Vissza

Kint

A karmák nem körök. A karma nem egy zárt rendszerű körforgás. Mindinkább gyűrűk, amik egymásba fonódnak, amik egymásba kapaszkodnak. Láncolatot alkotnak. Egészen az egyszeri összekötődéstől, a többszörösig. Ez egészen nagy szám is lehet. Nem lehet az, hogy az én karmám létezzen a tiéd nélkül, a tiéd az övé nélkül, és így tovább. Nem lehet kimondani azt valakire, hogy neki ez a karmája, vagy az a karmája. Kell hogy legyen ott még valaki, vagy valakik. Kell lennie kapcsolódásnak, összefüggésnek, viszonylagosságnak. Az egyén karmája képtelenség, hogy létezzék másoké nélkül. Egyszerűen lehetetlen. Csak úgy működhet, funkcionálhat, ha kapcsolódik valahova. Egy családhoz, egy törzshöz, egy nemzethez, egy nagyrasszhoz, egy fajtához, egy fajhoz.

Tehát kell, hogy létezzen csoportos karma is. És kell hogy létezzen világ karma is. Egyszerűen nem lehet másképp. Kell, hogy minden szint, minden lépcsőfok kiteljesedjék, és ezáltal beteljesedjék. …és én tudni akartam mi ennek a világnak a karmája!

Tudni akartam, hogy emberként mi az, amit elérhetek? Mik és hol vannak a határaim? Mi az a terület, mi az a tér, és idő, mi az a tudattal még  felfogható és így talán megérthető, ameddig eljuthatok emberként? Mi az, ami és aki vagyok, és miért? Mi az, ami idehozott? És végső soron, már gyermekkoromban, még mielőtt bármi fogalmam is lett volna az életemről, már  foglalkoztatni kezdett a kérdés…és valljuk be, ez mindannyiunknál így van, hogy mi lesz utána?

Vannak emberek, akik megszületnek és pár perc múlva már mennek is tovább, meghalnak újszülött korukban. Az már feltétlenül ehhez a világhoz tartozó esemény. Ez is egy karmikus kiegyenlítődés, vagy arra való törekvés. Ott elég egyértelműen ki vannak szolgáltatva a szülők és a hozzátartozók a tényekből áradó érzéseknek. Ott az az érzés és tudatállapot mindenképpen be kellett, hogy kerüljön a létezésük naplójába. Át kellett élniük. De ki tudja, hogy mit él át a csecsemő…!? A lélek számáról tudatosnak nevezhető-e az a döntés, hogy pár percet, vagy órát tölt itt? Mi a szándéka ezzel? Pusztán csak annyi lenne, hogy érzeseket hoz a szüleinek…?! Pusztán csak annyi, hogy lélekbe markoló fájdalmat hoz a szüleinek?

Ha egyszer eljutunk életünk azon pontjára, miután már egy jóval tágabb spektrumban vagyunk képesek szemlélni és értelmezni az életet, és annak szintjeit, létsíkjait, akkor megérthetjük, hogy ez a pár perc vagy pár óra annak a csecsemőnek talán ugyanaz volt, mint amikor a cethal minden erejét megfeszítve kilövi magát a vízből. Elszakad attól a közegtől, ami számára az életet jelenti, és belép egy olyan közegbe egy pillanatra, amit addig nem fedezett fel. Az úszásból egy pillanatra átvált repülésbe, és az ugrás holtpontján lebeg egy pillanat erejéig, és talán ki is nyitja a szemét. Talán egy ilyen ugrás, egy ilyen bepillantás a lélek számára, egy ilyen rövid élet. De egyáltalán, mi számít rövid időnek a lélek számára…?!

Ha ezt vennénk példának, akkor mindenre rá lehetne erőltetni ezt az inget, és kimondhatnánk, hogy az első pillanattól fogva minden, de minden egyes pillanatunk egy szigorúan és szabályosan megírt forgatókönyv, egy kijelölt ösvény, amit végig kell járnunk. Ha ez így van, akkor teljességgel kizárt, hogy erről letérjünk. Akkor végül is főszereplők vagyunk egy többdimenziós előadásban, amit belülről figyelünk. Így nem kell aggódnunk, nem kell félnünk a tévedésektől, nem kell tartani attól, hogy az álmaink nem teljesülnek, mivel biztosan jól elrendeztük azok megvalósulását magunknak. És nem kell akkor sem rosszul érezni magunkat, amikor helytelenül viselkedünk, amikor “rossz fát teszünk a tűzre”, mert az is elrendeltetettség, úgy kell lennie. …pedig mégis. Mert ez nem karma szerintem, hanem felelőtlenség.

Nekem van egy fontos ellenvetésem az “elrendeltetés” vagy sorssal szemben. Ha van is sors, kijelölt út, mindezek mellett mégis miért van akaratunk? Miért van bennünk döntésre való jog, miért akarunk dönteni? Miért van bennünk szabad akarat? Miért dönthetünk így vagy úgy, ha van karma? …persze ha a társadalom terrorja ezt és ennek a tudását nem vette el tőlünk.

Itt nem stimmel valami. A teremtés csak a bolondját járatná velünk, hogy dönthetünk, érezhetünk, gondolhatunk, szerethetünk, gyűlölhetünk? Ezek mind csak illúziók, és a felsőbb hatalmak már rég kiosztották a kártyát és le is játszották a partit, és most csak végig nézik az előadást? Értelmes volna ez? Valóban így viselkedne egy olyan intelligencia, ami képes volt összerakni a Világmindenséget? Én, erősen kétlem…

Fogalmam sincs mi zajlik le abortusz esetén. És arról sem, hogy vetélésnél. Nem egyertelmű a számomra, hogy emberi szemszögből nézve, mit tekinthetünk már embernek. Vagy még embernek. Nem tudom hol lehet meghúzni a létezés határait. Elviekben sehol. Talán nem is lehet meghúzni a határokat. Talán csak fizikai értelemben lehet ezt kimondani, hogy tól-ig. Ám ennek a megtestesülését sokkal több és finomabb szövedékű esemény sorozat előzi meg. Véletlennek vélt történések, kuszának tűnő folyamata, ahol megjelenik az érzelem, megjelennek közös vágyak, közös gondolatok, megjelennek közös életképek. Talán valahol ide illeszthető be a fogantatás ideje. Talán valahol itt történik meg láthatatlanul a megtermékenyítés. A lélek megtermékenyítése.

Ezen a vonalon haladva megérthetjük azt, hogy az emberi teremtés az érzelmi világok szférájában, a tudatállapotok különböző szintjein történik. Maga a fizikai aktus, a tett már csak ennek a kifejlődése, egyik stációjának záró és egyben nyitó epizódja.  A döntés, az elhatározás a szív kisugárzásában fogantatik, a tett megkezdése a tudat mezején válik valósággá.

Visszatekintve életünk útjára, mind az ami kiszámíthatatlan és meglepetés szerű, véletlenszerű események cikk-cakkos útjának tűnt, mára nyílegyenes és teljesen érthető történet. Minden a helyén van, minden összefügg mindennel, legyen az egy perc vagy évtizedek távolságában egymástól.

Tehát meglehetősen erős és egyértelmű teremtő ereje van minden embernek. Közösen pedig  még  több. Két ember már egy új embert is teremthet, több ember már családot is alkothat, több család már törzset is létrehozhat, a törzsek nemzetet, a nemzetek fajtákat, a fajták pedig végső soron egy fajt. A mi világunkban, ez az ember. Az ember pedig alkot, kreál, teremt. Mindent ami ebben a világban előfordulhat…és elő is fordul. Egy ötlet, egy megérzés, egy tett, egy hazugság, egy próféta tisztaságú megnyilvánulás, és könyv lesz belőle, vagy egy film, egy alkotás, egy tárgy, egy gép, egy rendszer, egy vallás, egy fegyver, egy atombomba.

Ezt az határozza meg, hogy mekkora tudatosság hatja át a döntéseinket, és azokhoz milyen hűséggel vagyunk képesek megmaradni, véghez vinni. Megtalálni valamit, ami mérföldkőnek számít életünkben, ami erősen és ösztönösen áhított eleme életünknek, lehet a “szerencse” vagy “véletlen” elrendeltetés műve. Ettől még nem válunk birtokosává és művelőjévé, mesterévé. Azt megérteni, értelmezni, különlegességét és annak fontosságát az egyén számára eldönteni már személyes küldetés. És ahhoz hűnek lenni egy életen át, már emberi megpróbáltatás, a megmérettetés.

De másképp is történhet ez a karmikus kiteljesedése egy embernek. Hatást gyakorol a környezetére, a törzsére, vagy akár a nemzetére. De ha elég erős és nagyobb tömeget is képes megmozdítani, akkor magára a fajra is. Minél erősebb és homogénebb a szándék, az annál könnyebben talál táptalajra az üres és alacsonyabb szintű  tudat és érzelem világú tömegekben. Ez történhet építő és romboló jelleggel is. Mindkettőre volt számos példa az emberiség történelmében már.

A világunk még azért nem dőlt össze, az emberiség még azért létezik, mert sokkal több jó ember él ezen a földön, olyanok akik pozitív ráhatást képesek magukból kihozni. Akik pozitív lenyomatot hagynak ott mások lelki világában. Akik tudatosan, vagy tudat alatt, de követik a szeretet és a saját teremtésüknek a mintáját. Sokkal erősebb a pozitív és életigenlő kiáramlás ebben a világban. Sokkal erősebb az épitő hullám. Mindenhonnét az élet ereje árad. A Földből, a kövekből a kristályokból, a növényekből, az állatvilágból, az emberekből.

Mivel, az ember jó. Minden ember jónak születik, elvileg. Emellé idővel betársul a karma és a szabad akarat, és onnét már egyenivé válik az út. Ott már megjelenhetnek lényeges különbségek.

Ha nem így lenne, ha több lenne a negatív hatás, ha több lenne a destruktív, romboló hatás a világunkban, akkor már rég nem lennénk itt. Már kihaltunk volna. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem vagyunk veszélyesek egymásra…ezen érdemes volna jobban elgondolkodni.

Nem igazán szeretem használni azt a szót, hogy karma. Annak ellenére, hogy ezt fent megtettem. Előszőr is nem magyar szó. Talán használnám a sors szót, de abban pedig nem igazán hiszek, mert 1. Nem akarok, 2. A szabad akarat és választás lehetősége számomra megkérdőjelezi és igazából félre is teszi a sors létezését. Tisztában vagyok vele, hogy az életem, nem banális és abszurd véletlenek halmaza, és van benne felsőbb elrendeltetés, de azzal is tisztában vagyok, hogy ÉN VAGYOK. És hatok magamra és az életemre. Tehát nem egy marionette-bábú vagyok, hanem egy individuum. És hajlok arra erősen,hogy ez minél jobban teljesedjék. És miért ne lehetne a karmám az, hogy magamra bíztam magam.

Tehát, az életembe bele lett plántálva, egy olyan fogalom megjelenése, egy olyan lét- és tudatállapot megismerése, amit testen kívüli észlelésnek, testen kívüli élménynek hívnak. Azért tartom fontosnak erről írni, mert ez teljesen átrajzolja egy ember világnézetét. Teljesen átírja azt ami vagy. Onnét már egyszerűen nem tudsz úgy nézni a dolgokra, a környezetedre, mint előtte. A testen kívüli élmény, hogy érthető legyen, azoknak a számára is, akik vallásosak, körülbelül annyi tesz, mint visszaűzettetés a Paradicsomba…

Másfelől azért tartom fontosnak erről beszélni, mert szerintem nagyon sok ember megtapasztalja. Csak nem tud mit kezdeni vele. Egy az, hogy szerintem megijed, titkolja, nem néz bele jobban, másfelől nem tudja összeegyeztetni a hétköznapi világával és ezzel komolyabb mentális problémát is okozhat  magának. Pedig ennek az állapotnak  üzenete van. Üzenete van magad felé. Méghozzá az, hogy megtapasztald önmagad határait…és végső soron azok elmosódását.

A testen kivüliség megjelenése az életedben már egyszerre egy eredmény, és feladat. A létezésed más minőségű megtapasztalása olyan fontos összefüggésekre enged rálátást, melyek a magad és mások számára is elengedhetetlenek a szellemi fejlődés szempontjából. Magadon keresztül tapasztalsz, így nem merül fel kétely benned. Nem ingathatnak meg, nem vehetik el tőled. Egyetlen tárgy, egyetlen apró anyagi dolog nem lehet a tiéd ebből a világból. Még a tested is csak kölcsönbe van nálad. Semmi más nem lehet a tiéd, semmi mást nem vihetsz magaddal innét, csak a tudást amit megszereztél. Ez egy tanuló bolygó.

Én tudni akartam. És ha visszanézek, akkor én nem hittem senkinek, nem hittem semmiben…amíg magam meg nem tapasztaltam. Hit és meggyőződés nélküli ember voltam. Talán ezért adott az élet annyi mindent, annyi lehetőséget szélsőséges tudatállapotokat megtapasztalni, mert olthatatlan tudásvagy égett bennem. Mivel azt már tudtam, hogy vagyok, így valamikor valahol garanciát akartam kapni arra, hogy ez mindig így lesz. Hogy én mindig  leszek. És arra is, hogy akiket szeretek és szerettem, azok mindig lesznek.

Korán ráébredtem, hogy elveszteni valakit a legszörnyűbb érzés az életben. A legfájdalmásabb. Nem értettem a logikáját, a miértjét. Vádoltam és kérdőre vontam Istent, hogy miért van ez így? És mint minden kérdésre, megjött a válasz…úgy, ahogy azt én képzélni sem mertem vagy tudtam.

Mi ide szeretni jöttünk. Lehetne  most belemenni egy végtelen fejtegetésbe, hogy mi másért, mik azok a részletek, érdekes, megismerhető dolgok, életcélok, amiket el akarunk érni, de világossá akarom tenni azt, hogy miről szól az életünk. Mi ide szeretni jöttünk! Lehet ezt forgatni így vagy úgy, csűrni-csavarni, a végén a meztelen igazság ebben a szóban fog fényleni. Szeretni.

Tény, hogy ennek van megannyi formája, iránya, indíttatása, ám a megismerés és bölcsesség korántsem akadálymentes útján előre haladva, az egyén megérti, hogy a szó jelenetése egyre tisztább formát és minőséget fog mutatni. Nem, hogy szerte ágazna, inkább egységesedik, homogénebb lesz, teljesebb, harmónikusabb. Szeretetteljesebb. A szó adja magát. Mindenre kiterjedő lesz, hogy egyszer majd emberként megtapasztalhassuk életünk hosszú sorain és karmánk egy pontján a fajunkra szabott legmagasabb szintű létezést…a Mesterek Tudatvilágát.

Ha csak a legapróbb szikrája az önmegimerésnek ott pislákol egy emberben, akkor életében és az időben haladva megfogalmazódik benne az érzés, hogy a látható világ nem egyezik a tudható világgal. És ami tudható, az bizonyos kereteken belül meg is ismerhető. És ami megismerhető…azt meg kell ismerni. Hisz ez az ember, ez az ami létezése hajnala óta előre viszi a teremtésben.

A szeretetet megérteni, mint az embert megérteni. Ennyit tesz. Az embert megérteni, mint a világot megérteni, ahol él. A világot megérteni, mint a teremtést, annak szándákát és művelőjét megérteni. Istent. A halhatatlant. Ezt hogyan fogja megérteni az ember, aki halandó? Hogyan érthetné meg a perc a fényévet? Bizony alig. De, talán mégis van rá egy mód…

Fontosnak tartom, hogy az Isten szót, nem a vallásosságom mondatja velem. Nem vagyok vallásos. De nem egyszer megtapasztaltam a magsabb erők közvetlen jelenlétét az életemben. Ezt lehet hívni bárhogy, bárminek…én maradnék ennél a szónál.

Biztos álltál már éjszaka tó partján. Talán volt olyan szerencséd, hogy telihold volt, az ég felhőtlen és oly tiszta, hogy még a Tejút halovány sávja is látszott az égbolt kupoláján. Ha mégnagyobb szerencséd volt, akkor a szél sem mozdult, és a tó felszíne tükörsima volt. Ha mindez megvalósult, akkor talán láthattad egy olyan kinyilatkoztatását a természetnek, amiben segítséget kaptál önmagad és a világ megértéséhez. Ha jól megnézted, láttad az égboltot tükröződni a víz sima tükrében. Láttad a csillagokat, a Holdat, talán láttad magadat is vagy akár a kedvesed, ha ott volt veled. Bizony mondom neked, akkor ott az embert és Istent láttad. Láttad az embert, és láttad annak eredetét.

Ahogy az égbolt tükröződött a vízen, hát úgy tükröződik benned is a világ, az élet, a teremtés ereje, szándéka, és annak elindítója. Benned tükröződik a világ. Minden ami “fent” létezik, annak a lenyomata benned él. Ha képes vagy elcsendesedni, elengedi magadból a hullámzást, a kilengést, a felesleges mozdulatokat, tetteket. Ha képes vagy lebegni mozdulatlanul önnön létezésedben akár csak egy pillanatig is… összeállhat a kép. Megjelenhet benned teljes pompájában az, ami mindig is tükröződött benned. Kibontja magát benned az a kép, amit pontosan te magad nem engedtél kinyílni magadban. Ha képes vagy mozdulatlanná válni az elméddel, a gondolataiddal, az érzelmeiddel…akkor megláthatod az arcodat. Megláthatod azt, ami és aki vagy. Ha képes vagy elcsitítani a hullámokat a lelkedben, akkor kitisztul a kép. Megjelenik benned a teljesség. És ha ezt egyszer, de csak egyetlen egyszer is sikerült megtapasztalnod, ha ennek erejét érezted magadban, ha ennek szépségét láttad önmagadon és önmagadban, akkor azt te soha nem feledheted már! Akkor onnét te már csak és csakis erre fogsz törekedni, mert már tudod, hogy mit jelent igazán élni, létezni, és harmóniában lenni a teremtéssel. És onnét már tudsz szeretni is, szeretni másokat azért amilyenek. És nem azért, mert a saját képedre akarod őket formálni, hanem képes vagy meglátni őket teljesebb valójukban és képes vagy segíteni őket abba az irányba haladni. Még ha ők ezt nem is tudják magukról. Ezt pedig úgy hívják, hogy önzetlenség…önzetlen tiszta szeretet. Ami végső soron már egyfajta tudatállapot, létkategória.

De mindez eltűnhet a legkisebb hullám megjelenésére, a legkisebb szellőre, a legkisebb külső vagy belső egyensúlytalanságra belőled. A kép eltorzul, elhomályosodik, zavart lesz. Eltűnik belőle a forma, az egység, és eltűnik belőle a szépség. És így…a felismerés lehetősége is. Összezavarodik a kép. Felismerhetetlenné válik. Saját magad számára is, és bizony mások számára is. Nem leszel látható, nem leszel megismerhető, és így igazán és mélyen szerethető. Az, aki nem látszik, azt hogyan szerethetnéd igazán? Akit nem tapasztalhatsz meg, azt hogyan szeretheted meg? Sehogy, de legalábbis nem tartósan és mélyen.

Így maradunk egyedül. Így marad az ember magányos belül. Így veszik el. Maga, és így mások számára is. Hiába vagyunk ezren akár egymás körül, ha nem látjuk és nem láttatjuk igazán az arcunkat. Hiába tolongunk és vonaglunk egymás köré fonódva, hiába szorítjuk a másik kezét, ha belül pajzsok és lándzsák erdeje mögé bújunk. Vak vezet világtalant…ugye mindenki ismeri ezt?!

És én ezt nem akarom. Nem akarom, hogy elvessz! Nem akarom, hogy elvesszünk. Tudom, hogy nagyon nehéz tisztának lenni. Tudom, hogy ezerszer botlik az ember. De mindannyiszor ki is tisztulhat. Végső soron egyszer mindenki megérti, hogy ez az egyetlen igazi küldetése a léleknek ebben a világban. Mint egy bújócska, megtalálni önmagad. Néha már közhely érzésű ez a szó és kijelentés, de tartalmilag és lényegileg igen komoly kihívásokat, és feladatokat rejt magában. És az sem titok, hogy nagyon sok örömöt. Elképesztően sokat!

Ha a tükör el is tűnik a tó felszínéről, az égbolt viszont ott marad. Feletted. Ha te már nem is hiszel abban, hogy kitisztulhatsz, az égbolt mindig ott lesz feletted ettől függetlenül. És várja, hogy megpróbáld. Ha egyszer el is veszted az egyensúlyod, még mindig van lehetőséged és esélyed arra, hogy kisimulj. Még, ha te nem is hiszel magadban…az égbolt hisz benned. Ez az üzenet…

Mi kellhet ahhoz, hogy tükörsima maradj? Idő, hogy tanulhass. Idő, hogy megtaláld az egyensúlyod.

Az idő, a mi világunkban lineálisan halad. Ez nem igaz az összes létsíkra, viszont nálunk erősen lefektetett törvény alapján, lineálisan halad. A jelenből halad a múlt és a jövő felé.

Gondolom, azt vártad, hogy azt fogom mondani, hogy a múltból halad a jelenen át a jövőbe. Pedig nem így van. A jelenből halad ebbe a “két” irányba. Mivel benned, bennünk emberekben mindig jelen van. Mindig most van. Bármi történik veled, az most történik. Bármit teszel, azt most teszed. Ha ennek a lényegét magadévá tudod tenni, és alkalmazni az életedben, akkor megtaláltad a kulcsot. Mitha egy végtelen hosszú szálra lennénk felfűzve, ami különböző létsíkokon hatol át. Mindegyiken más más törvényekkel körülvéve. Mintha mi magunk lennénk az idő , és csak ennek leágazásait járnánk végig, minden szinten, minden létsíkon. Méghozzá egyszerre, egy időben. Talán megfelelőbb megnevezés lenne az időre, a változás.

Ezen a nyomon haladva már csak az isteni tervet kell követned. A szeretet törvényét. És minden csodád beteljesültté fog válni. Ha olyan dolgokat indítasz el a jelenben, ami senkit nem korlátoz a szabadságában, senkire nem veszélyes, sőt inkább mások életet is gazdagítja, akkor az biztos táptalajt talál a teremtésben. Mivel szinkronban van a teremtés alaptörvényével. Ez a törvény pedig elég világos és egyszerű…magad és mások szabadságát ne korlátozd, magad és mások szabadságáért tegyél meg mindent.

Ha egyszer szembetalálod magad azzal, hogy te vagy mások nem gyakorolhatják a teljes szabdságukat, vagy azzal találod szembe magad, hogy csak úgy lehetsz szabad, hogy az mások szabadságába kerül, akkor ott valami elveszett. Keresd meg annak a forrását, ami a rabot rabbá teszi, és az elnyomót elnyomóvá! Ez ugyanannak a függési viszonynak a két véglete. Ez ugyanannak a mérgezésnek a két szélsőséges tünete. Keresd meg annak a forrását, ami ezt indokolja, és szüntesd meg! És a mérgezés tünetei eltűnnek az emberekből és mejelenik az “arany középút”!

Hosszú időbe telik, és megannyi  lehetőség elszalasztásába, aztán megragadásába, míg az ember megérti, hogy ha valamit követnie is kell ebben az életben, akkor az az isteni terv beteljesítése. Az pedig, végső soron, megint csak a szeretet. És miért a szeretet? Mert ott vagy próbára téve. Ott vagy abban az állapotban, ahol megértheted, hogy méltónak kell válnod. Méltóvá kell válnod a benned élő legmélyebb tudat gyakorlásához. És ennek az ajandéka te magad vagy…és mellé egy egész világ. A szeretet nyitva van. Nyitva lenni annyit tesz, mint félelem nélkül nézni mindenre, ami hozzád érhet. Mindent üdvözölsz, ami eljön hozzád.

Az élet egyik titka az, hogy az egyensúly akkor alakul ki benned, amikor nem vagy biztonságban. Amikor nem egy biztos, jól kikövezett széles úton sétálgatsz, amikor nem állnak körülötted és fogják a kezed…hanem akkor, mikor kötélen táncolsz. Az egyensúlyt és annak törvényeit akkor találod meg, ha nem vagy biztonságban. Ha meg kell tanulnod járni, akár a penge élén is…

Szeretni úgy lehet, ha nincs semmi más benned. Ha tisztán az vagy, ami szeret és akit így szeretni lehet. Nem lehet maszkban, páncélban szeretni. Nem lehet megkötött kezekkel ölelni, hazug nyelvvel csókolni. Ott már elveszne valami megfoglamazhatatlan. És mégis teljesen nyilvánvaló a dolog…a szeretet. A szeretet a legnagyobb kihívás és egyben ajándék is. Maga a feladat és egyben a jutalom is.

Egy korábbi írásomból idézve: “Az Univerzum s benne az Élet, nem más, mint Isten reinkarnációja.”

Ha elfogadjuk az ősrobbanás elméletét, akkor ezen a szálon haladva megérthetjük, hogy ez a mi világunkban a test megszületésével egyenlő. És amint azt fentebb fejtegettem, a test születését már megelőzte egy idea, egy elhatarozás és egy tett. Egy szerelmes, de legalább is egy szeretetteljes pillanat. Így ennek az ősrobbanás előtti állpotot megelőzte a szellemi és lelki “ősrobbanása” Istennek. Amikor úgy döntött, hogy az Univerzummá és benne a folyamattá válik. Tehát átalakul, átformálódik, és nem úgy létezik utána, mint előtte. És ha ezt a folyamatot az abszolút szinten szemléljük, akkor megérthetjük azt is, hogy ez a folyamat, ha egyszer véget is ér, az nem a szétesést vagy megsemmisülést jelenti, hanem a visszarendeződést, az újrabeteljesülést. Isten Univerzummá válásának döntése után, ez a beteljesülési folyamat, szándék, és tett történik. Azaz a mi világunk és létezésünk is a beteljesülés és Istenné válás útján halad a végtelenben. És ennek alapelve, egyik fő mozgatója a szeretet. A másik a tudás vágy, a tudásra való törekvés. A megismerés és megtapasztalás olthatatlan késztetése. A tudni akarás! Csak ez visz előre. Számtalan formája van…művészet, humor, sport, tudományok, meditáció, hit, törődés, áldozatvállalás, szolgálat, és sorolhatnám egészen részletekbe hajlóan. Minden amiben ott csillog a szeretet. Minden ahol megjelenik valami ismeretlen. Amit addig nem ismertél, amit nem tudtál. Minden amiben megjelenik az adott egyénen kivűl más gyarapodása és öröme is. A forrásból való merítés, ami túlterjed hordozóján és életenergiaként hozzáér a környezetében élőkhöz. Enélkül nem lehet annak hívni. Ha ez csak magadról szól, akkor az egoizmus és önzés…Ez fontos ismertetőjele a szeretet hiányának.

Tehát az életcélok, karma, eléréséhez vezető legtisztább és egyben legszebb út is a szeretettel és intelligenciával átszőtt emberi viselkedés. Ez a belénk, az életbe oltott alapelv. Ez az atomjaink alkotó eleme, a DNS-ünk erezete, a gondolataink gyökere, minden lélegzetvételünk. Ha van törvény, akkor ez a törvény.

Persze, meg lehet szegni ezt a törvényt, senki nem tiltja meg…ami legrosszab történhet, hogy folyamatosan hallani fogod a lelkismereted hangját magadban. Minden hazugságodért, csalásodért, mindenért ami tudatlanul, vagy tudatosan elkövettél mások ellen. Ez alól senki nem kivétel. Nem büntetésből. Pusztán azért, mert ez vezet ahhoz, hogy egy nap képes legyél úgy dönteni, hogy szakítasz ezekkel a negatív tulajdonságokkal. Mert minden következményként vissza fog hullani rád. Így saját kínlódásodon keresztül előbb vagy utóbb, de eléred magadat. Egy nap, amikor átléped saját árnyékod.

Mert, ha nem sikerül átlépned, akkor ez az “árnyek” fog ott lenni veled, amikor búcsút intesz ennek a világnak.

A kezdetektől fogva állandó az áramlás. A be- és kiáramlás egyszerre. Mind benned, és mind az Univerzum felől is. A minimum az, hogy ennek tényét elfogadd, például, hogy gondolataid vannak. Ha pedig gondolat nélküli vagy, akkor meditatív állapotban vagy. És akkor fogadsz. Fogadod ami beléd áramlik a környezetedből, a természetből.

A nagyvilág felől pedig maga a Fény. Nagybetűvel írva a szellemi értékek besugárzása, kis betűvel írva pedig az életet tápláló fényfotonok áradata. Az anyag különböző aspektusai. Az anyag különböző, más minőségű és küldetésű megnyilvánulásai. Régen bizonyított tény, hogy a Nap sugarai, a Nap fénye olyan életelemeket hordoz magában, ami a földi élet kialakulásához elengedhetetlen volt. És még ma is az. Tehát, elmondható, hogy a fény a mag. A fény az ami az Élet. A fény rendelkezik az Élet információival. Évmilliókon át érkezett a Földre és a világóceánban elindította a földi élet kicsírázását. A fény a mag. Magában hordja önmagát, az életet. Megfelelő táptalajt találva, azonnal elkezd megtestesülni és alakot ölteni. Ha képes vagy megérteni és elfogadni ezt a tényt, akkor nézz körül a természetben. Minden, amit látsz, az a fény megtestesülése. Minden forma, minden előlény, a fény egy bizonyos minőségű leképződése. Amit látsz, az mind informació formájában érkezett a földünkre…a Napból, és az összes többi csillagból.

A régi civilizációk is teljesen tisztaában voltak már ezzel. Kár volna lebecsülni azokat az  időket. Olyan monumentális alkotásaik vannak, amik még most is megfejtetlenek a mai tudományok számára. Az akkori emberek tisztában voltak ezzel az univerzális igazsággal. Nem véletlenül tekintettek a legnagyobb civilizációkban a Napot az Istennek. És az embert a gyermekének…

Ezen a szálon haladva megérthető az is, hogy vegső soron a tudás is anyag. Hiszen, ha a fény megtestesült a planétánkon, az fejlődésnek indult, majd évmilliók során emberré vált, akkor kijelenthető, hogy a bennünk élő tudás is a fény leképződése. Azaz Anyag. A tudás anyag. Ami létezik. És, ha létezik emberi léptékkel, akkor létezik állati és növényi, de ásványi szinten is. De akkor létezik planetáris, galaktikus, és Univerzális szinten is. Azaz, Isten Létezik!

Mindezt azért tartottam fontosnak bevezetőnek leírni, mielőtt a testen kivüli élményekről kezdenék beszélni, hogy kicsit érthetőbbek legyenek azok, amit ide akarok hozni. Érthetőbb legyen, ha arról beszélek, hogy a világunkon kivül létezik még másik világ is. De nem is egy, hanem több is. És valószinüleg olyan sok, hogy felfogni is képtelenek lennénk. És ezekből meglehetősen sok bejárható az ember számára. Mivel ezek a világok nincsenek falakkal elválasztva egymástól.

Egészen más a választó vonal. Összetettebb. A lélek értelme… A lélek félelemnélkülisége. A befogadó képessége. A szeretetteljessége. És ez a fal nem mászható meg, nem rombolható le, nem lőhető szét, nem törölhető el. Csak elnyerhető, megismerhető. Minden, ami nem a szeretet forrásából táplálkozik, ezen a falon át nem hatolhat… A tudásvágy, a tudni akarás nem elég a határok átlépésére. A tudni akarás ölthet erőszakos formát is. És mivel az “akaratosság” veszélyes lehet másokra, így az az Isteni tudat szemszögéből nézve veszélyes magára is. Így nem nyer bebocsájtatást oda, ahol az élmény, de akár a létezés maradandó károkat okozhatna benne. Ez az élet egyszerű szűrő logikája. Ha nem vagy érett, nem léphetsz be. Ezt a misztikus körök alázatnak hívják.

Szeretném kihagsúlyozni, hogy az alázat itt nem fejbokolást és meghunyászkodást takar. Az is egyfajta önismereti hiány. Nem erről van szó. Az alázat odaadást és határozottságot jelent. Alárendelem magam annak a folyamatnak, ami a tudás megszerzéséhez vezet. Alárendelem magam a próbáknak és kísértéseknek, amik leterelhetnek a helyes útról. Én magam választom a terheket, melyekben megedződve, bátorrá, bölcsé, és szeretetteljessé válok. Ez az alázat, én ezt értem ezen a szón…

Tudatosan semmit nem tettem az élmény eléréséért. Nem olvastam róla, nem beszélgettem erről senkivel, nem jártam ezzel foglalkozó csoportokba, egyszerűen nem is igazán tudtam róla.

Ha valamit tettem érte, az biztos, hogy tudat alatt történt. És én arra gondolok, hogy nagyon sok évre képesvoltam függetleníteni magamat a társadalmunk mókuskerekétől. Nem agyaltam a pénzen, sem karrieren. Nem kötöttem érdek kapcsolatokat, és nem köteleztem el magam, nem láncoltam le magam semmihez és senkihez. Egyszerűen csak léteztem. Saját törvényeim és saját belátásom szerint. Nem terveztem, nem volt semmi rutinszerű dolog vagy esemény az életemben. Azt hiszem, szabad voltam…

És, ha valami nehéz ebben a világban, ha valami nehéz ebben a társadalomnak hívott káoszban…akkor az a független létezése egy embernek. Nekem valahogy akkor, azokban az években sikerült.

Sokáig részletezhetném még, mi az amire én gondolok, hogy segíthetett nekem az élmény megtörténésében, de talán a legjobb szó az, hogy harmóniában és szabadnak éreztem magam. Úgy érzem ez az ami legjobban kifejezi az állapotom, ami éveken át átjárta minden viszonylatában az életemet. Harmónia és szabadság. És van egy “halvány” sejtésem arról is, hogy a Buli, illetve a Titkok című írásomban leírtak is egyenes úton vezettek az élmény eléréséhez…

De, nem gondolom, hogy van általánosítható módja vagy eljárása ennek. Több okból sem. Mivel nem tudjuk, de még nem is sejthetjük mire kell felkészülnünk. És, ha ez bizonyos gyakorlatokkal elérhető lenne, akkor ezekbe a szférákba azok is beléphetnének, akiknek semmi de semmi keresnivalójuk ott. Biztos vagyok benne, hogy megfelelő lelki érettség szükséges ahhoz, hogy ezeket az élményeket megtapasztalhassuk. Ezzel nem kiválasztottságot akarok sugalmazni magamról, vagy azokról, akik már átélték és tapasztalták a testen kivüli élményt, nem erről van szó. Ez védettség. Ez védelem a lélek részéről önmagam irányába… nem állítja olyan “feladat” elé az egyént, amit nem volna képes feldolgozni, értelmezni, de akár csak megélni. Ez inkább védettség.

Például ezért történik az LSD vagy más halucinogének fogyasztóival, hogy néha  időlegesen, vagy végleg “megkattannak”. Egy esetleges túl erős, vagy eltévedt utazás alkalmával. Mivel a tudatukat egy olyan magasságba, egy olyan ismeretlen szférába lövik ki, amire egyszerűen nincsenek felkészülve. Olyan valóságukkal találják magukat szembe, ami teljes pszihés kiforduláshoz vezethet. Kimaradnak olyan fontos lépések egy ilyen halucinogénekkel megtett utazás alatt, ami a hasznalót felkészítette volna lépésről lépésre a tudattágulás és az élmény befogadására. A buddhista papok az ilyen szerek használóit csalóknak hívják. Mert egyszerűen nem a természetes utat választják, hanem egy kanyart levágnak. Egy meglehetősen fontos kanyart. Azt, ahol a tudat fokról fokra érik és teljesedik. Ahol a jellem és a személyiség természetes és felügyelt módon gyarapszik. Ahol az eksztázis tudatos átélése folyik. Ezt a halucinogéneket használók egyszerűen kihagyják. És adott esetben elképzelhető, hogy a valóság olyan mértékben zúdúl rájuk, hogy annak a súlya alatt összeroppannak. Az ősi civilizációkban, az ilyen pszihedelikus szerekkel való, történő beavatások szigorú rituálékban történtek, sámánok, táltosok, varázslók felügyelete mellett. Ennek a mai világban már nyoma sincs…

A következő sorok saját tapasztalataim  a “más világokról”.

Ami feltűnt számomra, az volt, hogy egyre élesebbek és teljesebbek lettek az álmaim. Felkelés után mindig hosszú  perceket töltöttem azzal, hogy végignéztem az álmaim. Semmilyen különösebb erőltetést nem igényelt. Mintha csak egy pergő filmet néztem volna. Még a belőlük származó, az álmaimból érkező és sugárzó érzések, gondolatok és érzelmek is át-átszivárogtak a valóságomba és velem maradtak egész nap. Többnyire mind nagyon színes, varázslatos helyeken játszódó, boldog és örömteli álmok voltak ezek. Jókedvűen feküdtem és talán mégjobb kedvűen keltem másnap. Az álmok színesek voltak, a személyek benne barátságosak, és a történetek minden szinten magukkal ragadtak. Egyfajta varázst éreztem magamon. Minden éjjel, minen alkalommal, mikor aludtam álmodtam. Hosszan, összefüggően, élesen és színesen. Élveztem ezeket az álmokat, de csak álomnak kezeltem őket. Sokat nem tulajdonítottam nekik a puszta átélésükön túl.

Az élmény minden előjel nélkül történik. Legalább is számomra teljesen spontán. Semmi összefüggést nem találtam a megelőző napokban, eseményekben, történésekben. És a napnak bármelyik szakaszában megtörténhetett…persze amikor meditálásra vagy pihenésre adtam a fejem. Lehettem fáradt, vagy másnapos, vagy egyszerűen csak lusta csinálni bármit is…lefeküdtem, és minden előjel nélkül megtörtént. Még gondolatban sem erőltettem.

A kezdetének két formája van. Azzal kezdeném, ami ritkábban fordult elő. Ez pedig amikor álom közben döbbenek rá, hogy álmodom. De nem úgy vélem, vagy úgy gondolom, vagy van róla egy halvány sejtésem, hanem teljesen egyértelműen és megkérdőjelezhetetlenül rádöbbenek arra, hogy álmodom. A tompa szemlélődésből, az álom sodrásából és kiszolgáltatott megéléséből a tudat egy villanásszerű, egy értelem-löket-szerű felismeréssel döbben magára. Azaz magamra ébredek álmomban. Felébredek az álmomban.

Innét két irányba lehet indulni. Mindekét esetben már a kezemben van az irányítás. Az egyik, hogy  folytatom az álom forgatókönyvét és az adott szereplőkkel, adott helyszínen és események között végigcsinálom az álmot, de már úgy, ahogy én akarom. Minden tekintetben úgy történik minden, ahogy akarom. Én uralom az eseményeket, a szereplőket, és magamat is. Tehát én irányítom az álom kimenetelét. Véleményem és tapasztalataim szerint is itt már az álom átúszik testen kivüli észlelésbe. A tudat jelenléte olyan stabillá, a tudatossággal való észlelés és értelmezés olyan finommá válhat, hogy a lényem valóságos és jelen értékű tapasztaláson megy át. Én személy  szerint, a növények és tárgyak, bármilyen összetevőjének a környezetemből vagy akár az adott álom szereplőinek megfigyelésével és megismerésével szoktam tölteni az  időmet. Minden olyan kommunikációs csatornát kihasználok, ami az adott valóságunkban is rendelkezésre áll egy embernek. A tapintástól egészen a verbális kapcsolatig.

Ez a fajta észlelés számomra a saját belső világom, és annak az adott életszakaszomra vagy napjaimra jellemző hangulatok, érzések, vágyak kivetitése 360 fokban magam köré. Minden irányban és aspektusban. Minden lehetséges értelmezésben értve.

Mintha egy gömb alakú többdimenziós “valóság-mozi” közepén állnék és én lennék a néző és maga a veíitőgép is. Ez lényeges különbség az álomban való felébredés és a már direkt testen kívül kezdődő észlelés között. Itt adott a téma és a környezet. Az álom adja a történetet, a témát, a hangulatot, a szereplőket. Itt mindenre  lehetőség van, mert a saját tompa és tudatosság nélküli kivetülésemben vettem át az uralmat. Tehát ebben az esetben van egy adott kerete az élménynek. Ezért én ezt nem is igazán tartom teljes értékű testen kivüli élménynek. Ez inkább a küszöb , ha így érthető.

Az álomban való felébredés másik iránya, amikor ezt a teljes spektrumú álomvilágot szertefoszlatod magad körül. Amikor a kivetülés,a projekciót megszüntetem magam körül és ott találom magam…valahol. Ahol éppen a szellemem tartózkodik a testemtől távol. Azaz, ott találom magam valahol a semmiben, ami mégis valami. Többnyire ez teljesen ismeretlen táj és helyszín. Teljesen összefüggéstelen lehet az álommal, többnyire az is, de akár az alaphangulattal is, ami átjárja a napjaimat. Én ezt a fajta észlelést hamar el szoktam veszíteni, mert a tudatom nem volt képes logikailag követni és felfogni a hirtelen változásokat, nem tudtam megtartani a tudatosságom és az észlelő képességem. Általában én az ilyen fajta testen kivüli élményből többnyire mindig felébredek a valóságomban.

A testen kivüli élményeknek fontos alappillére az egyensúly. Mint ahogy a világunkban kell az egyensúly a járáshoz, kerékpározáshoz, motorozáshoz, azaz a helyváltoztatáshoz, nos ugyanígy szükséges ez az egyensúly az asztrális vagy magasabb szférákban. Ám ezen az egyensúlyon nem testi, nem szervi egyensúlyt kell érteni. Ott a szellem és a koncentráló képesség egyensúlyára van szükség. Méghozzá olyan fókuszált koncentrálásra, ami az elengedettség és előítélet-nélküliségből fakad. Tudom, hogy ez első hallásra ellentétes iránynak hallatszik, de aki jártas a meditatív állapotokban és ismeri azok hatását a tudatra, az tudja, hogy ezek a foglamak igen is erősen összetartoznak a magasabb letsíkok bebarangolásakor. Mivel a test a testen kívüli élményben nem vesz részt, így ott ezt a szerepet a szellem és a tudat tölti be. Ezért, ha az illető szellemisége, önismerete, félelemnélkülisége nem elég erős, az élmény nem jön létre, illetve azonnal eltűnik a tudatból. Viszont, ha képes ennek elsajátítására, akkor az élmény végérvényesen felnyitja a belső lelki szemeit. A gondolat uralása. Így kellene kifejezni a legtisztábban, amit mondani akarok. A gondolat teljes uralása.

Én 30 éves voltam amikor az első tudatos észlelésem történt. 30 év reflexje  a testről. 30 év berögződése arról, hogy van tested. És utána ezt meg kell tanulnod merőben másképp felfognod. Nem megy egyszerűen, elárulhatom. Ám mégis valami mélyről, az ismeretlenből, a feltáratlan tudatalattidból átlopodzó érzés segít abban, hogy ezt elfogadd. Mert ilyenkor megérted, hogy a tudatod központja nem a testedben leledzik. Csak arra is kiterjed, de a forrása most már teljesen nyilvánvaló, hogy máshol van. Az asztrálsíkon uralnod és koordinálnod kell a lebegést, a repülést, a mozgast. Esetektől függően ez történhet maximálisan, vagy kevésbé sikeresen. Ez csak attól függ, hogy mennyi tudatosságot és hittel, meggyőződéssel átszőtt szelíd akaratot tudsz belevinni az ott töltött  időbe.

A testen kivüli élmény elvezet annak megértéséhez, hogy a tudatunk és a szellemiségünk nem a testünk. A tudatunk jóval túlterjed a testi létezésünk határain, és otthon képes érezni magát más létsíkokon is. A testen kivüli élmény előbb utóbb elvezeti az egyént oda, ahol felteszi magának a halhatatlanságról és annak létezéséről szóló mélyen őrzött kérdést…

A kezdetekben én mindig akkor vesztettem el az élményt, amikor pontosan rádöbbentem az elményre. Amikor raébredtem és tudtam, hogy testen kivül vagyok. Az élmény tudatosulása olyan erős tudattágulással jár, hogy annak erejét nem lehet földi értelemben kifejezni. Erre véleményem szerint még a magyar nyelvben sincs szó, pedig elmondható, hogy a legkifejezőbb szakrális, ősi nyelv a magyar.

Olyan erős a felismerés döbbenetes és csodálatos magassága, hogy sokszor pont ez miatt vesztettem el a koncentráló képességemet az élmény felett. És felébredtem…azaz visszazuhantam a testembe.

A szellem megnyilvánulásai sokkal őszintébbek és tisztábbak  a magasabb létsíkokon. Mintha a szellem és a lélek ott már teljesen tisztában lenne vele, hogy hazugságokkal csak időt lehet nyerni a megnyilatkozás és a kinyilatkozás elől. Ezzel csak elodázunk valamit az életünkből, csak elnyújtjuk annak megvalósulását. Ezzel, ha el is érünk pillanatnyi előnyt, hosszabb távon csak feltorlaszoljuk az események sorozatát és megtörténését. És mivel ezek súlya összességében már jóval nagyobb lesz, így annak életünkre kifejtett negatív hatása is jóval nagyobb lesz.

Pontosan az a lényeg, hogy minél erősebb és egyértelműbb legyen a szellem szándéka és mibenléte, azaz valósága ezeken a síkokon. A kommunikáció is sokkal több csatornás. Ami az emberi valóságban csak egy bizonytalan megérzés, ami elfeledett telepatikus képesség, az ott maga az alap. A puszta szemlélődés, a virtuális tapintás is kummonikációt jelent. Kölcsönöset. Így érthető meg, hogy a mi világunkban jelen lévő kommunikációs formák a magasabb erők leszűrődései. A néma közlés, a szimbólumok, a mozdulatok, a formák, a színek, a magasabb értelemben vett “nyelvek” a mi világunkban a művészetek és tudományok minden formáján keresztül valósulnak meg. A zene például bizonyos szférák alapeleme, mint a mi bolygónkon a levegő… A leáramlási csatornája a lélek. Így elmondható, hogy a zene az emberi lélek egyfajta gondolata, véleménye a létezésről és annak pillanatnyi vagy tágabb értelmezésű mibenlétéről.

A forrás felfedezése és az abból való merítés a szellem által történik. A szellem pedig az intuíciókat, a benyomásokat, és végül is kimondható, hogy az igazságokat a világunk és annak összefüggési láncolatát más világokkal felfedezve érti meg, és tolmácsolja. Ez az, amit mi emberek művészeteknek vagy tudománynak hívunk. Ez az, amit eksztatikus mámornak érzünk.  

Talán fontos és érdemes lenne elgondolkodnia az emberiségnek, de egyáltalán az egyénnek is, hogy a felhalmozott hazugságok olyan mértékben fognak megjelenni a magasabb létsíkokon, hogy teljesen reménytelen lesz őket letagadni. A hazugságok, mivel mi vagyunk teremtői, a tulajdonságaink lesznek. Szembesülni fogunk velük mindenhol. Ha létezik átok a világunkban, akkor szerintem az az, ha az embernek a saját hazugságaival és abból származó tettekkel kell szembesülnie.

Minden ember a megszerzett tulajdonságainak  a hordozója, annak megtestesülése. A szó önmagát hordozza értelemmel. A tulajdonságaink , amikből építkezhetünk. És így tudható, hogy ebbe a világba is ezekkel a tulajdonságokkal érkeztünk meg. És ez mindenre kihat. Hat a testünkre, a hangunkra, a fajtánkra, a tekintetünkre, a mozgásunkra, a gondolatvilágunkra, a terveinkre, a hibáinkra, arra, hogy milyen rasszba tartozol, hogy egyáltalán milyen lesz és lehet az életünk. Mindent meghatároz. Ez az, amit talán-talán sorsnak vagy karmának hívhatunk. Mivel ennek építő köveit mi hordjuk össze. A ruhánkat mi öltögetjük össze, a tetteinket mi festjük fel a vászonra. Az érzelmeinket mi énekeljük el, azokban a dalokban, amiket majd az életünkben fogunk hallani. Nem véletlenül tesztik ez vagy az. Nem véletlen az izlésünk, a hobbink, a bánatunk és a szerelmünk sem. Ezek a tulajdonságaink. Mi hozzuk őket magunkal. Mi vagyunk a sorsunk kovácsai!

Ebbe a világba gyarapodni jöttünk. Gyarapítani, az önmagunktól való tudást. Ez az Én teljesedése. A lélek céllal születik, hisz a teremtés alapeleme. A teremtés pedig nem céltalan. A teremtés célja a minden megismerése. Ez pedig nem lehet céltalan, véletlenszerű és esetleges. Ennek egyetlen útja van ami jarható.  A tökéletesség.

A hazugságok a valótlanságnak erőltetése és lehetetlen felépítésére tett próba. Valótlant állítani, annyi, mint a semmiről beszélni. Hazudni annyi, mint olyanról beszélni, ami sehol máshol nem létezik, mint csak a saját fejünkben. Akinek hazudunk, annak számára valóságként jelenik meg, mert vizuálisan megteremti magának a folyamatot, de ezzel egyidejűleg mi megtagadjuk saját valóságunkat. Nem a célszemélyt csapjuk be, mert ő onnantól valóságként kezeli a dolgot és annak tudatában él. Igaznak véli. Magunkat csapjuk be, méghozzá nyílvánosan magunk előtt, tudatosan, és direkt. Hisz tudjuk, hogy nem úgy van, ahogy mondjuk. Azaz kivágunk, kimetszünk egy darabot az életünkből, és megpróbáljuk eldugni. Megpróbáljuk egy olyan dologgal helyettesíteni, ami nem fedi a valóságot. Mintha csak egy abszolút nem passzoló puzzle darabot akarnánk beerőltetni egy nem megfelelő helyre. Ami az első adandó alkalommal elmozdul a helyéről és a lyuk tátongani fog a szellemünkben. A kép befejezetlen marad, a teljesség elmarad életünkből. S mivel az adott cél így nem kerül kidolgozásra, a kép befejezetlen marad, a karmikus ciklus újrakezdődik, mindaddig, míg a lélek azt nem látja, hogy a műve…tökéletes!  Amikor hazudunk, Istennek próbálunk meg valótlant állítani magunkról és végső soron, Istenről. A teremtett be akarja csapni teremtőjét. A rész új egészet akar adni az egésznek. Ez lehetetlen. A hazugság és abban élni, nem más mint tévedni…magadban.

A testen kivüli élmény egyértelmű előjele fizikai értelemben véve a “bénultság” szakasza. Ezt biztosan nagyon sokan átélték már. Én annak idején többször is, és nem kicsit ijesztőnek tartottam. És tudom, hogy másoknak is az. Mert az! Ez is egy védelem a lélek számára. Ha képes átvergődni ezen az állapoton, az olyan koncentráló képességet és bátorságot igényel, ami méltóvá teszi a bebocsájtatásra…

Ezt úgy kell érteni, hogy már nem vagy a magad ura. Félálom, félig alvás állapotában tapasztalható jelenség, akkor fellépő tudatállapot. Erre a szakaszra az a jellemző, hogy a szellem megkezdi az elszakadást a testtől. Bármilyen furcsán hangzik, de ez történik. A szellem elszakad a testől és megkezdi önálló mozgását és tevékenységét. Ez az, amikor önkívületben vagyunk, alszunk…ez a legjellemzőbb, ájultak vagyunk, kómában vagyunk, vagy végső soron klinikai halál állapotában.

Az állapotra, ami a testen kivüli élményt megelőzi a teljes bénultság jellemző. Arra eszmélünk, hogy tudatunknál vagyunk tompán, alig. Tudjuk, hogy lefeküdtünk aludni, vagy pihenni, de mégis valami egészen furcsa érzés van rajtunk. Ha megpróbálunk megmozdulni vagy hangot kiadni, vagy amúgy bármi mást csinálni…nem megy. Mintha  teljesen de teljesen le lennénk bénulva. A tudatunk ép, csak semmire nincs hatással magunkon. Mivel, itt már a tudat nem hat a testre, de szinte még ott lebeg felette. És ennek az érzése igen ijesztő és visszataszító lehet. Főleg az egészséges emberek számára. Erős és masszív félelemmel átszőtt állapot és érzés is lehet a gyakorlatlan utazónak. Nekem hosszú  évekbe és élmények megannyi kezdeti stádiumának megélésébe került, míg  felismerjem ezt a szakaszt és…hagyjam történni. Mert semmi mást nem lehet vele kezdeni, hisz a test bénult. A tudatod felfogja ezekben a pillanatokban, hogy már nem hat a testre. De még kapcsolatban van vele. Elképesztően szétszakadt érzés. Én mindig felüvöltöttem ebben a szörnyű állapotban. Illetve felüvöltöttem volna, ha ez kivitelezhető lett volna. De nem volt az…

A tudat kezd elszakadni az úgynevezett “test-tudattól”, amivel létezünk ebben a világban. Ám még teljesen nem érkezik, nem transzformálódik át az asztráltestbe. Abba a testbe, ami a testünket átjárja és körül is veszi.

Minden egyes álom vagy testen kivüli élmény esetén a tudat az asztráltestbe vándorol. Felszabadul a test kötöttsége alól és a világ értlemezése és megtapasztalása a szellem számára sokkal tágabb és könnyedebb lesz. Az asztrális  test még mindig nem a szellem. Csak egy másik szövet, egy másik ruha, egy másik megnyilvánulás. Ezért olyan, úgymond “csodásak az álmaink”, ezért “szárnyalóbbak”, mert a szellem egy szinte súlytalan testben lakozik akkor. Azok az emberek, akik tudat alatt vagy tudatosan, de kapcsolatban állnak  a magasabb létsíkokkal és intuícióként vagy megérzésekként, ötletekként onnét merítenek, “szabad szelleművé” szárnyaló szelleművé” válnak. Róluk mondjuk, hogy kötetlenebbek, szabadosabbak, kicsapongóbbak, különlegesek, vagy akár fantasztikusak. Ezek a szavak mind arra utalnak, hogy életüket nem a test törvényei és az abból fakadó vágyak és félelmek alá rendelik. Sokkal nehezebben fogadják el a társadalmi kötöttségeket, a szabályokat és a kötelezettségeknek is nehezebben állnak kötélnek. Hisz ők sokkal “szabadabbak”…

Ezt a testet magunk körül akkor láthatjuk, legalább is én így vettem észre, amikor úgymond “csillagokat” látunk. Amikor leguggolunk és hirtelen felállunk, vagy megbolygatjuk a vérnyomásunkat valahogy. Ilyenkor a szemünk előtt közvetlenül, de már egy megnevezhetetlen térben amolyan apró, fehér szikrákat, vagy színes felvillanásokat láthatunk pár pillanat erejéig. Ez az asztrál testünk. Igen, a testünk. És ennek még van folytatása, amit már csak “tehetséggel” megáldott egyének érzékelhetnek. Az már nem feltétlenül a szem látásához köthető. Ott már a lélek érzékel. Kellő gyakorlással elérhető már az a képesség, hogy az asztráltestünket megnézzük belülről, hisz ez körbe vesz minket.

Amúgy, ha nem tenné a mai ember tönkre a szem érzékelési spektrumának jelentős részét mindenféle digitális kütyüvel, akkor láthatnánk az asztráltestünk és még talán az auránk nehány a test rezgéséhez közelebb álló fénysávját is. Bár persze ehhez az is kellene, hogy a tudatunk se legyen letompítva egy kiszolgáltatott pénzvilágban élő robotéra.

Ez az a test, ami magában hordozza az érzelmeket, érzéseket, hangulatokat, mentális és világnézeti tulajdonságokat, mindent, ami az egyén szellemiségéhez köthető. Ezért mondják egy emberre, hogy jó begyomást tesz valakire, vagy épp ellenkezőleg. Jó a kisugárzása, vagy éppen rossz. Hiszen ezek az energia mezők így mindig körülöttünk gomolyognak, mint akár egy illat. És ettől függően fejtünk ki másokra ilyen olyan benyomásokat. Ami itt jó, az máshol más valakinek rossz. Erre mondjuk, hogy jól vagy rosszul érezzük magunkat a társaságában, még ha egy szót sem váltunk az illetővel.

Minél közelebb él az egyén a gnosztikus igazsághoz, az abszolút igazsághoz, úgy a környezetére tett benyomás annál pozitívabb és erősebb lesz.

Az első élményem észlelésből ment át tudatosságba. Rövid volt, de mint minden első lelki élmény, egy életre meghatározó. Megjelent a felettes énem hangja is, megszólított és felhívta a figyelmemet arra, ami történik velem. Ha valaki tapasztalta már a saját énjének a hangját, ha valaki már érezte ennek az érintését a tudatban és a lélekben, akkor az megérti, hogy milyen új terület nyílik ki az illető előtt.

Olyan kételyek tűnnek el, olyan kérdések találnak visszaigazolásra, amik mindörökre átírják a jellemét, az egyéniséget, a világhoz való viszonyt és a szeretetteljességet az adott személynek. Minden ami addig remény volt, az hitté és tudatos tudattá válik.

Ha én azt mondom neked, hogy a szomszéd szobában van egy labda, és te ismersz engem, akkor elhiszed, hogy ott van. Ám, ha megkerdezi tőled valaki más, hogy milyen ez a labda, hol van a szobában, mekkora, milyen a színe, az anyaga, stb…akkor erre nem tudsz válaszolni. Igazság szerint semmit nem tudsz arról a labdáról. Csak azt tudod, amit én mondtam neked. Hogy ott van. Ez a fajta hit, a vakhit. Elvakult hit. Ez a fajta hit az alapja a fanatizmusnak. Ez a fajta hit…semmi. Zéró, nulla. Ez a fajta hit, semmit nem ad neked. Mert, lehet hogy abban a szobában semmi sincs…nem, hogy egy labda. Mert, ha úgy kívánja meg az érdekem, akkor becsaphatlak.

Hinni abban lehet, amit ismersz. Ha benyitsz a szobába, és látod a padlón a labdát, odamész, megvizsgálod, megtapasztalod, kijössz, becsukod az ajtót, és így válaszolsz a kérdésre. Akkor már megingathatlanul hiszel magadban és abban a labdában ott a szobában. Ez pedig egyértelműen megmutatja, hogy mi az igazi hit. Hinni abban lehet, aminek a létezéséről személyesen tudsz. Abban megingathatlanul képes vagy hinni. Ahhoz képes vagy hű és elkötelezett maradni.

És akkor most hagy kérdezzem, meg, hogy a vallásos emberek közül, hányan tapasztalták meg azt, amiben hisznek?! Hányan közülük a vakok, és hányan azok, akik valóban tudják mit tesznek…? Azt hiszem te is tudod a választ.

És hányan tapasztalják meg a társukat, hányan adnak annyi időt maguknak arra, hogy valóban megismerjék a másikat, amíg teljesen biztossá válnának benne…mielőtt kimondanák, szeretlek.?! Ez csak a vágya többnyire, hogy szeressünk, csak a reménye annak, hogy ezzel a szóval elvarázsoljuk a másikat, hogy ne maradjunk egyedül. Mert ha a “kirakat” társadalom nem is ezt a képet mutatja, de nagyon sokan vannak egyedül. Több tisztelet kellene ennek a szónak a használatakor…mert így hamar értékét veszti az életünkben.

Ez egy varázs szó! Nem túlzás, varázs ereje van. Mint minden érzelemre és értelmi megnyílvánulásra utaló szónak. Amikor azt mondom neked, hogy szeretlek, akkor ez alatt azt értem, hogy amit ismerek belőled, amit mutatsz felém, amit adsz magadból, amit érzek belőled, amilyen mélyre engedsz magadban, amennyi szeretve féltett titkodat megosztod velem, azt szeretem. Aki vagy most mellettem azt szeretem. Aki lehetek melletted azt szeretem. Akik vagyunk együtt azt szeretem. Aki leszel és én leszek melletted azt szeretem. Akik leszünk együtt azt szeretem. Ahogy a világot látom veled, azt szeretem. Ahogy a világot megértem veled, azt szeretem. Ahogy szeretsz azt szeretem. Ahogy téged szeretlek, azt szeretem. És folytathatnám ezt itt, a végtelenségig…

Az első élményem után napokig extázisban voltam. Ez nem felelőtlen túlzás, valóban így van. Egyszerűen megváltoztam. Felemelkedtem. A tudatom olyan transzformálódáson ment át, ami végérvényesen megváltoztatta az életemet. Rádöbbentem, hogy megkaptam az ajándékot, a bebocsájtást, és a feladatot. A Titkok című írásomban részletesen leírtam ezt az élményemet…a továbbiakban innét fogom folytatni.

Próbálom a  lehető  legérthetőbb formában közölni az élményeket, próbálom majd szemléletessé tenni a tapasztalások milyenségét.

Az első élmény után, már készültem és próbáltam minél több ismeretet szerezni erről. Utána olvastam, több helyen is. És megnyugodtam, hogy ez egy természetes és veszélytelen állapot. Azóta már tudom, hogy a keleti misztikusok valószínűleg ezt az állapotot érik el meditálással. Csak ők tudatosan képesek ezt előidézni. Én nem tudom, máig nem jöttem rá a módjára miképp tudnám előidézni magamnak. Nekem el kell kapnom az élményt, észre kell vennem, hogy kint vagyok…

A legtöbb testen kivüli élményem úgy kezdődött, hogy azon kaptam magam, hogy kiemelkedek a testemből. Szó szerint éreztem, ahogy kilebegek a testemből. Ez egy meglehetősen kettős állapot, egy itt-ott érzés. Sokszor azzal jár együtt, hogy a szemeim már nem látnak semmit, de a “lelki” szemem sem nyílott még ki. Azaz vak vagyok, vagy éppen dupla látásom van. Ez az élmény előrehaladtával elmúlik és az érzékelés egyértelműbb lesz. Sokszor már csak akkor eszméltem fel, amikor az asztrális testem az ágy szélén űlt, vagy ott állt, de inkább lebegett. Az ilyen élmények mindig a fizikai síkra kivetülést jelentik. Azaz, ebben a világban létezem test nélkül, ebben az állapotban. Ez azért kedvező az utazó számára, mert nem kell attól tartania, hogy eltéved. Nagyjából minden ott van és olyan, mint fizikai valóságunkban a mindennapokban.

A testtudat, a testemlék nagyon erősen hat a szellemre itt még. Olyan magasnak éljük meg magunkat, akkorának, mint a fizikai valónkban. És úgy is mozgunk. Lépkedni akarunk. Vagy ami ennél még jobb…úszni. Pedig erre semmi szükség. Hiszen a testünk már asztrális anyagból van, aminek a sűrűsége, szinte elenyésző. Ez a testtudat vezérelt, nem izmok, idegek, csontok, belsőszervek szövedéke. Persze a fizikai testet is a tudat vezérli, pontosan az előbb felsoroltak közbeiktatásával. Ez itt lényegesen közvetlenebbé és könnyedebbé válik. A lebegés és a repülés a természetes alapállapota az asztrális testnek. Ezt mindenképpen tudatosítania kell az utazónak. Így olyan élményeknek lehet részese, olyan mozgáskultúrára tehet szert, ami a földi fizikai törvények között teljesen kivitelezhetetlenek. Ez a létezés jóval több az asztronauták mozgási szabadságánál is. A fizikai súlytalanságban, az űrben nem tudsz gyorsulni, irányt változtatni, és lassítani sem. Asztrális és magasabb szférákban ez alaptulajdonság.

A test sűrűségének változása hoz magával egy másik nagyon fontos képességet is. Ez az új képessége a tudat vezérelt szellemnek, hogy képes áthaladni szilárd anyagokon. Képes áthatolni az üvegen, a falon , és mindenen amiről elhiszi, hogy képes rá. És ez egy nagyon fontos alapelve az asztrális utazásnak. Az történik, amit akarsz. Minden, bármi.

Tehát, ha csak átfut a fejedben az, hogy “jaj, el ne tűnjön az élmény”…nos, az máris el fog tűnni. Ezeken a létszinteken nincs fixálva a létezés. Te magad vagy az, aki fixálod magadat. Sokkal jobban magadra vagy utalva. Ha azt gondolod, hogy a szemben álló falon te nem tudsz áthatolni, akkor nem is fogsz. Ha viszont képes vagy elhinni magadról,hogy meg tudod tenni, akkor minden további nélkül sikerülni fog. Ezért alapfeltétele az utazásnak a lélekjelenlét, a higgadtság és a gondolat erősség, a gondolat uralása. Az ilyen utazások minden földi tanításoknál erősebben hatnak a lelki egyensúly és a magabiztosság erősödésére.

A régi civilizációkban a mesterek, ezt a szilárd anyagon való áthatolást a fizikai létsíkon is gyakorolták. Köztudott beavatott körökben, hogy a kínai nagy fal bizonyos pontjain, rekonstruálásokkor találtak teljesen a kövezetbe ágyazódott csontvázakat. Nem befalazottakat, hanem beleágyazódottakat, egybeolvadtakat. Valószínűleg nekik nem sikerült…

Ha viszont erre képes vagy testen kivüli állapotban, akkor megint csak meg fogsz tapasztalni valami csodálatosat.

Mindenen, amin áthalad a “tested” azaz a tudatod, annak szerkezeti felépítését is látni fogod. Mintha csak belépnél az atomi szerkezetébe, és látnád belülről. Ez egy olyan élmény, ami a makro-világba enged betekintést. Oda, ahova talán csak elektro-mikroszkópokkal tehetnél felületes bepillantást. Itt viszont belüről csodálhatod meg az anyag szerkezetét. És ez igaz minden anyagra.

A fizikai síkot bebarangolni asztrális testel leírhatatlanul csodálatos élmény. Nincs ami korlátozzon. Nincs ami szabályozzon. A magad ura vagy. És az ott töltött  időt, átjárja az élményből fakadó eksztatikus erő és érzelem hullám. Mitha a tudatod folyamatosan az orgazmus állapotában lenne, körülbelül így tudom jellemezni az állapotot.

Először stabilizálnod kell a mozgásod. Ez nem kis feladat, mivel nem igazán vagyunk hozzászokva a lebegéshez vagy a repüléshez. Mivel, igen repülhetünk is. Álomban sokan átéljük a lebegést, vagy a zuhanást. De kontrolálni nem tudjuk. Itt, ezt megtanulhatjuk. Én sokszor csináltam azt, hogy ellenőrizzem a tudatosságom, hogy elemelkedtem a talajtól. Így biztossá vált, hogy testen kivül vagyok, és megláttam, hogy mennyire stabil az élmény, és benne én magam. Miért? Mert az élmény, még egyszer mondom, teljesen de teljesen jelen és valóságértékű. Nincs semmi különbség a fizikai valódban tett érzékelés és az ott átélt élmények között. Én minden testen kivüli élményemre emlékszem…akár 10 év távlatából is. A normális valóban eltöltött napok elfolyhatnak a felejtés süllyesztőjében, de a testen kivüli utazás nem. Pontosan a varázslatos élmények és tudattágulas végett.

A fizikai síkra testen kivüli állpotban, már észrevehetjük, hogy besugárzik az asztráltér. Ez úgy mutatkozik meg, hogy a környezetre egy új és szebb “ruha kerül”. Nagyobb a rend, tisztább minden, élesebbek a formák, minden konkrétabb. Élőbb minden. Amire ránézel, ahová téved a tekinteted, mintha hozzá is érnél. És ahogy hozzáérsz, rögtön kommunikálni is kezdesz vele. Mintha minden jelentéssel és élettel bírna.

Én egyszer egy parkban sétálva kommunikáltam a köddel. Nem verbálisan, hanem érzések útján. Ez most hangozhat teljesen nevetségesen, de aki képes elvonatkoztatni a létezés szűkebb spektrumától, az tudja, hogy ebben semmi furcsa nincs. Minden élő, minden! Volt úgy, hogy a fű megérintésétől, a fű tapintásától, ahogy végighúztam a tenyerem, éreztem a megindultságot magamban, éreztem az eksztázist. Szétáradt bennem a növény “életérzése”, “lét-tudata”. Tudom, hogy furcsa ilyen tulajdonságokról beszélni növények vonatkozásában, de mégis ezt találom a legkifejezőbb, a legközelebbvívő meghatározásnak.

Nem túlozni akarok a szó használatával, hanem hitelesen visszaadni az érzés erejét. Tudom miről beszeélek, többször átéltem.

Ahogy említettem fentebb, a tapintás is már egy kommunikációs forma. Méghozzá elég közvetlen. Ezt a mindennapjainkból is tudjuk, csak már nem tulajdonítunk neki kellő fontosságot. Már talán észre sem vesszük. A régi kultúrákban használtak a kézrátételes vagy a testmeleggel való gyógyítást. Ezen képességek birtoklása, kellő eltökéltséget és alázatot igényel attól, aki meg akarja szerezni. Ez a fajta “érintés” közvetítés. Közvetítés a célszemély és a magasabb szférákból leáradó életernergia között. Mintha valaki egy sötét barlang mélyén feküdne, ahová nem jut be a Napfény. És akkor jön valaki , aki tükröt tart a kezében…beállítja úgy, hogy a kapcsolat felálljon, és elviszi az életenergiát így annak, aki rá van szorulva. Mert a lelke már sima és tiszta, mint egy tükör… Ilyenek voltak régen a természetgyógyászok. Ilyenek voltak a sámánok, táltosok, aranyasszonyok, rimalányok, mágusok. A beavatottak. Nem kuruzslás vagy boszorkányság volt az, hanem tiszta és önzetlen ismerete a természet és az élet titkainak. És mégis, néha az életükkel kellett fizetni a tudásukért, a segítőkészségükért.

Én a fizikai és asztrális sík határán, mindig szemlélődéssel töltöttem az  időmet. Olyan és annyira új volt az állapot, és amúgy minden esetben minden élménynél erősen az, hogy ez volt ami legjobban kielégítette és lekötötte a tudatomat. Egyszerűen sétáltam, repültem minden felé. Repülnöm meg kellett tanulnom. Mind elhinni, hogy tudok, és elhinni azt is, hogy ha a magasból érek földet, a legkisebb bajom sem történik. Egyszerűen nincs ami sérüljön rajtam. Ami legrosszabb történhet, hogy annyi energiát, és azzal együtt koncentráló képességet, tudatosságot vesztek, hogy nem tudom megtartani tovább az élményt, és felébredek.

Volt, hogy órákat sétáltam az utcákon vagy parkokban, vagy bármerre. Belopóztam más házakba, és belepillantottam mások életébe. Azt még máig nem tudtam eldönteni, hogy a fizikai síkra kivetülve, én valódi emberekkel, vagy az ő gondolat világukban szereplő önmagukkal találkoztam. És ez akkor is fejtörést okozott.

Hosszú időbe tellett míg kezdtem megérteni, hogy valószínűleg nem egyedi az ami velem történik, és rajtam kivül igen sokan élhetnek meg éber álmot, vagy testen kivüli élményt. Eleinte  tartottam másokkal kommunikálni, vagy jobban közeledni. Aztán ez elmúlt. Vagy nem is reagáltak, vagy többnyire úgy viselkedtek, mintha nem látnának. Ráébredtem, hogy a fizikai síkon láthatatlan vagyok utazás közben. Csak azok láthattak, akiket velem azonos vagy annál magasabb szintű  tudatosság  töltött ki. Csak azokkal tudtam érintkezni kommunikációs csatornákon, akik tudatszintje  megegyező volt nagyjából az enyémmel. Ha jól megfigyeljük, ez itt is így van. Azért nem értik egymást az emberek, mert meglehetősen más szinten élik meg saját valóságukat. Az értelmi és szellemi különbségek igen nagy skálán mozognak a bolygónkon. Félek, ez nem véletlenül van így. Erről a bennünket korlátozó hatalom nem keveset tehet. És más vonatkozásban is így működik a dolog.

A fizikai létezés olyan korlátokkal jár, ami lehetetlenné teszi a minket és világunkat szorosan átjáró és bizony át is ható létszférák tudatos érzékelését. És ez így van más szférákból nézve is. A világok nem máshol vannak. A világok nem másik galaxisokban léteznek. Az emberi lélekhez tartozó világok bizony mind itt, a Földön vannak.

Az a lélek-karma, ami az emberi létezéshez kötött, arra lett szabva teremtés enciklopédiájában, az egyben szorosan kapcsolódik a Földhöz is. Nem kizárólagosan, de szorosan. Csak egyszerűen más rezgésszámra vannak hangolva, így nem látszanak egymásban. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy tornaterem padlózatát, amire több sportpálya van felfestve. Van rajta felfestve kézilabda, kosárlabda, röplabda, lábtenisz, tollaslabda, tenisz, foci, rögbi, és még sorolhatnám ezt is sokáig. És bizony ezeken a pályákon egyszerre folyik a játék. Csak a szabályok a mások, és ennek síkjai is. Térben és  időben egyszerre, de más rezgésszámon. Más kottára, más hangszerrel, más dallamban. És Isten ezt a szimfóniát hallgatja…Ha nem így lenne, a játék és a tevékenység lényegét vesztené. Így a határokat a negatív erők bizony, soha nem hatolhatják át. Ott csak az léphet be, aki mer és tud meztelen lenni. Csak az kaphat bebocsájtást, akinek a szandéka az építés, a szétosztása a megszerzett tudásnak. Aki úgy akar ölelni, hogy a karja ne bilincs, ne súly legyen, hanem szabadság.

Ezen síkok nem érzékelése alól csak a különleges képességekkel megáldott médiumok kivételek, mindezt hagyományos módon kifejezve. Valójában ők nem kivételek, csak már egy magasabb lélekállapotban létező emberek. Ők lélekutazásuk egy előrehaladottab stádiumában vannak már, és érzékelésük tágabb spektrumban működik. Ők úgymond átlátnak és áthallanak ezekbe a szférákba. De ez sem mindig fizikai viszonylagosságban értendő, hanem inkább egy szellemi tevékenység, és annak finom hangolása. Nem két világban élnek egyszerre, hanem abban az egyben, amit Univerzumnak hívunk, nagyobb területen képesek tudatosan létezni. Az ő nyelvükön szólva kijelenthető például, hogy két pont között a legrövidebb út már nem az egyenes, hanem a gondolat…

Tehát, volt úgy, hogy találkoztam álomban lévő tudatokkal. Egy  idő  után hamar fel lehetett őket ismerni, mivel meglehetősen “alvajáró” tulajdonságaik voltak. Amikor figyeltem őket, mitha üres gépek lettek volna, nem voltak jelen. A jellemző még az volt, hogy mindig tömegben láttam őket, mindig csoportosulásban voltak láthatóak. Ritkán láttam kiválni közülük tudatokat.

Találkoztam hozzám hasonló éber álom, vagy testen kívüli élményt átélő tudatokkal. Itt mindig teljes volt a kommunikálás. Tudtunk érdemlegesen beszélni egymással valamilyen formában. Általában ezek rövid megnyílvánulások voltak.

A fizikai létsíkhoz szorosan átfedő más létsíkokon már megjelennek a gondolatformák, és gondolatlények. Azt is lehet mondani, hogy a gondolataink testet öltenek. És az is elmondható, hogy azok a lények jelennek meg számomra, amik az én gondolat és lelki világommal harmonizálnak, szinkronban vannak. Tehát, például, ha egy “star wars” rajongó lennék, és folyamatosan ezen a sztorin agyalnék a mindennapjaimban, akkor ott minden további nélkül találkozhatnék Csubi-val vagy Darth Vader-el…

A szellem világában mindennek a szellem ad erőt. És az testet is ölt, meglehetősen rövid időn belül. Itt kell visszakanyarodnom oda, amikor arról beszéltem, hogy a létsíkok közti láthatatlan falak, csak megfelelő és elégséges lelki érettség után léphetőek át. Ha nem így lenne, akkor egy félelemmel teli ember az asztrálsíkon olyan horror filmeket megszégyenítő valóságot teremthetne magának, hogy ebben az életében a világ összes pszichiátere nem szedné ki a totális paranoiából.

De ennél az Élet sokkal inteligensebb. Ilyen nem történik. Ugyanúgy, ahogy a sportolók felkészülnek a megmérettetésre, ahogy a színészek készülnek az előadásra, ahogy az űrhajósok kiképzésen mennek át, talán ehhez hasonlóan az élet is felkészíti a lelket és a tudatot az élmény befogadására és annak helyes módon való értelmezésére. Enélkül ennek kimenetele teljesen kiszámíthatalan lenne.

Ez nálam is megtörtént. Ezekről az élményekről írtam korábban a Buli és a Titkok című írásomban. Ezek tudatalatti felkészítések voltak. Tudatossá akkor váltak, amikor annak eredményét megtapasztaltam először.

Ezért tartom fontosank, azt a képességet erősíteni magunkban, hogy előítélet és egyben elfogulatlanság nélkül legyünk képesek szemlélni a világunkat. Hívhatnám ezt úgy is, hogy állandóan egy maditatív, elengedett állpotban élni napjainkat. Úgy létezni, hogy befolyásolatlanok vagyunk. Úgy élni, ahol a tapasztalás szabadon történik. Nem érdekből, nem haszonból, nem szövi át elutasítás, követelés, vagy sóvárgás, irigység, és bármi ami torzíthatja hozzáállásunkat a szemlélődéshez. Egyszerűen csak beengedjük az élményt, megtapasztaljuk, és átengedjük magunkon. Így csak az marad ott bennünk, amit a lelkünk, amit a lelki érettségünk a szellem által megköt magának. Minél magasabb, minél teljesebb a lelkivilágunk és annak gazdagsága, az annál inteligensebb információkat és beáramlásokat lesz képes felfogni. Ha alacsony inteligencia szinten tartjuk magunkat, akkor többnyire hasonló elemek fogják átjárni az életünket, és süketek maradunk a bölcsebb szavakra és beáramlásokra. Viszont, ha az ajtónkon folyton kopogtató magasabb rezgéseknek utat engedünk, akkor szellemünk fejlődésnek indul és ennek változásai minden értelemben megvalósulnak és megtestesülnek az életünkben.

Honnét tudhatjuk, hogy mi az ami a fejlődésünk számára elengdhetetlen, honnét találhatjuk ki, hogy mi az az irány ami felé kell haladnunk. A válasz egyszerűbb mint gondolnánk. A saját lelkiismeretünk. Ott nincsen hazugság és mellébeszélés. Ott mindig igazság van…még ha néha az keserű is.

A fizikai és az asztrális tér határán barangolva kezdtem felfedezni, hogy bizony vannak még létsíkok, létszférák ezek felett is. Nem volt nehéz, mert egyszerűen kezdtek megjelenni az élményeim között. A környék és a környezet kezdett egyre fantasztikusabb és minden földi törvényt meghazudtolóvá vállni. A tudatom kezdett elszakadni a fizikai világban megismert formák és törvényszerű hatások, összefüggés láncolatoktól, és kimerészkedett a mentális világok fantasztikus tudatvilágaiba. Itt már valóban “más” világokban kalandozunk. Láttam városokat, amiket függőlegesen építettek. Jártam olyan erdőkben, ahol manók éltek, ültem az asztaluknál, ettem az ételükből. Jártam az emberiség tudásának könyvtárában, ahol hatalmas oszlop alakú polcokon álltak a könyvek és tetejük a csillagos éjszakában veszett el, végük pedig a látható horizonton is túlnyúlott. Fürödtem elvarázsolt medencékben olyan kéjnőkkel, akiknek a puszta látványa több volt minden elképzelhető földi erotikánál. Itt megjegyezném, hogy magasabb szinteken is létezik a csók, de érdekes módon ez a torok csakra összeérintésével történik. Elárulhatom, hogy szó szerint szédítő élmény.

Repültem olyan magasan, hogy az ég már alattam volt és felettem már csak az a szféra, ahol nincs alul-felül, előre-hátra. Testen kivül megtapasztaltam azt, amit csak úgy lehet. Repültem. Eleinte még úszó mozdulatokat tettem, de aztán ezeket elhagytam, miután gyakorlottabbá váltam. Áttörtem egy belső határt. Áttörtem egy tudatküszöböt. Áttörtem önnön határaimat. Úgy éreztem visszakaptam, visszaszereztem magamnak valamit, amit az emberiség elvesztett lassan magaból. A Szabadságot!

Ezeken a létsíkokon tapasztaltam meg, itt jött el annak az ideje, hogy egy kicsit mélyebbre lássak a létezés összefüggéseibe. Itt kezdett megjelenni bennem annak a felismerése, hogy valójában miért is történnek velem ezek az élmények.

Kezdtem átélni olyan élményeket, ahol nem a mostani önmagam voltam. Nem az, aki most ebben az életemben. Egyre többször fordult az elő, hogy számomra ismeretlen személy valóságán keresztül léteztem. Ismeretlen volt, de nem idegen. Mitha csak a mostani tudatom került volna egy más  időbe és más testbe.

Volt úgy, hogy minden lehetséges  időszámítás előtt, véleményem szerint az emberiség egész létezései korszakával előtt találtam magam, egy kisfiú szerepében, aki elkésett azzal, hogy hírét vigye törzsének, hogy támadás fogja érni őket egy süllyedő sziget lakóitól. Máskor, egy rabló voltam, aki beszökött a piramisokba, és ki akarta fosztani azokat kincs és arany reményében…de az akkori “istenek”, akiket ma is láthatunk a hieroglifák ábráin, csapdába ejtették. És megölték.

Voltam a reneszánsz korában táncmester, a középkorban keresztes lovag, a muzulmán területen lantművész, voltam szökött orosz katona a második világégésnél. Sorolhatnám ezeket az élményeket és átéléseket még sokáig. Ami igazán érdekessé tette őket, hogy belülről éltem meg mindet. Azaz, velem történtek ezek a dolgok. És ezek az élmények meglehetősen sok kérdést vetettek fel bennem. Nem tudtam eldönteni, és igazság szerint ma sem tudom még, hogy ezek más, korábbi életeim voltak, vagy a kollektív tudaton keresztül képes voltam belelátni mások életébe. Annyira egyöntetű volt az érzés, annyira a magaménak éreztem, hogy teljes hatást tett minden összetevője. Valóság volt. De az soha nem fogalmazódott meg bennem, hogy ez valóban én voltam, vagy csak átéltem mások élményeit. Erre nem tudom most sem a választ.

Sokat bonyolított ezen még az is ráadásul, hogy éltem át a jövőnben történő életképeket is. Láttam egész civilizációnk menekülését egy arany színű bolygóról. Láttam más bolygók pusztulását, láttam a Mars történetét és annak kietlenné válását. Voltam a Holdon ahol körbevezettek egy olyan teremben, ahol a valaha Földön élt összesfajta növény, állat, de egyáltalában vett minden élőlény géntérképe és DNS állománya biztos őrizet alatt, megvan. Jelen voltam olyan földi ereklyék anyagi szerkezetének átalakításánál, hogy azok többé ember számára nem lesznek elérhetőek. Mivel a mostnai civilizációnk tudatszintje csak pusztitásra, önmaga veszélyeztetésére volna képes használni azok és a belőlük származó energiákat. És mégegyszer megemlíteném, a fent felsorolt élmények nem álmok és fantáziálások kivetülése az álmokra, hanem tudatos testen kivüli éberélmények voltak számomra. Azaz, valóság mind.

Más alkalmakkal, talákoztam fizikai értelemben már meghalt embrekkel is. Ezt onnét tudom, mert a családtagjaim voltak. Eleinte menekültem, ahogy csak tudtam ezetől a talákozásoktól. Az emberi agyam és tudatom valahogy nem igazán akarta magát ráadni, hogy ez lehetséges. Elutasítottam és hidegen viselkedtem velük. És ez nagyon elszomorította őket. Sokszor csalódást láttam az arcukon. Rádöbbentem, hogy a lelkem már kész, de a tudatom még fél ettől a fajta kommunikációtól. Így aztán lassan rászántam magam, ha úgy alakul, akkor megpróbálok bátrabban viselkedni. Ez főleg akkor ment amikor anyai nagyanyámmal talákoztam, mivel vele életünkben nagyon szoros és szeretettel átszőtt kapcsolatom volt. Vele  több bizalommal viselkedtem. Mindig az élményről és a létsíkról faggattam, ahol éppen voltunk. Mindig azt akartam megtudni, hogy mi a dolgom ezzel. De a válaszai inkább voltak feladványok,mint útmutatások. Inkább voltak logikai útvesztők, mint tájékoztatás. Így egy  idő  után felhagytam ezzek megfejtésére tett kísérletezéssel.

Mivel a megfejtés már előtte megtörtént, mint azt én gondoltam volna. Hisz azokkal találkozni, akiket elvesztettünk, nos ez a legnagyobb megfejtés, ez a  lehető  legnagyobb ajándék. Van esélyed elmondani azt, megmutatni magadon azt, amit életetek idején nem tettél meg. Könnyíthetsz a lelkiismereteden. Bocsánatot lelhetsz, ha olyat tettél amit megbántál. És hagy áruljak el mégvalamit, ezzel ők is így vannak… Te elmész a határok határáig és ők is eljönnek addig. És egymás szemébe nézhettek. Nem hiszem, hogy ember ennél többet kívánhat a szeretteivel kapcsolatban, akik már nincsenek köztünk. A puszta megjelenése a másiknak azt bizonyítja, hogy még fenn áll a kapcsolat. A megjelenése a tudatodban elárulja neked , hogy ők is gondolnak rád, nem csak te. Hogy nem ért véget. Megváltozott teljesen, de nem ért véget.

Én nem járok temetőbe… Azt hiszem bizonyos értelemben, halhatalanok vagyunk!

Ezután már akkor találkoztam csak vele, mikor életem fordulóponthoz ért. Olyankor tanácsokat kértem tőle. És kaptam is válaszokat, amik még ha árnyalt sejtetések is voltak, de sokat segítettek.

Azok akik ott így eljönnek hozzád, ők mind Isten nagykövetei. A puszta találkozás már csak egy visszaigazolás arra, hogy a vágyad és az akaratod tiszta volt, az út amit bejárni kívánsz nyitva áll, már csak felismerni és járni rajta, ez a dolgod. Minél tisztább és minél egyértelműbb az, amit megtenni és ezáltal megtapasztlani akarunk életünkben, az annál könnyebben válik valósággá. Ha folyton változtatjuk a tervünket, akkor nincs ami igazán kialakuljon. Csak tudni és akarni kell azt, amit akarunk, és ahhoz hűnek maradni…és valóra fog válni.

Találkoztam olyan halottakkal is, akinek a szelleme nagyon de nagyon szomorú volt. Ez akkor történt, mikor Irakban dolgoztam. Egy ilyen alak az asztráltérben mozgott, magas volt és koromfekete. De nem a bőre, hanem az egész alak, és még a kisugárzása is. Én azt gondoltam, hogy nemrég halhatott meg, vagy egyszerűen nem fogja fel, hogy mi történt vele. De ezek csak találgatások voltak a részemről…nem bocsátkoztam kapcsolatba vele. És ő sem erőltette ezt.

A halottak nem tudnak ártani az élőknek. Semmi ilyen szándékuk nincs. Miért is lenne.!? És ha lenne is, ez teljesen kizárt. Ha nem így lenne, valószínüleg már nem lenne elő ember a földön, de nagyrésze teljesen retardált vagy tébolyodott lenne.

Ezért tartom nevetségesnek, és egyben nagyon romboló hatásúnak, azokat a filmeket, amik a halál  utáni viselkedését a léleknek szó szerint “horrorisztikusnak” festi le. Ezekkel a filmekkel pontosan olyan behatást akarnak kelteni az emberekben, hogy elutasítással és félelemmel nézzenek minden olyan élményre és megtapasztalásra, amit nem tudnak beilleszteni a földi logikára és életszemléletre, az anyagi világ szűk keretei közé. A tudás hiánya az ismeretlennel szemben, a bátorság hiánya az ismeretlennel szemben mindig félelmet ébreszt. És a tartós félelem előbb utóbb eltávolít, bezár és megkötöz. Falat húz oda, ahol hídnak kellene állnia.

Miután a tudatom elég stabílnak érezte magát és kellően tapasztaltnak ahhoz, hogy magasabb értelmet vigyen az élményeimbe, nos akkor kint töltött  időm új töltöttséggel kezdet felruházódni.

Egy alkalommal, egy csodás rendezettségű vízparti településen sétáltam. A környék és a táj mesebeli szépséggel volt leöntve. Minden szinkronban volt a földi logikával és fizikai törvényekkel. Nem volt semmi “lehetetlen” az élmény szerkezetében.

Feltűnő volt, hogy nagyon sok jól öltözött ember volt ebben a barátságos kisvárosban. Szinte  túlzsúfoltak voltak az utcák és a nyílvános helyek. Az is feltűnő volt, hogy indokolatlanul mindenki elegánsan van öltözve és ami még meglepőbb volt, hogy minden ember gyönyörű volt. A nők szépsége mind kisugárzásukban, és mind a külső megjelenésükön szó szerint földöntúli szépséget tükrözött. A  férfiak igen erős alkatúak voltak és még a saját szememmel is bátran lehetett hívni őket férfiszépségnek. Ezen felül még egy dolog  igencsak felhívta magára a figyelmemet. Az emberek egyik fele  csak fehérbe, a másik fele csak feketébe volt öltözve. És e szerint is csoportosultak.

Sokáig sétáltam köztük és próbáltam szóba elegyedni velük. De meglepetésemre elutasítóak voltak velem…azt mondták; -menj vissza, kicsi vagy még-. Rögtön eszembe jutott egy másik kintlétem, amikor még az első élményeimet éltem át és a már korábban, fent említett kéjnők medencéjéhez lopództam. Ott az volt a kérésem az egyikhez, hogy szeretkezzen velem,így segítségével bővíthessem szexuális tudásomat. Erre ő elmosolyodott és azt mondta;- jó, persze, de most még menj vissza, mert te nagyon kicsi vagy.- Sem akkor sem a mostani kintlétemnél nem értettem, hogy mint jelent az, hogy “kicsi vagy”. Persze ez azóta már letisztázódott bennem.

Az az élmény, amit velük ott átélhettem volna, egyszerűen “sok” lett volna. Nem tudtam volna azt átélni, nem tudtam volna felfogni és megtartani. Egyszerűen elsöpört volna az élmény, vissza a testembe…

Amikor a fekete-, illetve fehér ruhába öltözött emberek között sétáltam és azon törtem a fejem, hogy mit is jelent, amit mondtak nekem, arra lettem figyelmes, hogy a nevemen szólítanak. Ez egy zilált és feszült arcú fiatal férfi volt. Láthatóan ideges volt. Arra utasított, hogy kövessem. Egy házhoz vezetett, ahol sok fiatal ember állt csoportban. Valamilyen oknál fogva azt éreztem róluk, hogy közel állnak hozzám. Baráti érzések áradtak felém belőlük. A vezetőm sorba állított és felszólított minket, hogy maradjunk itt a ház környékén, itt biztonságban leszünk . Kicsit furcsáltam, de nem tulajdonítottam neki nagyobb lényeget. Az egész élmény és a környék olyan barátságos volt, hogy semmi veszélyt nem éreztem.

Az előttem álló tag megfordult és a szemembe nézett. Egy rövid pillanatig néztük egymást és megszólalt; -Első élmény neked is?- én csak elmosolyodtam sokat mondóan erre.

Akartam válaszolni, de a ház sarkán megláttam pár feketébe öltözött férfit. Egyből észrevettem, hogy van köztük egy vezér. Ő volt a legerősebb megjelenésű és a többiek szinte oltalmazóan állták körül. Hosszan figyelték a terepet, majd a vezér elindult és szólt a többieknek, hogy kövessék. A tekintetemmel követtem őket. Hosszan figyeltem, ahogy távolodnak az utcán. Már messze jártak, amikor valami zaj ütötte meg a fülemet az irányukból. Aztán lövések dördültek és valami elképesztően nagy tűzharc kezdődött köztük és az őket egy házból megtámadó másik csoport között. Nagyon kevesen maradtak talpon mindkét oldalról.

Magam sem tudom miért, azonnal odarohantam, talán segíteni tudok valakinek. Az egyik sebesült pont felém botorkált. Végzetesen rossz bőrben volt. Az egész mellkasa véres volt. Ám a vér nem vörös volt, hanem zöld. Összerogyott a fal mellett. A tekintetünk ekkor találkozott. Láttam, hogy meg fog halni. Nem tudom miért, de biztos voltam benne. Feléje indultam, hogy segítsek neki. De rámüvöltött: -Ne, ennek így kell lennie.- és ezzel meg is halt. És amit láttam, abból megint hosszas fejtörés származott nekem a későbbiekben. A teste elkezdett elhalványodni. Emellett elkezdett összemenni, egyre kisebb lett. Mintha egy láthatatlan pontból egy vákum szívná el. És ennek a folyamatnak a végén teljesen eltűnt. Megsemmisült ezen a szinten. Eltűnt erről a síkról.

Ez volt az az élményem, ami elindított bennem egy új korszakot. Itt értettem meg, hogy ezeken a síkokon folyik valami, amit én eddig nem láttam. Nem láthattam. Mert nem voltam rá érett. Nem tapasztalhattam meg, mert nem voltam eléggé felkészült rá. Viszont látnom kellet, mert hamarosan hozzám is beköszöntött.

Minden összefügg mindennel. Ez nem is lehet másképp. Minden kapcsolatban van közvetve vagy közvetlenül mindennel. Ha csak megnézzük jól a világunkat, ha szemléljük a természetet, ha vizsgáljuk a testünket, és ezeknek a folyamatát, akkor megérthetjük, hogy minden számít, minden hatással van ránk, és mi is hatunk. Mind magunkra és a környezetünkre egyaránt. Minél több a tudatosság, és a tudatosság minél nagyobb mértékben van átszőve az isteni tudattal és annak indíttatásával, akkor a lélek ezáltal egyre tisztább és erősebb képességeket fog adni nekünk. Azok az emberek, akik a félelemből származó személyiségjegyekkel vannak áthatva, ők sokat vívódnak magukkal. Sokat szenvednek saját korlátaiktól és azoktól is amiket másoknak állítanak fel. Ezek karmikusan mindig visszaszállnak rájuk. Ezek az emberek kisugárzása is más, és a szellemiségük is jobban “földhözragadt”. A szó itt is értelmezi magát.

Ám ők sem kivételek az alól, hogy létezésük minden szinten zajlik. Minden létsíkon jelen vannak és léteznek. Méghozzá azzal a gondolatvilággal, ami kivetül belőlük a magasabb létsíkokra. A szellem világával, a belőlük származó szellemiséggel vesznek részt. Ami ugyanúgy, mint a világukban kiteljesedik néha sajnos háborúkban, így az más szinteken is megjelenik ellentétekben.

És én ennek az összeütközésnek voltam a tanúja a fenti kintlétemnél. És ezeknek a megmérettetéseknek lettem résztvevője hamarosan én magam is kintléteim során egyre többször.

Rádöbbentem, hogy a kiegyenlítődés, az egyensúly keresése és a helyes útra való törekvés, az egyének szemszögéből, minden létsíkon jelentős eltérésekkel zajlik. Ezt úgy kell érteni, hogy például, aki a világunkban egy csendes, zárkózott, szürkének tűnő személyiség, az lehet, hogy belül tombol és üvölt és tajtékzik, és a gondolatvilága folyton háborog és küzd valamivel, vagy valkivel. Persze, az is lehet, hogy valóban békében él és a nyugalom járja át a szellemiségét…ez sem kizárt. De a külső lehet álarc, egy felvett maszk, amit a társadalomba való beilleszkedés szorít rá az egyén jellemére. Ez már maga, ha csak már ezt meg kell tennie, ha csak egy kicsit is kényszernek érzi ezt, már akkor elkezdődik egy eleinte csendes vívódás. Egyfajta ellenállás, ami ha itt ebben a világban meg is törik a mindennapokban, az még nem múlik el a fejben…és a szívben sem!

Ehhez a folyamathoz tartozik a következő élményem. Egy másik kintlétemnél a városomban sétáltam. Azzal játszottam, hogy az épületeket néztem és visszapergettem rajtuk az  időt. Megnéztem hogyan néztek ki pár évvel előtte, és mi volt a helyükön pár száz évvel előtte. Kellő elengedettséggel, ez nem jelent nehézséget a tudat számára.

Hosszasan sétáltam így. Majd azt vettem észre, hogy egy alak lép mellém, és rég nem látott ismerősként üdvözöl. Velem egy idősnek tűnő és hasonló testfelépítésű, magas, fiatal férfi volt. Sötét napszemüveg volt a fején, amit egy kicsit megcsúsztatott előre és a szemembe nézett alóla. A szeme teljesen fekete volt. Az egész szemgolyója fekete volt, csak a közepében volt egy élesen, majdnem világító fehér pont. Mintha ezzel akarta volna igazolni fajtáját és hovatartozását. Én csendben bólintottam, de fogalmam sem volt miért.

Amúgy nagyon sokszor cselekszem természetesen olyan helyzetekben, amikről a mindennapi világban nemhogy fogalmam, de tudomásom sincs. Mintha tudnék olyan dolgokat, összefüggéseket, törvényeket, mintha ismernék olyan lényeket, akiket emberként nem tudok és nem ismerek. Mintha a szellemem sokkal több dologgal tisztában lenne ezen a síkon, mint az emberi tudatom.

Tudom azt, amit nem tudok. És úgy tudom meg, hogy még nem tudom, amikor megtudom. De, amikor megtudom…már tudom. És akkor rájövök, hogy mindig is tudtam.

Így voltam ezzel az alakkal is. Tudtam valamit róla, de nem tudtam mi az. Megálltam a sétában. Ekkor megszólalt:-Itt vannak a többiek is.-és fejével mögénk biccentett. Egy tucatnyi utcakölyköt láttam körülöttem. Szikár, kemény felépítésű kölykök voltak és a tekintetük rajtam csüngött. Ahogy néztem őket, valami megmagyarázhatatlan boldogság és bizalom  szállt rám. Széttártam a  kezem és hozzájuk szóltam. És ez volt az a pillanat életemben, minden értelemben, amikor véglegesen átléptem annak a határát, annak a kételyét, hogy a léleknek és ezzel együtt az egyénnek van-e olyan képessége, ami még kitakaratlan, ismeretlen önmaga előtt…

A hangom nagyon mély volt, mint egy lelasított magnószalag eltorzult felvétele. Nem magyarul beszéltem. És nem is olyan nyelven, amit ebben az életemben megtanultam. És ahogy az élmény után visszaidéztem magamnak ezt a nyelvet, elképesztő érzés költözött belém. Mert biztosan éreztem, szinte tudtam, hogy ezt a nyelvet már nem beszélik a Földön. Egyetlen szavát nem értettem annak, amit mondtam, de folyékonyan beszéltem. Határozottan és elakadás nélkül beszéltem ezekhez a kölykökhöz. Nem értettem a szavakat, de mégis valahogy megéreztem a belőlük származó érzéseket. Megértettem azt, hogy mi a mondanivalója annak, amit közöltem velük. Valahol tudtam, hogy mit mondok, de, ha le kellene fordítanom, egyetlen szót sem tudnék értelmezni belőle.

Miután végeztem velük, elrohantak együtt abba az irányba, azokkal az utasításokkal, amiket mondhattam nekik. Elégedettséget éreztem, így arra gondoltam, hogy minden jól alakult és folytattam a sétámat.

A testen kivüli élmény után én mindig felébredek, azaz visszalépek a testembe. Legtöbbször a koronacsakrámon léptem ki és be, illetve a szívcsakrámon át. A szívcsakra “kerregését” sokszor hallani is lehet élmény közben. Nagyon ritkán a gyökércsakrámon is történt velem testelhagyás.

De, amit mondani akarok ezzel, hogy én mindig feleszmélek az élmény után. Nem alszom vagy zuhan vissza a tudatosságom egy álomba, hanem felébredek. Tehát egyből elemezni is tudom mi történt és mit tettem.  Lehetőségem van végignézni az élményt és megkeresni annak jelentését és mondanivalóját, vagy egyszerűen fogadni a tényt ami történt.

Ez ennél a kintlétemnél is így történt. Tehát volt alkalmam kóstolgatni ezt az ismeretlen nyelvet.

Ez egy számomra teljesen ismeretlen nyelv, soha nem hallottam ilyen nyelvet, semmilyen élethelyzetemben vagy bármilyen médián keresztül. Meggyőződésem, hogy ez már nem egy használt nyelv a földön. Ebben szinte biztos vagyok.

A nyelv hangzása számomra csodálatos. Valami elmondhatatlan, kalibrálhatatlan erővel ruház fel, amikor használom. Mégegyszer mondom, nem értem egyetlen szavat sem, de folyékonyan tudom beszélni kintlétkor.

Felültem az ágyamon, felkapcsoltam a villanyt és megnéztem magam a tükörben. Az élmény annyira távoli volt már minden földi logikámtól, hogy egy kicsit jó volt látni “magamat”.

Ennél a pontnál immáron megkérdőjelezhetetlenné vált bennem a lélek tudása. A lélek mindentudása. Számomra ez egyértelmű bizonyíték volt arra, hogy a lelkem olyan  idők távlatával bír, amik számomra a mostani tudatommal még csak meg sem közelíthetőek. Legalább is eddig azok voltak…

Ilyen élményt nem projektál a fantázia. Ilyen erőt nem ad az álom. Ilyen összefüggéseket, tudatosságot, és annak logikusságát nem teremti mentális probléma. Azt a fajta világnézetet, azt a nyugalamat, életenergiát és szeretetteljességet, amit ezeknek az élményeknek köszönhetek és ezeken keresztül érhettem és érthettem meg, nem generálhatja tévedés.

Hosszú  élmények sorozatából eljutottam odáig, hogy végleg kijelenthessem magamnak, hogy bizony több világ  létezik azon kivül, amiben a testünkkel létezünk. Ezek észlelése  attól függ, hogy a tudat éppen hová fókuszál legjobban. Ezt úgy kell érteni, hogy a lélek abba a létsíkba teszi az észlelés fókuszát, ahol arra a legnagyobb szükség van. Ez nálunk embereknél egyértelműen a mi világunk, ahol a testünkkel együtt élünk. A Föld. Nevesítve  szélesebb spektrumban a Napvilág. Ha a léleknek a fejlődése során arra van szüksége, hogy olyan tapasztalatot szerezzen, ami lényeges és véglges változást hozzon az egyén életébe, akkor logikus, hogy megmártja az egyént valamilyen “csodában”. Olyan megértést, illetve az ahhoz vezető utat és annak  lehetőségét fogja az egyén életútjába beleplántálni, ami a lélek fejlődési célját beteljesíti.

Így már nyílvánvaló, hogy miért vannak merőben más életutak a világunkban. Így már érthető, hogy miért értjük vagy nem értjük egymást. Egyénileg át kell, hogy haladjunk olyan tapasztalásokon, amik a fajunkra, azaz az emberre lettek szabva. És áthaladunk olyanokon is, amiket mi teremtünk meg magunknak. Ezeket a vágyak nyelvén tolmácsoljuk a világegyetem felé. A vágyaink, a terveink, a célkitűzéseink mind mind a szellemiségünkből származnak. A legmélyebbről feltörő kérdéseket nem fojthatjuk el. Azokat nem állíthatjuk meg. Mivel az adott életünk útja, azok főbb állomásai, azok jelentős pillanatai pont arra épülnek. Pontosan arra irányulnak, hogy azok megválaszolásra és beteljesülésre kerüljenek.  Az ember nem isten. De ebbe az irányba tart. És ebbe az irányba kérdésekkel lehet haladni. Mert azok hozzák a válaszokat. Azok hozzák el az értelmet nekünk. Mindannyiunknak van ilyen kérdése. Ez alól senki sem kivétel.

Ez a kérdés bennem az volt, ami talán mindenkiben megfordult már…”hogy mi lesz utána?!”

Választ nem kaptam rá, mert maga a kérdés feltétele is hibás volt. Mert a válasz megmutatta azt nekem, hogy mi van most! Most! Mi az ami van, ami létezik, ami körbeölel kívül és belül. De nincs is kívül és belül. És nincs előtt és után sem. Te vagy! Te vagy, aki változik, úgy, mint a csillagos ég feletted. A mostban haladsz. Itt és most. Bármit teszel, csak a viszonylagosságod változik. Mindenhez még korábbi önmagadhoz képest is. Ez az Univerzum léptékével szinte egyenlő a semmivel. Annak határaitól nem tudsz eltávolodni és annak határaihoz nem tudsz közelebb kerülni. A forrás olyan közel van, hogy benned van, és olyan távol is egyszerre, hogy azt el nem érheted. Ha ezt megérted, akkor megérted a Végtelent, és így végső soron egyszer megérted Istent is. Ez az üzenet…

A fenti élményem után, már nem tudtam és az igazat megvallva nem is akartam ugyanúgy tekinteni magamra, mint előtte. Nem akartam egy munkaterrorban élő, adófizető, szavazó, blogoló, shoppingoló, divatoló, regisztráló, alaptalan társadalmi  tradiciókat követő , vallási indulatoknak engedelmeskedő, önpusztító szokásoknak hódoló, a média szemetével táplálkozó, a láthatatlan hatalmak kiszolgáltatott rabszolgája lenni. Ezek a mindennapokban pulzáló és életünket tragikusan befolyásoló negatív rezgések eltörpültek amellett az életérzés és öntudat mellett, ami a kintlétek sorozata folyamán belém költözött. Ez pedig az ember volt. Az ember, aki fejlődni akar. Aki önismeretet akar. Aki szabad. Aki gondolkodik, érez, szeret, csodál, edződik, halad, erősödik és…segít. Aki tudni akar. Aki élni akar!

Nem volt nehéz megértenem, hogy ezek az erők, amik átjártak, nem csak nekem szóltak. Az alapállapot, hogy birtoklod azt, ami és aki vagy. De ezzel nem árt, ha kezdesz is valamit. És itt kanyarodnék vissza ahhoz a gondolatmenethez, hogy a gondolatok és az érzések nem hallnak és semmisülnek meg azzal, hogy visszanyeljük őket. Ez olyan, mint a virág illata. Az sem képes visszaszívni az illatát. Legyen az kellemes vagy kellemetlen egyaránt.

Az ember egy forrás. Az ember alkot. Ha tettekbe fordul a gondolat, akkor az megjelenik ebben a világban. Ha nem teljesül ki tettekben, akkor a gondolat és érzések világában talál helyet magának. Azaz a szellem világában. Ha nem materizálódik az ötlet, ha nem fejlődik ki a világunkban, akkor megkeresi magának a helyet, ott ahol megfelelő rezgészámot, megfelelő létsíkot talál arra, hogy megjelenjen. Így hát, ha tudjuk, ha nem, de már most elkezdtük építeni azt a világot, amibe érkezni fogunk egyszer. Már elkezdtük összehordani az alapköveit annak a világnak, ami a miénk lesz. Tudnunk kell, ahogy létezünk, ahogy élünk az nem csak itt, de az egész világmindenségben is visszhangzik. Milyen egyszerű is volna, ha a tetteink csak másokra  szállnának. És egyben milyen szörnyű is. Mert soha nem tudnánk meg, hogy igen, tudunk szeretni, tudunk adni és ölelni. De tudunk bántani is, gyűlölni és összetörni is.

A felelősség sokkal nagyobb önmagunkon, mint azt mi sejtenénk. Sokkal több múlik rajtunk, mint az gondolnánk.

Minden amit teszünk, az az ég felé hajíott varázsgömb. Minél több szinkronitás járja át az isteni tervel összfüggésében, minél “égibb” annak töltése, az annál magasabbra fog szállni, annál közelebb kerül az égbolthoz, és annak töltésével fog visszahullani ránk.

És így alkotjuk azokat a világokat is, amiket testenkivüli élménnyel tapasztalhatunk meg. Persze ezekben a világokban érvényesül az úgymond  fentről leáramló életerő is. Átjárja és megtermékenyíti azokkal az összetevőkkel és isteni aspektusokkal, amit az emberek az eksztázisokon keresztül tapasztalhatnak meg. Az élet igazi titka és mibenléte csak akkor mutatkozik meg előtted, ha mersz önmagad lenni. Ha mersz az lenni aki vagy. Ha fel mered vállalni mindened, ami tettél és amit tenni akarsz. A titok, az Igazság. És az, hogyan is lenne érthető akkor, ha nem vagy az magaddal szemben…!?

Ha önmagad vagy, azzal elhúzod magad előtt a paravánt. Akkor látsz. És akkor téged is látnak.

Az élményeim a fenti kintlétem után egyértelmű irányt vettek. Szinte minden alkalommal harcba keveredtem a magasabb létsíkokon. Azokkal a kivetült gondolatlényekkel és erőkkel kerültem szembe, amik romboló hatással bírtak, illetve bírtak volna a környezetünkre. Azokkal az erőkkel, amik véleményem szerint, élet- és ember ellenesek. És az ezekhez való képességet onnét merítettem, ahonnét valószínűleg ennek a titkos nyelvnek az ismerete is származott. A lelkem ismeretlen mezejéről, hitem és meggyőződésem szerint egy ősi világból.

Amikor harcról beszélek a mentális létsíkokon, itt nem egy vérengző és aljas gyilkolászásról van szó. Nem!

Ez a harc nem szörnyű. Mindinkább magasztos. Mindinkább eksztatikus.

Én nem félelmet, vagy bármi abból származó érzést, nem gyűlöletet vagy annak rokon érzelmeit éreztem. Megdicsőülést, eksztatikus odaadást és emelkedettséget éreztem. Ez a harc az élet magasabb spektrumában nem mocskos és alattomos szinten folyik, mint a fizikai világunkban. Ahol a test elpusztítása az egyetlen cél. Itt a fizikai világban a nyomorba döntés a cél.  A test lerombolása és a szellem megfélemlítése, terrorban tartása.

Azok akik így“harcolnak”, ők nincsenek tisztában a harc és a megmérettetés igazi arcával. A test elpusztítása csak még nagyobb energiát ad annak a szellemnek és annak a szándéknak, amit képviselt a fizikai síkon. Látható is a világunkban, hogy a háborúk soha nem hoztak megoldást. Ha nem azzal végződtek, hogy teljes civilizációkat vagy fajtákat, törzseket töröltek el, akkor semmilyen komolyabb szellemi változást nem hoztak. Csak fájdalmat, bosszút és újabb és újabb ideologiákat arra, hogy miért volt jogos az adott mészárlás.

Mint ahogy említettem, a mentális síkokon az egyén büszkén viseli tulajdonságainak tükröződését a megjelenésén, megnyílvánulásán. Minél hazugságmentesebb a kinyilatkoztatása a léleknek, annál ragyogóbb és fényesebb a megjelenése a szellemnek. A szó közvetlen és átvitt értelmében egyaránt. Minél egységesebb és tisztább, kiforrottabb a szellem, az annál erősebb és szebb megnyílvánulású a magasabb létsíkokon. Ez egyben azt is jelenti, hogy fejlődésének azon fázisában tart, életének azon stációját járja, ahol már közelebb áll az abszolút igazsághoz, lénye szeretetteljesebb, létezése stabil és határozott, célja és útja tudatos.

Minél többet tudsz az élet alapelemeiről, az élet céljáról, minél eltökéltebb és tisztább vagy a felsőbb erők szolgálatában, az annál több erővel ruház fel. És ezek azok az elemek, melyek felépítik a harcos szellemet ezeken a létsíkokon. A harc ott nem elpusztítást jelent. A harc ott nem gyilkolást jelent. A harc ott tanítás. A harc ott annak az odaadása, ami az ellenfelednek még hiányzik a fejlődéséhez. A harc ott az ellenfeled kiteljesítése. A harc nem pusztítást jelent, nem elnyomást, hanem építést, felemelést ezeken a létsíkokon. Minél több eksztázist, minél több életenergiát tudsz felhalmozni és aktiválni magadban a megütközés pillanatában, minél több hittel és meggyőződéssel átszőtt isteni szeretetet tudsz  transzformálni a lényeden keresztül, annál erősebb vagy. Minél közelebb állsz a forráshoz, annál többet meríthetsz és adhatsz át a környezetednek. Harc esetén ott ez azt jelenti, hogy megmutatod az ellenfelednek, hogy mennyire vagy képes elérni és használni az eksztatikus kinyilatkoztatást, a varázst, a mágiát. A harc ott nem fegyverekkel folyik, hanem az eksztázis erejével. Tudatvilágok, szellemiségek, életenergiák csapnak össze. Hitvilágok mérik meg egymásban erejüket. A szellem által megtalált tudás és bölcsesség méri meg magát emelkedett állapotban. Ám ezek az erők nem kioltani akarják egymást. Ott a lélek már egyértelműen tisztában van azzal, hogy nem tud elvenni semmit mástól. Azt, csak megkaphatja, akkor, ha méltóvá és felkészülté vált. Ha elegett tett azért, hogy befogadja az újabb és magasabb tanítást. A harcban a győztes fél a másikat nem legyőzi, hanem megmutatja neki, hogy mekkora tudással, igazsággal, eksztázissal, mágiával és szerettetel és annak odaadásával rendelkezik. Mindezt önmaga, az ellenfele, és egyben…Isten felé! Ez a Mesterek Útja!

Önmagad kinyilatkoztatása, önmagad hiteles, igaz és visszafogottság nélküli felvillantása az erő az, amivel rendelkezel.

Ebben az Univerzumban semmi nem tűnik el, csak átalakul. Ezt már a földi tudományok is megfejtették. A mentális szinteken végbemenő harcban a vesztes fél nem veszít, hanem tapasztalatot szerez. Nem elpusztul, hanem visszazuhan énének egy másik központjába, egy másik forrásába, ahol levonja magának a megfelelő következtetéseket.

Én magamat képviseltem. Azt a szellemiséget, azt az életérzést, azt a kinyilatkoztatást, ahogy élem az életem és azt adagolom a környezetemnek. Ahogy azt átadom másoknak. És egyre többször vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Kintléteim alatt egyre több alkalommal találkoztam a “társaimmal”, olyan szellemekkel, szellemiségekkel, akik ugyanazt a mentális szintet, hasonló  töltöttséget képviselték.

A harc ott fegyver nélkül folyik…legalább is részemről. Minden alkalommal a “titkos” nyelvet használva erőket és erőhatásokat voltam képes megidézni. Elementális erőknek voltam képes parancsolni és azokat irányítani. Minden kimondott szónak, minden szóhoz tartozó, meghatározott mozdulatnak és testtartásnak varázsereje volt. Van. Ez az erő számomra.

És ez az erő önálló tudattal rendelkezik. Ez nem egy tárgy, amit bárki használhat bármire. Közel sem! Ez a fajta leáramló erő önálló tudattal bír. Annyit birtokolhatsz belőle, amennyire képes vagy vele azonosulni.

Többször megbizonyosodtam arról, hogy ezt az erőt nem lehet önös és  önző  érdekekre használni. Nem lehet kisajátítani magadnak. Mivel akkor egyszerűen nem működik. Nem hat. Meddővé válik, és egyszerűen képtelen vagy bármit is tenni. Ezt úgy képzeld el, hogy a kést nem lehet leves evéséhez használni. Meglehetősen bárgyú a hasonlat, de a lényeget magában hordozza. Csak arra használható, amire való… Ez a lényegi különbség a szintek közötti tudatállapotokban. Itt bármit megtehetsz egy fegyverrel a kezedben…ott nem, ha egyáltalán lenne fegyvered.

Önzetlenség. Elcsépelt szó a világunkban, elengedhetetlen erény mégis, minden síkon.

De nem csak harc folyik ezeken a síkokon, nem akarok ezzel senkit sem elkeseríteni. Ez csak egy szelete annak, amit az utazó találhat és megtapasztalhat. Minden olyan vonatkozás megtalálható, ami a fizikai világunkban szintén jelen vannak.

Minél többet töltöttem kint, annál több mindent fedeztem fel és tártam ki magam előtt. A kint töltött  idő  arányosan hozta magával a megismerést és a különböző síkokra jellemző és tanulható törvényeket és viselkedési morált.

Folynak oktatások meglehetősen szervezett keretek között. Vettem részt olyan oktatáson, ahol az Univerzum, ember számára még ismeretlen összefüggéseit tárgyalták. Voltam olyan vizuális és virtuális könyvtárakban, ahol az információt nem írással, hanem szimbólumokkal, geometriai formák és azok keverésével és többdimenziós mozgatásával tároltak, és egyben tanították.

Voltam szórakozó helyeken, ahol a zene magából a résztvevőkből szólt, azok hangulatából és emelkedettségéből áramlott ki, voltam olyan szabadtéri  táncos összejövetelen, hogy utána erősen kérdésessé vált bennem, hogy érdemes-e egyáltalán ezek után a földi síkon szórakozásra pazarolni az  időm…

Ha volt testi problémám, sérülésem, akkor orvoslást keresve megfordultam magasabb szinteken gyógyítással foglalkozó lelkeknél… Minden olyan intézmény jelen van magasabb szinteken is, ami nem ütközik az isteni terv kimenetelébe.

Volt alkalmam beszélni Tanárokkal, és talán Mesterekkel is. Nem vagyok még annyira tájékozott, hogy pontosan deffiniálni tudjam a státuszukat. Nagyon sok olyan írásom, ami a “Sugallatok” című lejegyzéseimben találhatóak, ezekből a beszélgetésekből származnak…

Sorolhatnám még sokáig az élményeket, de talán így is félig-meddig hiábavaló próbálkozás volt ezek leírása. Mert talán annyi sikerrel járhatnak, mint elmondani egy színt, elmesélni egy ízt. Szinte reménytelen próbálkozás. Hogy miért? Mert ez egyénre szabott. Ezt az egyén éli át. Még csak bizonyítani sem tudom ezek megtörténtét. Egyetlen ami visszaigazolhatja a fent elmondottakat, az a belőlük való tudás, és életérzés. Az egyéniség. De az pedig oly relatív és viszonylagos szintén, hogy csak maga a hordozója és szűkebb környezete értheti meg és élheti át jó esetben.

Egy ilyen változás az ember életében visszafordíthatatlan jellembeli felvirágozást eredményez. Kár volna azzal áltatnom magamat, hogy mindez csak véletlenül történt velem. Meghatározó előidézője voltam most, ezalatt a közel 40 év, és talán egyre több bizonyossággal kijelentve, az elmúlt évezredekben szintúgy. Azokra a kérdésekre kaptam választ, amit soha senkinek nem tettem fel. Így azokat, ahogy fentebb írtam, az Univerzum és annak őrzője felé küldtem el mindig tudat alatt, mikor felmerültek bennem.

Nagyon sok választ kaptam, de ezzel egyidejűleg a kérdések mennyisége többszörösére nőtt bennem, mint azelőtt. És talán ez így törvényszerű. Hisz a fraktális szerkezetű Univerzum, csakis fraktális szerkezetű életet hordozhat a méhében…

Szeretném, ha tudnátok, hogy halhatatlanok vagyunk. Halhatatlanok, de nem sebezhetetlenek. A sebeket egymáson és magunkon ejtjük. Mert egyszer mindenki megérti, hogy e kettő között bizony nem sok a különbség. Mást megbántasz, megkínzol, meggyötörsz…és a sebe azonnal megjelenik a lelkedben. Ha lelkiismeretes ember vagy, akkor az meg is súgja ezt neked. Ha nem, akkor a tudatalattidba kerül, ami majd kérlelhetetlenül felállítja neked a karmát, hogy egyértelműen megértsed mit tettél…és kivel. Idő  és tér ennek nem fog határt szabni. Sem egy másik testetöltés, sem egy másik arc. A rád tekintő szempáron keresztül legbelül sejteni fogod, de talán tudni is, hogy ő az…

A megbocsájtás. Ezt így hívja Isten. Úgy bocsájt meg neked, hogy megengedi megérteni, amit tettél. Átvezet azon, amit előidéztél másnak, és így egyben magadnak is. És ebben semmi túlmagyarázás, vagy fennköltség nincsen. Ez egy égi törvény. Megbocsájtani és azt soha nem feledni. Próbáld ki…nem lesz egyszerű.

Ám különben a kerék tovább forog, az adok-kapok nem hagy alább. A kiegyenlítődésre való törekvés  mindig az egyensúly hiányában fog  tovább lépni és nem születik megoldás. Addig míg végül előbb utóbb megérted, hogy más nem maradt, mint letenni a “fegyvert”…és egy virágszálat a kezedbe venni.

És, ha egyszer képes leszel annak a fogalmát elfogadni, hogy halhatatlan vagy, akkor fogadd el annak a felelősségét is. Mert így meg fogod érteni, hogy nem bújhatsz el a tettetid elől. Nem bújhatsz el a következményeid elől. Ez egyben átok és feloldozás is lehet. Rajtad áll, hogy mire használod azt, amid van…

Szeretném, ha tudnátok, hogy tanulók vagyunk. Szeretni tanulunk. Szeretni és azon keresztül elfogadni. Magunkat és másokat. Ez egy nagyon nagy kihívás. Semmi garancia arra, hogy a benned élő szeretet, a benned munkálkodó jóhiszeműség és arról való tudás a környezetedet is ebbe az irányba indikálja. De ha volna rá garancia, úgy nem is volna értelme…

Szeretném, ha tudnátok, hogy a világunk nagyon nagy és a határai a végtelennel együtt tágulnak valahol az Univerzum határain. És ebbe, bizony nem kevés életforma és annak megnyílvánulása belefér.

Mi, én úgy látom, hogy nem becsüljük meg a világunkat. Teleszemeteljük, kizsákmányoljuk, megmérgezzük és megöljük. Vagy legalábbis jó irányban haladunk erre. Ezt az irányt csak együttesen tudjuk megváltoztatni…egyedül, vagy kisebb csoportokban nem fog menni. Egyszer el kellene már kezdenünk…

Szeretném, ha tudnátok, hogy hatalmas erőnk van. A teremtő erő is belénk lett kódolva. Ne arra, használjuk, hogy az a láthatatlan és embertelen hatalmakat táplálja. Tegyük össze, olvasszuk össze a látomásainkat arról a világról, amit biztos vagyok, hogy mindannyian ott titkolunk a lelkünk mélyén. Nincs az olyan messze. Pontosan egy karnyújtásnyira, amíg a kezed egy másik ember kezéig ér.

Leírom most a legutolsó kintlétem egyik epizódját, ami mérföldkő volt az életemben.

Külföldön voltam, mikor ezt az élményt átéltem. Ilyenkor sokszor utazom testen kivüli élményen át oda, ahol a legjobban érzem magam. Haza. Ebben a kintlétemben is így történet.

 A házunk udvarán álltam. Az udvar vége egy bokrokkal benőtt lépcsőben végződik, ami a kertünkbe vezet fel. A kertünk egy domb alján terül el. Ahogy megállapítottam az asztrál tér felső határain lehettem valahol. Minden színes és élettel teli volt. Minden apró, alig észrevehető mozgásban volt, ahogy az az asztrális térre amúgy is jellemző. Arra lettem figyelmes, hogy az udvarunk végén lévő öreg téglafalon futó kúszó növény teljesen el van száradva. Körülöttem minden teljes pompájában szikrázott színekben és formákban, ám ez az növény teljesen el volt száradva. Nem tudtam beleilleszteni a képbe, sehogy nem értettem, hogy lehet ez, hogy az a növény haldoklik. Közelebb léptem hozzá. Tudtam, hogy kint vagyok. Így azt is tudtam, hogy éteri erőm tudatában és birtokában vagyok. Megfordult a tudatomban, mi lenne, ha most ezt az erőt nem harcra, hanem arra használnám, hogy életet öntsek ebbe a növénybe. Úgy döntöttem, hogy most megkísérlem ezt a megmérettetést magam előtt.

Egyetlen szándék volt bennem. Egy és tiszta, és eltökélt. És ezzel a szándékkal fogtam meg a hüvelyk- és mutató ujjammal az ennek az egész falat benőtt száraz növény egyik szárát. Abban a pillanatban, ahogy megérintettem, a növény szertefutó szárai megmozdultak. A szárak láthatóan felteltek életnedvel és megerősödtek egy szemvillanásnyi  idő  alatt. A száraz levelek erezete kitágult, a ráncaik kisimultak és üde zöld színben pattantak ki. A száradtan lógó virágfejek feléledtek és pár másodperc alatt szírmaikat bontották. Az egész téglafalra felkapaszkodott kúszónövény, ami a kertünk alját takarta, virágba borult. És én ennek a folyamatnak minden egyes elemi rezdülését és lépését magamban éreztem. Részese voltam. Éreztem, amit az  a növény érzett. Éreztem azt, ami végbement benne. Ahogy életre kap, ahogy életre kel, ahogy kivirágzik. Ez mind, ugyanúgy megtörtén egyszerre bennem is.

Túlcsordult bennem minden öröm. Tudtam, hogy nem lettem volna erre képes, ha nem hordozom magamban azt a fajta tisztaságot, azt a fajta életerőt, ami ezt kiválthatja ebben a szférában. Visszaigazolás volt ez számomra. Jelzés, hogy az ösvény, amin járok…az enyém. Saját csapásom követem, nem vagyok eltévedve. És erősebb vagyok mint valaha. Mert az erőmet, most már nem csak a durva és indirekt behatásokra, a szellemi harcra használhatom, hanem az általam felfedezett új világ építésére is. Eddig csak szemlélője és élvezője voltam. Ettől a pillanattól fogva , már a része is…

Érzéseim szerint, ez az élmény, ez a kintlétem egy újabb ciklust nyitott az életemben. Ám annak útját és mibenlétét még az ismeretlen fedi előttem.

Ezeket a sorokat, amiket itt leírtam,  csak a teljesség igénytelensége  járhatja át. Képtelen vagyok minden részletet leírni és úgy tálalni, hogy az  tartalmilag  érthető legyen és célba is találjon. Közel 10 éve élek meg  testen kivüli élményeket. Elképesztően sok apró csodát éltem meg, ami mai napig bennem él. És úgy éreztem, hogy ezt le kell írnom, mivel ha ezek az élmények kezdeti szakaszai másokban kérdéseket vetnek fel, akkor bízvást remélem, hogy valalmit tudtam segíteni legyőzni a határok labirintusát. Nem véletlenül használva ezt az utalást, ezt a szót…aki utazott már, az tudja miért mondom…

Az élet mindig meg akarja mutatni magát neked! Ezt biztosra veheted. És végső soron Isten is erre törekszik, minden szinten. Minden formában. Minden apró rezdülésben. Mindenkiben. Saját magát nem tudja megmutatni neked, mert ahhoz még ”kicsi vagy”, de annyit mutatni fog, amiből megértheted, hogy mit akar tőled, és hogy te mit akarsz magadtól!

Ha nem hiszed, járj utána!