Vissza

Evolúció

(Tévedések)

Beavatkozás

Tévedésekben élni és tévedések nélkül élni a szavak tartalmi jelentése végett, nálam meglehetősen mást jelent. Életminőségben. Értelmi és érzelmi megnyilvánulásokban. Életutakban.

Tévedésekben élni, azt jelenti nálam, hogy az illető egy vagy több tévedésen, hazugságon, önámításon, illúzión alapuló életvitelben él. Azaz, nem tud róla, hogy téved, nem tudja, hogy eltévedt valamiben, vagy éppen tévedésben van tartva. Az állapotot valósnak, igaznak, hitelesnek éli meg. Teljes lényével meg van győződve arról, hogy napjai és élete a legnagyobb rendben van és minden a helyes úton halad. Fogalma sincs a tévedésről. Mivel benne  él. Nem láthatja, mert az veszi körül mindenhol. A tévedés magját valami vagy valaki elhelyezi benne, az kihajt és teremt egy valóságosnak vélt életérzést, világnézetet, tudatot. Ami hamis. Ami nem igazságon, hanem annak megtagadásán vagy elferdítésén alapul. Aki így él, arról tudni kell, hogy nem saját választásából él így. Ha különbséget tudna tenni valós és hazugság között, akkor egyértelműen a valósat választaná, mégha az keserűbb is lenne. Pusztán azért, mert a lélek a valóságra törekszik. A tudat az igazságot akarja tudni. Ennek ellenére, ha néha-néha a sors el is húzza a függönyt előtte és a tudata egy pillanatra látja, érzékeli és valahol meg is érti a valóságot, életének inkább cirkuszhoz hasonlatos porondján, akkor azt a már bele ivódott logikai bakugrások  csak valami “érdekes”, megmagyarázhatatlan, talán furcsa benyomásnak vagy élménynek titulálják és nem áldoz annak megvizsgálására hosszab időt.

Azok az erők, akik a tömegeket vagy az egyént tévedések között, a valótlan valóságban tartják, mindent elkövetnek azért, hogy ez az állapot fennmaradjon. Mindent.

Ezzel szemben, aki tévedések nélkül él, azt már nem tudják bekebelezni a hazugságok. Már nem tartja illúziók és vakremények, vakhitek egymásra épülő kártyavárában az élet. Már nem menekül pótcselekvések, olcsó önámítások egérlyukához. Inkább szembenéz azzal a szűk folyosóval, azzal a keskeny ösvénnyel, ami megmaradt számára. Ezt a keskeny ösvényt mások tévedései szegélyezik. Ezek még hathatnak rájuk, kifejthetik értelmi vagy érzelmi hatásukat, de bekebelezni már nem hagyják magukat.

Ez az állapot a valóság és a valós tények, a realitások mezejét jelenti. Amit akár hívhatunk igazságnak is. Mivel, ha fel is pattant a szemed önmagad igazára, az egyben azt is jelenti, hogy óvhatatlanul látni fogod mások kapitális tévedéseit. Legyen az egy egyszerű ember, vagy a mindannyionkat körbeölelő társadalmi rendszer. És itt ne gondolja az olvasó, hogy  csak a saját igazságunkról beszélek. Nem egy relatív, egyéni értékvilág alapján felállított igazságról. Nem! A gnosztikusról. Az Egy Igazságról, ami  megmagyarázhatatlan módon teljesen nyílvánvaló azok számára, akik megérintették és egyben általa megérintettekké váltak.

Tévedések nélkül, a valóságban  élni a mai világban, egy kötéltánc. Egy hegymenet, és végső soron egy kitaszítottság. Majdhogynem teljesen átfordult a kép az emebriség mostani állapotában. Mintha a film negatívját néznénk. A fekete fehér lett, és fordítva. Minden csak sejthető, alig felismerhető. Az emberi értékek elhalványultak, és helyüket a szemét, a giccs, az olcsó örömöket szolgáló, sekély értékkel bíró irányzatok vették át. A mai társadalmunkban az eksztatikus lényeg által élni szinte egyenlő a száműzetéssel. Aki tudatosan táplálkozik a Forrásból, annak egyszerűen nem ad helyet a pénzre épülő társadalom. Ám azok, akik merik ezt választani, tudják jól, hogy ez a száműzetés csak közelebb viszi őket emberségükhöz, és ezáltal bizony magához a Teremtő Értelemhez egyaránt.

De, ezek az emberek valaha mind tévedésekben éltek…

Ahogy a lélek belép a testbe, egy teljes amnézián esik át. Legalább is egy elég szövedékes fátylat sző maga mögé a fizikai síkra való megszületéskor. Máskülönben közel teljes isteni tudással lépne be a szférába, ami olyan karmát indítana el a Földön, amire sem ő maga, sem az emberiség nincs és nem is lehet felkészülve.

Azaz, kénytelenek vagyunk jelentős hiányosságokkal belépni erre a síkra. Tudásunk tárházából jócskán szelektálni kell. Illetve egy olyan fal mögött kell hagynunk bizonyos részét, amit majd erről a síkról kell megmásznunk. Innét kell újra felfedezni, újra elsajátítani őket. Ez az, amit önmegismerésként gyakorlunk ebben a világban. Már aki erre egyáltalában érez késztetést,vagy van rá lehetősége…

A fentiekből kifolyólag a már tévedések nélkül élők mind átmentek egy olyan átalakuláson, ami a szappanbuborék belsejéből azon kívülre varázsolta őket valamilyen úton-módon. Mindnek át kellett élnie egy olyan fokú csalódást, egy teljes kiábrándulást, egy olyan erejű kínt, ami felpattintotta bennük a lángoló lelket és szívet. Ami igazán emberré  tette őket. Ami nem, hogy végképp megtörte volna őket, de mindinkább életre  keltette őket üres szendergeésükből. Egy katartikus változáson kellett, hogy átessenek. Egy olyan élethelyzeten, ami teljesen lecsupaszította őket maguk előtt, meztelenre vetkőztette őket, és egy pillanatra a teljes elveszettség vagy kiszolgáltatottság állapotába sodorta őket. Ezen az elemi harcon át érkeztek el abba a mentális állpotba, amit a misztikusok kegyelemnek hívnak…egyszerűbben szólva pedig, megvilágosodásnak.

Ez nem megy másképp. Ennek ez az útja. Amit nem szenvedsz meg saját magadon keresztül, azt soha de soha nem fogod igazán megismerni és megbecsülni. Teljesen más megmászni a Himaláját, vagy helikopterrel felszállni a csúcsra. Ha nem kapsz sebet, soha nem tanulhatod meg, hogyan vagy képes meggyógyítani magad…és így másokat sem. Az érintésed üres marad.

Legelőször a kérdés merül fel. A kérdés az adott állapotról és annak értelméről. Ez az első lépés. Felmerül egy kérdés magadról, aztán felmerül magadon túlról, továbbá a körülményekről, amiben és ahogy élsz, mégtovább menve  felmerül a kérdés a világról, az életről, és végső soron felmerül a kérdés magadban rólad és Isten kapcsolatáról. Azaz, mindenről. Megkérdőjelzel mindent. Abból az irányból, ahonnét a tudásvágy érkzik el hozzád. És azt érdemes mindig a hozzád legközelebb álló dologgal kezdeni. Magaddal. Majd szépen értelmi, logikai, és fontos hogy érzelmi szálakon is haladva tágítani ezt a vizsgálódási spektrumot. Fontos, hogy előítélet és elfogulatlanság nélkül. Ez nagyon nehéz feladat, mert szinte egyből egy “Buddha” állapotba kellene kerülnöd. Másképp viszont nem fog értelmeződni a kép. Sem belül, sem kívül. …és a folyamat megértésének a végén pontosan azt fogod megtudni egyrészt, hogy nincs kívül és nincs belül, hanem ez mind egy helyen van.

A válasz mindig megjön, csak a kérdést kell feltenni. És bátran szembenézni a válasszal.

Ez egy sugallat, egy megérzés, egy apró ütés a mellkasodon, egy furcsa, addig soha nem érzett érzés. Nem jó vagy rossz. Nem édes vagy keserű. Egyszerűen olyan, amit addig még nem éreztél. Erős és egyértelmű.  Pontosan ebből ismerheted fel. Ebből tudhatod meg, hogy ott valami nincs rendben. Ebből értheted meg, hogy azzal a gondolattal neked foglalkoznod kell.

Amiket a következőkben fogok leírni, valószínüleg meglehetősen megkérdőjelezi majd az épelműségemet , vagy jópáran szívesen “megköveznének” érte. De én már rég hozzá szoktam ehhez. És tudom, hogy azok is, akik úgymond “között” és nem “ben” élnek. Mivel, egyre többen vannak így.

Velük mindig felismerjük egymást…valahogy. Azok, akikkel elég ha csak az utcán összenézek, és valami megfogalmazhatatlan rokonszenv és “ismeretlen ismerős” érzés tör rám a semmiből. Mégtovább menve, szeretet és megnyugvást. Az érintetlen emberi erő! A kapocs… Nem életreszóló ez, de ahhoz pont elégséges, hogy a benned élő örök mosoly egy pillanatra kiüljön az arcodra is!

A mai világban emberként és magyarként élve, így a negyvenedik évfordulóm környékén, egyre fontosabbnak tartom hogy kimondjak olyan dolgokat, amikről csak a legszűkebb köreimmel beszéltem át. Éjszakák mélyén, félhomályba burkolt szobák magányában, titokban. Titokban mutattuk meg egymásnak a lenkünkben kavargó viharokat és meg nem válaszolt kérdésekre kerestük együtt a válaszokat. Ezeket az estéket és éjszakákat fogom ideidézni ezekben a lázító sorokban. Mert most már lázadni akarok.

Apró forrongások voltak ezek a beszélgetések, ahol nem a dühös és értelmetlen panaszkodás, hanem a tényekkel szemben való tárgyilagosság játszotta a főszerepet. Csendes, titkos forradalmak voltak ezek mindannyionkban, amiket lángoló szavak között osztottunk meg egymással.

Lázítani akarok a békéért, az értelemért, az igazságért…az emberért! Tüzet akarok gyújtani, egy szellemi tüzet, egy szellemi máglyát, és rávetni mindent, ami a fajtánk, az ember ellen hoztak erre a világra.

Fontosnak tartom elmondani azt is, hogy kizárólagosan a saját gondolataimat és véleményemet fogom itt felvázolni. Nem akarok más tollával ékeskedni, szégyenleni valónak tartanám. Még ha jóval nagyobb, ismert és elismert nevek is lennének, én úgy érzem bárki lehet erős és valóságos, ha saját kútfőjén merít a Forrásból!

Nem titkolom, hogy nagyon sokat olvastam a következő témákkal kapcsolatban, de azok inkább csak visszaigazolták addig is erős sejtéseimet és megérzéseimet a minket körülvevő társadalomról és világról. Az identitásom a témával kapcsolatban nem utólag vált kialakultá, hanem a bennem élő lény követelte  meg  szinte, hogy ismereteimet ebbe az irányba teljesítsem ki…azaz az legyek, aki most vagyok! Tehát nem azért váltam azzá, mert olvastam róla, hanem azért olvastam arról, mert az vagyok…

És ami talán még ennél is fontosabb, nem a panasz vagy az elégedetlenség szól belőlem. Nem nyomorgok, jó körülmények között élek, egészséges vagyok, nagyszerű emberek vesznek körül, és hatalmas mennyiségű tettvágy van bennem a környezetem és a világ iránt…ahol most élek. Alkalmam volt megfordulni a Földünk olyan szakrális és spirituálisan fontos részein, mint Mezopotámia, a Hindu Kush laba, a Selyemút, de mindenek előtt szülőhazám, a csodálatos és szépséges Magyarhon! Éltem már pazar életkörülmények, de teljesen puritán helyzetben is. Éveket töltöttem, töltök háborús övezetekben. Láttam a legvégletesebb emberi megnyílvánulásokat a saját szememmel, éreztem hatásukat a saját bőrömön.

A józan ész és a lélek elfojthatatlan szabadság- és igazságérzete buzdít és tüzel fel, hogy szakítsak a ránk erőltetett önpusztítással. De legalábbis megtenni azt, amit már jópáran, nálam sokkal képzettebb emberek megtettek. Nyilvánosságra hozni a saját gondolataimat, magáról az Életről.

Egyre többször érzem azt, hogy mindannak a rengeteg szenvedésnek, amin átmegy az emberiség, valahol mélyen van egy felsőbbrendű értelme. Kell, hogy legyen magasztos vigasztalás, egy végső beteljesülés, egy döbbenetes megértés, egy kollektív katarzis, ami majd eláraszt minket!

Egyre többször telepszik rám valahonnét egy minden feszültségemet és nyugtalanságomat kiengesztelő értelem, ami fellibbent egy olyan magyarázatot a fájdalmak forrására, ami elsimítja bennem a hullámokat.

Ez pedig az, hogy valami mozog bennünk. Valami elkezdett érlelődni. Valami visszafordíthatatlanul felemelte a fejét bennünk és hamarosan a szemét is kinyitja egyszerre mindenhol, minden tudatban, minden emberben. A kérdés az lesz, hogy erre az új felvilágolásra, ki és mi lesz képes bennünk visszanézni…!?

Az egyén szabadsága nem valósulhat meg úgy, hogy a közösség amiben él, nem szabad. De ha maga a közösség és működési elve, önfentartó szervezete az ami egyre erősebb korlátok közé szorítja az egyént, akkor az egész kép rekonstruálásra szorul. Átdolgozásra. Magát a közösséget kell átszervezni. És ezt csak az egyének tudják végrehajtani. Együtt! És nem egymás ellen. Ez volna az igazi békéhez vezető út…Magunkat kell legyőzni, ott belül…és nem másokat, kívül!

Azt gondolom, hiszem, és most már végső soron tudom, hogy az egyetlen út, az egyetlen megoldás a fajunk felszabadítására, a tévedéseink félretétele. Most már végérvényesen eljött annak az ideje, hogy félre tegyük a tévedéseinket. Mind kollektíven, és egyénileg egyaránt. Ez első hallásra talán könnyűnek tűnhet, mert mondhatnánk azt…rendben, akkor induljunk a jó irányba. Ám, pont hogy itt van a bibi, mert konkrétan senki nem tudja a jó irányt. Mert azt már benőtte a gaz pár ezer éve.

Saját magunkat tartjuk egy illúzió világban. Saját magunknak húzunk fel olyan falakat, amiken képtelenek vagyunk átmászni. Befalazzuk magunkat az értelmetlen dolgok szövedékébe és reménytelenné válunk, hogy ez valaha majd meg fog változni.

Alacsony megnyílvánulású ösztönökből, önzőségből fakadó, kreált értékek szabályozta világot húztunk magunk köré. Ezekbe a semmitmondó és üres értékekbe vettjük el életünk magvait, és amikor csodálkozva látjuk, hogy a várt eredmény elmaradt, akkor önvizsgálat helyett, hibáztatni kezdünk. Másokat általában. A társunkat, a szeretőnket, a családunkat, a társadalmunkat, a politikusokat, a világot, az Istent! Többnyire ezeket a foglamakat szoktuk céltáblává tenni, és ezeket bombázzuk okokkal. Hogy miért nem sikerült, miért vagyunk boldogtalanok. De a legritkábban jutunk el odáig, hogy a konzekvenciákat magunkra is levonjuk. Hogy vessünk egy pillantást, magunkra is. Könnyebb másra mutatni, mint magadra. Mert annak a vádját már te magad is éreznéd. És az bizony képes súlyos terhet tenni rád, amit ki kell hordanod, mint egy nem kivánt betegséget. De ez, az esetek jelentősen túlnyomó részében elmarad.

Így végül is az a tévedés, hibasorozat, ami felbukkan az életünkben, orvosolatlan és megoldatlan marad. Azaz tovább él bennünk. Ott hordjuk magunkban és ha nem figyelünk eléggé, akkor újra és újra felbukkan az életünkben, csak más szereplőkkel, más környezetben. Erre mondják az okosok, hogy a történelem ismétli önmagát… és ezt észre is lehet venni, mind egyénileg, mind kollektívan a történelmünkben. Mégha ismerjük is az okokat, még ha be is valljuk hibáinkat magunknak, azokat megpróbáljuk sokszor a tudatalattinkba visszarejteni. De maradása ott sincs neki, hisz kikívánkozik onnét. Innét származik az, hogy szinte már gátlások nélkül képesek vagyunk kritizálni, gúnyolni másokat. Mivel bennük észrevesszük azt, amit magunkban nem szeretünk és elfolytunk, de rögtön felismerjük tudatalatt. Másokban figurázzuk ki magunkat…

Pedig, ha nem teszünk együttesen egy irányba lépéseket, akkor nem fog változni az életünk. És együtt lépni, egy irányba lépni, nagyon nehéz. Mert azokat az értékeket kell gyakorolni, amiket pontosan ki akartunk írtani magunkból. Vagy, ki akartak írtani belőlünk.

Ezek a józan, higgadt értelem-gondolkodás, az elfogadás, a megbocsájtás, és végső soron az egó nélküliség. Az önzetlenség. Állandó gyakorlása és kiteljesítése az életben, egybeolvadni ezekkel a lelki minőségekkel és ott megtartani magad, nagyon nehéz kihívás.

De éppen ettől a legszebb és legtöbb eredménnyel kecsegtető. Ember számára már fiatalon felismerhető, hogy ezek lesznek azok a lélekcélok, persze sok más mellett, amik eléréséhez évtizedek tapasztalatai lesznek szükségesek, és a beteljesülés még  így sem lesz garantált.

Több millió éves evolúcióra néz vissza ez a Föld. Több millió éve a magból (fény) hajtásba szökkent az élet és azóta is ontja illatát ezen a bolygón.

Darwin azt mondta, hogy a fajok versengésén keresztül fejlődtünk, míg egyszer elértük mai állapotunkat, az embert. Azaz az állatvilágból fejlődtünk ki. Hosszú évmilliók küzdelme  és túlélési versengése  vezetett a mai homo sapiens sapiens, közismertebb nevén az értelmes ember megjelenéséhez a planétán.

Én nem mondom azt, hogy nem így volt. De biztos vagyok benne, hogy nem teljesen így volt. Hogy miért, azt most megpróbálom elmagyarázni úgy, ahogy én is rávezettem magamat arra, hogy ezt mindörökre megkérdőjelezzem magamban. Persze ez csak magán vélemény, bizonyítani nem tudom…épp úgy, mint a mai tudomány ennek az ellenkezőjét sem!

Ez volna az egyik tévedés, amit szerintem nem árt minél előbb tisztázni az embernek magával szemben. Messziről futok neki a magyarázatnak, hogy minél teljesebb képet tudjak adni az érvek logikai összefüggéséről és azok lehetséges igazáról. Bizonyos esetekben csak kérdéseket fogok feltenni, és hagyom, hogy az olvasó válaszoljon magának…

Amikor az állatvilágot figyelem, akkor azt látom, hogy soha nem lépik át a “harmónia” határait. Valahogy soha nem borítják fel az egyensúlyt maguk körül. A természet működésében nem látok pusztítást, csak folyamatot. Nem látok erőszakot, csak körforgást. Nem látok gyűlöletet, csak ösztönt.

Amikor meglátok egy vadon élő állatot, elfog a bűvölet és egy apró csodának élem meg a pillanatot. Amikor meglátok egy szarvast szinte átrepülni az autóm fényszórójának sápadt derengésén, egy pillanatra csodát érzek a látványtól. Rádöbbenek, hogy az ő élete egy örök versenyfutás, egy örök tánc  a halállal, egy örök megpróbáltatás. Ettől válik olyan széppé, ettől olyan büszke. Ettől erős. Élete első pillanatától fogva jelen kell hogy legyen. Egy pillanatra sem engedhet ki. Talán csak akkor ha alszik. De ezen kívül egy állandó összpontosításban van. Minden pillanatban össze van fonódva a környezetével. Érti a rezdüléseit, érzi a változásait. Az az állat több, mint a teste. Az az állat egyenlő a szagokkal a levegőben, a zajokkal a hangokban, a rezonanciával a talaj felszínen. Kell, muszály, hogy értse a természet szavát, mert különben élete meglehetősen lerövidülne.

Varázslatos számomra, mert én gyönyörködöm ebben az életformában, a nemességében, és tiszta egyszerűségében. Ezeket az erényeket csak akkor veheted észre, ha ott, akkor, egy pillanatra te magad is azzá válsz, amit szemlélsz!

És én, az ember…az ellenfele vagyok mégis.

Mert vadászok rá. De már csak kedvtelésből, hisz  nincs szükségem a húsára. És amikor nem vadászok rá, akkor mérgezem a környezetét. Szűkítem az életterét, azaz elveszem az otthonát. Magyarul előbb-utóbb, de kiírtom. Ezt teszem azzal, amit legbelül, szívem legmélyén csodálok. Talán tudat alatt, még irigylem is. És hiába mondanánk azt, hogy “én nem veszek részt ebben”! Sajnos, az egész életvitelünk már úgy épül fel hosszú évszázadok óta, hogy az minden féle viszonylatában elvesz a természetes élettértől. Az anyagok amiket visszaforgatunk a természetbe, amiket felhasználunk, amikre szükségünk van és azok előállításához felhasznált nyersanyagok, egyszerűen ahogy élünk, az a természet egészségét rongálja. Csak már oly régóta ez vesz minket körül, hogy nem tűnik fel, teljesen elfogadottá vált. A részünké vált, a tudatalattinkba  ivódott. Városok, gyárövezetek, szeméttelepek, erőművek, autópályák, és sorolhatnám mindazt még sokáig, ami mind csak egyre többet elvesz a természetes élettérből. És talán meg sem kell említeni már a belőlük származó tevékenységek káros hatását. Mint fekélyes kelések az egészséges bőrön...

Most nézzük meg azokat az állatokat, amiket az ember az idők folyamán magához szelidített. Nézzük meg ezeknek az okát és az eredményét.

Az ok az ember oldaláról mindig az érdek. Így vagy úgy csavargatva az okokat, mindig ide fogunk kilyukadni. Érdek. Többnyire önös érdek. Persze erre rá lehet húzni,azt a gondolatot, hogy szükséges az életünk fenntartásához, az élelem, a földművelés, a biztonság, a puszta kedvtelés szempontjából.

Csak sajnos ez nem igaz!

Kiválasztottunk pár olyan egyedet, amikben megvolt a kommunikáció hajlam, vagy annyira szelídek és védtelenek voltak, hogy semmit nem tudtak tenni ellenünk. És vagy teljesen elkorcsosítottuk őket, vagy tenyésszük őket és mészároljuk is egyben. Csak annyit kell tenni, hogy a mai háziállatainkat összehasonlítsuk, a még  jó esetben, vadon létező őseikkel. A különbség megdöbbentő lesz. Elvesztették indentitásukat, elvesztették eredeti formájukat, önállóságukat, erejüket, és talán szépségüket is. Olyan tulajdonságokat neveltünk ki bennük, amik a mi érdekeinket szolgálják. Még ha azok az életük első pillanatától kezdve is tömény szenvedést és kínlódást jelent nekik, mi úgy megyünk el mellettük, mintha nem is látnánk, már fel sem akarnánk azt fogni értelemmel. Láncok, ketrecek, ólok, vágóhidak, “állatkertek”, amik inkább tömlöcök. Mérgek, töltények, “altató” injekciók, zsákok, kasztrálások, szadizmus, és ami a végkifejlete ennek, az állatkínzás tudatosan. Gondolom érti mindenki, miről beszélek?

Az ember belerombolt, végérvényesen beletörölt az állatvilágba. Végzetes támadást tett az állatvilág kollektív tudata ellen. Kibillentette az egyensúlyt. És ez az Univerzum szemszögéből nézve, egy visszafordulás. Támadás a bolygó ökoszisztémája, életképessége, és egyben teljessége ellen. Ezt globális szinten akár hívhatnánk hazaárulásnak is…tudathasadásnak.

És így hagy kérdezzem meg, hogy ennek mennyi köze van a harmóniához? Mert ugye a harmónia, az elemek szinkronitását és azok tökéletes együttműködését jelenti úgy, hogy semmi nem sérül.

Ezen a fonalon tovább haladva érdemes elgondolkodni azon, hogy mennyi választ el minket embereket a kannibalizmustól? Egy, azaz egy lépcsőfok. Mindössze  annyi, hogy nem egymást esszük meg, hanem az állatok bizonyos egyedeit.

Én magam is eszek húst. Én magam is legyilkolt állatok tetemét eszem meg, amit a boltokban veszek meg “gusztusos” kiszerelésben. Csak ne kelljen látnom a folyamatot az elejétől a végéig, és akkor soha nem gondolkodom el azon, hogy mi is az amit teszek.

Amióta anyám átesett egy májátültetésen, kicsit többet foglalkozom a táplálkozással. Innét tudom, hogy minden sejtnek van egy úgynevezett sejtmemóriája. Van egy része ahol információkat raktároz el. Az orvostudomány is alkalmazza ezt a tulajdonságot az őssejtek beültetésekor. De emelett minden más primitívebb sejtnek is megvan a saját történelme. Raktározva.

Ezzel foglalkozó szakemberek kimutatták, hogy a halál pillanatában speciális enzimek és anyagok termelődnek illetve szabadulnak fel a szervezetben. Mind embereknél, mind állatoknál. És emellett az átélt élmény is nem csak tudati, de test szinten is elraktarozódik. Azaz a sejtekbe  ivódik a halál élménye. Ez a vágóhídi állatoknál, pedig maga a “kivégzés” emléke és élménye. Végső soron pedig elmondható, hogy ezzel az élménnyel feltöltött sejtállományt viszünk be a szervezetünkbe húsfogyasztás alkalmával. Azaz az erőszakos halál élményét tesszük magunkévá. Ezt végig kell csak gondolni  józan ésszel, és még csak szaktudás sem kell majd ennek az igazséágnak a megértéséhez…sajnos.

Egy másik vonalon megközelítve a fent leírtakat, pedig oda lyukadunk ki, amit igazán fontosnak tartok elmondani.

Ha elfogadjuk, azt a tényt, hogy az ember értelmes, és felette áll intelligenciában az állatvilághoz képest, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy bizonyos egyedeit érdekeinknek megfelelően tudtuk irányítani. Azaz fejlődési szakaszukba sikeresen bele tudtunk nyúlni úgy, hogy az érdekeinket szolgálja.

Vajon, van –e esély arra, hogy ez ugyanígy megtörtént velünk is? Csak éppen mi voltunk az “állatok” és más, egy másik faj a magasabb “intelligencia”. Egy másik faj játszotta volna el az “ember” szerepét…? Lehetséges-e az, hogy ezt a viselkedést mi egy másik fajtól tanultuk el, azoktól, akik szintén ugyanezt tették velünk?

Vajon, ez csak merő fantázia, vagy egy olyan reális következtetés, amire csak a megérthetetlensége végett nem is gondolunk?! Vagy azért, mert nem is merünk erre gondolni…?!

Szerintem ez nem esély…hanem valóság!

Minden ősi civilizáció beszámol fennmaradt írásaiban, az “istenek” érkezéséről, a Földön eltöltött idejükről és tevékenységeikről, és eltávozásaikról, azaz égbe meneteleikről. Ha csak egy kicsit is utána ásunk a dolognak, temérdek olyan forrást találunk az ausztrál őslakosságtól kezdve, afrikán, dél-amerikán, közép-amerikán, észak-amerikán , ázsián, az óceáni szigetvilágon át  európával bezárólag, ahol ezek a nyomok egyértelműen felfedezhetőek. A legendák, a mondák, az ősi mesék mind át vannak szőve az istenek varázslatos erejével. A fennmaradt régészeti leletek, olyan tárgyi bizonyítékokkal szolgálnak, amiket nem lehet félremagyarázni. Fontos az is, hogy az akkori fogalmazások, az akkori nyelvjárás sok mindent másodlagos értelemben, némileg elvonatkoztatva a nyers valóságtól írt le. A dolgokra tett utalások, az események lefestése nem egyértelmű és nem konkrét, de a mögötte húzódó valóság, megkérdőjelezhetetlen.

Minden ősi civilizáció  tisztában volt vele, hogy az élet túlterjed  a szemmel látható világ spektrumán, és egyben túlterjed a planétánk határain is. Minden ősi civilizáció a harmóniát kereste a természettel, leste, figyelte, megfejteni kivánta titkait, megérteni összefüggéseit, és azokkal szinkronba kerülve  élni. Kapcsolatot teremteni azzal az előlénnyel, amit Földanyának hívunk. Minden civilizáció írásaiban egyértelmű utalásokat tesz a Földön járt magasabb értelmű és képességű lényekről, akiktől segítséget vagy útmutatást kaptak. Vagy olykor…büntetést.

És emelett végeztek egy olyan rituálét is, ami sok mindenre enged egy olyan rálátást, amit csak félremagyarázni lehet, megpróbálni nem észre venni, és egyszerűen mellébeszélésekkel elhomályosítani. Ezek pedig az emberáldozatok voltak. Még ha nem is volt mindegyik civilizációra jellemző az emberáldozat, de legtöbben megtalálható volt. Ahol nem, ott pedig  állatokat áldoztak.

Mi vezethet oda, hogy embert áldozzunk? Mi vezethet oda, hogy akkora legyen bennünk a félelem és a tanácstalanság, hogy embert öljünk az isteneknek kikiáltott lényeknek? Csak azért, hogy a kedvükben járjunk, és a kívánt eredményt így érjük el…mert mi magunk képtelenek vagyunk rá? Mi vezethet ekkora szintű rettegéshez és tudatlansághoz, főleg azokkal szemben, akik már korszakokkal előtte  elhagyták az adott társadalmat, civilizációt?! Magát a bolygót. Legalábbis, most egyenlőre még így tudjuk… Erre egyetlen válasz van…a félelem! Méghozzá a tudatlanságból táplálkozó félelem. Vak félelem.

De, nem akarok még előre szaladni ezzel a témával…

A legrégebbi eddig fellelt barlangrajzokon többször előfordulnak “szkafanderben” ábrázolt magas alakok.Mindannyian ismerjuk a piramisokat, a Nazca fensíkon lévő ábrákat, hallottunk  Atlantis elsüllyedéséről. És talán hallottunk Ataisz létezéséről is, ami az első intelligensnek hívható emberi szerveződést és társadalmat hordozta magában a földrész süllyedéséig. Annak a társadalomét, aminek a magyar és hun törzsek is részeseik voltak.

Vannak kézzelfogható fennmaradt tárgyi bizonyítékok és vannak mára már csak legendákként fennmaradt történetek. A történelmünk tele van fel nem tett, és így megválaszolatlan kérdésekkel. Pusztán csak azért, mert mára mar olyan távol kerültünk a valódi forrásunktól, olyan távolra szakadtunk a gyökereinktől, hogy talán csak sci-fi filmeken keresztül, vagy utópisztikus olvasmányokon át tudjuk elképzelni azt, hogy egyszer mi, az ember, képes volt harmóniában és békében élni.

De mindezek mellett úgy megyünk el, mintha csak olcsó viccek lennének, amikre nem érdemes pár percnél többet áldozni az életünkből. Pedig nem így van.

A különböző vallások “szentírásai” mind beszámolnak az emberi időszámításnak nevezhető korszakokban, a Földön járt istenekről. Mindegyik szentírás, de még a magyarok Arvisurája is részletesen leírja azokat az időket, amikor az ember és istenei együtt éltek. (Az Arvisurában az első erre való utalás i.e. 13.000 évvel ezelőtt volt)

A legkézenfekvőbb és egyben legértékesebb, legkonkrétabb bizonyítékok erről a mi Arvisuránk mellett, a sumér civilizáció emlékei közül maradtak fent. Ott részletes leírást találhatunk,hogyan közlekedtek a levegőben, milyen ruhákat, és szerkezeteket viseltek testükön. Részletesen szólnak az írások az emberekhez fűződő viszonyukról, leírják szokásaikat és viselkedésüket. Vannak utalások arra is, hogy tisztában voltak az ember teljes DNS állományával, az ember géntérképével, és képesek voltak “teremteni”. Azaz, élőlényeket hozni a világra klónozással. Ezt hívták az ősi írásokban az Élet Fájának. Mivel a géntérképet egy fához hasonlóan ábrázolták.

Azért feszegetem ezeket a dolgokat, hogy amikor belekezdek saját okfejtésembe, akkor legyen majd némi logikai magyarázat is arra, hogy miért gondolom, hogy a természetes fejlődési szakaszunkba nem kicsit bele lett variálva.

A legmélyebb és legvalódibb emlék, szakirodalom, a “szívedbe” van felvésve. Azon túlmenően is az ősemlékezetedbe, a lelkedbe. Az emlékeid  összefonódnak a szüleid emlékeivel, azoké a nagyszüleiddel, majd a dédszüleiddel, és ez így megy egészen addig míg elérkezel azokba az időkbe, amit ma pontosan meg sem tudunk már nevezni. És, hogyan lehet erre az ősemlékezés fonalra rákapcsolódni? Egyszerű a válasz, szeretettel és meditációval. Csak annyi kell, hogy  teljesen elfogadjuk és megismerjük a “vérvonalunkat”. A válasz egyszerű, ám annak valós értelmezése és kivitelezése, szinte ősi eredetű beavatottságot igényel…

 Ha szeretsz, akkor bent vagy. Kívülről nem lehet szeretni. Csak megismerve, belülről. Bent, mélyen, együtt, és nyíltan. Kendőzetlenül, álarcok nélkül. És akkor tudsz látni a szemükkel, tudsz érezni és gondolkodni a lényükkel. És tudsz emlékezni is. Vissza tudsz nézi az úton. Mély meditáció, mély lebegés kell ehhez…nem könnyű. De elérhető.

Így talán már érthető, hogy azok a gyilkos elmék, akik ma a világunk vezetőinek titulálják magukat, miért szítanak konfliktusokat! Tisztán látható, hogy csak a bizalmat és a szeretetet kell lerombolni az emberek között, érdeket kell csepegtetni minden mozdulatukba, minden gondolatukba, megnyílvánulásukba és előbb utóbb elszakadnak a gyökereiktől. És száműzöttek lesznek saját életükben. Tévedésben élők.

Ami az én véleményem, illetve amiért én azt gondolom, hogy a darwini út hibás, az a követkeőo okok miatt van:

Azt hiszem el kell fogadnunk azt, hogy életünkre a fejlődés a jellemző. A fejlődés az, ami minket azzá tesz, amik vagyunk. A fejlődés magába az életbe, az életfunkcióinkba is bele lett táplálva.

De ez a fejlődés, nem lineális képet mutat. Nem egyértelműen felfelé mutató, emelkedő vonalat rajzol. Puritán példa erre, ha megnézünk egy csecsemőt, egy középkorú, és egy élete alkonyán járó embert. Ha kommunikálni akarunk velük, ha gondolatokat akarunk kicsikarni belőlük. Nos akkor a különbség mind testileg és szellemileg is lényegesen más képet fog mutatni, egészséges esetben.

Mindenhol láthatjuk a fejlődést magunk körül. A természet tele van fejlődéssel, körforgással, újrakezdéssel. Tele van születéssel és elmúlással is… Így az is elmondható, hogy az öregkor már egy jóval fejletteb kor az élete delén élő emberhez képest. Pedig a test és a szellem elképzelhető, hogy már egy jóval erőtlenebb képet mutat. Ám ott belül, azon a megnevezhetetlen területen, azon az örök síkon, a lélek levonja magának a konzekvenciákat. Nyilvánosan, vagy némán csak magának. Tehát, ha szemmel valami felé visszafejlődés is látható, ennek ellenére az elmúlás is tartogat magában fejlődést. Pontosan olyanokat, amiket csak ott és csak úgy érthetünk meg magunkról. És a világról is. Tehát kijelenthető, hogy a folyamatnak a távolodó, része is a fejlődő szakasz egy újabb stációja. Mindezt,az ember és életszakaszainak szemszögéből tárgyalva.

Úgy gondolom, hogy van egy amolyan “terv”, egy elképzelhető magasság, amit értelmileg elérhetünk az életünkben. Van egy kijelölt út, ha nem is szigorúan behatárolva, de minimum, hogy ki van bólyázva csak  és csakis a számunkra egyénileg szabott módon. Van egy távolság, amit bejárhatunk saját örömünkre, tapasztalatokat gyűjtve önnön megismerésünkhöz.  A testünk a születésétől kezdve, az első pillanattól fogva a halála, az elmulása felé  közelít. A szellem, ha csak erről a síkról szemléljük, akkor ennek pontosan az ellentétes útját futja be. Szinte nulla tevékenységet mutat az elején, és onnét gazdagodva válik egyre teljesebbé.

Elképesztően sok és felesleges dolgot veszünk a vállunkra a “civilizált társadalom” tagjaként. Ezért nincs időnk semmire, nincs lehetőség arra, hogy elmélyedjünk a tevékenységünkbe. Már, ha azt mi választottuk magunknak, és nem a kényszer. Rohanunk, el akarunk érni,oda akarunk érni, részt akarunk venni, és így ráláncoljuk magunkat az időre. Az idő pedig nem fog megállni, és amikor lazítanunk kellene, az akkor is tovább fog rángatni. Elszakít magunktól…és a nagy rohanás ellenére, a verseny ellenére is, lemaradunk optimális önmagunk mögött.

Ha az ember valaha felül is kerekedett elődei felett és ezt az agresszióval és erőszakkal tette meg, akkor súlyos hiba történt a világmindenség  forgatókönyvében. Ha így lenne… De ez merő hazugság. Mivel ha valóban az állatvilgból fejlődtünk volna ki, akkor honnét hoztuk az agresszió tulajdonságát magunkal?

Az állatvilágban nincsen agresszió. Vannak kemény és törölhetetlen ösztön viselkedések, de az nem agresszió. Ott nincs tudatos, előre eldöntött gyilkolás.

Kizártnak tartom, hogy az intelligencia, az értelem növekedése  egy fajon belül kizárólagosan azt hozza, hogy pusztítja a környezetét. Teljesen kizárt, hogy a fejlődés útja az agresszió lenne. Ez egész egyszerűen logikátlan. Tisztában vagyok vele, hogy abban az időkben a túlélést nagyon sokszor az élet-halál harc  tette lehetővé. Effelől semmi kétségem. De az élet-halál harc  ma is jelen van az állatvilágban, és mégsem vezet fajok kipusztulásához. És nem is látom megjelnni a gyűlöletet…Ha nem nyúlna bele az emberi tevékenység a természet egyensúlyába, a mérleg nyelve  mindenhol középre mutatna…

Mert az, ami fejletteb, az számomra azt jelenti, hogy okosabb, hogy több benne a megértésre való hajlam. Több benne az ismeret magáról és a környezetéről. Több benne a szeretet, több benne az értelem és a tudás. Több benne a harmónia és így kevesebbet szenved. Így kevesebbet szenved a környezete is álltala. Hiszen minél kevesebb benned a fájdalom, annál kevesebb sugárzik rá a környezetedre. Minél magasabb az öntudat jelenléte, annál erősebb a harmóniára és a szeretetteljességre való törekvés. A törekvés a szeretet-teljességre! A szándék és a hajlam arra, hogy rendezett, egészséges, és békés, harmónikus legyen az élet.

De nem ez történik. Mintha ennek szögesen az ellentétje  történne. Mintha a folyamat egy zuhanást, egy visszafejlődést, eltávolodást szimulálna… És ha logikai úton, lépésről lépésre haladunk, felvetődik annak a lehetősége, hogy az emberiség kollektív szelleme, éppen az “öregkorában” van. Azaz már felejt, sőt szinte mindent elfelejtett. A felszínen egy visszafejlődést mutat, elkorcsosul a tudása és primitívé válik. Az idő előrehaladtával egyre primitívebbé.

Ostoba nem szülhet, nem ragadhat ki magából géniuszt. Ez egyszerűen lehetelen. Ami alaptalan, rendezetlen, és harmónia nélküli, az nem fakaszthat istenit. Az nem képes alkotni. Az nem képes, egyáltalán életben maradni.

Az öntudat megjelenése  egy életformában élesen elválasztható az ösztönszerű viselkedéstől, ami az állatvilágra jellemző.  Az öntudat megjelenése magában foglalja az egyén önálló létezésének egyértelmű megértését és tudatosulását, és egyben a világ létezésének kézzelfogható és mentálisan is megérthető mibenlétét. Azaz képes vagyok felfogni a világ és benne  saját létezésemnek a törvényszerűségét és összefüggéseit. Képes vagyok rádöbbenni a lélek létezésére. Képes vagyok okot és okozatot találni. Képes vagyok logikai és érzelmi, értelmi döntést hozni. Akár mindezeket, egyszerre is…

Erre egy állat nem képes. Erre csak az ember képes. Ezzel persze  nem azt mondom, hogy egy állatnak nincs tudata, vagy akár lelke. De van! Csak az éppen a tudatnak az ösztön szintü megnyilvánulásán fejeződik ki. Teljesen más síkon létezik egy állat tudatosság szempontjából. Ha belenézel egy emlős állat szemébe, érzelmeket, érzéseket, mondanivalót találsz. Az pedig már a lélek jelenlétére utal.

Ahhoz, hogy az állat emberré emelkedjen, kellet egy olyan erős behatás, egy olyan lényeges változás, ami megszüntette az addigi stagnálást. Az állatvilág ha nem érintkezik nálánál magasabb létformával, akkor megmarad saját szintjén. Nem fejlődik sem érzelmi sem értelmi irányba. Stagnál. Létezik, de stagnálva. Megmarad saját szintjén, megmarad a minimumon, a napról napra való túlélésen, a vegetáción. Beavatkozás nélkül nem tesz lépést, mert képtelen rá.

Kellett lennie egy olyan mély behatásnak, ami ezt a fajta körbe járást megszüntette.

Ha az ember természetes úton fejlődött volna, akkor a mai napig teljes harmóniában élne a környezetével, a természettel. Olyan lenne az összhang, mint amit láthatunk körülöttünk bárhol a növény, az állat, de akár a kettejük közös világának viszonyításában is. De még ennél is több, hiszen az értelemes és harmónikus megnyilvánulás nem csak az emberi fajra magára, hanem az egész bolygóra és minden élőlényére kifejtené hatását. Azaz felvirágzás lenne látható mindenhol…

Erre az ember már nagyon régóta képtelen. Tehát, hogyan lehetséges az, hogy az intelligencia és logikai képességek hatalamasak az ember és az állatvilág között az ember javára, ám az együtt élésre a környezetével képetelen? Hogy lehetséges ez a teljesen abszurd és kifordított helyzet? Hogyan lehetséges az, hogy szinte teljes tudatában vagyunk tevékenységünknek, annak saját magunkra és a világunkra kifejtett hatásával, és mégis tudatosan vagy tudatalatt, de rombolásra használjuk? Hogyan lehetséges az, hogy nekünk az embernek sokkal több van a fejében, és mégis úgy viselkedünk, mint akinek semmije sincs? Hogy lehet ez? Hogyan lehetséges ez a téboly? Mert ez az…

Íme egy példa arra az egyik lehetséges evolúciós folyamatra, ami a fajunkkal megtörtént…

Vegyünk egy kertészt. Egy nap ez a kertész kimegy a kertjébe. Azt látja, hogy a kertjében vegyesen és mindenféle  rendezettség nélkül nőnek a növények. Kellő vizsgálódás után megtalál egy olyant köztük, amire neki nagy szüksége van.  Ám ez nem tud szaporodni annyira, mint ahogy az, az ő számára fontos lenne. Mivel körbe van nőve más növényekkel, amik szintén szaporodni akarnak és életerősek. Így a kertész azt gondolja, hogy ha segít ennek a növénynek szaporodni, akkor a kert is rendezetteb lesz, és ő is hasznot tud húzni ebből. Vagy csak egyszerűen sokkal több lesz abból, ami számára fontos. Így úgy dönt, hogy kivágja az összes többi növényt és csak a számára hasznosat nevelgeti, azt szaporítja. És hogy még eredményesebb legyen, így be is oltja azt a növényt. Beoltja olyan szerekkel, ami a fejlődését abba az irányba mutálja, ami a kertésznek még több hasznot hajt.

Gondolom érti az olvasó, hogy miért mondtam el ezt a pár sort? Nem nehéz kitalálni, mire akarok utalni ezzel. Csak néhány hatvánnyal feljebb kell  tenni, a határokat kitágítani, a folyamat értelmezését ráhúzni az evolúciónkra és máris megvan a válasz.

Hogy voltak-e itt olyan lények a bolygónkon, akik sokkal előttünk jártak fejlettségben akkoriban, amikor még csak csírája volt az emberiségnek a Földön? Szerintem erősen elképzelhető. Ontja magából a múltunk minden lehetséges csatornán át az információt erről.

Mint ahogy az ember kontinensről kontinensre eljutva fedezte fel a földjét, ez miért ne lehetne lehetséges galaktikus szintén? Korábban még a földrészek létezéséről sem tudott az ember, s amikor megtalálta őket, legnagyobb meglepetésére, ott életet és más fajta embereket is talált. Már, ha ezt az utazást a fehér ember szemszögéből nézzük.

Ugyan, miért ne lehetne ez valóságos úgy, hogy egy idegen civilizáció küldöttei bukkannak az űrben utazva a Földre és ott az emberre? De nem is az emberre, hanem annak az ősére. Vagy még tovább hajtogatva ezt a feltételezést, nem is az egyetlen lehetséges ősére. Hanem azokra a fajtákra, amikben már megjelent az értelem, a mai jelentésében és minőségében vett értelem. Azokra az emberősökre, akikben már ott lángolt az öntudat halvány mécsese. Ott ahol már megjelent az én-tudat és a létezés konkrét tudata. Ahol már erős volt a lélek önálló ébredezése. Az állatvilágból való kiemelkedésnek több iránya is lehetett. Nem csak egy út lehetett járható az értelem és a lélek számára. A fejlődés megannyi utat törhetett magának. Az evolúció több ágon is kiteljesedhetett, ha ragaszkodunk az állatosok ideájához.

És a legsúlyosabb feltételezésem pontosan ebből a gondolatsorból táplálkozik. Mert mi van akkor, ha a fentiek mind igazak, és a szelektálás nem a földi világ harmóniáját előtérben tartva történt? Amúgy, hogy is történhetett volna, hiszen az idegen civilizáció lényei nem is ismerhették az erre a bolygóra értendő harmóniát, az itt kialalkult egyensúlyt és természetet. Mivel ők, ennek nem voltak soha a részesei. Még ha esetleg  évszázadokat is töltöttek volna ennek a tanulmányozásával, akkor is csak egy elenyésző szeletét ismerhették volna meg Földünk csodálatos faunájának, szerkezetének. A Földön kialakult egyensúly alappillérjeit csak maga a Föld és az abból kihajtott Élet ismerheti!

A természet útja az egyszerűség. Még ha az az embernek az sokszor érthetetlen vagy bonyolultnak tűnő is, ám a természet útja az egyszerűség. Az Egy-szerűség.

Ha nem így lenne, akkor ott csak a hibázási lehetőség nőne meg. De ha a természet az egyszerűség törvényét követve halad, akkor képtelen hibát véteni. Az egyszerűségbe oltott fejlődés pedig a fokozatosságot jeleni, a lépésről lépésre való haladást. A logikai  és lépésről  lépésre való kiteljesedést, a hiba nélküliséget, a tökéletességet! A tökéletesség önmagában egy kiteljesedett, beteljesült állapot. De önnön magát, a tökéletességet egy állandó változással tartja fent. Mivel ami már nem tud fejlődni, az azt jelenti, hogy zsákutcába ért. Nem tud tovább haladni. Tehát a tökéletesség nem egy végzetes állapot, hanem egy végtelen fejlődés.

És ha ebbe a legmagasabb erőn, maga a termető isteni erőn, azaz a tökéletesen kívül, a forrásból származó,  de csak rész, azaz a forrás által teremtett lény megpróbál belenyúlni, azzal adott kereteken belül, adott életterén és megnyilvánulási törvényeken belül…hibázhat is. Mivel nincs, nem is lehet mindenre kiterjedő rálátása és ismerete. Ennek a hibázási lehetőségnek az aránya fele-fele. Azaz igen, vagy nem.

Ha a feltételezett idegen civilizáció saját érdekeit figyelembe véve belenyult a természetes fejlődésbe itt a Földön, akkor van-e rá esély, hogy nem a legharmónikusabban fejlődött egyedet választotta magának? Van-e arra esély, hogy annak a fajtának az előremuzdulását segítette, aminek elszaporításával és uralásával saját érdekeit szolgálta?

Mert ha ez történt, akkor könnyen előfordulhat, hogy nem mi voltunk a legmagasabban álló értelmi megnyilvánulás a Földön, vagy ha azok is, olyan természetes fejlődési fokozatok maradtak ki (amiket pár sorral fentebb érintettem), amiknek a hiánya örökre rányomta a fajunkra a pecsétjét. Kimaradtak olyan lényeges megismerések és megtapasztalások a fajunk számára kollektív értelemben, ami leterelt minket a harmónia útjáról. Ami megszakította a kapcsolatott a Földanyával. Ami mostohává tett minket részben. Ami idegenné  tett minket szívünk egy darabjában.

Olyan tulajdonságokkal lettünk beoltva, ami nem a Földünkkel állt szimbiózisban, hanem az “istenekkel”. A teremtőinkkel, a mutálóinkkal. Akik nem a Föld élet karmájához voltak besorolva. Résztvevői lehettek, de alapelemi semmiképpen sem.

És, ha mi voltunk az egyetlen út, amit az értelem, az evolúció választott ki emelkedésnek az állatvilág öntudatlanságából, akkor is még mindig fennáll annak a veszélye, hogy kimaradtak lényegi részek a természetes fejlődésünk folyamatában, a hirtelen és egyoldalú beavatkozás miatt.

Ha az Arvisura és a sumér írások alapján, valóban történt az emebriség hajnalán gén manipuláció és mesterséges értelem növelés, azaz kieröltetett tudattágulás, akkor könnyen előfordulhat, hogy örökre eltűntek és kimaradtak lényegi oldalak a Föld karmájának élettörténetéből. Ezt úgy kell érteni, mintha olvasás közben a 40. oldalról, egyből a 90.-re lapoznék, és így olvasom tovább a történetet. Egyszerűen homály fogja fedni a történet menetét, elveszhetnek fontos információk, amik a folytatás tökéletes megértéséhez elengedhetetlenek és a végkifejlett szempontjából pedig fatálisak is lehetnek. Nem történik meg az, aminek meg kellene történnie. A természetes, harmónikus fejlődés helyett egy hatalmas ugrás történik, és az értelem úgy döbben önmagára, hogy önmaga elfogult csodálójává teszi. Mivel a korábbi önmagához képest a különbség indokolatlanul és ismeretlenül nagy, így azonnal rádöbben önmaga erejére és hatalmának megtartásának fontosságára. De a múltját, a gyökerét már nem ismeri, mert nem ismerheti. Nem tudja honnét jön, így nem tudja, hogy merre tart. Az utolsó hídon nem úgy jött át, hanem bekötözött szemmel áthozták, az utolsó hegyen nem ő mászott át, hanem ájult állapotban átrepítették. Egyszerűen már nem az aki volt. A múltjára, az életterére mint idegenre néz, nem mint bölcsőként. Ezért képes a végletekig  kiaknázni. Önmagát felsőbbrendűnek tartja és így leigáz mindent, ami nem őt szolgálja. Amiből pedig hasznot tud húzni, azt erősíti önös érdekből. Egyoldalúan… És máris visszakanyarodtunk oda, ahol azt említettem, mi emberek mit művelünk a nálunk alacsonyabb intelligenciával létező élőlényekkel.

Ez az egyik lehetőség, ami történhetett a fajunkkal. Véleményem szerint jó esély van rá, hogy ezt tették az emberrel. Kiragadták a Föld természetes evolúciójának harmóniájából és önző célokért állították munkába. És mint minden újszülött, azt tanulja meg, amit tanítanak neki. Azt tanulja meg amit a “szüleitől” lát. Amilyenek ők maguk voltak. Egyszerűen nem tud másképpen indulni…ez a minta van előtte, semmi más. Ez ivódik bele, ez válik az alapjaivá. Ez lesz a lénye építőeleme…a származása.

Engedjen meg az olvasó pár olyan  megjegyzést itt, ami régóta piszkálja a gondolataimat. Elsőre tűnhetnek lényegtelennek, vagy akár gyerekesnek. De a mögöttük lévő tartalom számomra nem nyújt elfogadható választ…

Honnét van nekünk az arany utáni sóvárgásunk? Értem ezt globálisan az emberiségre? Mi az ami ennyire értékessé tette  nekünk az aranyat? Azon kívül, hogy állítólag szép? És hogy értékes? De miért értékes? Mi teszi értékessé? Van belőle bőven. Annyi van belőle, hogy díszként, ékszerként még magunkon is tudjuk hordani. Sőt még fel is lehet halmozni. Tehát nem ritka, nem ez az ami értékessé teszi. Mi az ami az idők kezdete óta, legalábbis amit az ember annak vél, ez a fém ekkora szerepet játszik az életünkben? Az emberiség  életében.

Háborúkat vívtak ezért a fémért, és aztán amikor megszerezték emberek életének kioltásán keresztül, jól elzárták kincstárakba, hogy senki ne férjen hozzá. Hajóhadakat süllyesztettek az óceánok fenekére, ősi civilizációkat írtottak ki érte majdnem teljesen. Mi lehetett ennek az értelme az idők kezdetén, amikor még a mai értelemben vett értéket sem képviselte? Amikor a puszta megélhetés is napi és kemény megpróbáltatást rótt az emberre? A megoldás véleményem szerint pontosan azokból az időkből származik, amikor az állatot emberré teremtették bennünk.

Az aranynak az egyetlen valamire való pozitív tulajdonsága az, hogy rendkívül jó vezető. A híradástechnikában, az elektronikában, a nyomtatott áramkörök csúcstechnológiájában elengedhetetlen anyag. Ma! De mi hosszú évezredek óta elvakultan imádjuk. Egy fémet! Mintha egy majomnak adnánk egy dobókockát.

Véleményem szerint, az aranynak az imádata szép lassan belénk ivódott az évezredek során. Hogy miért? A válasz egyszerű. Mert ezt kellett keresnünk mindenhol, ezt kellett bányásznunk mindenhol. Kutatnunk kellett felszínre hoznunk, és kiszolgáltatni azt az isteneinknek. Egy fejlettebb civilizáció képviselői, valószínüleg  tisztában lehettek ennek a fémnek a hasznos tulajdonságával. Tudták ezt ők jól, és a lehető leghatékonyabban akarták kitermelni talán. Kellett nekik a munkáskéz. Kellett nekik egy olyan életforma, ami könnyen tanítható és idomítható. Ami könnyen kizsákmányolható arra, amire nekik szükségük van. Őket szolgálva lettünk ennek a fémnek a megigézett csodálói. Látva, de nem értve az arany fontosságát imádni kezdtük, és egy végtelen függőségbe kerültünk vele. Itt került az a mérgezett mag az emberiség kollektív tudatába, ami mai napig kísért és fogva tart minket. Az anyagi érték és  az abból származó indokolatlan és agresszív hierarhia. Itt lettünk beoltva ezzel a méreggel…

Van sokkal csillogóbb fém, van sokkal értékesebb ásvány, van sokkal jobb tulajdonságokkal rendelkező elem. Mire használtuk volna mi ezt a fémet az ősidők kezdetén? Mire? …ugyanolyan fatális tévedés mint maga a pénz!

És a másik ilyen egyéni gondolatfuttatás az “isteneinkről” és azok cselekedeteiről, a már fent említett emberáldozat.

Az áldozat azt jelenti ebben az esetben, hogy olyan kényszerű dolgot teszel, amit más szeret. Te nem szereted, de megteszed mert így akarsz elérni valamit. Mondjuk, a legtöbbször bocsánatot. Biztonságot. Úgy viselkedsz, ahogy nem akarsz, de talán ez az egyetlen útja annak, hogy túléld.

Vagy csak egyszerűen a kedvében akarsz járni annak, akitől rettegsz. Akitől félsz. Akiről tudod, hogy azzal a dologgal amit ott megteszel, kielégíted az igényeit.

Az emberáldozat pedig tudtommal egy ember rituális kivégzését jelenti. Azaz megölsz valakit a tieid közül, hogy egy nálad erősebbnek a kedvére tegyél. Egyenesen következik ebből, hogy az az erősebb magától is megtette ezt. Mivel azt akarod adni ilyenkor, ami a legfontosabb, amiről te magad azt gondolod, hogy a legnagyobb ajándék, a legnagyobb kielégülést nyújta a feletted uralkodónak. Még egyszerűbben fogalmazva, az isteneink gyilkolásztak minket. Hogy milyen megfontolásból, azt nem tudom, de az emberáldozat ennek egyértelmű bizonyítéka.

Miért nem, mondjuk énekeket daloltunk nekik? Miért nem fákat ültettünk a kedvükre? Miért nem gyümölcsöket hordtunk a lábuk elé? Miért nem olyan dolgot tettünk, ami emberibb volt? Emberibb! És ez a szó most itt, ebben a formában az emberi lélek békéjére utal.

A válasz sajnos megint csak kézenfekvő.  A tapasztalataink ivódtak így belénk a teremtőinkről. Azoknak mi néha-néha táplálékul szolgáltunk. De ami még rosszabb, puszta kedvtelésből is leölhettek minket.

És ugyanúgy, mint sok más emberi tulajdonság, ez beleivódott az alapjainkba. A részünké vált, építőelemünk lett. És máig  jelen van. Sőt, szerintem végletesen felerősödött. Mára már a háborúk és a “mindennapi” életellenes bűncselekményeket unott képpel olvassuk vagy hallgatjuk a médiában. Ami kellően gondoskodik arról, hogy el ne feledjük ezt az elemi tulajdonságunkat.

A történelmünk harsog a népírtásoktól. Akár kimondjuk vagy nem, a rasszizmus is nagyon erősen jelen van még. Hadseregeket tartunk, fejlesztünk, építünk, és használunk konfliktusok, ellentétek megoldására.  A  mi korunkban, többnyire  kreált konfliktusokról beszélünk. Ezt is tudja mindenki jól, csak nem beszélünk róla. Amíg nem az ajtónk előtt dörögnek a fegyverek, addig nem érdekel minket. Mert nem érezzük a saját bőrünkön.

Az agresszió őrülete pár évtizede mutatta meg magát az emberiségnek legtisztábban, a második világháború végén. Olyan szintre emelkedett bennünk a vérengzés és a közöny, hogy megtettük azt, amit az ősi írások szerint már egyszer elkövettünk. Méghozzá a legendák szerint Atlantisz süllyedésekor. Akkor is ugyanez az esemény indította el azt a folyamatot, ami az akkori emberiség hanyatlását eredményezte.

Az atombombáról beszélek. Arról a szerkezetről, amit ott, akkor  1945-ben embereken próbáltak ki. És nem egyszer, hanem kétszer! Kétszer egymás után! Végig gondoltuk mi ezt valaha  is? 

Véleményem szerint az emberiség ott magára zárta az ajtót. Könnyen elképzelhető, hogy ott…megbuktunk. Ha jobban megnézzük, azóta nincs béke a Földön. Elképzelhető, hogy csak egy hosszúra nyúlt agonizálásban fetreng az emberiség tudata.

Persze nem lehet ítéletet mondani, és nem is akarok, egy egész fajon bizonyos történelmi események miatt. Hisz a mindennapokban elvileg a háborús területeken kívül “béke” honol. És ott fejlődés is történik. Ott van mámor, van öröm, van művészet, van alkotás, van kreativitás. Van mindenből, ami az ember nagyszerűségéből származik, ami csodálatossá tesz minket.

Csakhogy, ez nem béke! A béke teljes. Egy adott egységre értve kiterjedően teljesnek kell, hogy legyen. És ha ez csak részlegesen áll fel…akkor az nem hívható békének. Az csak egy tüneti állpot, egy átmeneti szünet. Nagyon régen nincs a Földünkön béke! A béke aktív. A béke alkotó. A béke mozog. A béke emel. A béke szül, és nem csak…fenntart.

És sajnos, a fent említett emberi erények nem elegek ahhoz, hogy ezt az őrületet kioltsák.Ez csak egy-egy elégtelen tapasz a halálos seben. Egy hatástalan orvosság a fertőzöttnek. Mert ez csak mára már figyelem elterelés. Egy szentjánosbogár halvány fénye a sötétben. Ez nem fogja megállítani azt a fegyverkezést, azt a kizsákmányolást, azt a munkaterrort, azt az önpusztítást, ami felé eddig tereltük magunkat, vagy tereltek minket. A háború mentes övezetekben egy csendes, és hallgatólagos belenyugvással figyeljük az eseményeket. Beletörődtünk, hogy máshol háború van. És ez egy leplezett közöny. Aminél veszélyesebb nincs egy élőlény számára.  A közönynél veszélyesebb és félelmetesebb emberi viselkedés nem nagyon van. Mert a közöny, a vélemény nélküliséget, az érzelem nélküliséget, ezáltal az értelem nélküliséget is jelenti. Ez pedig egy nagyon szomorú képmutatás… A közöny képes akkora méretre nőni, hogy az adott ember már önmagát sem ismeri fel. Nem ismeri fel magában az emberi viselkedést, elfelejti. Mert a felejtést is közönnyel szemléli.

Foglalkoznunk kell azzal a ténnyel, hogy most, emberként mit mondhatunk el magunkról 2012-ben. Szembe kelle néznünk azzal, hogy az az életvitel, az az életforma amit csinálunk, milyen helyzetbe hozta a Földünket, és rajta a fajunkat.

A kollektív tudat sajog. Az emberiség közös tudata felkiáltott az Univerzumban. Az emberi lélek felüvöltött. És a Teremtett kiáltása, Teremtőjében visszhangzik!

Hogy miért fontos az, hogy tudjuk, hogy honnét is származunk? Hogy miért fontos ezt a felszínre hozni és mindenkinek megtudnia?

Mert e nélkül nem tudjuk élni a napjainkat, nem élhetjük teljességgel az életünket! Az Én, nem csak engem vagy téged jelent. Az Én volt a nagyszülőd, és azok szülei, az Én a gyermeked, és majd azok gyermekei. Az Én mi vagyunk. Mindannyian. Együtt.

Tudnunk kell, hogy miért élünk úgy, hogy szinte mindent felperzselünk magunk körül. Tudnunk kell, hogy miért vagyunk még mindig képesek ölni és pusztítani. Meg kell tudnunk, hogy ez valóban a velünk hozott tulajdonságunk, vagy belénk lett oltva, hogy kontrolláljanak minket. Tudnunk kell, hogy a negatív tulajdonságainkat a természetes fejlődés tartja fent bennünk, vagy azt egy felelőtlen klónozással, és génmanipulációval, de akár csak egy kontrollálatlan vérkeveredéssel, egy másik faj ültette el bennünk, tudva, vagy nem szándékosan!

Bárhogy is legyen, ha a feltételezésem igaz, vagy csak a fantáziám túl élénk, nagyon komoly feladat áll előttünk. Mert bármelyik variáció is legyen igaz, a jelenlegi helyzetünk már nem tűr halasztást.

A Földön a fizikai testet öltött, legmagasabb intelligenciát képviselő faj háborúban áll…Önmagával! Arra kérem az olvasót, hogy ezt egy olyan megközelítésben mondja ki magának, mintha egy pillanatra képes lenne elvonatkoztatni emberi mivoltától. Mintha egy semleges, pusztán csak szemlélődő álláspontból figyelné meg azt, amit ezzel a mondattal fel akarok vázolni. …”Önmagával”! Itt valami nagyon nincs rendben. A világnak az a része, ami viszonylagos nyugalomban él, nem szabad, hogy tétlenül és közönyösen szemlélje az eseményeket. Nem szabad, hogy hagyja megtörténni azt, amitől ő maga is a legjobban fél.

Az ember talán már nem hiszi el, hogy hatalmas teremtő ereje van. A gondolatok, a tettek, az együttes erő pillanatok alatt meg tudná akasztani és végleg megfordíthatná ezt a zuhanást.

Ez egy zuhanás. Összekevertük a repüléssel. Azt hittük soha nem érünk földet. Most pedig egyre több ember előtt dereng már, hogy valami nagyon közelít felénk. Valami, ami kiszámíthatatlan események sorozatát indíthatja el. Még előtte meg kell tanulnunk repülni!

Logikátlan és teljesen irreálissá vált az életvitelünk. Nem tudom ki hiszi el még a politikusok igéreteit, ki hisz abban, hogy becsületes munkával meg lehet élni, ki hisz abban, hogy a társadalom az emberért van, és végső soron ki hisz abban, hogy hiszünk még valamiben?! Ha technikailag fejlődtünk is…lélektanilag az ember véleményem szerint, visszafejlődött.

A mai világban minden jelen van. Minden ötvöződött. Ha képesek vagyunk megállni egy percre, akkor nézzünk körül. Minden jelen van, egyszerre.

A fajták összekeveredtek. A nemzetek összekeveredtek. És mégis megvannak külön külön is az eredeti vérvonalak.

A kultúrák elfogadták egymást, de ugyanabban a pillanatban még mindig tesznek lépéseket egymás eltörlésére. A hitvilágok, a vallások inognak, és mégis egyre fanatikusabb képviselőik vannak.

Az idő is darabokra szakadt. Egyszerre van jelen különböző aspektusaiban a Földön. Az Amazonas, mélyén ősközösségi formában élnek törzsek, míg az idővonalunk másik végén, a Marsot kémleljük robotokkal. A részecske gyorsító működik már két helyen is, az ősanyagot, az antianyagot vizsgáljuk, míg Afrikában  a maszályok mai napig dárdával vadásszák rituálisan az oroszlánt. Minden korunk itt van velünk. Minden stádiumunk együttesen van jelen a Földön.

A divatirányzatok egybemosódtak, az építkezési stílusok ötvöződtek, a zene minden elemében elérte csúcsát, művészi szinten lehet egybekomponálni a korok zenéjét.

Az irányok amiken elindultunk teljesen különböző irányba mutatnak. A technikai találmányaink nem kényelmet és nyugalmat hoznak, hanem még  több terhet és környezetszennyezést. A rendszereink nem hoznak teljes megoldásokat és sorban dőlnek meg. A kultúráink, ősi gyökereink elhalványulnak, de a vágy utánuk egyre erősebb. Itt van minden egyszerre. Szinte minden itt van, ami voltunk és vagyunk. A kérdés most már az, hogy mi az ami lehetünk?!

Én úgy érzem, nagyon fontos lenne tudnunk, hogy honnét származunk. Jogunk és kötelességünk kideríteni.

Ha történt beavatkozás a fejlődésünkbe  egy tőlünk különböző civilizáció, egy másik faj által, akkor meg kell keresnünk velük a kommunikáció lehetőségét. Tudnunk kell tetteik okát, és azok lehetséges következményeit a jövőre, a jövőnkre levetítve. Meg kell értenünk és keresnünk az ő gyökereiket is, és megtudni, hogy belénk oltott tulajdonságaik, hogyan hatottak ránk, és hol okoztak végleges elferdülést földi karmánktól.

Ha pedig, ez csak egy bolond feltételezés, és valóban a darwini úton fejlődtünk…akkor szerintem még nagyobb a probléma. Mert a fent leírtak csak és csak is a mi saját tulajdonságaink. Egyszerre rendelkezünk a mágia fekete és fehér oldalával, egyszerre vagyunk állatok és istenek, egyszerre vagyunk próféták és szadista gyilkosok, egyszerre vagyunk jók és rosszak, teremtők és rombolók. Mind-mind azok, amikről tudunk e világon. És ha ez így van, akkor talán el kellene gondolkoznunk azon, hogy azzal a tudással, azzal a szeretettel, ami a fejünkben és a szívünkben él, hogyan juthattunk abba az állapotba, hogy lassan teljesen élhetetlenné tesszük saját életterünket?!

Még merészebb elgondolás lenne, ha ki mernénk jelenti azt, hogy az emberi fajnak soha, de soha nem volt semmi köze az állatvilághoz.

Ez volna az a másik vonal, amit szeretnék pár szóban felvázolni.  Lehetséges-e, hogy  mindig is egy saját fajt, egy különálló vonalat képviseltünk? Talán meg kellene vizsgálni azt a lehetőséget, amit már oly sokat feszegettek a misztikusok irásaikban, lejegyzéseikben.  A médiumok, a látók, a beavatottak mind beszámoltak arról, hogy az emberiség már megélte Aranykorát. Kiindulópontunk, felbukkanásunk a planétán a fajunkra jellemző lehetséges legmagasabb megnyilvánulás volt, illetve lehetett.

Mai Mesterek hipnotikus álomba merülve tettek olyan távoli szellem-utazást, amiben arról számoltak be, hogy az emebriség minden időszámítás előtt is létezett a Földön, szervezett társadalomban élt. A mai tudomány leírásával ellentétben, közel sem primitív és állati tulajdonságokat mutatva, hanem szupercivilizált körülmények között és értelmi megnyilvánulásokban jóval  a mai ember fellett és előtt járva élték napjaikat.

Mégha ez a feltételezés magával is hozza a “tyúk és a tojás” közismert problémáját, azaz miképp is keveredtünk erre a bolygóra, talán érdemes elidőzni ennél a gondolatnál.

Vegyünk két Rubik kockát. Ám ezeknek a kockáknak az elemeik legyenk színtelenek. A színes lapocskákat ömlesztve tegyük az egyik és másik mellé. Mindegyikhez a megfelelő színű és számú lapocskákat…csak ömlesztve. Most az elsőre ragasszuk fel a lapokat úgy, hogy minden egyes oldalára csak egy, az azonos  színt tesszük fel. Azaz, a kocka kiinduló és egyben befejezett állapotát, eredeti állapotát szimuláljuk ezzel. A másodikra mindenféle logika és rendezettség nélkül, összevissza ragaszgassuk fel a lapokat.

Tehát, mennyi az esélye annak, hogy a második kockára, a véletlenre bízva magunkat a legkisebb átgondolás nélkül, pontosan úgy ragasztottuk fel a színeket, hogy majd azok egyszer valamikor, valahogy kirakhatóak lesznek, azaz a kocka minden oldala a megfelelő, azonos színű lapokat fogja tartalmazni? Mennyi az esélye annak, hogy így tudtuk felragasztani ezeket a színes lapocskákat? Szinte semmi. Szinte nulla. Mitha csak vakon tettük volna…

Ha biztos és kizárólagos eredményt akarunk elérni, akkor az első megoldást kell választanunk. Először mindent a helyére kell tenni, mindent a lehető legnagyob rendben kell tudni. S akkor ha ez megvan, majd eltekergethetjük a kockát. Tudva, hogy az előbb utóbb, ügyességünktől és logikánktól függően, újra össze lesz rakva.

Ebben a példában láthatjuk azt az elméletet, amit a misztikusok is észrevettek az emberi faj történelmében. A kiinduló pont nem lehetett más, mint a tökéletesség. A lehető legmagasabb megnyilvánulási forma lehet csak és csakis a bölcső, a Forrás. Csak a teljes rendből indulhat ki minden. Csak az Egészből indulhat ki valami, ami nem Egész. Akár, az esetleges rendetlenség is.

Mi emberek, saját fajunk karmáját tekintve, saját életformánkra levetítve, a legmagasabb intelligenciájú megnyilvánulásunktól indultunk el földi utunkra. Ezt hívták Aranykornak. Amit ma, mai emberek mágiának, varázslatnak, paranormális tevékenységnek, természetfeletti erőnek titulálunk egy emberben, az mind alaptulajdonsága volt az Aranykori társadalmaknak. De ezeknek a képességeknek is a legmagasabb szintű tudása.

Ennek a világnak a látomása él minden tudatban, minden lélekben. Ennek a világnak a leképződése az a fogalom, amit a mai vallások…mennyországnak hívnak. Ez az elképzelt “ország”, ez a csodás állomás semmi más, mint az emberi lélek emléke a kiindulási állapotából.

Kellet, hogy legyen Aranykora az emberiségnek, hogy hosszú évezredek alatt valamilyen oknál fogva ledegradálja magát addig a korig, amit most élünk, és a misztikusok Vaskornak hívnak. Azt a kort, ahol ember embert öl. Ahol a lélek tudatlansága képes olyan mélységbe süllyedni, hogy önmaga ellen forduljon egy másik ember képében. Ennél lejjebb már nem mehetünk…

Azaz, a földi karma magában foglalja a teljes zuhanást, és az abból való felemelkedést is. Az emberiség megjárja zarándokútját le és fel. Megjára le, amikor passzív erőfeszítést tesz, hogy elbutuljon, primitívvé váljon, és megjárja útját felfelé, ahol aktív erőfeszítést tesz ahhoz, hogy visszataláljon elvesztett értelméhez, szépségéhez, és Forrásbeli állapotához. Ha a lehető legszabályosabb alakzatot akarod megrajzolni, akkor annak a kiindulási és érkező pontját egy pontba kell helyezned. Ezt a formát úgy hívják, kör. Azaz, karma. És ez alól, nincs kibújás…

 A Rubik kocka feltalálója, ha tudja, ha nem, megfejtette az Élet titkát. Teljesség, majd teljes zűrzavar, és újra teljesség. Ám ebben a viszonylatban felismerhetjük azt is, hogy a rendetlenség csak egy másik állapota a rendnek. Mindössze egy átmeneti állapota, amit az életbe oltott alaptörvény, a teljességre való törekvés, előbb utóbb felemel…a rendig.

Ebben a tükörben láthatjuk életünk pulzálását, életeink lélegzését, ahogy felvesszük és elengedjük őket. Ugyanebben a tükörben láthatjuk az emebriség hosszú történetét, ahogy megjárja az önnön mennyországát és poklát itt a Földön. Ahogy a világosságból kizuhan a sötétbe, magára zárva a létsíkok, az idő rétegeinek nehéz ajtaját. Mindezt azért, hogy egyedül tegye meg utazását a legsötétebb óráin, a legmélyebb tudatlanságba süllyedt időszakán át. Hogy, majd egy nap elkezdje újra emelkedését az Ég felé, és visszataláljon eredeti és legmagasabb megnyilvánulásához, az Univerzális Lényhez.

És végül ugyanitt láthatjuk, a teremtés eposzát, a krónikát, a történetet, mely az Univerzum tágulásával és visszarendeződésével történik. Újból és újból megalkotva a Világmindenséget, csillagok milliárdjait szétszórva, az Élet megannyi formáját bölcsőbe helyezve, és titkok végeláthatatlan sorát elrejtve önmagába, hogy azt majd egyszer egy létformája felfedezze. Ez a Végtelen definíciója, az újból és újból és újból…

Minden feltaláló, tudós, művész, aki megfejtett egy darabot ezekből a titkokból, köztük például a kocka feltalálója is, bizonyította Isten létezését is egyben, ha a fenti példát nem csak az emberiségre, hanem az egész Univerzumra és benne az Életre alkalmazzuk. Csak végig kell gondolni, ahogy fent, így lent…és fordítva.

Persze, ezzel még mindig nem tudtuk meg, hogyan is keveredtünk erre a bolygóra. Ez az evolúciós magyarázat még több rejtélyt vázol fel, mint bármelyik más. Hiszen ezen a gondolatmeneten haladva  a mi tudásunkkal és befogadó képességünkkel, hogyan is tudnánk elhinni azt, hogy mi emberek a Teremtés alapelemei vagyunk. Létezünk a kezdet kezdete óta. Megjelenésünk nem mutálódás, nem kifejlődés, nem leigázás, nem kísérlet, hanem maga az Élet alapeleme…oka és okozata is egyben. Az ember egyidős a Teremtéssel, egyidős az Idővel és a Térrel.

A megmagyarázhatatlan eredet figyelembe vételével is még mindig jóval logikusabb képet mutat evolúciós utunk, ha elfogadjuk a fent említett Rubik-kockával felvázolt elméletet. Eleve kell, hogy létezzen a faj legmagasabb kiindulási állpota. Kell, hogy létezzen a teljes rend…maga a teljesség. Csak onnét deformálódhat ez darabokba, részekbe, félmegoldásokba. Önnön árnyékába. Önnön emlékébe.

Én minden esetre a legvégére hagynám Darwin több helyen is sántító elképzelését.

Kell lennie válasznak, kell lennie megoldásnak! Én nagyon szeretném tudni, és régóta keresem…

A mayak, másképpen maják (Arvisura szerint: ma(g)yak, Kucko-Om megalapítói) 2012 végére totális bolygó egybeállást írtak le csillagászati kalendárjukban. Érdemes megjegyezni, hogy a naptár többszöri tudományos átvizsgálás után is, hibátlanul vizsgázott. 2012. december 21.-én a Nap a Halak csillagkép után először a Vizöntő csillagképben kel fel. Azon a Napon  Vizöntő korszaka köszönt ránk. Egyben ez azt is jelenti, hogy a maja kalendárium szerint a Vaskor véget ér. Egy új egyetemes korszakba lépünk.

Most, ugye ezt megint  meg kellene kérdeznem, hogy miképp voltak képesek, ilyen pontos és galaktikus méretekben értendő kijelentést tenni!? A Földről bizonyítani egy adott csillagállást csak úgy lehetséges, hogy azt megfigyelik először, és megfigyelik másodszor is, azaz azonosítják újra. Ebben az esetben, amiről beszélek ez pontosan 26.000 év. Leírom mégegyszer, huszonhatezer év!

Energetikailag ezt az együttállást úgy kell értelmezni, hogy a galaxis központjából áradó állandó kisugárzás, az isteni erő, a Világosság, mindent át fog  járni. És mindenkit. Kivétel nélkül. Mint, amikor a házadban kinyitsz minden ajtót és minden ablakot, hogy kiszellőztess, hogy friss levegő legyen.

Minden követ, minden fűszálat, minden bogarat, minden madarat, halat, minden állatot. Minden embert! Mindenkit. A Forrás áradása a tetőfokára fog emelkedni. Mármint az érzékelésének a lehetősége drasztikusan meg fog nőni. Hiszen az áramlás…állandó minden pillanatban.

És ezt az energiát nem csak anyagi értelemben kell értelmezni. Szellemi és lelki aspektusban is. Teljes spektrumában fog látszani minden. És teljes spektrumában fog értelmeződni minden. Talán hívhatnánk ezt az igazság pillanatának. Semmi sem maradhat rejtve, sem fizikailag, sem szellemileg. Elvileg, mindenünk átlátszó lesz. A testünk és a gondolataink is. Nem tudom, mennyien vagyunk erre felkészülve…!? Persze, ha mindez igaz. Én, személyre szabva ennek az előszelét hozzávetőlegesen több mint két-három éve érzem már. A megérzéseim sorra beigazolódnak. Életeseményeket élek meg előre, mindenféle előjel nélkül a nap bármelyik szakaszában, melyek pár napon belül valóságosan megtörténnek. A kívánságaim, melyek nem egóból fakadnak, kivétel nélkül teljesülnek. A felettes énemmel szinte állandó kapcsolatban és kommunikációban vagyok. Szimbólum szerű felvillanásokat látok az eseményekben. Az élethelyzetek, másodlagos és többszörös értelmeződést, magasabb megértést hordoznak magukban, üzenetként.

És ha ez, és még az e mögött lévő ismeretlen tulajdonságaink  csak erősödni fognak, arra reális keretek között nem tudom hogyan tudok, és azok akik szintén fogékonyak erre, majd felkészülni…

És arra sem, hogy a létszintek egybenyíljanak. Mert ha azok egybenyílnak, akkor ismét lehetséges lesz az a fajta átjárás, ami annak idején a Maja civilizációt 1 nap alatt “eltűntette” a Föld színéről. Persze, itt nem tragédiáról van szó, hanem felemelkedésről…Tudom, tisztában vagyok vele, hogy ezért akár őrültnek vagy bolondnak is nevezhet az olvasó. Egy többezer éves jóslatról beszélni komolysággal, valóban tűnhetek gyenge elméjűnek. De annak tükrében, hogy mennyit tudunk a világ valódi működéséről, a magasabb létezési törvények szövedékéről, innét a “demokratikusnak” hívott rabszolga rendszerből tekingetve az ég felé…talán jobb, ha nem fírtatjuk.

Amikor magamba nézek, nem tudom melyiknek örülnék jobban. Hogy igaz vagy hamis legyen ez a jóslat. Jó lenne, ha igaz lenne, mert akkor biztos megszabadulnánk attól a terrortól, amiben az életünket éljük. Hazug politikusok, hamis papok, ál-értékek, agresszió és háborúk, mészárlások között. De egyben jó lenne, ha téves lenne, mert én még  hiszek abban, hogy meg  tudjuk fordítani, meg  tudjuk teremteni azt a világot, amiért igazság szerint mindannyian megszülettünk ezen a bolygón. Annak a világnak a képét mindenki magával hozta belül. Nem baj, ha nem tudjuk konkrétan megfoglamazni. Az talán nem is a fej dolga egyöntetűen. Inkább valami sokkal teljesebbé és intelligensebbé…mondjuk az emberi szívé!

Belenyugodni a dolgokba, nem nagy teljesítmény. Azokat erőfeszítések árán megváltoztatni úgy, hogy  az mindenkinek jobb legyen, …emberi beteljesülés.

Magyarnak lenni.

Ez a beteljesülés akkor marad el, amikor nincs fejlődés. Mivel ha van, akkor az egyenes ágon, úgymond magától értetődően megtörténik. Az egyén, a család, a közösség a társadalom fejlődésén át maga a faj is fejlődik. Azaz olyan úton halad, ahol egyik tett, egyik eredmény elérése egy újabb evolúciós kaput nyit ki megfelelő idő elteltével. Fraktális fejlődés. A Fejlődés. Ami a gondolat felmerülésétől, annak tetté válalásától, annak kivitelezésén, és gyümölcsének élvezésén keresztül visz. Egészen egy másik gondolat felmerüléséig. Mivel a gyümölcs élvezésének pillanataiban, azokban a szabad és elengedett pillanatokban képesek felmerülni a leginkább építő és előre mutató látomások, és gondolat formák. Tehát a folyamat nem véges, nem zárt, nem letudható. Hanem örök! De legalábbis emberi léptékkel figyelve ez most, igencsak hosszú!

Ám, ha ez elmarad, illetve meggátolják, akkor visszafejlődés indul meg. Nincs stagnálás. Ebben az Univerzumban semmi sincs ugyanazon a helyen egyik pillanatról a másikra lépve. Azaz, nincs megállás.

Ha egy virág el kezd nőni, és nem öntözi eső, nem éri Napfény, akkor az egy meglehetősen gyenge hajtás lesz, ha egyáltalán életképesnek bizonyul. Önmagához képest, visszafejlődött marad, nem teljesedhet ki.

És mindez azért, mert nem kap megfelelő ellátást a természetes környezetétől. Mivel azt meggátolja ebben valami. Ha nincs meg a kellő inger, nincs meg a kellő beáramlás, ha nincs meg a kellő világosság, akkor az emberi tudat, az értelem nem tud táplálkozni, és nem fejlődik a kellő ütemben. Vagy egyáltalán nem. És akkor már arra is képes, hogy elfeledjen dolgokat, ne ismerjen fel önmagában elengedhetetlenül fontos vonásokat. Ennek a legegyszerűbb módja az, ha olyan információkkal teszik tele, amire semmi szüksége nincs, de úgy van lefestve a dolog, hogy arról azt higgye, anélkül szinte mit sem ér az élet. A másik formája pedig az, hogy egyszerűen hazudnak neki, saját magáról.

Ez történt a magyarsággal is. És még rengeteg más ősi civilizációval. Egyszerűen meg lettünk gátolva abban, hogy természetes úton fejlődjünk. Ehhez a mi világunkban csak annyi kell, hogy folyamatosan hamis és helytelen információval itassák át a tudatunkat. Hogy olyan tanításokat kapjunk, amik nem fedik a valóságot részben, de akár egyáltalában sem. Tehát ezt a fent említett valamit úgy hívják, hogy hazugság. Méghozzá tudatos hazugság. Mert célja van, romboló célja. Lecsupaszítva a természetes emberi erőkre pedig ez nem más, mint fekete mágia. Igen, ezt így hívjak…

Engem az általános iskolában, folyamatosan arra tanítottak, hogy mi magyarok, úgy menekültünk ide a Kárpát medencébe, hogy mi nomád, primitív törzs vagyunk, és minket össze-vissza vertek, tapostak más nemzetek a történelem folyamán. Mi mindig a vesztes oldalon álltunk és Európa csak befogadott minket. Sőt, mi a rossz oldalon álltunk. Megérdemeljük a sorsunkat.

Módszeresen, folyamatosan elvették a büszkeségünket, a múltunkat, és ezzel a kapcsolatot a gyökereinkkel. Mostohává tettek minket, űzötté, és szégyenleni valóvá. Magunk előtt…

Persze, ezeket nem csak a magyarság ellen követte el a hatalom. Hanem rajtunk kívül még nagyon sok nemzettel és civilizáció, kultúra ellen. Nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy “kivételesnek” tituláljuk magunkat a balsorsban, ahogy azt a Himnuszunk említi.

Azért tartom ezt fontosnak, mert így a végtelenségig panaszkodhatnánk, siránkozhatnánk, és sajnálhatnánk magunkat. Csak ezzel nem megyünk semmire. Az önsajnálat csak betegséget szül…

Nem érzem úgy, hogy bármi újat fogok tudni mondani azoknak, akik foglalkoztak származásuk kutatásával, magyarságunkkal, és történelmünkkel. Mégis úgy érzem, hogy a következő dolgokat jó kimondanom, mert annyi év agymosása után, jólesik megfürdeni a realitásban is.

Olyan dolgokat szeretnék elmondani, ami már gyermek koromban is teljesen hihetetlennek és logikátlannak tűntek magyarságomnak. Egyszerűen lelkületem nem akarta elfogadni azt a tényt, amit bele akartak tuszkolni a fejembe.  Az igazság tiltakozott a lelkemben már ifjú emberként, még ha ezt nem is tudatosan tudtam.

Hosszan lehetne sorolni azokat a dolgokat, tényeket, történeteket, amiket nem mondtak el nekünk saját népünkről, saját származásunkról. Annak idején nekem nem mondták el, hogy régészek találtak egy 13.000 éves kőtáblát a mai országunk területén , amin lefordítható rovásíras volt. Ez a lelet jóval idősebb a piramisoknál. És írásról beszélünk. Egy olyan komplett és intelligens jelrendszerről, ami jóval túlhalad a most használt latin betűk tárházán. A latin betűkészlet 22, a magyarban jelen lévő, a nyelvezet által formázott hangra, (gy, ty, ny, stb…) önmagában nem kínál megoldást. Azt sem mondták el, hogy ez a nyelv, amihez a mai napig fennmaradt írás tartozik a nemzetközi kutatások szerint 64 %-át tartalmazza a lehetséges ősnyelvnek. 64%-t! A következő ilyen nyelv 20-on egynéhány %-al egy ó-török nyelvjárás. A ma használt “közismertebb” nyelvek, mint például az angol, mindössze 4%-t tartalmaz.

Azt sem mondták el nekem, hogy Jézus az Ordoszi és Uruk-i sámánképző kegyhelyeken tanulta a beavatottságot, amely városok a 24 Hun-törzsszövetség  települései voltak. És i.e. 29-ben a Szent-Koronánk legrégibb (a Koronánk 3 külön korona összeállított tér-idő-kapu szerkezete) darabjával, nazír pappá koronázták. A nazír pap jelentése; isten idéző pap. Ezt mindenkinek a saját belátására és fantáziájára bízom, mit is takarhat…emellett azt sem teregették közszemre, hogy a koronánkat nem csupa “jóindulatból” mentettek nyugatra, hanem tanulmányozni akarták szakrális jellegét és tulajdonságait, illetve a benne lévő “beszélő”-gondolat rezgő köveket akarták megkaparintani. Mivel azok nem földi eredetűek. A magyar korona eredeti állpotában egy kapu a spirituális világokba. És ez nem sci-fi…

Azt sem mondták el nekem, hogy mi nem menekültünk a Kárpát-medencébe, hanem visszatértünk, és az európai élet meghatározó, előremozdító és tápláló kultúrájává váltunk. Származásunk írásos bizonyítványokkal megerősítve visszavezethető Ataisz egykori szigetere. A sziget süllyedése nagyjából egy időbe tehető Atlantisz pusztulásával, csak a története teljes homályba lett fedve.

És bizony, mi nem rabolni portyáztunk Nyugat-Európában, hanem ellopott ereklyéinket akartuk visszaszerezni. Azokat az ereklyéket, amiket pontosan a fent említett szigetről mentettünk meg magunkkal, az idők kezdetén. A portyázásaink célállomásai templomok és titkos zarándokhelyek voltak, mivel ott kerestük jogos javainkat. Portyázásaink egyben kutatások is voltak ősi testvértörzseink után. Még  Ataisz süllyedésekor fogadalmat tettek a 24 törzs szövetségébe tartozó főnökök és táltosok, hogy mindig keresni fogják az utat vissza, egymáshoz.  A magyarság honfoglalásunk előtt, de akár akkoriban is talán az egyik leggazdagabb népcsoport volt, mind anyagilag és spirituálisan is egyben. Nem volt szükségünk mások javaira.

Azt sem mondták el, hogy a Tatárjárás előtt üzenetet kaptunk maguktól a tatároktól és ott figyelmeztettek minket, hogy csak szabad átvonulást kérnek Európa nyugati államai felé, mivel mi a testvéreik vagyunk és az általunk elvesztett ereklyéket most ők akarják visszaszerezni. Más kérdés, hogy ez a rovásírással megírt üzenet, már a nyugati hamis papok kezébe kerülve, erejét vesztette. Ebből is látható, hogy nem holmiféle totem jellegű ereklyékről lehetett szó. Fontosságuk minimum  a Szent-koronáéval vetekedhetett, de talán még annál is több volt. Ekkora törzsi megmozdulások nem történnek, pusztán unatkozásból, vagy hódító célokkal, rablási szándékkal. Főleg egy olyan gazdag birodalomról tudva ezt, mint az Dzsingiszé volt. 

De ugyanez a figyelmeztetés szintén megérkezett az oszmán-török birodalomtól is, hisz szegről-végről  ők is az ősi szövetség tagjai voltak, és csak átvonulást kértek a nyugati “civilizáció” megtisztításához. Sajnos ez sem úgy alakult, ahogy azt az őseink igazán szerették volna talán…

Talán másoknak is feltűnt, hogy azokon a területeken, ahol az Ataisz-i földrész süllyedése után új kolóniák telepedtek meg, ott mind a mai napig a piros-fehér-zöld szín kombinációja megtalálható. (Közép-Amerika, Mexico – Kucko Om, etruszk terület (nem olasz) , India – Indijo-Om, Mezopotámia – Ur-Om)  tudom, hogy erre rá lehetne erőszakolni a “véletlen” kifejezését, de akkor ebből kiindulva, felesleges lenne bármilyen összefüggést is keresni életünk bármely más területén. Ennyi véletlen nincs. Mindössze az összefüggést kell elmosni belőlük, és máris “véletlennek” lehet hívni.

És akkor valószínüleg az is csak véletlen műve lenne, hogy első iraki tartózkodásom alkalmával találtam meg vezetéknevem eredeténk igazi jelentését. A vezetéknevem Kiss. Egy igencsak régi iraki térképen voltak feltüntetve a romtelepülések elmúlt korokból. Itt találtam  meg Kis városát feltüntetve ezen a térképen. Ezek után nem hagyta békén a tudatomat ez a felfedezés, és minden lehetséges helyen utána olvastam ennek az eredetéről.

Tehát innét üzenem minden névrokonomnak, hogy a nevünk nem egy jelző, hanem az ősi Kis (Kish, Kiss) városának megjelölése. A város híres volt szellemi oktató központjairól és a második legjelentősebb befolyással bírt Ur városa után a sumér, akkád és babiloni időkben.

Nézzünk a mélyére Hunor és Magor legendájának. A két jó testvér egymást segítve és támogatva kereste  hazáját a népének. Ellentétben akár a római Romolus és Remus vagy a héber Káin és Ábel történetével, ahol a testvérek gyilkolással akarnak előrébb kerülni Isten színe előtt.

Talán érdemes volna elgondolkodnunk a Himnusz mondanivalóján és jelentés tartalmán. Az egyetlen nemzeti himnusz, ami Isten nevével kezdődik. A mi Himnuszunk egy ima, ha valakinek eddig még nem tűnt volna fel! És nem hatalomért, vagyonért, uralomért, vagy kivételezettségért imádkozik, hanem jókedvért! Bőségért, és védelemért. A Himnuszunkban ott lapul a magyarságunk igazsága, béke szeretete, és szelídsége, de mondjuk ki, hogy az élet mélyebb ismeretének tudása is.

Nagyon sok mindent fel lehetne itt sorolni, hogy miért lehetünk és kell, hogy büszkék legyünk magunkra. Nem egy oktalan önteltségről beszélek, hanem egy igenis tiszta földből gyökerező, egészséges erőről, ami magyarságunkból származik.

Mindemellet tisztában kell lennünk azzal is, hogy nem támaszkodhatunk mindig a múltunkra. Nem emlegethetjük azt, ami volt, mert az már…csak volt. Abból csak meríthetünk. Azzal, hogy a múltat emlegetjük,  legyintünk a jelenre, és így egyben a jövőre is. És azt nem engedhetjük meg magunknak.

A helyünket itt és most kell megállni. Most kell előhoznunk magunkból azt az erőt és elszántságot, ami jellemző volt őseinkre. Most kell kinyitnunk úgy a lelkületünket, hogy az újra a teremtő belénk oltott hitét és tudását árassza magából. Nem azt kell felemlegetni, hogy egyszer mekkora birodalmunk volt, hogy mennyire erősek voltunk és rettegtek tőlünk Európában. Nem azzal kell jönni, hogy az őseink mit tettek, és azt megpróbálni újracsinálni. Az lehetetlen. Mert ez itt a 21.század. Legalábbis a legutolsó időszámítás óta. És nem is kell újracsinálni. Mert az már meg lett ejtve a maga idejében. Most egészen más vár ránk magyarokra!

Ismét, igen ismét példát kell mutatnunk Európának, de akár a világnak is. Hogy miből? A válasz most is nagyon egyszerű. Hiszen itt él bennünk. Itt hordjuk magunkban azóta, mióta megláttuk a Napvilágot.

Egy olyan irányból szeretném ezt a választ megközelíteni, amit a nyelvünk rejt magában. Az a nyelv amit magyarnak hívunk, az a nyelv ami a fehér mágia nyelve, az a nyelv, amely örök igazságok és kódok hordozója és átmentője. Ebből a szinte végtelenül nagy tárházból csak egy szót akarok kiemelni és azt mélyen, a lehető legtágabb spektrumában értelmezni. Nagyon sokszor használjuk ezt a szót. Így, nagyon sokszor kimondjuk, a legmélyebb igazságot.

Ez a szó a “mindegy” szavunk.

MindEgy.

Mi ezt a szót akkor használjuk, amikor valaminek a kimenetele lényegtelennek tűnik. Amikor nem fűződik érdekünk hozzá, amikor nem befolyásol a történések végeredménye  semmilyen irányba minket. Amikor legyintünk valamire…akkor használjuk azt, hogy “mindegy”.

Egy hétköznapi szó. Fel sem tűnik. Fel sem tűnik talán, hogy a köznyelvben forgó jelentés mögött az egész Univerzum igazsága ott lebeg. Talán fel sem fogjuk, hogy ezzel kivétel nélkül majdhogynem Isten nevét vesszük a szánkra és szórjuk bele mondandónkba.

Mivel a “mindegy” nem csak egy könnyelmű legyintés, nem csak egy vállvonás az adott helyzet kimenetelére.

Amikor azt mondod, hogy “mindegy”, akkor rólam és rólad beszélsz. Akkor a családodról, a szeretteidről és az egész országról beszélsz. Minden nemzetről, minden emberről. Minden fűszálról, minden csillagról az égen, minden teremtett élőlényről.

Ezzel azt mondod, ahonnét jössz és ahová tartasz az egy velem, és a fent felsoroltakkal. Ezzel azt mondod, hogy te is érzed amit én érzek, te is tudod, amit én tudok, neked is fáj ami nekem, és neked is jó ami nekem.

Ezzel azt mondod, hogy te is szerettél és csalódtál már. Azt mondod, hogy te is botlottál már, de felálltál. Mint én, és mindenki más. Ezzel azt mondod, hogy tudod mit jelent embernek lenni.

Amikor azt mondod, hogy “mindegy”, akkor  azt mondod hogy Isten.  De azt is mondod, hogy Ember! És nő és férfi. És idős és fiatal. Csúnya és szép. Gazdag és szegény. Itt és ott. Tegnap és holnap. Fent és lent.

Amikor azt mondod, hogy “mindegy”, akkor azt mondod, hogy élet és halál. Azt mondod, hogy győzelem és vereség. Azt mondod, hogy fehér és fekete.

“Mindegy” azt jelenti, hogy egyenrangú vagy velem és én veled. Azt jelenti, hogy számodra is édes az édes és keserű a keserű. Azt jelenti, hogy velem vagy. Azt jelenti, hogy a testvérem vagy. Azt jelenti, hogy nincs okod ellenem tenni, és viszont sem. Azt jelenti hogy Béke! Azt jelenti, hogy Szabadság! Azt jelenti, hogy Élet!

Ezzel a szóval azt mondod, hogy bárhogy is legyen, egyszer szembe kell néznünk magunkkal kendőzetlenül. Ezzel azt mondod, hogy valahol a távoli jövőben egyszer minden hazugságunkról le fog hullani a lepel és minden látszani fog. Ezért bármit ferdítesz, bármit elhazudsz, bármit megtagadsz…egyszer az úgy is mind-egy lesz. Veled  együtt. Valahol, a beláthatatlan idő mögött, ott ahol talán már más törvények élnek…az apró hatalmi és egoista játszmáink célja és eredménye már mindegy lesz. Ezzel azt is mondod, felesleges minden próbálkozás csalni, egyszer minden ki fog derülni.

Amikor azt mondod, hogy “mindegy”, ezzel egy varázsszót mondasz. Ezzel a szóval a helyes irányba terelsz mindent. Ezzel a szóval a gondolat erejével és sebességével az Univerzum egyik határától a másik sarkáig repülsz és vissza. És így tudod, hogy “mindegy”. A “mindegy” az igazság. A “mindegy” a legmagasabb meditáció, a legmagasztosabb szellem megidézése.

A “mindegy” Jézus, Buddha, Mohammed, Krishna, Toth, Hermesz Triszmegisztosz, Lao-Ce, de az összes Mester és Próféta tanításának lényege és legmélyebb üzenete. Mégpedig az, hogy MindEgy! MindenEgy! MindenkiEgy! MindenMindenkiEgyenlő!

Ez a szó egy kód. Egy titok. Egy útmutatás. Az Élet törvénykönyvében szereplő alapelem. A magyarság tudatába plántált csoda. Nemzetfeladat. Bizony, nem kevesebb. Kultúrák, vallások, a tudomány évszázadokon át boncolják a kérdést, taglalják a lehetőségeket, keresik a teremtés és létezés pillérjeit, faggatják az ismeretlent. És mi itt hordjuk a sejtjeinkben, örökítjük testből testbe, szellemből szellembe egyetlen szóba sűrítve, egyetlen megbonthatatlan maggá, egy tömör atommá váltva a Világmindenségről szóló enciklopédiákat.

A “mindegy” egy magyar szó. És mindenkinek szól. Minden embernek itt a Földön. A  “mindegy” egy varázslat. A “mindegy” a fehár mágia alapja és teteje! A “mindegy” magyarságunk bizonyítéka, küldetése, ereje! A “mindegy” a mágusok nyelve, a tündéreké, óriásoké, a béke harcosaié, a szeretőké! A miénk és mégis mindenkié! Szeretném és akarom, hogy tudjuk! Én ezt kívánom hozzátenni a magyarság tudatvilágához, életképéhez, és szerelméhez! Újra!

Magyarnak lenni nem azt jelenti, hogy egy vérvonalhoz tartozunk. Nem csak azt. Hiszen mit is lehetne igazán magyar vérvonalnak hívni. A több tízezer éves történelmünk során olyan sok nemzettel keveredtünk, annyi fajta vér folyik az ereinkben. Magyarnak lenni nem azt jelenti, hogy a vérem árja és tiszta. A vér mindig tiszta, legyen az bármilyen  keverék.

Ötvözete vagyunk az ősi civilizációk legjavának. Magjának. A magnak, amiből bármikor, bárhol újra szárba szökkenhet egy új emberiség.

Magyarnak lenni egy tudatállapothoz való tartózást jelent. Egy világnézetet, egy létezési formát. Egy ősi és kitörölhetetlen életformát jelent. Ha eltűnnénk erről a Földről, velünk együtt a szabadsághoz vezető út és kulcs is eltűnik. Magyarnak lenni egy karmikus beteljesedés. Egy ajándék hosszú inkarnációk után. A verbális kódba rejtett titkok felfedezésének lehetőségét jelenti. A nyelvünk varázsát. A formákba, hímzésekbe, faragásokba rejtett ősi motívumok megismerését, üzenetüknek dekódolását és értelmezését. Távoli világok visszhangját.

A dalaink, a zenénk pompáját, lelkünkbe ivódott himnuszát a vidámságnak, örömnek és jókedvnek. A bor mámorát. És bizony, a terheink súlyát is. A történelmünk vesszőcsapásainak emlékét…de másképp, ez nem lehet teljes. Nem lehetne…magyar!

Magyarnak lenni azt jelenti, hogy Jónak lenni. Ezzel nem azt mondom, hogy mások, vagy más nemzetek rosszak. Dehogy, szó sincs erről. Ezzel én azt mondom, hogy Jó-Napot. Jó-Istenem. Jó-Anyám. Jó-Apám. Jó-Barátom!

Figyeljünk arra, hogy mit és hogyan beszélünk! Nagyon nagy kincs és kulcs van a tudatunkba rejtve. Kötelességünk megmenteni. És ezt úgy tudjuk megtenni, ha használjuk. Ha életben tartjuk. Életben tartani egy ember számára valamit, azt jelenti, hogy azon keresztül nyílvánul meg. Ha önnön kinyilatkoztatása az adott fogalmon, szellemi értéken keresztül testesül meg, válik valóra. Ha azzá válik amit tesz, amit alkot, amit mond. Nemességéhez, értékéhez, és fontosságához méltóan.

Külsőségek.

Persze az értékre azt lehet mondani, hogy relatív. Mindenkinek más, mindenki másképp néz saját és mások értékeire.

Te magad is egy szűrő vagy. Egy szűrő, ami a saját életedre levetítve  katalizálja az értékek fontosságát, minőségét, és egyáltalán mibenlétét. Ezt a szűrőt már magadban hordoztad mielőtt még észre vetted volna. Ott volt, mielőtt az öntudatra való ébredés, vagy egyáltalán az arra tett tudatalatti lépések megjelentek volna benned. Ettől válsz, ettől is válsz olyanná, aki sajátos szemszögéből szemléli a világot. A világunkat.

Ez azt jelenti, hogy miképp nézel a dolgokra. Miképp nézel az emberekre, de magára az életre is. Itt dől el, hogy milyen lesz az értékrended. És az nagyban meg fogja határozni a jellemedet, a személyiségedet és végső soron az egyéniséged szobrásza is lesz. Önmagad szobrásza leszel. Kár volna tagadni, hogy hozunk magunkal eltörölhetetlen jellemvonásokat. Olyan erőseket, amire fel  tudunk és fel is építünk egy egész személyiséget.

Nem a válaszainkban különbözünk, hanem a feltett kérdéseinkben… A kérdések jönnek más irányból és egyben irányulnak is más és más megközelítésekben az adott témákra. Ezek távolsága vagy megegyezése, ami maghatározza az emberek szellemi és lelki rokonságát. Ez pedig nem feltétlenül a vérvonaltól függ…

Ám az avatott szem mégis észreveszi, hogy ha az egyén megindul lelki emelkedésén, fejlődésén,  ez az átalakulás egy megfogalmazhatatlan módon mégis csak egy irányba halad. Egy, és meglehetősen rokon szálakon haladva, hasonló tulajdonságokat kicsiszolva magában válik egyre teljesebbé és szebbé. Mert szebbé is válik. Hisz a teljesség  fogalma magában foglalja a szépséget is. De nem a külcsínről beszélek. Ez a szépség nem látható fizikai szemmel, csak érezhető belülről. A szem már csak a változást konstatálja.  A lény látja csak az érzésein, sugalmain, intuíciója, benyomásainak fátylán át. A szellem látja, nem a szem. A szellem látja a szellemet. És már maga ez is egy hatalmas lépés… Ott húzódik az arc alatti arcban, ami csak a tiszta megnyilvánulások perceiben villantja fel magát. Ott húzódik a tettek legmélyebb miértjében, ott rejlik az bennünk, legbelül. Aki ezt eléri, az egyből ráébred, hogy meg kell, hogy ossza. Meg kell osztania, amit talált. Mert egy újabb részt megtalálni magadból, mindig öröm. Életöröm. És a legalapvetőbb emberi tulajdonságunk együtt örülni másokkal. Ezért törekszik a Forrásból származó tett mindig hozzáérni máshoz.

Mert azonnal megérti annak fontosságát és valóságtartalmát. Ám ezt megosztani nem lehet úgy, mint egy tárgyat, nem lehet csak úgy odaadni valakinek – tessék, kezdjél vele valamit-! Ezt mindig és kizárólagosan magadon kell megmutatnod. Csak akkor vagy hiteles és valós, ha az vagy amit másoknak adsz. Ha magadat osztod meg.

A tanítvány csak akkor veszi észre a tanárt, amikor a tanár már beengedte.

Egy tanár nem ad semmit a másiknak. Konkrétan. Az aki akkor ott van vele, semmit nem kap tőle. Egy tanár látni tanít. Egy tanár időt ad. Rést üt az időn, és megtanítja látni a másikat. Mind szemmel és mind lélekkel. Szellemmel észrevenni, lélekkel látni és értelmezni. Ebből kifolyólag megismerni, és végső soron…megszeretni.

A Folyamatot nem lehet látni és így értelmezni sem, ha együtt áramolsz vele. Kell egy olyan képesség, ami egy olyan pontba emel, ahol a Folyamaton kívül vagy valamelyest, olyan távolságban ahonnét tekintve már a Folyamat megmutatja magát nagyobb egységében. Összefüggéseinek logikáját felfedi előtted, titkainak egyes darabjai így már részeddé válnak. Egy tanár erre tanít. És az a távolság, ami kell az értelmezéshez, nem eltávoldás, hanem érdekes módon…közeledés. Méghozzá, a Forráshoz.

A léleknek tévedhetetlen szeme van. Tévedhetetlen. A lélek szeme  idő felett lát. Ezért képes látni mindent. Ezért képes értelmezni mindent. A kérdés az, hogy a tudatos-én mennyit képes ebből értelmezni, és mennyi hárul a tudatfeletti énre. Azaz közismertebb nevén a tudat-alattinkra. Minél több bennünk a tudatosság, annál könnyebb az áramlás a tudat és a tudatalattink között. Annál több kerül át a tudatalattinkból a tudatos tudatunkba, a mindennapjainkba. Ez a csodálatos kapocsolat Ember és Isten között. Univerzális méretekben gondolkodva, mindannyionk tanára maga a Létezés Teremtője. Hiszen, ez nem is lehet másképp…

A tanár magába szippantja  a másikat és egy pillanatra engedi látni a saját szemeivel. Ehhez színtiszta elfogulatlanság és bizalom kell. És belső gazdagság. Enélkül nem menne. Ezért ez úgy a leghatékonyabb, ha ez két ember között történik meg. Ott teljesedhet ki ez a fajta kapcsolat és együttműködés a lehetséges legmagasabb fokra. A tömegeket nem lehet megváltani, csak az egyéneket. Erre az élet nagyon sok utat, nagyon sok élethelyzetet és érzelem ösvényt tartogat az ember számára. A legédesebbtől…a legkeserűbbig. A cél mindig  egy. A teljesedés. A kiforrottság, a makulátlanság, a hibátlanság, a tökéletesség képének keresése és fejlesztése. Egy adott életen belül elképzelhető, hogy ikrek, testvérek, barátok, társak, szerető szerelmesek, de akár gyűlölt ellenfelek is lehetnek. A lényeg a kapcsolat kialakulása és annak végletes, teljes elmélyülése. Karmikusan az összes lehetséges emberi kapcsolat rejthet magában olyan szálakat, ami elengedhetetlen mindkét fél számára. A kapocs a szenvedély. Már maga a szó is érdekes felépítésű; szenved-él(y). Szenvedélyesen élni, azt jelenti számomra, hogy elragadtatva élni. Elmerülve, elvegyülve,  mélyen egy érzésben, érzelemben. Kiaknázni, kimeríteni, teljesen kicsavarni magad benne. Szinte a szenvedésig. A skála igen hosszú! Így igencsak sokfajta kötés is van, megannyi kapcsolattal két ember között. Csak kettőt említek meg, mivel gondolom ezt sokan ismerik…a szerelem és a gyűlölet.

Ha jól megfigyeljük, azok az emberek akik szenvedélyek nélkül élnek, nagyon kiegyensúlyozottak, nyugodtak, életútjuk sima és konfliktusmentes. Akik szenvedéllyel élnek, azok nem valószínű, hogy ezt ugyanígy elmondhatják magukról. Viszont ők azok, akik írják az emberiség történelmét. Ők azok, akik képesek azt befolyásolni mind pozitív, vagy negatív irányba egyaránt.

A lélek a lehetséges összes kapcsolatformát felhasználja mindenféle előítélet nélkül, hogy a karma és a lélek egyre több önismerettel és öntudattal rendelkezzen.

Az elmélyültség és a látás, észlelés, tapasztalás fejlődése együtt kell, hogy járjon az azokból származó élettapasztalatok, konzekvenciák elfogadásával is. Ez nem megy könnyen. Vannak akik egy életen át képtelenek átfordulni ezen. A látás itt már nem fizikai tevékenység. Mindinkább önismeret kérdése. Életismerete. Istenismerete.

Ahhoz, hogy az édeset elfogadd semmit nem kell tenned. Az, nem nagy mutatvány. Ahhoz, hogy a keserűt is megtanuld értelmezni és hasznosítani az életben, már jóval több erő kell. Értelmi erő. A szellem befogadó képességét kell tágítanod hozzá.

Terheket csak úgy lehet vinni, ha tudod, hogy miért viszed őket. De ahhoz, bele kell nézned. A lényegébe, a miértjébe. Még ha az, egy nem éppen kellemes képet is fest magáról, vagy akár rólad. És ebben a világban csak úgy tudsz bele nézni, ha a válladra veszed. Amikor megtapasztalod. A kőnek a súlyát is csak akkor tudod meg, ha megemeled. De azzal még nem ismered meg a saját erődet, azzal még nem tapasztalod meg a határaidat. Azt, csak akkor fogod, ha a követ addig tartod, viszed magaddal, ameddig csak bírod…

Kétfajta ilyen teher van. Amit magaddal hoztál ebbe az életbe, és amit itt rótt rád az élet. Elárulok erről egy titkot. Soha nem mások terheit viszed. Azok a tieid. De az adott életedben tűnhet úgy, hogy az máson keresztül jön el hozzád. Sőt, legtöbbször így történik. Pedig az mindig is a tiéd volt. Csak valamikor, az idő és tér áthatolhatatlan színfala mögött, azokat a terheket te, karmádnak egy korábbi megnyilvánulásában, egy korábbi életedben idő előtt, kidolgozatlanul az út szélére dobtad. Otthagytad őket, mert nem bírtad tovább. Kifordultál alóla, nem vitted tovább. Nem vitted be a célig. És az a feladat, az a lecke, az a tanítás, az a folyamat bizony megvárt téged. Megvárt, hogy újra felvedd, annak  reményében, hogy most…sikerül. A lélek ha kell százszor, ha kell ezerszer is belehajol ugyanabba a feladatba. Semmit nem hagy maga mögött befejezetlenül. Egy út van. A tökéletességé.

A sötét foltokat fényre kell vinned. Ezért emlegetik ezt az emberi változást sok helyen megvilágosodásnak. Ami nem egyszeri, nem egy pillanatban történő esemény. Több fázisa, több szintje létezik. A lélek szférájából szemlélve például egy adott élet is egy ilyen szakasz. De ez csak a lélek szemszögéből igaz. Emberi léptékkel mérve ezt inkább a katartikus megnyilásokban lehet mérlegelni és megfogalmazni.

Mindenki más úton indult. Ezért létezhet az én fogalma. Végső soron, a különbségek határoznak meg minket. Ezért vagyunk képesek megnevezni magunkat, különböző kifejezésekkel, meghatározásokkal, leírásokkal, tulajdonságokkal.

Értett esetben már elég, ha tetteinken keresztül értelmeződünk saját magunk és egyben mások számára is. Ha a színtiszta megnyilvánulásunk a legkisebb mozdulatunkig, egyetlen szavunkig mind mind teljes képet adnak rólunk. Ezért tudom, hogy ki vagyok. Jó esetben. Legalábbis van egy halvány sejtésem róla. És ezért törekszem arra, hogy megtudjam ki a másik, a harmadik a negyedik és így tovább…tágítva ezt a kört a környezetünkön keresztül, a legnagyobb kérdések megfejtéséig, magjáig az Élet fogalmának és mibenlétének kitárgyalásáig.

Ebből kifolyólag az is megérthető, hogy meglehetősen más és más szakaszban is tartunk egymáshoz képest adott életünk színpadán. A fentiekben leírtakkal egybemosva ezt a helyzetet, rögtön meg lehet azt is érteni, hogy mindaz, amivel ebben a világban rendelkezünk, az azt a célt szolgálja, hogy teljesedésünk és tudatosságunk az optimális ütemben haladjon. Testünk, külalakunk, világnézetünk, fajtánk, nemünk, nemzetiségünk, gondolataink sajátos logikája, jellemalkotó személyiség jegyeink, rendelkezésre álló képességeink és javaink mind mind ezt az egy célt aktiválják folyamatosan bennünk. Maga ez a bolygó és ökoszisztémája, élővilága, természetének folyamatai, titkai, ezt a célt szolgálják. Legtisztább értelmezésben maga saját életünk is az önmegismerés útját hivatott támogatni. Ide, ebbe a világba lett beleplántálva a bölcsőnk, maga az Élet Létezése a Forrás, amiből táplálkozunk minden értelemben.

És épp ezért fontos tudnunk ezekről a tárgyi dogokról, külsőségekről, anyagi értéket képviselő tulajdonainkról, hogy pusztán csak eszközök. Egy pillanatra sem szabad elfejtenünk ennek a gyakorlását. Nem szabad azt a kapitális hibát elkövetnie egy embernek, hogy eszközökbe, élettelen javakba lássa bele életének mozgatórugóját és végső soron örömeinek beteljesülését. Nem szabad, hogy az eszközök, tárgyak, élettelen anyagok és azok felhalmozása vegyék át azt a szerepet, amit bővíteni és teljesíteni akarunk. Nem szabad, hogy a szellem érését szolgáló külső eszközök arra késztessék a szellemet, hogy az megfeledkezzen önmagáról és azok szolgálatába álljon. Mint ahogy sajnos ez megtörtént a társadalmunkban, már nagyon nagyon rég…

Minél több külső dologgal rendelkezik egy ember, az annál kevesebbet képes foglalkozni szellemi és lelki fejlődésével. Minél többet birtokolsz kívül annál kevesebb vagy belül. Ezek a tárgyak, javak, vagyoni értékek időt igényelnek. Méghozzá nem is keveset. És idő híjan, hogyan is tudnál befelé nézni…hogyan is tudnád felfedezni a végtelen mezőket magadban..?!

És miért merem ezt ilyen határozottan kijelenteni? Elég ha csak szétnézünk ebben a világkorszakban…most. Egy bizonyos határ után, külső javakra szert tenni már csak mások kárára lehetséges. Egyszerűen ez van. Nem lehet másképp. Vagy nyílt vagy burkolt támadással, agresszióval, hazugsággal. Pénzen, fegyveren, csaláson, hamis igéreteken keresztül. Sajnos nem kevés tulajdonságot kifejlesztett erre az ember.

Érdemes volna azon elgondolkodni, hogy azok az emberek, akik mérföldköveket tettek az emberiség történelméhez, előremozdító, pozitív értelemben véve…szinte kivétel nélkül szegényes vagyoni körülmények között, egyszerűen, de akár teljesen puritán módon élték földi életüket.

Ők, amit megosztottak a világunkkal, azt belül érlelték, belül öntözték, és így tették elmúlhatatlanná. Ezzel ellentétben, csak meg kell nézni azokat az embereket és szervezeteket, akik felbecsülhetetlen vagyonnal rendelkeznek. Szögesdrótokat húznak a területeik köré, fegyveres őrökkel őriztetik vagyonukat és keményen büntetnek, ha megkárosítják őket. Olykor végletesen keményen…semmit és senkit sem kimélve.

Ez a fajta hozzáállás, “az én házam az én váram” mára már minden társadalmi szintet átitatott. Az érdek viselkedés már a szüleinken, őseinken át  belénk ivódik, a társadalmunk minden fala, minden építménye ezen az alapokon áll. Egyszerűen képtelenek vagyunk a pénz és az abból származó összes mellékhatás nélkül élni. Ha nem történik meg a fent említett sorsfordító katartikus átalakulása a szellemnek, teljes kiszolgáltatottságban és megalázottságban fogjuk leélni életünket.

Bizony, jóformán semmit nem vihetünk magunkkal ebből a világból. Csak a megszerzett tudást, amit visszafordíthatunk lelkünkbe és így a kollektív tudatba is egyben. Mást nem. De nincs is másra szükségünk…a repüléshez.

Meg kell tanulnunk megtapasztalni, megszeretni, és elengedni. Bármelyik mozzanat hiányzik, addig nem leszünk teljesek.

Szeretném, ha elgondolkodna az olvasó valami apróságnak tűnőn. Egy olyan dolgon, ami percenként többször is megtörténik velünk. A lélegzésről szeretnék pár szót szólni, hűen magamhoz, merőben más nézőpontból. Egy automata, vegetatív életfunkcióról van szó. Ám én ebben az önkéntelen reflexben Isten üzenetét látom ismét…

Amikor lélegzetet veszel, az életet szívod magadba, egy pillanatig lenttartod, átjár, majd kiengeded. Ilyen finomra van hangolva a kapcsolatod a bolygó rendszerével. Ez a legalapvetőbb kapcsolatod fizikai értelemben a természettel. Ezen a hajszálon függünk. Egy lélegzetvétel. Pár másodperc. Beszívod - elengeded, és kezded előről az egész folyamatot.

Nos, még ez a lélegzet sem a tiéd! Egyetlen árva lélegzetvétel, az a tüdőd térfogatnyi pár liter levegő sem lehet a tiéd ebből a világból! Ha megpróbálnad örökre magadévá tenni, azzal megölnéd magad. De ha lemondanál róla, azzal is ezt az eredményt érnéd el. Beszívod, és kiengeded. Ki-be. Így tudsz élni. Így tudsz csak élni. Amikor beszippantod a levegőt, életre kelted a tested. Abban a pár másodpercben életre kel, feltámad a tested. Amikor kilélegzed, onnantól a tested már haldoklik. Pár másodperc és éreznéd is a hiányát, fuldokolni kezdenél.  

Még egy olyan egyszerű elem mint a levegő sem lehet tiéd. Ha el is veszed egy pillanatra, azt rögtön vissza kell adnod. Ebben a világban az egyik legnagyobb rejtett tanítás. A “nem birtoklás”. Nem birtokolni senkit és semmit!

Semmire nem szabad úgy néznünk, hogy az az örökre a miénk lehet. Mert akkor elfeljtenénk megbecsülni, elfelejtenénk tisztelni…elfelejtenénk szeretni. Így aki egyszer eljön hozzánk, azt üdvözöljük úgy mint egy lélegzetvételt. Mint ha az Élet jönne el hozzánk. Mintha maga…Isten toppanna be az ajtónkon. Életünk epizódjai mind, mint egy lélegzetvétel ami életben tart. Amin keresztül élünk és élhetünk.

Ha ezt megértjük egyszer, ha ezt elérjük egyszer, akkor méltóvá válunk arra, hogy embernek tekintsük magunkat. Akkor majd képesek leszünk ott, az adott pillanatban és minden egyes ajándékba kapott pillanatban ehhez méltóan viselkedni. Megérteni a másikat, a munkánkat, a küldetésünket, a hitünket, az álmainkat, a sorsfeladatunkat, a gyermekeineket, a szüleinket, a nemzetünket, az emberiséget, a világot, és mindezeken keresztül egyszer…magunkat is. Minden hibánk és gyengeségünk, talán tévedésünk ellenére is. Hiába váltak ezek a szavak, szeretet, megértés, megbocsájtás már-már szinte végérvényesen elcsépelté és közhellyé…valódi, szinte megérinthető valóságtartalmuk és létezésük, vagy éppen hiányuk…emberi sorsok mozgatórugói.  

A levegőnek nincs szüksége rád, nélküled is létezne. De te nem létezhetsz nélküle. És így, ez a Föld nélkülünk is létezne, viszont mi nem … nélküle.

Az Életünk egy lélegzetvétel.

És legvégső soron talán érdemes elgondolkodni azon, hogy mit hívunk mi erőnek. Igazi erőnek…lélekerőnek.

Próbáljuk meg elfogadni azt a gondolatvitelt, amit a keleti vallások és világképek, az ősi civilizációk és kultúrák megmaradt utolsó omladozó bástyái hirdetnek magukban. Még ha nem is hisz az olvasó a reinkarnációban, a lélek öröklétében, én most arra kérem, hogy mégis, ennek ellenére próbálja mindentől elvonatkoztatva értelmezni a következő sorokat.

Ha elfogadjuk, hogy a lélek mindenhatósága a születés előtt egy olyan teljességet képvisel, ami most emberként szinte elképzelhetetlen, ha elfogadjuk azt, hogy tudása akár a Forrás tudatával is felérhet, akkor képzeljük el azt, hogy mostani életünk egy felvett szerep. Egy felvett játszma. Egy saját magunk által felállított kihívás és önfejlődési szakasz. Egy önépítés, egy önnevelés, egy önmegvalósulásra tett határozott lépés. Önnön erőnk és képességeink felmérése után választva szerepet, csöppenünk át ebbe a világba. Hogy teljesedjünk. Hogy még tisztábban lássuk önmagunk. Hogy még többet tudjunk, meg többé váljunk ez által.

Ennek tudatában vajon hol kell megmutatkoznia a lélek erejének igazán? Egy szegénységben és nyomorban, de mégis önnön büszkeségét megörző emberben, vagy egy harácsoló, önnön tudatlanságától megrészegült kapzsi emberben. Egy állandó, mindennapos helytállásra kényszerített életútban, vagy egy könnyed és felszínes létezésben? Ott ahol mindennap helyt kell állnod, vagy ott ahol szolgák lehincelő hada sürög-forog körülötted? Ott ahol helyt kell állnod magadért, a szeretteidért, ahol minden nap próbára van téve az ebbe a világba hozott hited, vagy ott ahol ennek ismeretéig még  el sem jutsz? Ott ahol napról napra élsz, vagy ott ahol öledbe hullott fényűzésben pazarlod azokat a javakat, amik máshol másoknak a túlélést jelentenék?!

Vagy még tovább megyek! Vajon nem-e kell hatalmas erő fogyatékosságokkal, hátrányos megkülönböztetéssel élni? Például vakon, szemed világát vesztve, örök sötétben élned? Vajon nem kell-e mérhetetlenül nagyobb erő minden egyes éjszaka után egy nyomorék, rokkant testbe visszatérnie a szellemnek és folytatnia földi életét? Vajon ehhez mekkora elszántság kell egy egészségében teljes emberhez képest?

Bizony, én azt mondom, ebben a világban a fent van lent, és fordítva. Én azt mondom, hogy aki itt győztesnek akar  tűnni minden élethelyzetben és ehhez nem válogat az eszközökben, az vereséget mér magára a világmindenség színpadán. Aki itt hatalmas, az belül törékeny, Aki itt reménytelenül lent van, az máshol ragyogóan fénylik.

A Tao azt mondja: ki mindig a fényben akar állni, soha nem lesz fényes, ki mindig nagy léptékkel akar haladni, az nem fog messze érni…

Én úgy érzem, már gyermek korom óta, hogy egy elképesztően, már-már őrült játékba kezdett a lélek, mikor emberként született újjá. Nem kicsit lefokozott és ledegradált képességekkel lép be ebbe a világba a felejtés szobáján keresztül. Még amit ide tudtál “csempészni” azt is fel kell fedezned, meg kell keresned magadban, el kell hinned, és tovább kell fejlesztened. Mert mi más értelme volna másképp ennek az egésznek?!

És ha nem sikerül most, akkor sikerülni fog egy következő mostban. És ha akkor sem, akkor meg utána majd. Járnak előtted, és járnak mögötted! Nem tartunk lépést egymással. Nem tudunk és nem is akarunk. De nem is kell. Ez egy egyéni játék, és mégis a célja; mindenki. Együtt.

Én úgy látom, hogy aki sokat szenved az nagyon erős kell hogy legyen azon a színpadon ahol ez a világ csak egy röpke epizódja az előadásnak. Mert nagy terheket csak az erősek tudják vinni.

Azok az emberek, akik vele születtet fogyatékosságokkal jönnek, lélekben mind óriások. Ők már nagyban játszanak, ők már mérhetetlen magasan repülnek és új világokat “ostromolnak”. Őket már nem érdekli a normális emberi élet, és az azokból fakadó tapasztalás. Ők már régen ezen felül teljesítenek. Persze ők itt mind elesettnek, talán kiszolgáltattotnak is tűnnek. Ha rájuk nézel, sajnálod őket, hogy nem olyanok mint te. Nem egészségesek. Nem teljesek. Legalább is ezt gondolhatnák róluk. Pedig valójában, lélekóriások mind.

Igaz ez minden olyan csoportra, nemzetre, fajtára, akik hosszú kínokat élnek át ezen a Földön. Ők kollektívan már egyesültek és együtt cipelik a terheket. És ők egyben örzői is annak, ami megválthatja őket saját szenvedéseiktől. És nem csak őket, de egyszer ezt az egész világot. Mivel az élet oda rejti el fontos titkait, ahol azok megóvásra kerülnek addig, míg egyszer majd napvilágot kell látniuk. Minden olyan nemzet, csoport, de akár egyén is, aki mer és képes a terhek alá állni, aki képes szembenézni a legmélyebb félelmeivel is ennek a  világnak, aki képes kitartani, az ősi titkok és igazságok képviselője.

Talán érdemes volna elgondolkodni, hogy a mai gyökértelen, önző, és túlzás nélkül gyilkosnak nevezhető világnézetet képviselő társadalmak, miért indítanak mindenféle ürüggyel megsemmisítő háborúkat az ősi kultúrák ellen. Nem véletlen ez! Sajnos tudják jól, hogy ami ezekben az ősi kultúrákban rejlik az nagyon veszélyes rájuk. Mert annak a létezése semmiben sem egyezik az elképzeléseikkel. Éppen ezért nem is válogatnak az eszközökben. Mi pedig a szemtanúi vagyunk már hosszú évezredek óta, hogyan próbálják a Fénynek a magvait az utolsó szemig megmérgezni és kiírtani erről a bolygóról.

Szeretném ha tudnátok, hogy mi magyarok is ebbe az ősi titkokat tartalmazó csoportba tartozunk. Ez nem megkülönböztetésként mondom, mindinkább kötelesség-tudatunk megerősítéseként.

Én azt mondom, teljesen mindegy, hogy milyen kocsid van, milyen drága ruhában jársz, milyen fontos rangod van a hierarchikus rendszerben, mennyi pénzed van…ha nem vagy tisztában sorsfeladatoddal, karmikus ciklusodnak feladataival, és önnön létezésed alapjaival. Ezek nélkül elvesztegetett idő vagy. A külsőségek, az ár. Amire azt szokták mondani: -haladj az árral! Az árral haladni divat, trendi. Az árral haladni önállótlanság. Az árral haladni gyengeség. És különben is…az árral csak a “döglött” hal úszik.

A tanárok, a mesterek, a próféták most is közöttünk járnak. Nem glóriával, nem tógában, nem lótuszvirággal a kezükben. Hosszú idő kell ahhoz, hogy észrevegyük őket. Hosszú idő kell ahhoz, hogy az ok-okozat körívje, kiinduló- és egyben érkező pontja olyan közelségbe  kerüljön, hogy az élet-esemény, az élet-értelem világosan és egyértelműen felvillanjon akár évek, évtizedek távlatából, az üzenetet teljes egységgé szőve.  

Anyámnak májátültetése volt. Közel 7 éve már.  A műtét után szinte teljesen lebénultak a lábai. Alig tud járni. S amikor fáradtnak látom, kiborul és sír, a zöldes-szürke szemén keresztül a lelkét látom üzenni felém. - “Látod, még mindig nem adtam fel…! Pedig, már semmim sincs! Már csak azért vagyok itt, hogy tanítsalak…kitartásra!” – Anyám elemi erejében, anyám szeretetében, Krisztust látom. Buddha néma, alig látható mosolya mögött lévő teljességet. Az odaadást, azt a fajtát, amit talán csak egy anya tesz meg a kölykéért. Anyám lelke  egy néma Mester. Soha nem mondta el, hogy tanít engem. Soha nem mondta, hogy szeret. Viszont mindent megmutatott…magán keresztül. Nekem kellett észrevennem…

És tudom, hogy nektek is, az olvasónak is megvannak ezek a tanáraitok, mestereitek. Mind itt ebben a világban és mind a szellemi szférákból. Figyeljetek…és ne féljetek semmitől!

Hierarchia.

Amikor azt mondom, hogy mindent megmutatott magán, ezalatt azt értem, hogy megmutatta mit…ne csináljak! És…hogyan ne csináljam. Megmutatta a gödröket, a csapdákat. Megmutatta az emberként elkövethető hibák legtöbbjét.

Persze nem tudatosan, nem szánt szándékkal kínozta magát ezzel. Nem erről beszélek. Egészen más megközelítésből… Becsületes volt, jóhiszemű, jóindulatú, és egyszerű. Egyszerű és tiszta. Boldog akart lenni, valószínüleg, mint mindannyian, és hitt a szónak. Hitt a törvénynek és az írott betűknek. Elhitte azt a képet, amit a társadalom festett elé. És így…tévedett.

A lélek egy akkora darabot, egy akkora tudatrészt inkarnált át emberré, hogy az az öntudatlanságba merült. A homályban járt, hétköznapi, üres és “normális” társadalmi célokat kijelölve magának. Tradicionálisan hibás lépéseket halmozott egyikről a másikra. Így öregkori bánata, ami átitatja minden egyes napját, elkerülhetetlenné vált. Nem ő döntött, hanem a társadalom felette. Nem ő választott, hanem a megszokás, a tradíció.

Az ő története sajnos nem egyedi. Életem során megannyi szinte harsogóan megegyező vagy legalábbis hasonló életepizódokat fedeztem fel szűkebb, de tágabb környezetemben is. Hol csak több áttételes következtetéssel észrevehetően, hol pedig teljesen nyílvánosan a szemem előtt lejátszódó családi- és egyéni drámákban. Fertelmes sebeket hordozunk magunkban. És ezeket a sebeket, legtöbbször mi adjuk egymásnak…

A társadalmunk korántsem az a rendezett, jól működő, előre mutató emberi szerveződés, mint azt saját propagandáján keresztül le akarja festeni. A társadalmunk mindinkább zsákutcák tömkelege. Ezeket a zsákutcákat, vagy emberi tévedés halmazokat mi magunk, a társadalom elemei alakítottuk ki. A szinte teljes tudatlanságba és felelőtlenségbe degradált mindennapi életünk alakította ki ezeket, a külvilág felé magamutogató és illúzionista, ám belül ürességtől tátongó életviteleket és szokásokat. Mára már tradíciókat…sajnos.

Ez a szerkezet nélkülözi alapjaiból a legfontosabb elemet, az emberközpontúságot. A társadalmunk lélektelen. A szónak minden aspektusában, minden értelmezésében véve is.

A társadalmunk profit központú. Az alfája és omegája a profit, a nyereség, a pénz. És a belőle fakadó hatalom. Illetve a hatalom szinte teljes mértékű félreértelmezése. És ez a beteges szemlélet olyan rétegződést épített ki az emberek között, ami alaptalan és értelem ellenes. Mind fent a felső rétegeiben és úgy lent a szegénységben élők köreiben is. Ebben a profit központú, hatalom és érdek orientál szerkezetben az ember nem más, mint egy eszköz, egy kihasználható, teljesen kizsákmányolható biorobot. Semmi más. Legalábbis a hatalom így tekint rá.

Végső soron a megélhetése egy embernek, vagy nagyobb körben egy családnak azon múlik, hogy mennyire képes kiszolgáltatni magát a profit hatalmaknak. Mennyire képes lehajtott fejjel, behódolni egy olyan rendszernek, amiben kisebb nagyobb eltérésekkel, de egyértelműen biorobotként kell élnie. Behódolhat úgy is, hogy feladja minden emberi lelkiismeretét, harmóniára irányuló tulajdonságát és korruptá válik. Áruba bocsátja magát, hogy a hierarchikus létrán minél magasabbra kerüljön, vagy egyáltalán meg tudja magát tartani egy adott szinten. Így előbb utóbb egy embertelen emberré válik.

Ez a mai tömeg. Kár volna mellé beszélni, ez a tömeg. Ez a fajta életérzés és világnézet, ez a fajta hozzáállású emberek tömegei alkotják a társadalmakat szerte a világunkban. Kierőszakolt életvitellé vált a megfelelés és a végtelen verseny. Kiszolgáltatottá váltak a tömegek. És ez a tömeg szaporodik. Nem is akármilyen ütemben. Egy demográfiai robbanás, egy kiburjánzás van folyamatában évtizedek óta.  

Csak akkor érezzük magunkat beteljesültnek, ha gyermeket nemzünk. Mintha ez egy mérőfoka, egy kizárólagos minőségi meghatározója lenne egy embernek és életének. Mintha ez volna a döntő, ami emberré tesz minket.

Azok a szavak amiket most le fogok írni, valószínüleg a legtöbb helyen visszautasításra és ellenevetésre fognak találni. De talán még heves indulatokra is.

A lehető legrészletesebben fogom leírni azt a képet, amit látok abban társadalomban, ahol én magam is születtem és élek. A fajunk szaporodásáról, a születés okairól, és a helytelen családi hierarchiákról akarok írni.

Tehát…véleményem szerint 3 ember kell a születéshez. Az apa, az anya, és a gyermek. Más kérdés, hogy ebből az egyik, a gyermek egy más létszintről, egy másik szférából csatlakozik ehhez a hármashoz. Teljesen tudatában van a születendő lélek arról, hogy mi fog történni vele. A lélek a születés előtt az úgynevezett ”nagyidő” létsíkján tartózkodik. Onnét szemlélve pedig egyértelműen látható, hogy hol fog nyílni kapu a mi létsíkunkra, egy úgynevezett leszületési, megtestesülési folyamaton át. Azaz, a születendő gyermek látja, hogy hová fog érkezni. Látja, és valamelyest tudja hová fog érkezni. A tudatosság nem csak a jelenlegi létsíkunkon van jelen, hanem az összes többin. Miért mondom ezt ilyen biztosan?! Mert tudom…

Óvodás voltam még, amikor először jelent meg az álom. És egészen általános iskola alsós tagozatáig kisebb nagyobb időközökkel, de visszatérő álomként jelen volt az életemben. Időről időre megjelent, és kockáról kockára, egy az egyben ugyanaz az eseménysorozat játszódott le álmomban. Leírom…

Nem voltak színek. Minden fekete fehérben zajlott. De a fekete inkább sötét volt, a fehér pedig valami tisztább mint a fehér, inkább valami fényes. Az árnyalatok ezek között mozogtak egy alig mérhető skálán.

Egy nagyméretű alagútban, henger alakú csőben haladtam előre. Nem tudom, hogy volt-e testem. Látásom volt.

Illetve, haladtunk. Nem egyedül voltam. Magam előtt láttam pár alakot, ember formájú testek, humanoid alakok voltak. Félmeztelenül ha jól emlékszem, bár erre nem esküdnék meg. Többnyire fiatalok voltak. Nem láttam az arcukat ,mert előttem álltak és egy irányba haladtak velem, de a felépítésük és a mozgásuk erről árulkodott. Nemtelenek voltak.

Az volt az érzésem, hogy nagyon erős kötelek vannak közöttünk. Mindannyiunkkal rokonságot és barátságot éreztem. Én haladtam leghátul, és folyton arra bíztattam őket, hogy ne álljanak meg, gyerünk, siessenek, ide vagy oda lépjenek, és nagyon figyeljenek minden apróságra. Valami közös és fontos cél hajtott minket egy irányba, egy akarattal. Zárójelben jegyzem meg, hogy ezekkel az alakokkal, lényekkel, szellemekkel, pontosan nem tudom hogyan jellemezzem őket, legközelebb testen kívüli élményeim során, az asztráltérben vagy magasabb létsíkokon tett szellemutazásaim során találkoztam újra, akkor már közel 30 évesen.

Nehéz volna meghatároznom az alagút, vagy a cső anyagát. Se nem volt szilárd, és se nem volt puha. Képlékeny volt inkább. A felülete sima volt és fényes. De nem saját fénye volt, inkább tükrözött valamit. Mintha inkább nedves lett volna.

Töretlenül haladtunk előre. Észrevettem, hogy a közelben előttem, az alagút véget ér egy hatalmas zárszerkezetben. Egy kör-körösen nyílódó és záródó, a fényképzőgép blendixjéhez hasonló működési elven mozgó kaput vagy ajtót láttam magam előtt. Az alagút is egyre szűkült. Én csak arra figyeltem, hogy a többiek, akik velem tartottak mind átérjenek, mind átférjenek az ezen az éppen záródó nyíláson. Ahogy előre figyeltem biztos voltam benne, hogy nekem pillanatokon fog csak múlni, hogy átérek-e  vagy sem. Egyre jobban siettem előre, egyre  jobban nyomultam, hogy átférjek én magam is. Valamelyest enyhitette a kezdődő szorongásomat az, hogy láttam minden társamat átérni ezen a nyíláson, de ez hamar elillant, amikor rádöbbentem, hogy  nekem ez nem fog ilyen simán menni. Pontosan akkor értem a kijárathoz, amikor maga az alagút és a nyílás is teljesen összeszűkült. Beszorultam. Moccanni sem tudtam. És a szoritás körülöttem nem szűnt meg, egyre erősödött. Minden részemen hatalmas nyomást és szorítást éreztem. Magában a tudatomban is, ha egyáltalán nevezhetem annak ezt az állapotot, totális erejű megsemmisülés volt. Biztos voltam benne, hogy a következő pillanatban összeroppanok.

És ahogy ez a szorítás már a gondolatom és az érzéseim is végérvényesen összezúzta volna, amikor a nyomás a végsőkig erősödött bennem, egy mindent elsöprő kitárulkozás öntött el. Beleáramlottam egy szögesen ellentétes érzésbe, egy végtelenül szabad és lebegő létezésbe. Egyik végletből a másikba zuhantam. Mind fizikailag és mentálisan egyaránt a megszabadulás és felszabadulás érzése öntött el. Egy átláthatatlan és végtelen térbe léptem át, ahol nem érzékeltem irányokat. Nem volt fent és lent, nem volt előtt mögött, egyszerűen nem éreztem távolságokat. Színek sem voltak. Mindennek az alpját és hátterét egy koszos színű üresség adta. De pontosabb lenne az a kifejezés, hogy ez a hatás, ez a színnek nem nevezhető szín egyszerre volt minden, az összes általunk ismert színnek az ellentétje.

Hatalmas tért éreztem magam körül.

Három alakot láttam mozogni ebben a dimenziók nélküli térben. Mindannyian hófehér ruhában voltak. És mindannyian nők voltak. A bal oldali alak valami magas szerkezettel, talán géppel foglalkozott. Közben engem figyelt. A jobb oldalon álló alak egy  pólyát tett le óvatosan egy asztalra. Akkor azt éreztem, hogy abban a pólyában én vagyok.

A harmadik alak, a központi, mint ahogy azt később ifjú koromban megfejtettem, anyám volt. Magas karcsú teste volt, és hosszú fekete haja, ami lágyan követte teste  mozdulatait a hullámzásával. Egy fehér lepedőt tartott a kezében, amit azonnal fellendített és beterítette vele az egész teret. Ez a fehér lepedő, ez az anyag elterül a téren, minden szegletén, és egyben az érzéseimen is. Ezzel a mozdulattal egyetemben mindenre végtelen béke és szeretet telepedett. Bennem is. Ez volt a megtestesülésem szimbóluma. Kibontotta előttem ezt a világot, szétterítette előttem az emberi élet színpadát.

Így születtem. 

Hosszú évek, majdnem két évtized, telt el felettem míg végül be mertem vallani magamnak, hogy emlékszem a születésemnek erre a stációjára. Persze nem tudatosan, hanem a tudatalattimba, mélyen beleágyazódva, álmon keresztül. Innét villant vissza újra és újra ez az élmény. Az élmény ereje tette ezt ennyire elérhetővé sokáig a tudatalattimnak. Lépésről lépésre, a külvilágból beáramló hatásokra, szellemem és belső intuícióim teljesedésével harmóniában jutottam egyre közelebb ahhoz a megállapításhoz, hogy egy nap be merjem vallani magamnak, hogy ez a visszatérő álom, a születésem emléke.

Szintén hosszú időbe tellett megértenem azt, hogy felettes énem, tudatom jóval nagyobb kiterjedésű énje akar így üzenni felém létezéséről. Egy önmagam felé küldött kitörölhetetlen üzenet volt ez, mellyel egyértelmű szándékom volt magammal. Felhívni saját figyelmemet arra, hogy az életnek olyan rétegei vannak, melyek megtalálása és megértése, csak és csakis önmagamon keresztül lehetséges. Nem fogom egy könyvtárban megtalálni a titkos leírást, az útikalauzt, a használati útmutatót ahhoz a kifejezéshez, ami mára már sajnos szintén közhellyé degradálódott…fedezd fel és ismerd meg önmagadat. Erről nem írtak könyvet, és nem is fognak. Mert ez leírhatatlan. Ez nem egy verbális szöveg, nem egy begyakorolható önképzési gyakorlat. Ez egy belső utazás. Egy állandó belső kontaktus, egy belső kommunikáció sugalmakon, intuíciókon, álmokon, testenkívüli élményeken, telepatikus érzékeléseken keresztül. Egyénre szabottan. Ez nem más, mint az ember és az értelem kapcsolata. Az ember és az érzelmek kapcsolata.

És, visszakanyarodva az eredeti témához, ami a születésben résztvevő személyek számát tekinti...apa, anya, gyermek…most már látható, hogy miért említem ugyanazon a szinten a gyermeket is.

Ha pedig ezt a lélek szintjéről nézem, akkor meg majdnem, magasabb létezési szintre is kellene emelnem a gyermeket.

Minden újszülött egy Mester. Egy öntudatlan Mester. Egy vak, süket, néma, béna Mester. Még nincs itt teljesen. Épp csak átcsöppent ebbe a világba. A puszta jelenléte, a puszta létezése teljeskörű figyelmet kíván a szüleitől. Olyan feladatokat hoz magával a szüleinek, amikre ők még a legszélesebb körű felkészítés mellett is, de lehet hogy beavatatlanok lesznek. Érheti őket olyan élethelyzet, amiben nincsen gyakorlatuk, és ott azonnal kell improvizálniuk, a legjobbat kihozni magukból. Talán nem is kevés ilyen helyzet van.

Teljes türelem, teljes odaadás, teljes önfeláldozás, teljes figyelem összpontosítás, teljes  törődés kell egy gyermekhez. Egy anyának, vagy annak a személynek, aki az újszülött gondozását végzi, szinte  teljesen fel kell adnia az addigi életvitelét arra az időre, míg a gyermeke telejesen vagy részlegesen magatehetetlen. Fókuszált öntudat kell ehhez. Egy állandó jelenlét! Mind fizikailag, és mind spirituálisan. És a kapcsolat akkor a teljes, ha emellett az önfelejtésbe  időlegesen belemerült újszülöttel, az anya a lelkével van együtt. A lelkével van jelen melette. Ezt úgy hívják, hogy lélekjelenlét. És nem csak egy rövid percig tartó lélekjelenlét. Hanem egy hosszú, tudatos és erőteljes lélekjelenlét. Mert egy újszülöttel, egy újszülöttnek álcázott Mesterrel csak a lélek nyelvén lehet kommunikálni. Beleérzésekkel, megérzésekkel. Telepátiával. Azonosulnia kell az anyának a gyermekével.  Eggyé kell válnia vele, hogy megértse. Ezt a titkot csak ők ismerik. Egy anya és a gyermeke. Ezt a nyelvet, csak ők beszélik.

A szellem nem foglalja el helyét a testel egyidejüleg ebben a világban. Az újszülöttek koponyája még nyitott, így a tobozmirigy környékén tartózkodó szellem szabad ki- és bejárással rendelkezik pár napig. Addig míg a kutacs a koponyán nyitva van, illetve nagyon képlékeny. Ezért alszanak olyan sokat az újszülöttek és a kisbabák, mert egyszerűen… még  nincsenek ott. A szellem ki-be  jár a testükből és készíti magának elő, immár a földi világot. Ezért nincs beszéd, nincs kommunikáció, illetve  alig… legalább is az a fajta, amit mi annak tekintünk. A szellem teljesen másképp beszél. Mi ezt telepátiának hívjuk.

Ugyan ki és mi tudná ekkora és ilyen erejű feladatokat magával hozni, ki vagy mi más tudna egy ilyen emberi megnyilvánulás felé terelni egy másik embert…mint egy Mester!? Ki tudná ezt kihozni egy emberből, aki addig talán csak egy teljesen átlagos, monoton, közhelyektől túlzsúfolt életet élt. Ki tudná ezeket a legmélyeb és egyben legmagasztosabb emberi megnyílvánulásokat ilyen szelídséggel és önmagától értetődően a felszínre csalogatni másból? Csak egy Mester! Mégha öntudatlan is.

És másrészről, ki tudna ezeknek a feladatoknak, ezeknek az emberi erőfeszítéseknek, fizikai és értelmi, érzelmi, spirituális kihívásoknak eleget tenni, ki tudna ekkor áldozatokat kivirágoztatni magából, ki tudna ezzel a kihívással szembe nézni…mint egy Mester! És itt van a legfontosabb kapcsolódási pont lélek és lélek között a mi világunkban, amit most élünk. Ez az egyik legtisztább beavatás, ez az egyik legmélyebbről feltörő isteni megnyílvánulás az emberben, amikor az egyik lélek előhívja a másikból a Mestert! Minden anya, az aki magától értetődően eleget tesz a fent felsoroltaknak, mind Mesterré válhat. És jó esetben…azzá is válik. Anyának lenni nem csak feladat, hanem ajándék. Egy evolúciós ajándék. Erre éretté kell válni több létsíkon is együttvéve. Nőnek születni ebből a megközelítésből, nőnek lenni és majd anyává válni nagyobb feladat, mint férfinak lenni. Erre mi, férfiak még nem vagyunk érettek karmikus szemszögből. Egyszerűen, még nem tartunk ott…

Persze, ez nem jelenti azt, hogy ez a Mesterré avatás kivétel nélkül megtörténik. És ha meg is történik, nem biztos, hogy örökké tart. Nem garantált, hogy az anya képes megtartani magát ebben az állpotban egy életen át. Előfordulhat, hogy visszahullik a “normálisba”.

Nem minden nőnek karmája az, hogy anyává váljék. Ennek ellenére ez mégis megtörténhet velük úgy, hogy lelkiekben még nem felkészültek erre. Egyszerűen karmikus ciklusuk nem tart abban a stádiumban, hogy erre érettek legyenek. Az emberi életre szűkített tudatvilág azonban azt üvölti számára, hogy szülnöd kell, szülnöd kell! A biológia ösztön nem ismer semmilyen kompromisszumot és semmilyen megalkuvást. És a társadalmi tradíció emellé az ösztönszerű kényszerítés mellé társulva eltakarja a józan ész érveit.

És így ez az ajándék sorscsapássá válhat az életünkben. A szülökében. De már nem csak az ő életükben, hanem a gyermekükében is. Mivel az anya nem válik Mesterré. Így lényegesen alacsonyabb értelmi létszintről kiindulva neveli gyermekét. Aki így szintén elveszti esélyét arra, hogy megőrizze magával hozott tisztaságát és potenciális intelligenciáját. Mégtovább menve pedig, egy ilyen helyzet azt is feltételezi, hogy a férfi, aki ebben a kapcsolatban élt, szintén nem volt érett az apaságra. Mert nem vette észre tudatosan, hogy sem ő maga, sem pedig  gyermekének az anyja nem kész még erre a sorsfeladatra. Egyszerűen, nem értette ő maga sem, hogy mi az, amit felvállal.

Ezért veszélyes vakon követni tradíciókat, amit a társadalmunk diktál nekünk. Ezért veszélyes puszta ösztönből áradó kényszerből olyan lépésre elszánnunk magunkat, ami mindinkább isteni megnyílvánulásokat kér tőlünk, emberektől.

Ezekben a családokban alakul ki az a fajta hierarchia, ami teljesen megnyomoríthatja egy ember belső világát gyermekkorában.

Egyetlen gyermek sem alattavalója szüleinek. Csak azért, mert teljesen kiszolgáltatott a világnak, az nem jelenti azt, hogy kevesebb lenne. Mindössze csak kevesebbet tud meg. Időre van szüksége.

A társadalmunkat felnőttek alkották. Felnőttek teremtik újra és újra minden nap. Legalabbis ezt a kifejezést használják magukra. Felnőtt.

Hát, testben fizikailag biztos így van. Spirituálisan kétlem. Nem kívánok végigmenni azon dolgok felemlítésén, amit mindennap láthatunk vagy érezhetünk a bőrünkön a demokráciának hívott rabszolga rendszerünkben. Még csak felsorolás jelleggel sem. Ezzel mindenki tisztában van vagy hallgatólagosan beleegyezve, vagy pedig egy életen átt belül forrongva és végül kiégve beletörődve.

Ezt az állandó hazugságtól és erőszaktól túlcsorduló társadalmat mi építettük. Felnőttek. Apák, anyák, szülők, nevelők. Mi. Tehát valami meglehetősen el van szúrva a nevelésünkben. Valami elég erősen és egyértelműen félre csúszott és kisiklott alattunk. Valami…elveszett útközben. És azt is tudom, hogy mi az. A néma Mester, ahogy megszülettünk. Az értelem tűnt el belőlünk. Olyan társadalmi rendszert alakítottunk ki pénz és hierarchikus alapokon, ami maximum a mikro közösségünk, a családunk  érdekeit teszi előtérbe és egyetlenné. Ha kell, mások kárára is. Semmit sem kímélve. És senkit. Sem mások gyermekeit, sem mások szüleit. Sem mások testvéreit. Csak nekünk legyen jó és biztonságos. Csak nekünk legyen több és mégtöbb.

A mérgezés mindenképpen gyermekkorban történik.

Pár éves koráig a gyermek sokkal többet kommunikál az auráján keresztül, mint verbálisan. A szavak mögötti tartalmat többnyire nem is érti. És ha az magyarázatra szorul, mire a szülő bármilyen okfejtéssel is állna elő, addigra már telepatikusan rég elérkezett hozzá az információ a szülője auráján keresztül. A szülő koncentrálása közben az adott téma megjelenik az aurájában, a kisugárzásában, és azt a gyermek konvertálja magának. Benyomásra tesz szert. A lélek pedig az adott életkarmájától függően elraktároz minden információt hol a tudatalattiba, hol pedig a tudatos tudatba. E kettő megfoghatatlan keveréke kezdi el alakítani a gyermek személyiségét.

És ez a fajta áramlás állandóan ott van. Nem lehet kikapcsolni. A gyermek nem tud róla, mert számára ez a természetes. Születése óta így kommunikál és így kommunikálnak vele. A szülő pedig azért nem tud róla, mert ő már nem így kommunikál. Másképp, inkább verbálisan. És azt is felületesen, a szavak tiszta jelentésének ismerete és teljes értelmi és érzelmi tartalma nélkül.

Ezért nevetséges próbálkozás például a szülők részéről, az a kísérlet, hogy – ne a gyerek előtt veszekedjünk – indulat és harag hullámait eltitkolják. Előbb ott van az,mint magára a konfliktusra sor kerülne. Már rég ott hordják a kisugárzásukban napokkal, de talán hetekkel is előtte. Vagy ami mégrosszabb…állandóan.

Ha ez a sokk még nem töri át teljsen a gyermek védelmi vonalát, akkor azt majd megteszi az iskola. A magunkkal hozott szabadság mészárszéke. A magunkkal hozott tehetség temetője. Az első uniformizáló kiképzőtábor. Ahol adófizetőket, polgárokat, munkásokat, biorobotokat, eszközöket gyártanak belőlünk. Ez alól csak akkor van kivétel, ha a gyermek magával hozott tehetsége, esetleg egybevág azzal a rettentően keskeny kínálattal, amit az iskola biztosít. Akkor ott lehet, hogy sikerül a felemelkedés. Vagy, ha az a magunkal hozott tehetség és törekvés olyen erejű, ami minden gátat áttörve géniusszá emel. Máskülönben vagy behódolunk a tradicionális, hierarchikus társadalomnak, ahol szép lassan beszürkülünk. Vagy minden lelkiismeretünket mélyen elásva teljesen korruptá és megvásárolhatóvá válunk. Esetekben mindenre elszánt önző emberré, csalóvá, hazug érdekek erőszakolójává. Végső soron, még válhatunk bűnözővé, úgy megpróbálni kitörni a karámból…amire a válasz előbb utóbb a börtön lesz. Vagy egy golyó.

Annál veszélyesebb ember nincs, aki tudja, hogy mit akar csinálni ebben a világban. Számtalanszor láttam embereket úgy nyilatkozni, rezzenéstelen arccal, hogy én ezt és ezt fogom tenni, hogy “jó életem” legyen. Persze, mindegyik az anyagiakról beszélt. Mindegyik a pénzről kántált. És amikor beszéltek, a merev álarcuk mögött láttam, hogy nem fognak habozni, megalkudni ha kell, vagy másokat megtaposni akár a legkisebb pozíciós előrejutásért ebben a rendszerben. Láttam, hogy ha kell a lelkük utolsó tiszta területét is besározzák, csak felülről tudjanak nézni és beszélni másokhoz viszonyítva. Ezeknél az embereknél nincs veszélyesebb ebben a világban.

Akinek még megvan a lelki ismerete, aki még ember, akiben még van valami az értelemből és a szívből…az hezitál, tanácstalan, és maga alatt is van,  mert egyszerűen a lelke tiltakozik az ellen, amire rá van vagy rá lesz kényszerítve. Szolgává válni…

Ezt a társadalmat mi építettük. És itt neveljük azzá a gyermekeinket, amik mi magunk is vagyunk. Mert mást egyszerűen képtelenek vagyunk adni nekik. Mert az már… elveszett. Olyan mélyen ül bennünk, hogy képtelenek vagyunk a felszínre hozni. Vagy ha fel is merül valahogy, az annyira idegen képet mutat a minket körülfogó társadalomhoz képest, hogy visszarejtjük magunkba. Alig osztjuk meg egymással. Csak a panaszkodás szintjéig megyünk el, de összefogásra és közös lépésre még nem szántuk el magunkat.

Ha a család szerkezete mostani képében jólműködő és termékeny lenne, akkor nem ilyen képet mutatna a világunk. Ha az áramlás pozitív jellegű lenne, akkor a társadalmunk építő elemei, azaz mi magunk, minőségi társadalmat tudnánk építeni magunknak. Az emberekből nem tűnne el fiatal korukban az életigenlés lelki megnyílvánulása. Az oly erősen kitartana, hogy az iskolák, a média, a munkahelyek demoralizáló és átnevelő hatása és törekvése meddő maradna.

De nem így neveljük a gyermekeinket. A gyermekek alattvalóvá válnak. Függenek a szüleiktől. Mert a szülők is függenek mindentől, ami körbe veszi őket. A munkától, a pénztől, a rangtól, a főnökétől, a kocsijától, a szeretőjétől, a külalalkjától, hogy mekkora a melle, hogy mekkora  a bicepsze, hogy a szomszédnak mennyire  jól megy, a nyugtatóktól, az altatóktól, a fájdalom csillapítoktól, a kokaintól, stb. Sokáig lehetne folytatni függéseink lajstromát.

És ha ezektől függünk, akkor az azt is jelenti, hogy időt szánunk rá. Mert időt kell szánni rá. Különben nem megy, elveszítjük, lemaradunk, kiesünk.

Ezek mellett, hogy is maradhatna esély arra, hogy egy Mesterrel foglalkozzunk. Úgy, ahogy anno esetleg megtettük. Amikor talán az anya és az apa is még Mester volt. Hol van az már…!?

Pontosan átfordul a kép. Amolyan gond lesz a gyermek. Gond. Dolog, amivel foglalkozni kell. Már megint…kell! Muszály. Mert még mindig képtelen magától élni. Kell a segítség neki.

És megjelennek az indulatok. Persze nem nyílvánosan. Csak akkor, amikor más nem látja. Amikor nem bukhatunk le a nagyvilág  kritikus szeme előtt. Megjelenik a negatív hozzáállás. Elfogy valami. Leginkább a türelem. Már nincs idő a telepátiára, nincs idő az összefonódásra. - Ő csak egy gyerek. Én vagyok a felnőtt. Én jobban tudom. Vagy úgy ahogy én akarom, vagy sehogy másképp. - Igen, eljön sok helyen ez a szakasz is. És ez egyenesen vezet a családon belüli erőszak szülő-gyermek vonatkozásához. Az első pofonhoz. Az első testi büntetéshez. És annak megannyi formájához és szintjéhez. Az akár valóban enyhe popsira való rácsapástól egészen a vadállati örjöngésen és szadizmuson át.

Amikor a szülő megüti a gyermekét, önmagát üti meg. Karmikusan elhelyez egy rovást saját magán. Az az ütés magán fog csattani egyszer. Csak nem fizikálisan, hanem addigra már transzformálódva élet-eseménybe, egy drámai pillanatba. Egy új keresztbe.

Istent nem lehet megütni.

A szálon, amin függünk ebben a világban egy pislákoló szellemmel, mi vagyunk itt, és a másik végén, ennek a mindent érző idegszálnak a másik végén maga Isten tartózkodik. Tudnod kell, hogy a két szemed közül csak az egyik a tiéd…a másik Istené.

Én nagyon sok helyen látom a gyermeki individum taposását. Könnyen felfedeztem azokat a visszatükröződéseket másokban, amik bennem is ott égtek. Hamar észrevettem azokat a reakciókat egy emberben, amiből egyből tudtam, hogy nagyjából mikor és mi történt vele, ami talán végleg kicsorbította a lelki világát. A fájdalmaink többnyire saját családunkból származnak. Az élet egy szinte elenyészően halvány sávján kívül, az életutak fájdalmai és az abból fakadó mérgezések mind gyermekkorunkból származnak. Ezeket göngyöljük, toljuk, torlaszoljuk magunk előtt, mint egy sziszifuszi munkát és próbálunk megszabadulni tőle úgy, hogy átruházzuk másra. Ami…lehetetlen. Ezekbe a fájdalmakba örökre bele lett karcolva a nevünk.

Ezt csak és csak is mi magunk vagyunk képesek meggyógyítani. Fordulhatunk ezer orvoshoz, ezer lélekgyógyászhoz, ha mi magunk nem vagyunk képesek lenyúlni lelkünk legfájdalmasabb rétegeibe és onnét felhozni a fényre, akár örökre  megnyomorodott érzelmi világgal kell, hogy leéljük életünket.

Kérem az olvasót, hogy mélyen nézzen és próbáljon megérteni valamit…

Mi ezen a Földön, ebben a világban egymás testvérei vagyunk. Egymás társai. Elválaszthatatlan kísérői egymásnak. Gyermekek vagyunk. Majd felnövünk és szülők leszünk. Aztán nagyszülők, dédszülők. Aztán egyszer, egy innét nézve sötét szobán átsétálva, újra gyermekek. És szülők és nagyszülők.

Itt ezekben a szerepekben nincs alá- és fölé rendeltség. Nincs úr és szolga. Nincs okos és ostoba. Egymásért is jövünk erre a világra, egymás által. De magunkért is. Nem az egóról beszélek, hanem az egyén szentségéről. Az énről. Az eltörölhetetlenről. Az elmoshatatlanról. Az örökről. Apa-anya-gyermek, ez mind egy. Ebben nincs elől és hátul. Nem lehet. Mert ha van, az erőszak. Még ha burkolt és rejtett is, de az. Ami az első lehetséges rést megtalálva felszínre fog törni. És a tükör eltörik…a maszk lehull.

A szülő ha nem marad Mester, akkor csak egy ösztönszerű, alap, és mindenféle különösebb erőfeszítés nélküli, szaporodási evolúciót old meg.  De semmi mást. Csak a testnek nyit utat, de a szellemnek nem. Ez nem több mint fajfenntartás, szaporodás.

Egy korábbi írásomban tárgyaltam, hogy a test születése nem egyenlő a valódi születéssel. Ezzel a szellem csak lehetőséget teremt magának, hogy az a beavatás szerű katartikus pillanat, a szellem igazai áttörése valóban megtörténjek ebben a világban. Ez harmónikus körülmények között a családban kell, hogy megtörténjen. A szülőknek kellene megszülnie gyermekének a szellemét is, ha ezt egyáltalán szavakba lehet valahogy önteni. És ehhez úgy élnie, egy olyan világot teremtenie, hogy a gyermek fejlődése, szellemi gazdagodása folyamatos és stabil legyen. Azaz a beavató Mester is ő maga legyen egy áldott napon.

De ez nem így történik. Az esetek tulnyomó többségében a szülőknek alig van közük gyermekeik igazi fejlődéséhez, és szellemi éréséhez. A test világra hozatalával egy idő után úgy érzik, megtették dolgukat. Beteljesítették emberi küldetésüket. Sikeresek és teljessé váltak ez álltal. A bennük lévő áramlás, a Forrás felé való fordulás lelassul ás megáll. Megszűnik a kapcsolat. Nem tesznek többet magukért. És így hogy is tudnának másokért, akár a saját gyermekükért is.

Amiről ők azt hiszik, hogy nevelés az inkább beáldozás a társadalom felé. Amiről azt hiszik hogy helyes út, az csak saját életüknek a kopirozása. Amiről azt hiszik, hogy feladat és eredmény, az csak saját kielégületlenségüknek kivetítése a gyermekükre.

A folytatást rábízzák a közintézményekre, bölcsőde, óvoda, iskola, munkahely. Nincs már idejük nekik sem. Visszaáll minden az eredeti kerékvágásba és a mókuskerék megy tovább.

A szellemi beavatás így karmikus erőktől vezérelve lekerült a szülőkről. Még keleten, a hagyományos buddhizmus keretein belül létezik a tudatos felkészítés a beavatásra, az igazi szellemi születésre, az eljövetelre.

Ezt a szerepet a mi társadalmi struktúránkban átvette annak a  súlya. A súly, a teher, a kiszolgáltatottság. A kitaszítottság. Ez a fajta életvitel vette át a beavató Mester szerepét. Így az ifjú, ébredésre váró szellem csak asszisztál önnön beavatásánál. Passzívan érkezik el a katartikus pillanathoz, ha az egyáltalán  a felettes én által elérkezettnek nyílváníttatik az adott életben. Ehhez a katartikus pillanathoz az út csalódásokon, drámákon, szenvedésen és az elveszettség érzésén keresztül jut el a beavatott a Vaskorban.

A szellem is vérben és kínok között születik meg ebben a világban, átvitt értelemben. A beavatott csak passzívan van jelen, nem működik közre, pusztán kiszolgáltatottja az elemeknek. Szenvtelenül zuhannak rá a szférák erői, és az irány, amit a beavatás katartikus erejéből fog venni, csak a pillanatnyi lélekjelenléten fog múlni. Ez lehet a teljes idegösszeomlástól a mély depresszióig vezetően bármi, rossz esetben. Jó esetben viszont a Mesterré, az örök Mesterré való kiteljesedés útjára lép a szellem, a fénye felviláglik belül, és a világra borul. A szellem és a lélek összefonódik, a felettes én felemeli, és megnyílvánulásai az élet igazságait rejtik el minden szavába, érintésébe, ölelésébe, egész lényébe. Akkor a szellem megszületett! Ez a mai beavatás. Az Élet szó szerint rászorítja, kipaszírozza az egyénből a döbbenetes megértést, a felemelkedést.

Tisztában vagyok vele, hogy kemény szavakat írtam le. De nem ujjal mutogatok vagy vádolok ezzel. Tükröt tartok. Még magamnak is. A kor szelleme  kell, hogy táplálkozzék valahonnét. És ez a gyökérszál a gyermekkorba nyúlik vissza. Onnét szívja az életképeket, a látomásokat, az életről alkotott képet…a világnézetet.

És így alakulhat ki az a világ, ahol felnőtté válva hazudunk életünk legkritikusabb és legfontosabb pillanataiban. Amikor egy magától értetődő őszinteséggel kellene viseltetnünk a másik felé.

Így válunk hazuggá, érdek orientáltá, megalkuvóvá. Így vagyunk képesek ítélkezni másokon, megalázni másokat, becsapni másokat. Így válunk önzővé, hiúvá, sértetté, jellemtelenné, és önkényessé.

És így vált ez a világ a világháborúk korává. Fegyverek, bombák, atomvillanások planétájává az Univerzumban. Így váltunk gyilkosokká. A Természeté, az állatvilágá, és végső soron Önmagunké.

Ezek a gyermekek lettek azok a felnőttek, akik olyan pénzrendszert és hierarchiát építettek ki, ahol épp csak leplezett, de egyértelmű szándékkal a cél egy, a profit, a kisemmizés, a szolgaságba döntés. Kirabolni a másikat. Aki másnak a fia-lánya, apa-anyja, nagyszülője, dédszülője, tesvére. És mindez egy tolvonással, vagy egy ravasz meghúzásával, hogy így biztosítsuk magunk és a családunk megélhetését. Elárulok egy titkot erről…ezt úgy hívják máshol, Pokol!

Talán nem kellene csodálkoznia a tisztelt nagyérdeműnek, ha a társadalom egy része a drogokba fordul. Vagy legálisan kedélyjavítókon, vagy illegálisnak hívott szereken keresztül. Miért csodálkozni ezen, miért értetlenül állni ez előtt?! A fiataloknak nincs életélménye. Nincs életérzésük. Nincs lelki örömük. Nincs eufória abban az életben, amit a társadalom kínál. Mi lenne az öröm abban, hogy rabszolga legyél egy fent felvázolt társadalomban? Egyértelmű, hogy kiutat keresnek, Életélményt és Életérzést akarnak generálni maguknak a drogokkal. Vagy az alkohollal. Mivel az is drog, ha esetleg még nem tűnt volna fel.

Másvégről pedig nem meglepő az sem a számomra, hogy a vallásokba menekülnek a tömegek. A hitbe, a reménybe, az ígéretbe. Még ha vak is.

Olyan vallásokba, ami éppen megszilárdult az adott földrajzi területükön. Ami éppen, úgymond ott van kéznél.  Ahol azt hallották a “papoktól”, hogy van egy “öreg” fent, aki ha jó vagy akkor szeret, ha rossz vagy akkor megbüntet, de ha letérdelsz akkor megbocsájt. Ennyire egyszerű, csak térdelj le és megbocsájt. És ide lehet menekülni a világ elől. Ezt mondják a vallások képviselői. Ugyan azok, akik majd a politikusokkal karöltve, ha kell majd azt is mondják, hogy Isten és az Igazság nevében… a folytatást mindenki tudja.

Ezek a kiutak. Vagy behódolsz. Behódolsz a munkaterrornak. De ami még jellemzőbb kezd lenni, vagy már az is, hogy menekülsz és egyben be is hódolsz. Már lassan nincs hová lépni.

Mindezek mellett…tisztelet a kivételeknek! Akik nem ismertek magukra a fenti sorokban…ők a kivételek. Ők azok, akik Mesterekké váltak a családjukban, és azt meg is tartották. Ők azok, akik valódi fénnyel ragyognak köztünk. Ők azok az Anyák, Apák, Gyermekek, akik őrzik a lángot…

A fajunkat tenyésztik. A láthatatlan “elit”, akiket mi egyszerű emberek soha nem láthatunk, soha  nem találkozunk velük. Mert kell a profit, kell még és még a hatalom. Kellenek az új adószámok, személyi számok, hitelszámok alanyai. Legyen belőlük minél több! Minél sűrübb az erdő, annál több nyersanyagot lehet majd kitermelni…és annal kevesebb is a fény az erdőben.

Kellenek a gazdasági célpontok, a fogyasztók, a logolók, a bejelentkezők, a résztvevők. Kellenek a bábok, az eszközök, a biorobotok. Kellünk! De semmi több… A mai társadalom krémjét, a felső tízezret a csőcselék alkotja. Az Istentelen és Embertelen lény, aki már nem ember, csak annak az árnyéka, annak a maszkja, olcsó hulladéka, degenerált csökevénye. Mindenféle lelkiismeret nélkül hazudnak, rabolnak, és öletnek. Azaz már nem emberek. Elfeljtették önmagukat, és az Élet értékeit. Teljes tévedésben élnek. És ehhez annyira ragaszkodnak, hogy semmit nem engednek belőle. Semmi áron. Ez, az ő hierarchiájuk. Ők teszik tönkre a családokat, ők terelik abba az irányba az egyéneket, azaz minket, ahol elérjük mi is azt a pontot, ahol egymás ellen fordulunk.

A témával kapcsolatban szeretnék érinteni még egy fontos dolgot, talán nem mindenkinek egyértelműen érthető az, hogy mit is hívok én beavatásnak. Illetve mit is hívtak az ősi világokban beavatásnak. Azokban a kultúrákban, amit a mai propaganda és a fiktív alapokon álló tudomány nagyon hibásan, primitív időknek fest le.

A beavatás a szellemi szférákkal való megismerkedést, a magasabb létsíkok összefüggéseinek megértését és megértetését célozta meg.  A láthatatlan világon tett első tapintást, az első mentális találkozást. A belső tenger felfedezését, a belül nyugvó halhatatlan szellemel való szembenézést és egybemosodást. A tudat kitágítását és olyan irányú működését, mely a beavatás pillanatától már önnfentartó módon, egy sokkal szélesebb világban élve teljesíti karmáját, járja saját ösvényét.

A beavatás a szellem születése.  A testudatból való felelmelkedés a szellem szintjére. Az ösztön világának elsüllyedése, és a tudat kiteljesedése az értelem és érzelmi létsíkok mezejére.

A beavatás az első lépés a halhatatlanság felé. A beavatás az első ajtó az örökkévalóság csarnoka felé.A beavatás az Igazi emberré válás. Az élő emberré válás!

Leírom itt azt, hogy ez a beavatás miképp történt az ősi Egyiptomban. Abban a kultúrában, ami már csak egy utolsó állomása volt egy lebomló emberi értékrendnek …majdhogynem csak emléke az Aranykornak. És mi, mai emberek fennmaradt emlékműveit még mindig csodálattal szemléljük.

A beavatás szervezett keretek között folyt guruk,  Mesterek felügyelete és irányítása alatt. Ennek már csak hírmondója is alig maradt a mai világban.

A beavatottat hosszan készítették fel, egyénileg, személyre szabottan tanították és terelték a helyes irányba. Úgymond külön figyelmet szentelnek neki…foglalkoztak a lelkével. Ez a felkészítés az akkori világ minden területére  kiterjedő ismeretekkel ruházta fel a beavatandót. Ha kellett hosszú évekig akár egy egész évtizeden át készültek, tanultak. Egyetlen szent nap beteljesítése végett. Ez amúgy nem csak az egyiptomi kultúrára volt jellemző, annál még régebbi társadalmak is kimondottan hosszú időt szántak az egyén fejlesztésére.

Ez a mai világban,már sehol sincs. Talán Tibet volt ennek a fajta ősi módszernek az utolsó bástyája.

Konkrétan a beavatás napján az ifjút a piramisok erre kiépített részeibe vezették. Ott elkülönítve mindenkitől egy kisebb helységbe vitték, ahol egy 45 fokban döntött kő vagy faágyra rögzítették. Tehát félig állt, félig feküdt. Már  megvoltak a kellő tapasztalataik az akkori embernek arról, hogy ebben a pózban képes a tudat a legkönnyebben az asztrál testbe vándorolni és testenkívüli élménybe sodródni. Miután rögzítették a beavatandót, magára hagyták és elzárták a külvilágtól. A piramis belsejében hagyták a teljes sötétben, süketségében, étel és innivaló nélkül…egyedül. Maximum három napra.

Ezzel kikapcsolták nála a látást, a hangokat, a mozgást, az érintést, a táplálék bevitelt…minden alapvető kommunikációs csatornát a külvilággal. Magára utalták. Maga felé fordították. Elvették tőle minden külső zavaró tényezőt, ami elterelhette volna figyelmét…magáról. Ezzel elkerülhetetlenül szembe állították önnön belső világával. És ezzel a minden addig természetesnek véltől való elszakítottsággal …a halál állapotát szimulálták a tudatának.

A beavatott először elvesztette  időérzékét a sötétben és a süket némaságban. Ha valami maradt az csak saját hangja volt. Majd lassan elkezdte elveszíteni mérlegelő képességét és józan ítéleteit a történések felett. Végül teljesen elszakadt minden múltjától és ésszerű magyarázatától a jelen helyzetének. Egyetlen útja maradt, a felettes énnel való talákozás. A befelé tett lépés. A teljes ismeretlennel való szembesülés. Megértette, hogy az egyetlen számára megmaradt járható út, saját félelmein keresztül vezet. Azok áttörésén, azokon túllépve  és elhagyva őket, tovább haladni befelé. És ott, szembe nézni minden ember legmélyebben gyökerező és legerősebb félelmével…a halálfélelemmel. Ha ott megtörtént az áttörés, a szellem megszületett. Ha ott győzött a lélek, akkor megtörtént a bebocsájtatás. És ez, akkoriban a gondos felkészítésnek köszönhetően, megtörtént.

A felettes énnel való találkozás nem más, mint Istennel való találkozás. De ez nem egyenlő egy alakkal, egy személlyel, egy lénnyel való találkozással. Ez egészen más.

Istennel való találkozás a léleknek önmagára való rádöbbenése. Az addigi életének minden egyes apró mozzanatára ráfeszülő összefüggés-szövedék felismerése. Az ok és okozat, a miértek, a kérdések és válasszok egyidejű felmerülése és azok kielégülése,  beteljesülése, egy katartikus pillanatban. A szív és az érzelemtest egy pillanat alatt történő kifejlődése. Az értelmi, a gnosztikus égi igazság eljövetele és szétterülése a tudaton.

A beavatott a katartikus áttörés pillanatában kilépett a testéből. Tudata az asztrál tesbe központosult. Színtiszta szellemmé vált és kiszabadult egy időre a test szorításából. Rövid idő alatt, a magasabb létsíkokon tartózkodva, a szellem birodalom elementáljaival találkozva, egyetemes tudást konvertált és vett fel magának. Melyet a későbbiekben már ismét testet öltve egy Mestervizsga keretében bizonyított.

Többfajta irányzat létezik a Mestervizsgák körében. Ezek az ősi civilizációk, azok szokásait és törvényeit követve alakultak ki.

Csak néhány ezek közül, amik a mai fülnek teljesen hihetetlenül fognak hangzani…

Meztelen testre tekert vizes lepedő megszárítása és felforrósítása súlyos minusz hőmérsékleti fokokban, jéghideg időjárási körülmények között, puszta gondolat-uralással.

Egy szög durva és kíméletlen átverése a beavatott tenyerén…és a seb, a szövetek, a bőr,a csontozat azonnali regenerálása és maradéktalan meggyógyítása, a vérzés elállítása pár percen belül, puszta gondola-uralással.

Egy, a helyszínen megmérgezett kisebb madár kézbevétele, ezáltal a méregtől való megtisztítása és visszahozatala az Életbe, puszta gondola-uralással.

Igen, tudom, hogy hihetetlen…ma.

A mai beavatás nem ilyen. Ma nincs előkészítés. Ma nincs Mester, aki foglalkozzon veled. Az ősi Mesterek vérvonalát szinte teljesen kiiktatták, vagy elkorcsosították. Ezáltal a beavatások ereje nem képes olyan magasságba emelni a tudatot, mint az a régi civilizációkban történt. Mivel először is sokkal mélyebbről kell ezt megkísérelnie, másodszor pedig maga a megszerzett tudás kiteljesedésének sincs akkora lehetősége, területe, hogy ott gyakorolja és aktiválja önmagát.

A szellemi erők, az Ég azonban nem adta fel az emberért való küzdelmet, és ha megfelelőnek érzik az adott egyén tudatalatti, passzív felkészültségét, akkor életébe beleplántálnak egy olyan epizódott, ahol elkerülhetetlenül találkozik a felettes énjével. Ahol a beavatás lényegi és szükséges része, a hozzá tartozó tudatállapotokkal együtt megjelenik a beavatandó emberben. Ez a találkozás nem kevésbé katartikus és mély, mint a tudatos felkészítéssel átélt élmény. Ám annak kimenetele a megfelelő tudatosság, támogatottság nélkül vagy pedig az egyén nem kiteljesülő félelemnélkülisége végett, lehet nem válik sem átütővé sem végérvényessé az életében. Mi több, az élmény megrázó ereje miatt ez hozhat egy nem kívánt fordulatot is, és az addigi személyiség összeomlásához is vezethet teljesen szélsőséges esetben. Bár erre nagyon kevés az esély.

Hisz ne feledjük el, hogy itt sem egy kierőszakolt beavatásról van szó, hanem a magasabb létsíkok leáramló erejének fogadásáról. És ezek az erők sokkal kifinomultabbak, mint amivel a mai barbár társadalmakban élő egyének találkoznak. Ezek az erők összehasonlíthatalanul tisztábbak, nemesebbek, élet-igenlőbbek, és mindenek előtt… Isteniek. Mindezek mellett kifejezetten konkrétak és elemi erejűek.  A beavatás megőrizte lényegét, ami nem más…mint Isten rólad tett vallomása!

Bármilyen mélyre  viszed a tenger vize alá a levegő buborékot, az visszatalál a felszínre…bármilyen magasra viszel egy kavicsot a felhők fölé, az visszahullik a sziklák közé. Ez a Föld törvénye. Te, aki az ember vagy, bármilyen távol és messze  tévedsz a Sötétben,  egyszer visszatalálsz a Világosságra. Ez az Univerzum törvénye.

A szerelem

Ebből a pokoli hierarchiából, a társadalmunk értelem és érzelem romboló körforgásából a kiút a Szerelem. Nem a drog, nem a vallás, nem a lexikális ismeretek tömkelege, nem a forradalom, nem a háború. Nem a politika, nem az izmusok, nem a globalizáció, nem a vallás, nem a közös valuta.

Az ingoványból, ahová keveredtünk, csak egy olyan dolog vezethet ki, ami egy embernek természetesen a legmagasabb megnyílvánulása. Ami minden egyes előbb felsoroltnak és azok leképződéseinek, leágazásaink ellentettje. Ami minden egyes félmegoldásnak szögesen az ellentetje. Ami mind érzelmileg és mind értelmileg olyan eufórikus életérzésbe  tudja emelni az embert, ahol a világról alkotott látomása, életképe a lehető legmagsabb szerveződést mutatja. Ez az az emberi kincs, ami talán kizárólagosan megválthat minden tévedésünktől, fájdalmunktól, és hibánktól. A szerelem a belénk oltott szer, ami a kulcs lehet a szabadulásunkhoz. A szerelem az, amiben meg tudod váltani magad és a másikat is egyszerre.

De, még mielőtt belelépnék abba a csapdába, hogy felületesen érintem ennek a szónak és létállapotnak a fogalmát, tisztázzuk mit értek én Szerelem alatt.

A szerelem egy ember tulajdonsága. Egyé. A szerelem nem egy kívülről érkező inger. Nem egy külső behatás következménye, nem egy tőlünk kívül és távol álló dolog, vagy fogalom. Ami egyszer van, máskor nincs.

A szerelem belül van. A szerelem belül vár. A szerelem az egyik legfontosabb alapelem volt a teremtés kezében, mikor elindította a végtelen körforgást, a táncot, amit a mai napig járunk. Ott él benned, és csak a megfelelő élethelyzetre vár, ahol megkezdheti szárnyalását. Én szívesen hasonlítanám egy madárhoz.

A Forrás belül van. Nem kívül. Ez egy lényeges tudatállapot a szerelemmel kapcsolatban. Lényegien döntő, hogy életünk minden fontos magját, csíráját, megfelelő helyre helyezzük. Így a tudat automata csatolása mindig a megfelelő helyről fog meríteni. Mindig oda fogja kötni az élémnyt, ahová az valóban tartozik.

Ha kívülre helyezzük a forrását, akkor függőek leszünk. Akkor úgy fogjuk megélni az életünkben, hogy várni kell rá. Várni, és ha van akkor gyorsan megragadni és őrizni, ameddig csak lehet. Minden áron. Még csalódások árán is. Ha a forrás kívül van, akkor nem válhatunk teljesen egyé vele soha. Akkor nem lehet a miénk. Nem élhetjük át igazán belül. Megérinthetjük, megízlelhetjük, megcsodálhatjuk, de nem tudunk egyé válni vele. Mert kívül van. Legalább is mi azt hisszük…tévesen. És megpróbáljuk megkötni, hogy így maradjon.

Pontosan ez az a szemlélet a szerelemmel kapcsolatban, ami komoly barázdákat húzhat az egyén lelkivilágába. Sebeket. Egy madarat nem lehet kalitkában tartani. Mert amit ott tartasz, az már nem madár…csak úgy néz ki.

Nem feltétlenül két ember kapcsolta a szerelem. Természetesen a klasszikus formája a legismertebb, amikor ez két ember közötti érzelem állapotra, kettejük közös életérzésére értjük. Ám ezen kívül még van számos formája.

Mivel a szerelem az életben való elmerülést jelenti. A természetes egybeolvadást, az abszolút odaadást. Egy életélménynek való teljes odaszentelést. Az egyén mindhárom megnyílvánulásában, azaz mind testben, szellemben, lélekben.

Egy művész nem lesz hiteles, ha nem szerelemes abba, amit csinál. Az adott téma nem fog eljutni a közönségéhez, ha amit tolmácsol művészetével, azzal nem egy. Azzal nem olvadt egybe, és nem azonosult vele. Enélkül csak próbálkozás az, amit csinál, de nem művészet.

Szerelem nélkül a művészet csak száraz vázlat lenne. Egy élettelen robot, ami szánalmasan próbál emberként viselkedni. B ele kell merülnöd a tengerbe, hogy a sója a bőrödbe ivódjék. Bele kell merülnöd abba az egybe, amit csinálsz. Amivel foglalkozol, és ami foglalkozik veled. Mélyen a centrumba kell utaznod. És amikor ott vagy ki kell nyitnod magad, hogy te is látszódjál. Meztelenül. Úgy és ahogy, aki vagy. A legnagyobb művészek, a legnagyobb kutatók, a legnagyobb bölcsek mind-mind szerelmesek abba, amivel foglalkoznak. Teljesen odaáldozták magukat annak, amit meg akarnak ismerni. Ők tudják, hogy csak annyit fedezhetnek fel a világból, amennyit képesek magukból adni ennek a világnak.

A táncos kell hogy szerelmes legyen a mozdulataiba. A zenész kell, hogy szerelmes legyen a hangszerébe és a melódiába. A szobrász kell, hogy szerelmes legyen az anyagba, a fába, a kőbe, a bronzba. A festő kell, hogy szerelmes legyen a formába, az arcba, akit lefest. Enélkül…nem megy. A költő szerelmes kell, hogy legyen minden hangulatba, minden izébe a Létezésnek.. A színész abba, akit játszik. Azzá kell válnia. Másképp megbukik az előadás.

A tudós,a kutató szerelmes kell, hogy legyen az atommagba, a számok logikájába.

Egy Mesternek szerelmesnek kell lennie Istenbe. Különben csak egy csaló lenne. Egy illúzionista.

Szerelmesnek lenni, azt jelenti ebből a megközelítésből, hogy az vagyok amit teszek. Aminek a nevében cselekszem. Az vagyok, amit mondok, amit gondolok, amit érzek, amit tudok. Nem amit hiszek, mert ott még  tévedhetek. Hanem, amit tudok. De nem csak néha-néha. Mindig. Örökre. Hogy miért örökre? Mert a szerelem örök. A szerelem nem múlik el. Az, ami ennyire más minden egyéb érzésnél, ami ennyire képes lerántani a szürkeséget erről a világról, az nem lehet időleges. Mert akkor az is csak egy fellálngolás lenne… méghozzá az Ég felől. De az Ég nem hazudik neked soha, maximum csak te nem hiszel neki.

És itt van az a pont, ahol az ember téved ismét, és mindenféle alacsonyabb érzelmi hullámot szerelemnek hív. Holott, az nem az. Maradjunk egyenlőre  két ember kapcsolatánál. Talán azért, mert ez a legnehezebb. Itt a legnehezebb megtartani magad ebben a lebegésben.

Talán úgy kezdeném, hogy mivel keverjük össze a szerelmet sajnos végzetes hibákat ejtve ezzel.Olyan hibákat, amik sebekké nőnek, és sokszor végigkísérnek emberi életeket. Ezen a szálon könnyebben eljutunk a valós válaszhoz, ha kizárjuk, hogy mi nem szerelem.  

A szerelem nem a másik csodálata. A szerelem nem a másik után való gyötrő sóvárgás. Ezzel, csak alárendeled magad a másiknak és egyben megvakítod magad a tisztán látástól. Ha azt nézegeted, hogy milyen szép, milyen jó vele az ágyban, milyen megnyerő a fellépése, milyen karizmatikus vagy erotikus a megjelenése. Ha a szerelmet összekevered a test örvényével és az abból fakadó késztetéssel, akkor az ösztönt kevered össze az érzelemmel. Az ösztönt helyezed magadban magasabbra az embernél. A szerelem nem szexualitás. A szerelem nem a szex. A szex csak egy kifejezési módja ennek, de egyedül maga nem más, mint szex. Test.

És itt nagyon sok kapcsolat hullik szakadékba. Főleg fiatal korban. Egyszerűen még nem tud az ember különbséget tenni a testből vagy a lélekből áradó érzés között. Összekeveri e kettőt. És döbbenve mondja ki magának egyszer, hogy már nem vagyok szerelmes…mert már nem jó vele a szex. Nem jó a jelenléte, egyszerűen már nem jó vele lenni. És kezdődnek a félrelépések, úgynevezett megcsalások, és egyenes út vezet a hazudozáshoz, bosszúkhoz, és teljes haraghoz. Erre mondják az okosok, hogy “így múlik el minden, ami szép”. Pedig egy ilyen kapcsolat soha nem volt szerelem. Talán volt egy erős tűz, egy fellángolás, egy szédület…de szerelem még csak távolról sem. Nagyon sok ember égeti meg magát ezzel a tévedéssel fiatal korában, és hosszan cipeli magában ezeket a terheket. Egyszerre a szívében, egyszerre az egójában.

Tehát, az még nem szerelem, ha meg tudjátok érteni egymást, vannak közös vonásaitok, azt képesek vagytok felfedezni és csodálni a másikban. Az nem szerelem, ha két ember egymás szemébe nézve gyönyörködik, és csak akkor ragyognak. Ez..még nem szerelem. Ez egy erős vágy, egy vágy kielégülése, egy vonzalom, egy sóvárgás, egy ragaszkodás. De még nem szerelem. Ez egy erős szimpátia.

Az még nem szerelem, ha úgymond "jól érzem magam vele". Ez csak a kezdeti szakasza annak, amikor egy kicsit kiemelkedik az ember a szmogból és az Ég felé emeli az arcát.

Az sem szerelem, ha a félelem kerget valakihez, megnyugodni, felengedni. Ha az érzelmeinknek az alapjan a félelmen tanyázik. Félelem attól, hogy csúnya vagyok, én nem kellek senkinek, kövér vagyok, sovány vagyok, szegény vagyok, buta vagyok, kicsi vagyok, öreg vagyok, stb. Frusztráltságok és önsanyargatások széles tárházát dolgozta ki a társadalom és az egyén is saját maga számára, hogy féljen. Féljen önmagában szép lenni. Féljen egyszerűen…lenni. Létezni.

Így aztán, amikor meglát egy olyan lehetőséget, ahol kialkudhat magának a helyzetből egy kapcsolatot, egyből felszabadul benne a leláncoltság és levegőt tud venni a lénye. És máris kimondja, szerelmes vagyok. Hiszen kapcsolatban vagyok valakivel, így ez nem lehet más, csak szerelem. És szorosan odaköti magát a másikhoz és a helyzethez is. Rögtön biztonságban akarja tudni magát, így amilyen szorosan csak lehet, asszimilálódik a helyzethez.

Aztán idővel, amikor a helyzet már nyugodt és beállt a ritmus, előjönnek a hézagok. Kiderül, hogy azért itt vannak csak-csak nem kis igények azon felül, hogy egyáltalán elfogadjanak. És akkor derül ki igazán, hogy az, akivel vagyunk, az közel sem a párunk, a társunk, és bizony nem is a szerelmünk. Hanem egy idegen, akit addig nem láttunk teljes képében, igazi spektrumában. És megint jön a csalódás, és az összeomlás.

Innét származik a mondás; a szerelem fáj. Pedig ez tévedés. A szerelem nem fáj. Amit mi fájdalomnak hívunk, akkor az pontosan az igazi szerelemnek a hiánya. Amikor rájövünk, hogy ott sem volt, vagy ha ott volt valami, az nem szerelem volt. Mind inkább egy hallgatólagos beleegyezés  mindkét részről, hogy jó, legyen, majd lesz valahogy.

A szerelem nem fáj. Annak a hiánya fáj. Ennél jobban semmi nem tud fájni. És olyan hosszan sem.

Amit szerelemnek hívnak sok helyen, az nem más, mint ismerkedés. Ismerkedés a másikkal. Ismerkedés magammal abban a helyzetben, amikor mással élek együtt. Ez egy útralépés. Egy kezdő mozdulata annak, hogy átformáljam magam valami többé, valami értékesebbé.

Ezért a szerelem nem csak érzelem kérdése. Hanem értelemé is. Önismereté. Emberismereté. Életismereté. Az érzelem képtelen megállni saját lábán. Ha nem kíséri megfelelő erejű önismeret és emberismeret, a másik, a társ ismerete, ha nem kíséri az élet magasabb szféráinak suttogása, akkor csak idő kérdése a múlása. Kell egy belső világ  ahhoz, ahol ez a végtelen érzés kiteljesedni tudjon. Kell egy tér ahhoz, hogy a szárnyát kibontsa. Repülnie kell. A földön ragadva elpusztul. És repülni tanulni kell. Meg kell tanulni lebegni. Meg kell tanulni félelem nélkül repülni. A szerelemnek szárnyai vannak. A földről nem fogod tudni követni. Mert elrepül, lemaradsz…és elhagy.

A szerelem, mint egy szellős liget, ahol a fák megfelelő távolságra állnak egymástól. Ha szorosan egymás mellett állnának, elszívnák a táplálékot egymástól mind a talajban, mind fent a lombkoronájukkal a fényből. És egyik sem erősödne  meg igazán. Egy ilyen sűrű erdőben fény is alig van. Élet is alig, talán csak ami rejtőzni jár oda. Kell egy optimális távolság, ami persze még mindig közelség, hogy egészséges maradjon bennünk minden. És ne fojtsuk meg egymást…

Két embernek megtartani a szerelmet maguk között, nehéz feladat. Miért? Mert változnak. Az évek alatt változik az egyén. Változom én, változik ő, változik a világ. Minden változik. Így az, akit egyszer megismertem, az változhat. És ha tartalmas, elég élettel átitatottan éli meg ezt a világot, akkor változni is fog. Gazdagodni, emelkedni, mégjobban emberré fog nőni. Ám ez nem jelenti azt feltétlenül a másik számára, hogy ez egyértelműen pozitív változás. Együtt kell haladni, nem külön. Ha külön haladnak, az nem más, mint két embernek az egymás mellett élése. Viszony.

Arról nem is szólva, ha az egyén zuhanni kezd és nem emelkedni. Ott valódi és mindennapian kézzelfogható a probléma. De ott is az egyén zuhan, nem a szerelem. Kizuhan belőle…

Újra és újra bele kell szeretnem abba az emberbe. Ugyanabba. Újra és újra fel kell fedeznem, eggyé kell váljak vele időröl időre. Különben eltávolodik és megszűnik a kapocs. Már csak az emléke marad ott. Meg kell értenem a másikat időről időre. És úgy kell élnem, hogy én magam is érthető és szerethető maradjak. És tiszta. Hazugságmentes mind magam, mind a világ és mind a társam előtt…

Persze csak akkor maradok egy kapcsolatban, ha akarom. Ha nem, ki is léphetek. De akkor azt ne hívjuk szerelemnek. Az csak egy kaland. Még ha hosszú is. Akkor az csak egy hosszúra nyúlt kaland volt. Ahol túl sok időt töltöttünk azzal, hogy ledöntsük egymásban a falakat, hogy megfejtsük a titkokat, vagy hogy vállajuk magunkat és kimondjuk a lelkünk mélyén ülő érzéseket…akár az elválást.

Többnyire ezek azok a fajta kapcsolatok, amik “háborúval” érnek véget. Megalázással, hazudozással, taktikázással, és árulással. Ilyenkor az már csak hab a tortán, ha ez a házasság keretein belül történik. Annak az intézménynek a keretein belül, ami mindenre jó, csak a szerelem fentartására nem. Jó arra, hogy az ember elsüllyedjen a megszokásokban, a hétköznapiságban, a rutinban, az egymásra utaltságban, a kiszolgáltatottságban. Aki ezt az intézményt kitalálta, az soha nem volt szerelmes. Az mindinkább félt. Félt a csalódástól és kitalálta a törvényt a szerelemre. A sablont. Szamárvezetőt azoknak, akiknek korlátok kellenek. A nyílvánosság előtt konfetti eső, majd az összezártság egymással és a sekélyes társadalmi tradíciókkal, a család magjában mindennapi drámák. Előbb vagy utóbb.

A szerelem az, amikor két ember azonos irányba néz. Amikor a tekintetük együtt fürkészi a távolt. Amikor ugyanannak az útnak, ugyanazon célját látják a távolban. Ez a lényege. Ha nem egymást nézik, hanem magatól értetődően egy irányba tekintenek. Ha szinte nem is kell, hogy  a másikra nézzenek, tudva, hogy az a másik ott van mellette, mögötte és támogatja, várja, segíti. Megkérdőjelezhetetlenül!

Ha egy irányba mennek, maguktól is. Ha nem adnak fel semmit magukból. Ha nem kell, hogy életútjukban irányt változtassanak, hanem azt mégnagyobb eltökéltséggel és életörömmel átszőve tudják folytatni. Ha nem kell sem alá sem fölé, ha nem kell sem elé sem mögé állni. Hanem mellé. Mellé büszkén. Kerdőjelek nélkül.

Szerelmes így most már kimondhatjuk, hogy csak két szabad ember lehet. Két olyan egyén, aki önmagában megtalálta az embert és annak az embernek az szabadságát. Aki ki tudott nyílni abban a szabad térben ott belül, és fel is tudott repülni. Akinek a szárnyai már megerősödtek a lelkében.

Az az ember tud szerelmes lenni, aki meg merte magában keresni és látni az Istent. Aki, már megérkezett.

Az a szerelem ahol a két embernek ez a létezésük legmélyéről fakad. Itt kezdődik a szerelem. Itt kezdődik az ötvöződése mindazon emberi értékeknek, tulajdonságoknak, és belső csodáknak, amik olyan elegyet alkotnak, olyan parfümöt, olyan elixírt varázsolnak két ember közé, ami egy lebonthatatlan és láthatatlan hidat építenek közéjük. Örökre.

Ha a másik nem érzi azt, hogy “én örökre jöttem hozzád”, akkor tudatának legmélyén, tudatalatt, de talán tudatosan is csak rejtve, mindig remegni fog a szíve. Remegni fog a lelke. És pontosan az a hajszál fog elmradni, ami a célba vinné őket. A szerelem csak akkor fog beteljesülni, ha mindkét fél érzi, hogy a másik örökre jött el hozzá. Nem azért mert mondja. Hanem mert tudja. Érzi minden sejtjében. Ott van, ott látja minden mozdulatában, ott suttog minden hanglejtésében, ott bizsereg minden érintésében. És ahogy mondtam, minden szinten. Testben, szellemben, lélekben egyaránt.

 A szerelem kettőtök együttes beteljesülésének valósága, az ahhoz vezető út felismerése, és járása. Együtt! A szerelem kettőtök egy-közös lehetséges alternatívája a valóságnak. A lehető legmagasabb talákozási lehetőség két ember között, akik előtte idegenek voltak egymásnak.

A szerelem karma. Nem csak itt dől el, nem csak ebben a világban. A gyökerei mélyen visszanyúlnak téren és időn át. A gyökere a lélek időtlen síkján van. Együtt és külön-külön is mindkét embernek olyan történelmének kell, hogy  legyen, ami az adott életben késszé  tette őket arra, hogy beteljesüljenek. Hogy az adott élet legyen a tetőfoka kettejük érzelmi pulzálásának és ritmusának. Ezért találkoznak ezek az emberek egymással egyetlen-egy szempillantáson keresztül. Villámcsapás szerűen zuhan beléjük közös történelmüknek sok száz éve, próbálkozások számos inkarnációja, ott abban a pillanatban, amikor megpillantják egymást. Mindegy az arc, a külső,…felismerik egymást.

Másképp és egyszerűbben szólva, nekik ez volt a sorsuk. És most, itt ebben a világban valóra vált.

De ez, nos ez nem biztos, hogy így történik mindenkivel. Sőt, ki kell mondani, hogy a nagy többséggel távolról sem ez történik. Korántsem biztos, hogy a lélek karmájának teljesedésében éppen ott tart az adott életben, hogy a szerelem valaki mással lehetővé váljék. Nekifuthat tucatszor, keresheti, kutathatja egy életen át, ha karmája nem ért meg abba a stáduimba, hogy ez szinkronba kerüljön valaki máséval, akkor nem fog beteljesülni. Ez, ebben a világban úgy jelentkezik, hogy még gyötri a test, a szexualitás még legyőzi benne a lelket és a szellemet. Még a test az erősebb. Vagy képtelen kompromisszumot kötni fej és szív között. Matematikával akar szeretni, és szívvel gondolkodni. Felfordult állapot, egy duális létezés, ami lehetetlenné  teszi az egybeolvadást. Karrier, hierarchikus felépítés, alá és fölérendeltség nem fér meg a szerelemben.

Amíg az életéhség, a tudásvágy, a tapasztalni akarás tudva vagy tudatalatt még tovább és tovább űzi az embert, addig  ő még nem szabad. Mert ezek a tulajdonságok elfoglalják benne azt a jelentős részt ahol a mag kicsírázhatna. Előtte el kell érni egy pontot, ahol varázsütés szerűen, életének egy emelkedett szakaszában összeáll a kép a lélekben…önmagáról. Amikor már nem keres, mert talált. Amikor már nem sóvárog, hanem kielégült. Aki kielégülni lép be egy kapcsolatba, hogy ott szerelmet éljen át, az téved. Oda nem lehet félkészen, vagy kérdésekkel telve belépni. Oda csak készen lehet belépni. És ezt az adott egyén csak észreveheti, megérezheti, lelke mélyén felfedezheti, hogy most már elérkezett abba az állapotba. Bebocsájtatást csak így válthat magának…és beengedni majd maga az Élet fogja. A szerelem szabad embereket fogad el.  A szerelem szabad emberek találkozása.

Ha nem vagy teljes, akkor még nem vagy kész. Ha tele a fejed gondolatokkal, ha tele a szíved kérdésekkel, ha tele a zsebed terhekkel, akkor még neked tenni valód van ebben az életben. Akkor más dolgod van. Még nem jött el az ideje a szerelemnek. Persze az ember belekezd, mert belesodródik. Hisz hogy is tudna ellenállni, amikor még ennél jóval semmibb áramlatok is kiborítják az egyensúlyából. Belesodródik, és kisebb-nagyobb idő elteltével …kisodródik belőle.

Ha nem vagy üres, akkor még nem vagy kész.

Ez nem bűntetés az Ég felől. Nem az. Egyszerűen egy védelem. Mind az adott egyén és a lehetséges társ felé is. Hogy ne ejtsenek mély és tragikus sebeket egymás lelkén. Felkészületlenül, a lelkükben és a személyiségükben még olyan hézagokkal, amiket elengedhetetlenül ki kell tölteniük, hogy teljes lényükkel találkozzanak egymással. A teljesség egyé váljon, a telített ürességgel!

Sajnos, legtöbbször mi nem hallgatunk az Ég felénk küldött suttogására, és “csak azért is” “szerelmesek” leszünk. Ettől sajog a világ nagyrésze. Ezek a sebek tudnak olyan mélyre hatolni, ami visszafokozza az embert arra az értelmi és érzelmi szintre, ami képes megépíteni a Vaskor mai világát.

Meg kell tanulnunk az érzelmeinket értelemmel kezelni…és az értelmünket érzelmekkel átitatni. Másképp nem megy, másképp nem fog sikerülni… megőrizni mindkettőt makulátlan állapotában, nem engedni, hogy egyik felülírja a másikat. De egyben ötvözni is őket, hogy a lehető legegészségesebb elegyet alkossák. Amikor ez elérkezik, abban a pillanatban életünk a harmónia állapotába kerül.

Ezért volna fontos átszervezni a pedagógia struktúránkat, a gyermekeinkkel való foglalkozást, a társadalmunkat újra emberközpontúvá tenni, és életvitelünket a természettel újrahangolni minden terén. Mert így a lélek teljesedése tisztább lenne, a karmikus kihívások hamarabb kerülnének megoldásra, a lélek szárnyalóbb lenne, a szellem intelligensebb…és a szív szabadabb.

De egyenlőre  még rabok vagyunk. Két fajta rabot láttam. Az egyik kezén lánc volt. A másikéban kard. Egyik sem tanulhatott meg ölelni. És mindegyiket a társadalmunk fatálisan hibás szerkezete  mutálta szolgává, vagy egy állandó harcban darálódó személyiséggé.

A szerelem nem ismer sem láncot, sem kardot. Nem ismer életkort, bőrszint, vallást, érdeket, izmust, nemiséget, társadalmi hierarchiát, rangot. A szerelem nem ismer félelmet. A szerelem…szabad!

És ezért ez az út az embernek…ha szabad akar lenni.

Szerelmes ember nem fog háborút kezdeni. Szerelmes anyák nem fognak katonákat szülni és nevelni. Szerelmes apák nem fognak kisemmizni, becsapni, elárverezni, másokat vagy azok életét. Nem fognak sem burkoltan vagy nyíltan egymás ellen fordulni. Szerelmes emberek nem fognak alá és fölé rendelni. Szerelmes emberek nem fognak hazudni és csalni…nem fognak ölni. Szerelmes emberek nem fogják hagyni, hogy az emberiség belepusztuljon a pénz diktálta önpusztításba. A szerelmes emberekben nem marad harag többé.

A szerelemnek nincs számlája! Sem magad sem a másik felé.

A szerelem nem ítél, nem kér, nem ígér, nem feltűnősködik. A szerelem néma, és csendes. De nem úgy mint egy üres szobában a nyomasztó hallgatás. Hanem, mint a villámlás és a mennydörgés után beálló roppant csend a tájon. Tudod mi áll mögötte. Érzed az erejét a csendjének. A teljességét, a békéjét, a létezés megmagyarázhatatlan csodáját.

A szerelem benned egy örök emlék, az idők kezdetéről…Istenről. Amikor mind együtt voltunk.

A széthullás.

Elsőre ez a szó csenghet az olvasó fülében negatívként. Hiszen azt gondolhatnánk, hogy valaminek a megszünéséről beszélünk. De ha jobban megnézzük, és megpróbáljuk vizuálisan is felidézni magunknak a szó fogalmi részét, akkor látni fogjuk, hogy nincs szó megszünésről. Csak egy drasztikus és elemi, szerkezeti átalakulásról. Talán, mint egy gyöngysor szétesése, egy váza eltörése.

Az eredeti állapot átalakul valami mássá. Valami rendezetlenné. Legalábbis ez az addig ismerthez hasonlítva, szinte felismerhetetlenül rendezetlennek tűnik.

Az egész rendezettsége átmegy rendezetlenségbe…de egyben megszületik az egész, alkotó elemének a rendszere. Azaz, ami eddig rész volt, az most magában állva egységet képez. Egy új rendszer született vele, egy új logika, egy új állapot.

És ez az egy, mert hívhatjuk annak, öntudatának saját magától elzárt dobozában még emlékszik egykori magára. Arra az időre, amikor teljes rend volt benne, mert aktív alkotó eleme volt a rendnek.

Azért képes emlékezni, mert látja saját hiányosságait, érzi saját sebeit, tudja önmaga képtelenségét. És ezekből egyenesen következik, hogy egykor tartozott valahová. Valakihez, vagy valakikhez. És központjának legmélyén, késztetéseinek gyökerében ez az egyetlen akarat működik…megtalálni azt, ami voltam. Megtaláni újra a rendet.

Most fogalma sincs róla mit miért csinál, nem tudja mi a tetteinek a mozgató rugója, és igazán a következményekkel sincsen tisztában. De teszi. Mert valami egy megfejthetetlen módon, egy megmagyarázhatatlan késztetéstől eredően, hajtja előre. Tapasztalni akar. Tudni akarja ki és mi ő. Mi volt és mi lehet. És ha már ő valaki vagy valami, akkor a többi hozzá hasonló darab , rész, egység, mindegy minek hívom, na azok kik?! És ha ez a pici, öntudatlan széthullott egésznek a darabja ki meri nyitni a szemét, valószínüleg nem hisz majd annak. Legalábbis nem akar hinni neki, és inkább elfordul. Vagy befordul. De az is lehet, hogy kifordul… magából. Vagy…vagy megtörténik az, amire senki sem számítana, ez az apró magányos részecske szembefordul a széthullással.

Valahogy, és valahol itt tart most a világunk és benne az ember. Széthullottunk mint egy gyöngysor, széttörtünk, mint egy váza. Kóstolgatjuk magunkat a létezésnek abban a formájában, amikor már csak az egyén létezik. A fajták összekeveredtek, a nemzetek magukat tépik, a családok elárulják magukat, az egyének elszigetelődnek. Azt is lehetne mondani, hogy földet értünk. Koppantunk. De nem haltunk bele.

Így van lehetőségünk felállni, és újra az Ég felé nézni. De mielőtt ezt a pillantást megtennék az otthonunk felé, előtte van egy elengedhetetlenül fontos momentuma az emebriség utazásának. Össze kell szedegetnünk szépen mind az elgurult gyöngyszemeket. Azokat, amiket egy meglehetősen ismert Mester megfogalmazása szerint “a disznók elé vetették”. Bár ő azt mondta, hogy pont ezt ne tegyük, de ahogy elnézem, ehhez nekünk sok közünk nem volt, azt elvették maguktól a “disznók”.

Tehát, össze kell szednünk őket, a váza széttört darabjait gondosan összeválogatni, megkeresni megfelelő helyüket, összeilleszteni őket, és összeforrasztnai. De nem csak ímmel-ámmal. Nagyon erősen. Elválaszthatatlanul. Törhetetlenül.

A hasonlatokat félretéve, ezzel azt akarom mondani, hogy újra egymás szemébe kell néznünk, nekünk embereknek. Mi vagyunk a szétgurult gyöngyszemek, mi vagyunk a széttört váza darabjai. A megoldás bennünk van. Mondhatnám úgy is, hogy mi vagyunk a megoldás. A tudás szilánkjai vagyunk. Meghasadt értelmek, mik egyedül nem fognak boldogulást lelni. Akárhányszor próbálunk meg egyedül érvényesülni, előnyt szerezni másokhoz képest, az végső és lelkiismeret furdalás nélküli élet nem fog betalálni hozzánk. Mert pontosan ezzel az önző viselkedéssel toljuk távol magunktól.

Egymás szemébe kell néznünk újra. Össze kell tennünk mindazt amink van! Meg kell osztanunk egymással legbelső tapasztalainkat. Mindenkinek hozzá kell tennie saját maga puzzle darabkáját a nagy képhez. Ezalól nincs kivétel. Nem lehet a másikra várni. Nála is csak egy darab van.

Azért vagy itt ebben a világban, mert hoztál valamit. És találnod is kell valamit itt. E kettő, bármilyen hihetetlen…ugyanaz. Ebből kifolyólag soha nem az a kérdés, hogy megtalálod-e…hanem, hogy képes vagy-e elhinni magadról azt.

Olyan világban élünk nyugalmat és jókedvet stimulálva ilyen-olyan külső dolgokkal, ahol a világ egyik legmagasabb épületét nyílvánosan,  a média közvetítése mellett jól előkészítve egy ipari robbantással lebontják, és mindezt egy terrorista akciónak beállítva háborús ürügyet kreálnak belőle. Mindezt, emberekkel az épületben.

És a háború nem is késik sokáig, és a tőke gépezet olajozottan, a szónak irónikusan több értelmében is, beindul és tarol. Tarolja a “rosszfiúkat”, de közben tarolja a “jófiúkat” is, hiszen a háborúban mindkét oldalon hullanak az emberek. Szóval ki is a jó és ki is a rossz itt…?  Nekik ez nem számít. A lényeg, hogy legyen ürügy, bűnbak, és egy hatalmas tömeg, aki jóhiszeműen beveszi ezt a maszlagot.

És erre a mi reakciónk az, hogy elkapcsolunk a távirányítóval, ha már sokadszor ismétlik. Mert lelkünk, tudatunk árnyékos szegletében tudjuk, hogy teljesen ki vagyunk már szolgáltatva ezeknek az erőknek. Legalábbis ezt hisszük…

Ha esetleg pedig valahogy ezt el tudnánk felejteni, akkor kiváló minőségű videó játékoknak hívott tréning-programokon keresztül, fiatalon belénk csepegtetik azt, hogy a puskacsó végéig  lássunk csak. Tovább ne. A háború és az agresszió nem csak a valóságban, hanem már a virtuális világba is betette a lábát a tudatunkba.

A világ legnagyobb fegyverszállító államai az USA, Oroszország, Kína, Anglia, Franciaország. Ugyanezen államok az állandó tagjai az ENSZ  Béke alapítványának. Meglehetősen érdekes kép. De már ez sem tűnik fel…már nincs időnk ezzel foglalkozni és végiggondolni.

Olyan világban élünk, ahol nem küldhetsz egy sms-t ingyen a barátaidnak, de bármikor letölthetsz több órányi kemény-pornót az internetről szabadon …akár 12-13 évesen is. Ugyan miért csodálkozunk azon, hogy az ifjúság a testtudaton kívül nem ismer semmilyen más szintet. Csak a külsőségek és az ösztön megnyílvánulások áradata zúdul rájuk. Az idea a személytelenség, az ostobaság, a színvonalatlanság, az illúzió, az önteltség, az alapok nélküli életvitel lett. Bohócokká degradálta a kor szelleme az ifjúságot…legalábbis egy részét.

Minden az  egót célozza, minden azt erősíti. Minden erővel azt táplálják, hogy az értelem- és az érzelemtest elsatnyuljon és tecchalottá váljon. Miért? Hát, mert az a kifizetődő. Ennyire egyszerű. Ha nincs agy, akkor az értelem nem tiltakozik elég erősen. Ha nincs szív, akkor nincs tűz, és nincs ellenállás…csak beletörődés.

Aki ezt észreveszi és felül tud emelkedni ezen, már félig győzelmet aratott.

Félig, mert ott talán már megérti, hogy miért érdemes élnie. Ott már látja, ott már van egy derengés a gondalataiban, egy sejtelem mélyen a szívében, hogy most már kezdhet illetve kezdenie kell valamit az életével. Aki megtalálja az Élet tévedések nélküli értelmét, az előre mutató alternatíváját, az emberi odüsszeájának feléhez érkezett.

Aki megtalálja az életben azt, amiben teljesen ki tud teljesülni, amiben teljesen fel tud oldódni, ahol önmaga legszebb értelmében és szerelmében tud létezni…és tudja, hogy anélkül már semmi, de semmi igazi töltése, igazi oka nem maradna az életének, amiért adott esetben képes is volna megharcolni és meghalni, az eljutott a bebocsájtatás kapujához.

És az, aki elfogadja az élet kihívását, ha ennek eljön a napja, és nem fordít hátat…annak a neve emberként is megszámláltatik. Ott már mindegy a “vereség vagy győzelem” kérdése. Addigra már a különbség elenyésző, szinte semmi.

Az Élet, a Sors, az Isten, nevezzük bárhogy…nem arra kíváncsi, hogy mennyire vagy képes mélyre hajolni előtte, könyörögni. Azt akarja tudni, hogy mennyire fogod megállni a helyedet abban, amit csinálsz. Legyen az bármi. Az Ég már a legelején tudja, hogy az emberi kétkedés egyszer majd úgyis elnémul benned és nem marad más csak a kimondhatatlan és megnevezhetetlen legfelső, legmagasabb tudata és tudása.

És ott abban a pillanatban rájössz, hogy az ember…legyőzhetetlen!

Van egy élet emberi inkarnációink során, amikor az első pillanattól  fogva nyílegyenesek leszünk és tiszta szellemmel fogunk kiállni sorsfeladatunk mellett. Egy olyan gyönyörű megmérettetésben, ahol csak a szellem erejét fogjuk használni. Az az élet lesz az utolsó emberként, …mielőtt egy új lénnyé válhatnánk.

Ez a Jó Út. Ez a Fényes Út. Ez…a Nehezebb Út.

Zárásként leírok ide egy olyan tanmesét, amit hosszú évekkel ezelőtt olvastam. A szerzőjére már nem emlékszem, de nem is a szerző a lényeges. Igazság szerint soha nem a szerző, hanem amit tolmácsol, amit átad…az számít.

“Egy nap Buddha egy szellős ligetbe tévedt. Fáradtság tört rá, és egy fa tövébe ült, hogy megpihenjen. Ott talált rá az alkony, és az álmosság is. Elaludt.

Álmában találkozott Istennel. Buddha azonnal megértette az ebben rejlő lehetőséget, és megszólította.

-Mond el nekem a legnagyobb titkodat! – kérte.

Isten csendben bólintott, majd maga mellé intette és elindultak együtt. Hosszan vándoroltak így, míg végül egy mindentől elhagyatott sivatagba értek.

Ott Buddha megpillantott egy alakot a távolban. Közelebb mentek hozzá. Az alak nem volt más, mint maga a Halál. Egy mérleget tartott a kezében. A mérleg egyik tálcáján egy sebesült madár hevert. Végzetes sebet kapott. Haldoklott. Már nem sok ideje maradt ebben a világban. A mérleg másik fele, üres volt.

Buddha Istenhez fordult;

-Nem hagyhatom, hogy ez az ártatlan madár a szemem láttára elpusztuljék úgy, hogy én meg sem próbálok segíteni neki. –

Isten némán, beleegyezően bólintott. Buddha odalépett a Halálhoz, köpenye alól egy kést húzott elő, és kivágott egy darabot saját húsából. Akkora darabot, ami megegyezhetett nagyjából a madár súlyával. Majd azt a mérleg másik tálcájára tette.

Ám a mérleg meg sem moccant. A Halál gúnyosan nevetett Buddhán. Az megfordult és visszalépett Isten mellé, és kérdően nézett rá;

-Ez hogy lehetséges? – faggatta.

Ám Isten nem felelt, csak némán nézett Buddhára. Mélyen, a pillantásai mögé nézve Buddha megértette, hogy a választ magától kell megkapnia. Így visszalépett a mérleghez, és ezúttal egy legalább kétszer akkora súlyú darabot metszett ki magából. Azt tette a mérleg másik oldalára, hogy az biztosan egyenlőségbe mozdítsa.

Ám a mutató meg sem mozdult, és a mérleg még mindig a madár irányába volt kibillenve. A madár haldoklott. Buddha döbbent arcát látva a Halál még gúnyosabban nevetett fel.

-Ez lehetetlen! – szólt Buddha Istenhez.  – Ez lehetetlen! – ismételte kétségbeesetten. Szemével Isten arcát fürkészte. A tekintet, amivel találkozott, rezzenéstelenül nyugodt volt, de abból választ nem meríthetett magának. Hiába nézett egyre kétségbeesettebben Isten felé, onnét súgást nem kapott.

Buddha reménytelenül fordult vissza a mérleget kezében tartó Halálhoz, aki egyre hangosabban nevetett a tehetetlen emberen.

A madár a végső vergődésbe kezdett, lejárt az ideje. A Halál kaján vigyorrall bámult Buddha arcába.

Ő még egyszer Isten szemébe nézett, pár pillanatig elmerült benne, és egy váratlan, hirtelen elhatározással a Halál elé ugrott és felállt a mérleg ellenkező oldalára. Teljes testsúlyával, szellemének teljes elhatározásával, és lelkének minden erejével állt a mérlegen Buddha.

És a mérleg egyensúlyba került. A madár egyszerre erőre kapott és a magasba röppent. A Halál vereséget szenvedve tűnt el a távolban.

Buddha Istenre nézett, és döbbent csendben bólintott felé. Elméjében elsöprő felismerés hatalmasodott el. Isten átható nyugalommal szólt hozzá:

-Most már tudod a legnagyobb titkomat Buddha. -

És ekkor Buddha, felébredt.”