot, amit addig magamra erőszakoltnak éreztem. Azonosultam magammal.

 

A növények és a virágok olyan új köntösben tündököltek, hogy társként, élőlényként tekintettem rájuk. Sokszor beszéltem is hozzájuk. Tudtam, hogy képes vagyok ilyen egyszerűen hozzájuk érni. Volt úgy, hogy hosszú órákat töltöttem a természetben egyedül. Csendben ültem, és figyeltem.

 

29-30 évesen látta  a Forrás elérkezettnek az időt, hogy igazán megmutassa a világot nekem. Mind kívül és mind belül. Minden régi emlékem, életem epizódjai értelmet nyertek. Ha akartam, ha nem, szembe kellett néznem mindennel ami volt. És a csoda itt is megtörtént.

Láttam a karmikus üzeneteket. Láttam a tettek miértjét, indíttatását, okát. Láttam a folyamatot, ami átszőtte életem és családom, de életem más szereplőinek a viszonylatát, igazi és valós szándékát, tiszta jellegét. Megértettem magam.

Eljött az a szakasz, amikor képes voltam felfogni, elfogadni és ezáltal megtenni a legfontosabb dolgot, amit minden ember megkap feladatként ezen a bolygón. Megbocsájtani! Mindenkinek. Magamnak is. Megtaláltam a Békét!

Ezt meg kell értenie egyszer mindenkinek…

 

A világot látni, hallani, érezni és értelmezni nem lehet úgy, ha benne nem a teremtőjét és annak  szándékát keresed! Ennek az útja két irányba kell hogy haladjék egyszerre. Magadon keresztül és a környezet lehetségesen minél tágabb spektrumban történő szemlélésével. Végső soron, elárulom neked, így Istent figyeled. Nem a katolikust, muzulmánt, buddhistát, stb…Nem a vallások isteneiről beszélek.

 A tiédről, a miénkről, mindenkiéről. Aki volt, van és lesz.

Arról, akinek, aminek a végtelensége és nagysága, ereje, szépsége, és mindenen túlmutató intelligenciája az isteni szeretettel átszőve, az atommag  szerkezeti tökéletességének titkától egészen a feletedd ragyogó Napban tükröződik és visszhangzik. Valahol e kettő között vagy te, az ember. A teremtés áthat és áthalad benned, és egy nap kinyitja a szemét önmagára, felismeri,  rádöbben…és azonnal beleszeret.  

Ha kételkednél ennek a létezésében, akkor kérlek, hogy egy nyári felhőtlen éjszakán menjél ki egy mesterséges világítástól mentes nyitott területre…és nézzél fel az égboltra!

 

Tehát, hosszú hónapokat töltöttem azzal, hogy új önmagammal barátkoztam, ismerkedtem. Egyre több olyan érzékem és tulajdonságom fejlődött ki és állandósult, amiről előtte fogalmam sem volt. A félelem néha még megpróbált utat törni magának a gondolataim közé, de saját magamat is meglepve, elképesztő gyorsasággal vertem vissza unalmas próbálkozásait. Az akaraterő olyan iramban emelekedett bennem, hogy az életenergiám számomra addig ismeretlen magasságokban járt.

Persze amikor ez történik, te nem érzed magadon. Mert ez nem egy fizikai állapot, vagy egy hang a fejedben, ami állandóan ezt kántálná. Az életerő megmutatkozása életednek a történéseiben bukkan fel és onnét tükröződik, visszhangzik. Másokon keresztül. Olyan életobjektumok gyűrűznek köréd, amiknek a létezéséről sem tudtál, vagy nem hittél bennük. Hatással bírsz…Ezért felelősség is egyben…

A történésekkel teljesen szinkronba kerülsz.  Nem résztvevője vagy a napoknak, óráknak, perceknek, pillanatoknak, hanem teremtője. Te vagy a kiinduló pont. És az érkező is! Ez a mágia!

A kérdés az, hogy mire használod fel…rövid távú örömökre és eredményekre, vagy a természettel és a teremtés alapelveivel való azonosulásra. Ha ez átcsap érdekbe, és mások vagy a környezeted kihasználásába, kizsákmányolásába, akkor ez az erő átcsap “fekete” mágiába. Ha ennek az ellentetje, az építő, megosztó, és önzetlen behatásokat teszed meg ezt az erőt felhasználva, akkor “fehér” mágiának hívják. Lehet, hogy ez soha nem ér vissza hozzád, soha nem fog visszhangra találni a környezetedből. Ha várnád a jutalmat, az csak egy burkolt alku lenne. 

 

A titok, a Forrás megnyilvánulása benned, az adott pillanatba van belerejtve. A “pillanat” kinyilatkoztatása, momentuma, nem egy mérhetetlenül rövid idő, hanem mindinkább…Időtlenség. Amikor az elengedettséged, a szabadságod annyira nyitott és állandó, hogy egy életobjektum (olyan mozzanata az életnek, ami színtiszta felismerést hoz a célszemélynek) egészében, az ok és okozat egyszerre képes átáramolni rajtad, megjelenni benned és a környezetedben. Ezáltal, a  lenyomatát otthagyni…örökre.

Olyankor az életobjektum, a történet eleje és vége is egyszerre jelenik meg benned minden értelmi és érzelmi konzekvenciájával együtt, és maradéktalanul érthetővé válik.  Amit akkor teszel azt csak önzetlenül tudod tenni, hisz más fel sem merülhet abban…ami Szabad. Így az, azonnal gyönyörré is fakad benned.

Ezt értsed úgy leegyszerűsítve, mint ahogy te iszol a vízből…úgy a víz is képes inni belőled. Egyformán tiszták vagytok, egy alakot alkottok! Ez a Szabadság.

Ez…a Teljesség.

Ennek a tudatos alkalmazása a fehér mágia.

Mivel ez az erő a pillanatba rejtett időtlenségbe van plántálva, így használóját is ezzel a tulajdonsággal ajándékozza meg. Szelleme felett egyszerűen kevésbé telik az idő. Örökifjú.

 

A spontán beavatás bárkivel megtörténhet. A kérdés az, hogy ezt az illető miképp használja fel. Egyik nem erősebb a másiknál. De a használójára és a környezetre gyakorolt hatása merőben más.

A “fekete”  önmagát égeti.

A sötétség képtelen elnyelni a fényt. A fény csak magától aludhat ki…Ám a fényt örökké lehet táplálni. A sötétséget képtelenség. Történése a fénynek van. A fény mindent megmutat. A fény mindent elérhetővé tesz. Benned is. A sötétségnek önmagán kívül semmije sincs. És senkije…

 

Tehát szinkronban voltam magammal és (többnyire) mindennel. Azzal játszottam, hogy mennyire  tudom eltalálni a tőlem független történések kimenetelét…előre. Két, három percről beszélünk.

Az eredmény döbbenetes volt. Egy beszélgetés alkalmával képes voltam megmondni, hogy kik és milyen sorrendben fognak becsöngetni a házba ahol voltunk…és milyen időközönként.

Nagyon aktív volt bennem a csoda. A megérzéseim nagyon felerősödtek.

Csodák vannak, és egyben nincsenek.

Aki rendelkezik egy magasabb minőségű és mennyiségű életenergiával, az képes olyan életelemekkel kapcsolatba kerülni a magasabb szférákból, amikre tudatosan vagy épp anélkül, de hatással bír. Így olyan dolgokat tud tenni, olyan életeseményeket tud valóra váltani, ami mások szemében, (akik híján vannak ennek az emelkedettségnek) érthetetlennek, és szinte csoda értékűnek tűnnek. Pedig csak a megfelelő hátteret kell ismerni. Vagy elég a megfelelő szintű, tiszta életvitelen alapuló rezgésen létezni, és spontán megtörténik…

 

Minden nap történt velem valami, ami új volt és addig ismeretlen. Mindenhez félelem nélkül fordultam. Ez volt a kulcs. Bármi volt az, külső vagy belső élmény…egy biztos pontból szemléltem és előítélet nélkül sugároztam felé. Nem hívtam és nem taszítottam. Szabadságot adtam a világnak körülöttem és magamban. És így…szabadságot magamnak!

Az áramlás állandósult, stabilizálódott, és átjárt. Nagyon erős voltam már…

 

Amikor letettem a cuccot, minden vonatkozásában letettem. Le kellett tennem, letetette magát. A gondolatvilágát, az életvitelét, a társaságát is. Kiléptem ebből a körből. Volt még pár erőtlen próbálkozásom a fűvel, de gyalázatos mentális állapotba kerültem tőle.

Amit régen jelentett nekem, most annak teljesen az ellentétjét adta. Összezavart, lebénított, elszigetelt, agyonütött.

Egy ilyen este egyedül ültem otthon és azon bosszankodtam,hogy mi a francért téptem be. Sokkal rosszabbul és instabilabbul éreztem magam. Akkor hallottam ezt a mondatot a felettes énemtől: - Norbi, és mi van akkor ha ezzel már csak becsapod magad? Erre nem gondoltál? – Na, itt aztán leesett a tantusz. Kinevettem magam. Mi a francnak döngetni próbálni egy tágra nyitott ajtót. Minek köpni az ég felé? Minek az óceánba vizet hordani?

Én már elértem, amit fűvel, vagy akármilyen más cuccal el lehetett érni. Semmi szükségem nem volt már rá. Már nem segített. Csak összezavart és lelkiismeretfurdalást okozott volna. És okozott is, ha volt egy kósza próbálkozásom. Feleslegessé vált. Már mögöttem volt…

Talán az volt, ami egy rövid ideig visszatartott elengedni a füvet, annak ellenére amiket leírtam, mert attól tartottam,hogy elvesztem azt a képességemet, hogy ura legyek egy teljesen ellazult és meditatív  lebegésbe  esni. Arra gondoltam, hogy erre nem leszek képes magamtól.

Ám, ebben nagyot tévedtem. A fű akkor már csak terhelte a tudatomat. Már lefelé húzott. Nem adott, nem adhatott újat. És ez is egyre inkább nem illett abba a képbe, amiben láttam magam a jövőben. Amikor abbahagytam, volt  némi szünet a nyugalmamban.

Éreztem a hiányát, mind testileg, mind tudatilag. De ez az időszak nem tartott tovább pár hétnél. És amiről azt hittem, hogy el fog veszni, az felerősödött. Még intenzívebb lett és tisztább. Mert ez már mind, én voltam.

Meditálás közben sokkal tartósabb és letisztultabb belső élményeket, belső világot éltem meg. Csodálatos utazásaim voltak…a tudattágulásom sokkal stabilabb és kiegyensúlyozottabb volt. A belső Univerzumom egyre nyitottabbá és elérhetőbbé vált előttem.

Az álmaim észlelése fókuszáltabb lett hétről hétre. Teljesen részletekbe menően  fel tudtam idézni az álmaim hosszú napokig. Az éberség és az érzékelés, a tudatos éberség megerősödött bennem.

Ez a letisztult állapot volt a küszöb életem egy olyan felfedezését megtenni, ami végleg átalakította a világról és az életről felállított képemet. Magáról az emberről,  a Létezésről, és végső soron a magamról alkotott hiányos kép is nagyban kiegészült.

2001-ben estem át életem első tudatossággal átitatott, éber, testen kívüli élményén.

 

Egyedül voltam otthon. Kora délután volt és kellemes tavasz. Elálmosodtam, és ledőltem pihenni. Meztelenül nyúltam el az ágyamon. Hamarosan elnyomott az álom. De nem tartott sokáig, mert arra eszméltem, hogy nyitva  a szemem és a galérián, ahol a fekhelyem volt, a korlát mellett bámulok a földszintre, a padlóra. Azon csodálkoztam, hogy milyen érdekes színei, és aprólékos kidolgozottsága van ennek a szőnyegnek, eddig nem is tűnt fel. Körbe néztem a szobában.  A szoba falai sokkal távolabb voltak egymástól és egy új színben pompáztak. Tágasabbnak éreztem a teret. Furcsa volt, de természetesnek vettem. Arra gondoltam, hogy lemegyek és jobban körül nézek ott lent. És a korláton átlendülve átbillentem és lassú méltósággal ereszkedtem alá a földszintre.

Nem tudom, hogy volt e testem, de nem is számított ott akkor. Akkor valalmiért ez nem volt fontos. A látvány, ami elém tárult erről teljesen elvonta a figyelmemet.

Hatalmas és magas ablakom volt. Az ablak ragyogott a beszűrődő kinti napsütéstől. A szél kifelé fújt a szobából és lassított felvételhez hasonló mozgásba lobogtatta messzire a függönyt az utcán. Nem bírtam levenni a szemem a látványról.  Az élmény teljesen valóság értékű volt. Semmi tompultság, semmi zűrzavar. Valóság. A látvány azonnal érzelmi reakciót is indított bennem. Varázslatot éreztem magamon.   Az ablak ragyogott a fényben. Egyre fényesebb lett. A fény kezdett halmazállapotot váltani.  Folyékonnyá vált és úgy úszott be az ablakon. Később már ömlött, mint a láva, mint az olvadt üveg. Ekkor hallottam életemben először a felettes énem hangját, nem parancsolónak és szigorúnak, hanem annyi szeretettel és bizalommal átszőve,mint még soha:-Norbi, tisztában vagy vele, hogy mit csinálsz?-

Ebben a pillanatban valami visszaszippantott, visszarántott egy érzékelhetetlen vákumban, és felébredtem. Illetve  feleszméltem.

Az előbb leírt élmény olyan valóságos volt, hogy ma is, közel 10 év távlatából is emlékszem rá. És az összes többire, ami ezután történt velem…

Mivel a testen kívüli élmény maga a valóság. A valóság érzékelése és értelmezése, a fizikai test nélkül. Nincs jelen a fizikai test szűrő mechanizmusa, az érzékelés és az értelmezés élesebb, reálisabb és terjedelmesebb skálán mozog.

Amikor az ágyamban fekve a gondolat sebességével egyenlő idő alatt megértettem, hogy mi történt velem, teljes eufória tört ki bennem. Azonnal rádöbbentem mi történt, és hová kaptam bebocsájtást pár perc  erejéig. A hatás és a tudatomban végbemenő értelmi szint tágulása elképesztően gyors és stabil volt. Egyetlen pillanatra nem merült fel bennem negatív gondolat, vagy félelem. Fel voltam készítve, fel voltam készülve.

Olyan erejű öröm futott át rajtam, amit addig soha nem éreztem. Egyetlen szót tudtam kinyögni döbbenetemben, hogy kinek vagy minek, máig nem tudom:-Köszönöm!- és elsírtam magam örömömben. Áttörtem a falat, tudtam!

A testen kívüli élmény valóság. Többnyire a súlyosan beteg, vagy a klinikai halál állapotában lévő emberek élik át. Vagy Mesterek. Emellett még  spontán azok, akik valamilyen oknál fogva erre lelkiekben és szellemileg érettek vagy fel vannak készülve, ám az útjuk ennek eléréséhez nem volt teljesen tudatos. Én az utóbbi csoporthoz tartozom.

A mindennapok világának társadalmi és mindennapi szabályain való felülemelkedésem tette lehetővé ezt a belépést az asztrális birodalmakba. Egyszerűen úgy viselkedtem, ahogy azt én magam a legjobbnak és a legcélszerűbbnek tartottam.

Szinte biztos, hogy azért terhelik az emberiség tudatát egyre masszívabb és mocskosabb információ adaggal, azért próbálják meg monotonitáshoz, és félelmekhez kötni, mert enélkül a szellem és a fajunk felvirágzása, felfénylése elkerülhetetlen lenne. És akkor ki szolgálná ki a láthatatlan, kapzsi, és semmilyen embertelenségtől visszarettenő réteg hatalomvágyát?

 

Tudni kell az élményről, hogy teljesen valóságos. Maga a valóság, egy magasabb szintű érzékelése. Ezek az élmények olyanok értékűek, mint egy teljesen megszokott mindennapi életélmény. Valóságtartalmuk és jellegük azonban teljesen eltér, eltérhet attól a szférától, attól a létsíktól, amit mi a világunknak hívunk…amit mi emberek Életnek hívunk.

 

Végső soron ez a tudatosság teljesen átrajzolta a világról és a Létezésről alkotott térképemet. Semmit sem értelmezek már első kézből megismerés nélkül, mindent egy magasabb nézőpontból szemlélek. Felismertem, hogy az életem menetét a magasabb, leáramló erők törvényszerűségeihez akarom és kell harmonizálnom. És ennek tudatában cselekedni.

Semmire nem tudtam és nem is akartam felületesen nézni, vagy így hozzáállni. Semmihez és senkihez. Bebocsájtatást kaptam  a párhuzamos világokba. Ennek oka és miértje volt, tudtam jól. És nem a puszta élmény, hanem kellett benne valami feladatnak is lennie. Erre koncentráltam. És erre törekszem a mai napig is.

 

A világunk több rétegből áll, amik elválaszthatatlanul egymásba ágyazodnak. Miképp?  

Végy egy ventillátort, mondjuk egy asztalit. Három széles lapát, kissé meghajlítva. Szorosan egymás mellett. Azt gondolnád, ha ezek elkezdenek pörögni, akkor a sebesség miatt a formák összeolvadnak és a lapátok egybefüggő korong alakot fognak alkotni, ami teljesen kitakarja a mögötte lévő teret. Hogy csak egy éles kört fogsz látni a ventillátor lapátok helyén. De, hozhattam volna példának a repülőgép propellereit is. Ám, nem ez történik. Pont az ellenkezője.

A lapátok majdnem teljesen eltűnnek és még azt is látod, ami mögöttük volt az előbb. Szinte teljesen eltűnnek a szemed elől. Mert nem tudod felfogni a szemeddel. Ennyire egyszerű.

Egy más sebességen, úgyszólván egy más rezgéstartományba kerülnek és máris “láthatatlanná" válnak. Pedig mennyire egyszerű dolog. Áram, pörgő elemek, és megfelelő sebesség.

Akkor most ezt szorozd fel azzal az intelligenciával, amit Univerzumnak, vagy Teremtésnek, vagy akár Istennek hívsz.

Bizony mondom neked, aki ezt most itt olvasod, ott ahol vagy többen vannak körülötted, több esemény zajlik körülötted, mint azt te a fantáziáddal még csak megpróbálnád csak elképzelni is.

A világ Egy! Minden Egy! Egy van! Mert az Egy a legtöbb! Ha már kettő vagy több lenne, az már feltételzne az adott darabban valami hiányt, ami a másikban megvan. Ez az Egy lényege, az Egy törvénye. Egy és Egyetlen!

Mindennek egy helyen, egymásba ágyazva kell lennie, mert csak így lehet teljes a Teljesség.

 

Ez volt az a pont, ahol feljebb léptem. Egy újabb fázisába léptem önmagamnak. Új önmagam voltam ismét. Számlálhatatlanul sok testen kívüli élményem volt. Ezt a tudatállapotot teljesen elfogadtam, és azonosultam vele. Minden ihletemet, megnyilvánulásomat ebből a kitágult világból merítem. Kapcsolatban állok a szellemvilággal, instrukciókat és tanításokat veszek fel tőlük. És nagyon jól tudom azt is, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

Ez az állapot és életminőség  hétköznapi állapot volt az ősi civilizációkban.

 

Nem lehet szavakkal leírni az asztrális és a mentális világok működését, és felépítését. Ehhez nem elég a szó. És persze a tudásom sem elégséges ehhez.

Talán, ha eggyé lehetne ötvözni az összes művészetnek a kifejezési formáját, akkor megközelíthetné talán, ami abból születne. De ennek a megértése nem is más elmondására tartozik. Hanem rád!

Annyit elmondhatok, hogy ha összeszeded a legtökéletesebb számítógépeket, és megpróbálsz kreálni egy digitális világot, akkor az még mindig csak elmosódott árnyéka lesz annak, amit ezekben a magasságokban átélhetsz. Első sorban azért, mert ott minden veled történik, és mégegyszer mondom, teljesen valóságos.

Megtettem az első lépést ahhoz, hogy univerzális lénynek tekinthessem magam. És ne egy sorszámnak az adóhivatalnál. És azt szeretném, azt akarom, hogy előbb utóbb lehetőleg minden ember így tekintsen magára! Mint csodára, mint a teremtés egyik legszebb és legtehetségesebb lényére a nagyvilágban!

 

A napjaim, hónapjaim, az éveim szemlélődéssel, töltődéssel teltek. Volt egy izgalamas párkapcsolatom, visszataláltunk egymáshoz egy rövid szünet után a N.-vel, és egy meglehetősen szilárd anyagi háttér állt mögöttem. Minden feltételem meg volt ahhoz, hogy nyugalom és egyensúly vegyen körül.

Nem dolgoztam. Levetettem magamról a munkaterrort.

Semmi olyan dolgot nem tettem, amit a társadalom vagy az állam elvár a polgárnak hívott rabszolgájától. Ezeken kívülre helyeztem magam és teremtője voltam az életemnek. Ha ezt az emberek többsége megérezné csak egyszer, és bátran, szervezetten lépne együtt ebbe az irányba, akkor ez a pénzen alapuló, népírtó, és lélektaposó világrendszer pillanatok  alatt összetörne és eltűnne az univerzum süllyesztőjében!

A szemlélődésem és tapasztalat gyűjtésem a mindennapok egyszerű és kézenfekvő dolgainál kezdődött. Figyeltem…mindenre!

Figyeltem az évszakokat. Meg akartam ismerni működésük elvét, tulajdonságaikat. Figyeltem a természetet. Minden apró rezdülését. Minden apró kommunikációjára kíváncsi voltam. Így döbbentem rá, hogy a tudásom nagyon kevés és felületes volt. Tanulni akartam, fejlődni, teljesedni.

Figyeltem az embereket. Napokat töltöttem az utcákon sétálva, bringázva, vagy csak üldögélve.  Olvastam őket. Mindenüket, mindenből, amit magukon és magukban hordtak. A mozgásukat, a testbeszédüket, a tekintetüket, a mozdulataikat, az illatukat, a színeket, amiket viseltek magukon. Társasági élet alkalmával a belső lényegükre és arcukra fókuszáltam. Képes voltam behatolni a lényükhöz, és azt figyelni. Előítélet és befolyásolás nélkül. Egyszerűen csak jelen voltam. De teljes lényemmel és teljes nyitottsággal.

Ahhoz, hogy érts, nyitva kell állnod. Minden elemednek nyitva kell lennie, hogy a be- és kiáramlás teljes legyen. És mikor nyitva vagy, akkor minden hozzád ér. Minden ami létezik. És ezt csak semleges szemlélődőként értheted meg.

Az előítélet és félelemnélküliség maga a meditáció. Az előítéletnélküliség, az egonélküliség, az érdeknélküliség. A félelemnélküliség pedig maga a teljes Létezés. A teljes jelenlét. A pillanat.

A pillanat az Idő uralása.  

Nem félsz és nem ijedsz meg  attól, ami megérint. Annek ellenére, hogy az kifejti a hatását rád. És az adott esetben akár  fájdalmas is lehet, test, szellem, és lélek számára is. Együttesen vagy külön- külön akár. A félelemnélküliség  gyakorlása pedig  tudatos bátorságot követel meg.

Ezért …a bátorság az igazi és járható út. A gyávaság  bezár, a vakmerőség  vesztedbe dönt. A bátorság a járható és követendő út az ember számára.

Így, ennek a látás és érzékelés módnak a  segítségével érthettem meg az addig kevésbé szimpatikus dolgokat, vagy embereket. Ennek a segítségével tudhattam meg azt, ha hazudtak nekem. Még ha az ellenkezőjét is állították, vagy bizonygatták. Én sokkal előbb jártam náluk gondolatban és érzékelésben. Ezt nem kis feladat volt megemészteni, hisz akikről azt hittem barátaim, közülük párról kiderült, hogy bizony nem azok.

Ellenben, akiket eddig nem vett észre a szemem, azt most észre vette az értelem bennem, és új, nagyszerű emberekkel ismerkedtem meg. Így értettem meg, hogy minek alapján kell haladnom az életemben. Mélyebb összefüggéseket követve éltem mindennapjaimat. És ezzel a látásmóddal felruházva minden pillanatban megtaláltam az élet varázsát a mindennapokban.

 

Az anyagiak egyre kevésbé érdekeltek. Nem érdekelt a pénz. Szép lassan elkezdett fogyni. Ennek ellenére semmit nem tettem ellene. Nem akartam dolgozni. Sokkal jobban érdekelt az, ami akkor körülvett, amiben otthon éreztem magam. Tudtam, hogy fel fogom élni a tartalékaimat, de nem érdekelt…mélyen tudtam már, hogy a világot az anyagiasság szempontjából szemlélni, végzetes hiba.

 

A valóságnak súlya van. Ami rádnehezethed. Sokan úgy akarnak megszabadulni ettől a súllytól, hogy becsukják a szemüket. Inkább nem akarják látni, tudni, azt, amiben vannak vagy, ami körbe veszi őket, csak hogy könnyebb legyen. Értem ezt a nagyvilág  tágas dolgaitól egészen a legintimebb magánszféráig. A világ és a természet dolgai nem pozitívak vagy negatívak. Attól függően válnak azzá, ahogy hozzájuk viszonyítjuk magunkat. És milyenné fognak azok válni, ha csukott szemekkel állsz előttük?

Előbb-utóbb annyira körbe nőnek, hogy ha valaha pozitívak is lehettek volna veled viszonylatban, egy idő után ez már koránt sem lesz igaz.

Szembe kell nézni a terhekkel. Szembe kell nézni mindennel. Nyitott szemmel, elmével és szívvel látod csak mi az ami tart feléd,ami ott van veled. Vagy… aki ott van veled. Anélkül ez nem fog menni.

A negatívumok megtapadnak rajtad, a pozitívumok elmennek melletted. És miért? Mert a negatívumokat senki nem akarja, így gondolatmágiával, mégha nem is tudja az illeteő, de taszítja. Így azok ott tudnak megtapadni, ahol nem ismerik fel őket, nem tudnak a létezésükről…ahol nem védekeznek ellenük. Legyen az betegség, függőség, emberi tulajdonság, de akár egy egész ember is. A pozitív dolgokat mindenki szeretné és vonzaná. Ezért azokat, ha te nem vonzod be, akkor elszívják mellőled,akik azt jobban szeretnék, jobban akarják, többet tesznek érte. Tisztábban és tudatosabban tesznek érte.

Egykor így működött a “világ” ezen a Földön.

A mágia volt a mindennapok eleme és mozgató rugója. Az emberi lélek volt a közeg legfőbb alkotó eleme. A természetesség volt a legfőbb tudás. A természet… tudománya. Volt már a földön “aranykor”. És ha összfogunk, akkor még lesz is!

Ezért találták ki a gyenge emberek a pénzt. Mert az mind ezek ellen felhasználható volt.

A pénz nem természetes dolog, tehát rossz kezekbe kerülve természet ellenessé vált. A hatása negatív lett. A pénzzel kezdték el helyettesíteni a lélek erejét. Ezt erőltették rá mindenhol a közösségekre. A gyenge emberek fegyvere a pénz. Ez az, ami minket bezár és megfertőz. Egy láthatatlan bilincs a szellemen. Ez az, ami miatt végső és végletekbe zuhanva halomra gyilkolják az emberek egymást.

Az újkori tudományok ezért akarják minden eszközzel eltakarni, megcsorbítani, primitívnek és szörnyűnek beállítani az ősi kultúrákat és civilizációkat. Ott rombolnak bele, ahol csak tudnak. Amit pedig nem tudnak eltüntetni, mert annyira monumentális vagy egyértelmű, azt megpróbálják félremagyarázni, betiltani, vagy bűnösnek és kártékonynak beállítani. Ezzel pedig a gyökereidet mérgezik napról napra. És te is tudod, hogy mi történik azzal a fával, aminek a gyökereit mérgezik…

 

A napjaim olyan békében és nyugalomban teltek,hogy magam is ennek a szellemében voltam. Áradt belőlem az életerő. Sokan kezdtek körém gyűlni. Ez nem volt feltétlenül mindig tudatos lépés a részükről,de én ennek így is nagyon örültem. Időm volt, és úgy éreztem, hogy kötelességem foglalkozni a környezetemmel. Minden szinten. És ha ezt emberekkel tehettem, az volt a legnagyobb ajándék számomra.

Minden egyes beszélgetés alkalmával képes voltam megnyílni és utat engedni magamban a legmagasabb szintű megnyílvánulásomnak, amit akkor el tudtam érni. Önzetlen és ego nélküli voltam. Személyes és nagyon bensőséges beszélgetések voltak ezek. Megbíztak bennem az emberek és elém tárták a gondjaikat, mindenüket.

Ráébredtem, hogy valami óriási dolgott bízott rám az élet. Foglalkoznom, “gyógyítanom” kellett ezeket az embereket. Az élet megengedte és alkalmasnak talált arra, hogy ezt megtehessem. Persze ezt az adott helyzetre értendően, az akkori tudásomnak és magabiztonságomnak megfelelően…

Nem véletlen a lélek megnyílvánulása. Kár volna mindent a véletlenre fogni, mert akkor az életünk esélye nem volna több, mint egy lottó ötös lehetősége, egyetlen alkalommal megjátszva.

Amikor a tested fáj valahol, egyből orvoshoz, vagy orvossághoz nyúlsz. Miért lenne ez másképp a szellemeddel, vagy a lelkeddel? A tudat felettid kijelöli az utadat és azokkal találkozol és akkor, amikor neked arra a legnagyobb szükséged és felkészültséged van. Én tudtam ezt jól már akkor. És tudtam azokról is, akik így vagy úgy besodrodtak az életembe. Mindenki felé nyíltsággal és elfogadással fordultam.

Minden kapcsolat kétirányú. Nincsenek egyirányú kapcsolatok. Az áramlás mindig kölcsönös.  Miközben megnyílvánulsz másoknak önzetlenül, egyben magadnak is megnyílvánulsz, tanúja vagy magadnak. Az elengedettség önmagad semlegességét jelzi. Nem lehetsz befolyásolt, amikor másokhoz hozzáérsz. Ha nem az önzetlen emberi szeretet vezet, akkor még nem vagy kész. Akkor még nem számláltattál meg. Csak akkor hallhatod és ismerheted fel magadban és másokban az igazságot, ha tanúja vagy önnön eljövetelednek!

 

És nem csábított már az sem, hogy közülük jóval több volt a nő. Ez nem azért volt vagy van, mert a nők több problémákkal küzdenek, vagy fogékonyabbak a magsabb szférákból áradó értelemre.

Hanem azért, mert egy férfi sokkal nehezebben fogad el tanítást egy másik férfitól. Néha ez még családon belül sem valósul meg. Sokkal nehezebb egy férfinek leküzdeni a dominálásra való ösztönét, félre tenni büszkeségét, és megmutatni gyenge pontját…egy másik férfinek. Ez csak igazi barátoknál működhet jól.

Én akkor mindenkire így néztem már. Akkor már rég tudtam, hogy aki feltűnt vagy feltűnik az életemben, az mindegy hogy pozitív vagy negatív töltéssel fordul felém, nem véletlenül van ott és dolgunk van egymással. Én a lehető legtermészetesebb és egyben legtisztább álláspontott vettem fel. Nyíltan és pozitívan álltam mindenkihez. Ez nem azt jelentette, hogy bármit meg lehetett csinálni velem és én csak bólogattam. Szó sincs erről. Csak nem voltam elutasító. Fogadtam az inputot. De a konzekvenciákat már nem magyaráztam félre és egyből reagáltam. Így átszűrtem az életem. Olyan köröket építettem ki magam körül, ahol a számomra kellemes vibrálás és rezgés volt jelen. Építettem.

 

2003-ban kaptam egy elképesztően kecsegtető ajánlatot külföldi munkára egy amerikai cégtől. Irakba.

Anyagilag meglehetősen le voltam már fogyva akkorra. Éppen 3 éve volt, hogy nem dolgoztam és nem volt semmi jövedelmem. De ahogy fent említettem, nem is nagyon érdekelt. Nem építettem magamnak karriert és biztos alapot. A munka számomra így mindig egyfajta visszalépést jelentett. Addig…

A reguláris hadseregek harca már véget ért Irakban, de a nép ellenállása, a gerilla-harc még javában folyt.

Tisztában voltam vele, ha ezt elfogadom, az egy éves távollét tönkre fogja tenni a kapcsolatom N.-vel. Ám, az amúgy is döcögött már. Már nem az a szellemiségű ember voltam, akit megismert anno. Nem értettük és nem is találtuk egymást. Távolodtunk.

Tudtam, hogy nem látom teljesen a képet, ami ott vár rám. Igazság szerint, kesőbb kiderült, fogalmam sem volt a valódi állapotokról. Ennek ellenére elfogadtam az ajánlatot. Akkor még nem is sejtettem, hogy beavatásom és szellemi fejlődésem újabb szakaszát nyitottam ki magamnak ezzel a döntésemmel. Itt már több tudatosság volt a döntésemben, mint anno, mikor a drogokhoz és a pszihedelikus szerekhez nyúltam, de a döntés teljessége még itt sem volt a kezemben.

Elutaztam Irakba.

 

Mosulba kerültem a Tigris folyó partján álló, a háborúban megdöntött volt diktátor egyik palotájába. Zárójelben említem meg, csak a szóról eszembe jutva, hogy az jól megfigyelhető, diktátort csak diktátor üt le a sakktábláról. Csak az éppen uralmon lévő hatalom magát titulálja a jónak és igazságosnak. A legtöbb embert ezen a földön isten és az igazság nevében öltek meg! Meglehetősen rossz ajánlólevél ez a mai emberiségnek…

Az életfeltételek rettentően puritánok voltak. A harci helyzet pedig kétségbe ejtő.

Gyakorlatilag minden nap lőttek minket. Rakétákkal és aknavetőkkel. Még bunkerünk sem volt ahol elbújhattunk volna. Radar rendszer sem, ami jelezte volna a beérkező bombákat. Teljesen ki voltam szolgáltatva. Mozgó célpontnak éreztem magam egy céllövöldében, ahol a puska egy bekötött szemű ember kezében volt. Siralmas képet mutatott minden.

Hamarosan rádöbbentem, hogy a szellemi beavatásom és az elemekkel vívott harcom egy új fázisba érkezett. Visszatért és egy újabb fejezetet nyit bennem.

Az amiről beszélek, az a félelem volt. Az a fajta félelem, amivel egy teljesen egészséges fizikai és értelmi állapotban találkozhattam. Amit egy teljesen ép elméjű, tiszta tudatú fiatal ember átélhet, teljesen védtelenül és annak kiszolgáltatva. Nem kórházban, nem betegen, nem ítéletre várva. Hanem tiszta tudattal. A halálfélelem.

Ha nem lett volna szükségem arra a pénzre, amit ott kershetek, minden bizonnyal vissza fordultam volna az első napok és hetek után. De nem tettem.

Hogy miért, magam sem tudom pontosan már. Részt játszott ebben a pénz, de nem fedezte ennek az őrült döntésnek az alapját teljesen. Talán a férfibe oltott dac, büszkeség, kalandvágy, harci kedv, talán a bizonyítási vágy, talán az egészséges őrület, vagy ezeknek mindennél erősebb misztikus keveréke bírt maradásra az észérvek ellenére.

Ehhez később hozzájött valami, aminek a létezéséről még nem tudtam. Ez pedig a az emberi szellemben és lélekben  hordott “kard” és “pajzs” ereje volt.

A “békés harcos” egyetlen fegyvere. Mely mások életére soha nem törhet, de magának és mások megóvására azonnal aktiválható!

A spirituális harc volt az, amit meg kellett tanulnom Irakban. A legszentebb harc, amit ember megismerhet, megtanulhat és megtehet. Támadásra nem használható, csak védelemre.  Miért? Mert ha támadásra használod a spirituális erődet, az nem más mint ego.

A mai világban már mindig van jó ok ölni. Szinte teljesen elfogadott lett. Már szinte el sem jut igazán a tudatunking. Viszont ha ez olyannal történik meg, akit ismerünk, akkor kicsit vált a kép…

Elég egy megfelelő ideológiát adni a tömegnek, elég megtalálni azokat az egyedeket, akik kaphatóak, akiknek az élethelyzete kiszolgáltatott, és a megfelelő szintű szellemiség, de inkább annak hiánya megvan. És már indulhat is a gyilkolászás egy kreált, szent ügy nevében.

 

Ha a harc nem önvédelemről szól, a családod, a szeretteid, a néped, a házad megvédéséről, akkor az egyszerű …gyilkosság.

 

(A Mosulban történtekről, és az utána következő évekről egy külön írásban fogok foglalkozni, csak pár valóban lényeges dolgot említek meg ebben az esszében.)

 

Mosulban a halálfélelem állandó volt. Nem csak bennem, hanem a környezetemben élőkben is.

A kollégáimban és az ott állomásozó katonákban is. Így csak idő kérdése volt, hogy ez eluralkodjon a levegőben. Érezhető, tapintható volt a feszültség.

És ezt semmi sem tudta kioltani. Nagyon hamar eljutottam odáig, hogy az egyetlen pajzs, az egyetlen védelem, amit magamra tehetek, az a spirituális védelem volt. Minden gondolatommal, minden érzékszervemmel, minden beleérzésemmel, azt erősítettem magamban, hogy a tragédia elkerüljön. Olyan utat láttattam magammal, ami messzire előre nyúlik a jövőbe. Kutatni, nyitogatni kezdtem a jövőt. Át akartam törni az idő falát, a sineket messze és jól láthatóan magam elé fektetni és azon haladni, abba az irányba haladni. Látni magam a jövőben élve, sérülések nélkül. Ezt a képet tartottam magam előtt.

 

Amikor hallod felrobbanni a bombát, tudod, hogy jön a többi is. Mindig sorozatban lőttek.

Amikor felrobban az első, akkor kinyílik benned egy merőben új, addig ismeretlen létállapot.  Összezuhan, összeszűkül az idő és a tér. Csak te vagy. Nincs múltad, nincs jövőd. Nem a neved vagy, nem az arcod, semmi azok közül, amivel a mindennapokban azonosítod magad. A pillanat magába ránt és ott tart. Csak te vagy jelen. Semmid sincs. A legmegdöbbentőbb az, hogy makulátlanul tiszta és éles az elme, de az egész lényed. Nincs zavartság. Lélekjelenlét van. A szó legmagasabb értelmezésében.

Ha a repeszek nem is találnak el, attól függetlenül az a robbanás valahogy mégis csak beléd fészkeli magát és elér téged. Mentálisan leéget rólad mindent, ami nem kell a túléléshez…és a vadállat ösztönbe oltott bölcsességet hagyja ott benned. Mert csak annak van meg az a képessége, hogy megmentsen.

Ami kinyílik benned az egy kétirányú érzés, és tudatállapot. Az egyik a teljes halálfélelem. A másik az élni akarás legmagasabb foka, maga az Élet és a Létezés.

Ennek a két végletnek a megnevezhetetlen keveredése árad szét az ereidben, a gondolataidban. Bár nem tudom, hogy a gondolat szó kifejezi és beleilleszthető-e egyáltalán abba az időtlen állapotba, amiben vagy akkor.

Megtanultam ezekben a helyzetekben, hogy nem adhatom át magam a félelemnek és az abból származó gondolatoknak, mert az belátható időn belül felzabálja az idegrendszeremet és bevonzhatja a tragédiát. De nem is tehettem őket félre, mert ott voltak, és a koncentrálatlanság, a figylemetlenség, a fegyelmezetlenség ebben a helyzetben végzetes is lehet.

Megtanultam aktiválni magamban a Védelmet. Kiélesedtem és határozottá váltam. Csak a Szellemem erejében, a Lélekjelenlétemben bízhattam. Csak ez volt, amit használhattam…a szívem erejét.

 

De mint minden energiakifejtés, ez is egy idő után fáradtá tesz. Az állandó koncentrálás, az állandó készenléti állapot rengeteg energiát emészt fel.

Mindennek van egy forrása ebben a világban, ami végtelen erőkkel rendelkezik. De mivel nem te magad vagy a Forrás, ennek a használata benned erőt igényel. Ami így vagy úgy, de egyszer elfogyhat. És akkor töltődnöd kell. Muszáj töltődnöd!

 

A lakókonténeremben ültem egy éjjel. Éreztem hogy már fáradt vagyok spirituálisan, és egyre többször jelenik meg bennem a félelem. Ez a szoba semmilyen fizikai védelmet nem nyújtott a bombák ellen, műanyag fala volt. Vékony műanyag. Tudtam, hogy ennyiből a szabad ég alatt is aludhatnék.

Számot vetettem a lehetőségeimmel és hangosan megszólaltam. A süket csendhez beszéltem, de a címzett a lelkemben maga a Legfelső volt. A legmagasabb szint, ami megjelenhet az emberi tudat és hitvilágában. Nem írom le, amúgy is tudja az olvasó miről beszélek…ezt mondtam:

-Ne vedd el az életem, mert én élni akarok. Ugyanezt az életet fogom választani, ugyanezt az időt, teret, ugyanezt az utat, ugyanezt a személyt, aki vagyok. Tudni akarom, hogy az, aki most vagyok mivé válhat! Tudni akarom, hogy mi és ki vagyok és leszek! És ha kell, ezerszer fogom ezt választani, mert végig akarom csinálni!-

Senki nem válaszolt. Csak a fejemben hallottam a következmények lecsengését. Kérdések voltak furcsa módon…

Tehát, ez már nem is az első életem? Lehet, hogy ez már a sokadik nekifutásom? Hányadik lehet? Ezek szerint addig élünk meg egy Sorsot, míg egyszer csak  a beteljesített élet tökéletessé  válik? Annyiszor élünk, míg egyszer az életünket az első pillanattól a tudatosság és a Szellem ragyogása tölti be végig? Ez volna a reinkarnáció? Ez a karma alapja? Ez az élet logikája? A tökéletességre való törekvés? Mi értelme volna másnak születni, ha az előbbit tele hagyjuk hibákkal és fájdalmakkal, amiket mi okoztunk? Miért ne kapnánk lehetőséget a javításra? Miért ne kaphatnánk lehetőséget teljesen tisztán szeretni? Miért ne lenne így? Ez volna az alapja a megérzéseknek? Az ismeretlen ismerősöknek? Ez volna az alapja a dezsavű érzésnek? És ha ez mind így van, és nem emlékszem a halálomra, akkor számomra mindig csak az élet a valóság? Csak az élet van? Csak az élet van!

 

Én ott sok kérdésre megadtam magamnak a választ. Ezeket azért nem írom le, mert a lehetőség ennek átgondolására és megválaszolására már legyen a te dolgod, aki ezt olvasod…

 

A fizikai síknak a két határa a születés és a halál. Ha közel vagy a határhoz, a lélek szemével átláthatsz, a lélek érzékszerveivel felfoghatod az átszűrődést.A halálfélelem állandó jelenléte más értelmi síkra emel. A halálfélelem megtanít Élni! Ha nem a halálos ágyadon történik meg veled ez a találkozás, akkor az azt jelenti testvér, hogy kiválasztattál! Kioldottak benned egy titkot, ami lehetőséget ad neked egy magas élet megteremtéséhez.

Elmondani nem lehet ennek a részleteit, mert ez mindig egyénre szabott. De annyit elárulhatok, hogy olyan igazságok birtokába juthatsz, amit sehol máshol nem találhatsz meg.

Sokszor tesznek  az emberek könnyelmű ígéreteket, mind maguknak és mind másoknak. Ezek többnyire hitetlen alkudozások. 

Ha a halál árnyékában  teszed ezt, az örökre beléd ég. Azt nem fogod megszegni. Azt nem mondom, hogy ebben az élet nem próbál majd megingatni, de elfeledni és ezzel szembefordulni már nem fogsz. A legtöbbet abból tanulod, amivel a legtöbbet vesztheted.

 

Egy évig voltam akkor Irakban. Egy évet töltöttem el az ősi Mezopotámia földjén. Ott, ahol az Arvisura bizonyos lapjai is megelevenednek a magyarság  történetéből és származásából. Valamilyen relytélyes és misztikus erőtől irányítva itt kelett megtanulnom az élet legszigorúbb és legértékesebb tanításait.

 

Az élet most történik. Te most vagy itt. Neked most kell megtenned. Tudod nagyon jól, hogy mit. Már születésed óta ott hordozod magadban. Az a legmélyebb és legtitkoltabb “álmod”.

Az amit ott tartasz belül, a felszínre  kell hoznod. Tudom, hogy tudod! Meg kell tenned, mert minden összefügg mindennel és mindenki összfügg mindenkivel. Ha nem váltod valóra…valami végleg elveszik.  

Belőled nincs több. Csak egy van belőled. Ezért különleges vagy. Egyedi vagy. És ezért…csodálatos. Nem volt és nem lesz olyan, mint aki te vagy most! És ezért,  amit magadon és magadban látsz az a szépség sajátos és egyszeri megtestesült formája. Amit érzel, hiszel  és vállalsz magadban , az értelem egyedi megfogalmazódása. Ezért most már nem lehet titok többé…fontos vagy!

Amit tudsz és egyben vágysz magadról, az a teremtés és annak elindítójának szándéka benned! Senki nem fogja megtenni helyetted. Ne hagyjad elveszni, ne hagyjad elnyomni magadban. Jogod van hozzá. Mert szabadnak születtél!

 

Épségben tértem haza. Ezek után még háromszor tértem vissza háborús területekre…

Miután hazaértem, teljesen más ember voltam. Még ahhoz a frissen ébredt emberhez is, aki ezelőtt az év előtt volt. Kapcsolatom a barátnőmmel hamar összedőlt érkezésem után, de ezzel már korábban is tisztában voltam. Nem volt nehéz megjósolni…semmi közünk nem volt már egymáshoz, talán csak az emlékeinkhez.

Elköltöztem otthonról…egyedül akartam élni. Ezzel teret adva az új változásoknak és új epizódoknak az életemben.

Határtalan örömöt és boldogságot éreztem azért, aki lettem és vagyok. Harmónia és felhőtlen öröm szőtte át a tudatomat. Az egyetlen kérdés, ami maradt benne, hogy ha a tudás megszerzése mindig változáshoz és utazáshoz, más kultúrák, más emeberek, más élethelyzetek és állapotok megéléséhez fog kötődni, akkor hogyan lesz nekem lehetőségem egy hosszabb párkapcsolat kialakítására?! Talán itt fordult meg a fejemben először, hogy az élet felfedezése, azon belül is az a fajta, amit én akarok bejárni, nem biztos, hogy megfelelő táptalaj a család fogalmának. Így a szerelem vajon mindig már előre megpecsételődve fog hozzám beköszönteni?

De olyan sok időm nem volt ezen akkor elmélkedni, mert az életéhség és a mindennapokba rejtett varázs hamar bekopogtatott újra az ajtómon…

Arról beszéltem az elején, hogy megosztok pár titkot veled, az olvasóval. Ezt, még ha dióhéjba foglalva is és csak az eddigi megmérettetéseim alapján, megtettem a fentiekben. Bízom benne, hogy eddig is tudtál róluk, és ennek a szellemében élsz. Ám a legnagyobb titkot még nem mondtam el. És valószínűleg nem is fogom, mert nem tudom…

Mert a titok Te vagy! Hogy ki vagy és mi vagy?! Én azt szeretném, én azt kérem tőled, hogy tudd meg ezeket! Állj a tükörbe és nézz a szemedbe. Nem csak arról a tükörről beszélek, ami ott lóg szemben a falon. Mindinkább arról, amit magadban hordasz elrejtve…

És engedd be magadat! Engedd be azt, akit ott látsz a szemedben. Mert az a valaki, vagy valami nagyon szeret téged! És tudom, hogy te is…még ha ezt így nem is mondat ki soha magadnak. Nagyon!