2012 Életre-Halálra
A világvégével először gyermekkoromban találkoztam. Általános iskolában alsó tagozatos koromban. Akkor és ott mutatta meg magát először, ahol a legkevésbé számítana rá az ember. A templomban. Mivel, nagyanyám kérlelhetetlen unszolására hittanra kellett járnom.
Képzelhető, hogy ifjú gyermekként engem mennyire érdekelt magának a keresztény vallásnak, a katolicizmusnak, az imáknak és zsoltárok éneklésének tömjénnel átitatott nehéz légköre. Semennyire. Egyszerűen fel sem fogtam. De nem is akartam.
Csak egy plusz teher volt gyermeki vénámon. Egy újabb kötelezettség valami iránt, amivel nem tudtam azonosulni. Egy újabb nyűg, ami több és több időt vett el abból a megmaradt kevésből, ahol nem kellett megfeszülnöm. S, hogy miért kellett megfeszülnöm? Azért, hogy kielégítsem anyám betelhetetlen elvárásait, hogy én legyek az osztályelső. Talán, mindössze abból az okból, hogy neki ne kelljen panaszt hallania a szülői értekezleteken, és persze azért is, mert a család ettől várta a garanciát arra, hogy jó és sikeres ember legyek ha felnövök. Jót akartak, ezzel tisztában vagyok. A jó szándék mozgatta őket…
De, én nem lettem osztályelső, nem lettem sikeres, dúsgazdag ember, nem értem el szakmai karriert semmiben és a társadalom normájának elködösített szemüvegén keresztül nézve, valószínüleg “jó embernek” sem hívhatnám magamat. Mind a pedagógia, mind a hittan, mind a társadalmi normatívák, a monoton tradicionális élet, számomra vakvágányt jelentettek. Az én ösvényem ezeknél…jóval fényesebb volt.
A hittan csak egy újabb cella volt, ami távol tartott a ligettől, a játéktól, a bringázástól, a gombfocizástól, a kosárlabdázástól, és az álmodozástól. Az udvartól, a kerttől, a szilvafa árnyékától, ahol önfeledten játszottunk és bújócskáztunk az unokahúgommal. Távol akart tartani attól, amit felhőtlen gyermekkornak lehetne nevezni.
Legalábbis ami egy gyermek szemszögéből egyértelműen és kizárólagosan azt a képet mutatja, amit ideális életnek el tud képzelni magának. A szabadság emléket…amire csak a lélek emlékszik ebben a világban.
És a gyermeki lélek még aktívan emlékszik. Nem tudja, de benne ez az emlék aktív és erős. Ezért játszik. Ez a játék a gyermekben. A szabadság emléke, a szabadság visszhangja. Ha valami jó emberré tehet valakit, az az ha engedik játszani gyermekkorában. Másképp megfullad az, ami benne a legszebb, és frusztált felnőtté, korlátozott világképű emberré válhat.
Itt, ebben a sötét ámde makulátlannak lefestett, merev szabályoktól agyon pakolt érában kellett találkoznom először a világvége fogalmával. Az ítélettel. Ami majd mindenkire eljön és lesújt. Mivel eleve bűnösek vagyunk. Ha nem a tízparancsolat szerint élünk, akkor bűnösek vagyunk. 2000-ben lesz világvége. A pap ezt mondta.
Én nem tudtam szeretni ezt az istent, amit nekem a templomban mutattak be. Én mindinkább tartottam tőle. Szerettem volna elbújni előle. Igazság szerint, én féltem ettől az istentől, mert egy büntető zsarolónak találtam.
Világvége? Mi az a világvége? Ez motoszkált a fejemben, amikor erről beszélt nekünk a pap. A messiás újra eljön a földre, halottaink feltámadnak, és az angyalok országa a földre ereszkedik. Ez lesz a világvége. Valami ilyen képnek kellet élnie erről, amit a hittanórákon bele akartak tuszkolni a bennem még alig pislákoló szellembe.
De tévedett a pap. Nem jött el a világvége 2000-ben. Nem jött el újra a messiás, nem jöttek angyalok, nem jött Lucifer a seregeivel…egyszerűen nem történt semmi a világgal. És milyen jó, hogy nem így történt.
Akkor, ott nem igazán érdekelt a téma. Ahogy kiléptem a sekrestye ajtaján, ahol a vallásra nevelés órái folytak, felszabadulást éreztem és szinte futottam kifelé a szabadba. Oda, ahol az örömeim vártak. Ahol az a világ várt, amit fel akartam fedezni. Amibe bele akartam kóstolni, ami ott terült el előttem minden vonatkozásában és millió titkos, megfejtendő dolgot rejtett magában. Ha nem is tudtam róla, de már csak a viselkedésemmel és az elevenségemmel is kinevettem a hittanórákat. És a világvégét is. Nem érdekelt már akkor sem. Valahogy még elvergődtem az “első áldozásig”, mert az szinte kötelező volt egy jólnevelt fiúgyermek számára akkoriban, de tovább nem. A pap eltancsolt a hittanóráktól. Azt mondta nagyanyámnak, hogy “nem figyelek”. Igaza volt…
De ma, itt a 21. század elején ismét eljött a kísértet és újra horrorisztikus táncát járja a társadalmunkban. A média csatornákon keresztül pár évvel ezelőtt elkezdett ránkömleni az újra feltárt “igazság”, és most aztán 2012. december 21.-én 29.-vel bezárólag valóban és véglegesen eljön a világége. Ez most már tuti…ezt harsogjak mindenhol.
Ezúttal nem a vallás sugalmazta, hanem az ősi kultúrák jóslatai. Erre már van tárgyi és tudományos “bizonyíték”, szemben a vallás meglehetősen ködös és képlékeny, igazság szerint alaptalan és megfoghatatlan magyarázatával. Itt már konkrét, kézzel fogható, galaktikus méretekben is katartikus változásokról van szó. Már a Hubble-el is látható, és más amatőr teleszkóppal rendelkező fórumok és közzé tették a hírt, hogy a világvége intergalaktikus sebességgel közelít hozzánk a világűrből.
A mostani történet a következő, dióhéjba foglalva: a történelmünkben több helyen is megemlített vízözönt egy, a Naprendszerünkben minden többi bolygóétól eltérően, hosszú eliptikus pályán mozgó,a mai ember számára ismeretlen palnéta okozta. Ezt a bolygót a tudomány X-bolygónak keresztelte el, a miszitikus leírások pedig Nibiru-nak ismerik. Ennek a bolygónak a keringési ideje feltételezetten a számítások szerint 3600 év körül mozog. 3600 év alatt kerüli meg egyszer a Napot. Orbitális pályája olyannyira elnyúlt, hogy láthatóvá, szinte csak az utolsó pillanatokban válik. Ezt csillagászati szemszögből kell értelmezni…ez a pillanat több hónapot is jelenthet. Ennek a bolygónak a visszatérését várja most a tudomány a fent jelzett időben. Itt meg kell jegyezni, hogy erről hivatalos megerősítés és igazolás a mai napig sehol nem jelent meg.
A bolygó mindig okozott kalamajkát a Naprendszerünkbe visszaérve. Egyszer ütközött egy korábban, régebben létező bolygóval, annak a maradványa és törmeléke mostani Naprendszerünk aszteroida öve, kisbolygó öve. Ez a bolygó mozdította ki normális orbitáljától a Neptunuszt, ami a mai napig szinte gurul a keringési pályáján, ellentétben az összes többi bolygóval. Ez a bolygó ragadta magával a Mars légkörét és tette teljesen kietlenné. És ahogy mondják, ez a bolygó olyan közel haladt el a Földünkhöz, hogy legutoljára vízözönt okozott, korábbi itt jártakor pedig az ismert jégkorszakokat.
A történet igazi fűszere az, hogy ez a bolygó lakott, és konkrétan a teremtőink, az a faj népesíti be, aki saját DNS-ét felhasználva, az itt talált emberősökkel való keresztezéssel, megalkotta a mai embert. Azaz, minket. Ezt a fajt Annunaki-nak vagy Nephilim-nek hívják szakmai körök. Ez a faj volt az, aki istenekként szerepeltek az ősi kultúrák máig fennmaradt írásaiban, történeteiben, mondáiban, rajzaiban.
Nagyjából ez a sztori most. S, ha magamba nézek, nem is kellene nagyon mélyre mennem, hogy azt mondjam…bizony elképzelhető. Sokkal több benne a logikus összefüggés, mint a Darwinizmus hézagoktól és félmagyarázatoktól hemzsegő elméletében. Sőt, ha félre teszek minden csélcsap hiedelmet, alaptalan, valós magyarázatot nélkülöző álláspontot, és csak a józan eszemre hagyatkozom, akkor azt kell mondanom, hogy valószínűleg ez így is volt. Illetve, ha választanom kellene a fennforgó témák között, én ezt látnám reálisabbnak. Bár ez még közel sem jelenti azt, hogy ez…így van.
Mindezt megtetézi az a tény is, hogy a fent említett, már-már misztikusnak számító időpontban egy világkorszak záródik le a Földön. A Halak világhónapja ér véget, és a Vízöntő világhónapja kezdődik meg.
Egy világévet a csillagászat nagyjából 26.000 évre tesz. Így egy világhónap valamivel több mint 2000 év. Ez nagyon hozzávetőleges adat, csak a teljesség igénye nélkül értendő.
A beavatottak szerint minden ilyen átmenet drámai és visszafordíthatatlan változásokat hoz mind a Föld, és mind az emberiség életében. Persze ehhez tudnia kell az olvasónak, hogy a ködösítés és a zsarnoki hatalmak által megtett kényszerű változtatások mögött, az emberiség összehasonlíthatatlanul hosszabb történelemmel rendelkezik, mint azt ma a történelem órákon próbálják elhitetni az ifjúsággal. Kitűnő példa és elfogadható bizonyíték erre a magyarok Arvisurája, Igazszólásunk rovásai, ami 45.000 éves emberi jelenlétről beszél soraiban. És nem állati színvonalon való létezésről (ősemberi körülményekről), hanem magas kultúrákról tesz említést.
A drámai változás alatt nem feltétlenül negatívat kell érteni. Viszont kapitálisat. Olyant, amit most nem tudunk, talán még elképzelni sem.
Bár, ha csak abből indulok ki, amit én tanultam az elmúlt 2000 évről az iskolában, akkor ahhoz képest minden kapitális változás csak pozitív eredményt hozhat ha némi iróniát akarok csepegtetni a mondanivalómba.
De, nem akarok sem a lehetséges változások boncolgatásába belemenni, és a fent felvázolt történetek valóságtartalmát kielemezni. Nem vagyok erre hivatott…
Számomra a világ nem volt, és nem lesz. Számomra a világ, van!
A világnak nincs vége. Mert nincs eleje sem. Ez nem egy tól-ig történet. A világ maga, az abszolút fogalma, és annak anyagi és szellemi megtestesülése, kivetülése. Világmindenség. Ez a szóösszetétel a magyarban, nem véletlen.
A világnak önmagában nincs célja. Ha volna célja, akkor az azt jelentené, hogy magát a folyamat eredményét még nem foglalja magában, azt nem ismeri, az nem része. Ez azt jelentené, hogy nem teljes. Ha a világ akarna valamit, az azt jelentené, hogy amit akar, az még nincs meg neki. Akkor az azt jelentené, hogy a világon kívűl még létezik valami más is…ami nem a világ. Olyan valami, ami nincs. És olyan nincs…ami nincs! Mert minden ami van… az van. És ami van…az a minden.
A világ, minden. Így a világ, állandó. És ami állandó, az van vég nélkül. Egyszóval is mondhatom ezt…az végtelen.
Itt be is fejezhetném az írást. Mivel, ez az üzenet a világvége teóriákra.
Ám a fenti sorok az emberi létezés parányi lámpása mellől szemlélve, talán magyarázásra szorulhatnak.
És, hogy teljes legyen a kép…menjünk bele ebbe a játékba.
Én vagyok. Ez biztos. Ennél kézenfekvőbb és természetesebb dolog nem létezik a számomra. Ebben semmi megkérdőjelzhető nincs. És amikor vagyok és azt érzem és tudom, hogy vagyok, akkor ezen nincs is mit gondolkodni. Akkor a gondolkodás felett állok. Akkor létezek. Ebből kifolyólag, abban a pillanatban amikor létezek, egy jól megfigyelhető érzés jár át. Az életérzés. Az életérzés pedig egy nagyon jó érzés. Egy simogató, bizsergető, felemelő érzés. Boldog pillanat.
És van egy fontos ismertető jele ennek a pillanatnak. Az, hogy félelem nélküli. Nincs benne félelem. Nincs jelen a félelem amikor létezem. Amikor vagyok és csakis vagyok és semmi mást nem érzek mint azt, hogy vagyok, akkor nem jár át a félelem. Mert akkor Most vagyok és Itt vagyok…jelen.
A szó, a félelem, pontosan megmutatja a szó fogalmi tartalmát is. Nem egész, hanem fél. Nem teljes, hanem valami hiányzik belőle. Nincs rendben, nincs teljes állapotában kész. Nem állandó, hanem fél.
És itt visszakanyarodhatok ahhoz a magyarázathoz, amit a világ létezéséről adtam. Rögtön láthatóvá válik, hogy a világvége teóriák csak olyan elmékből születhetnek, akik félnek. Akiknek a lényüket a félelem járja át. És ha tovább fokozom ezt a sort, akkor azt kell mondanom, hogy ezek a teóriák csak ott találnak táptalajra, ahol szintén félelem honol. Ahol az emberi szívekben nem a létezés öröme nyugszik, hanem annak az ellentétes pólusa. A létezés örömének a nem ismerése, annak elvesztése, és egy ebből származó világkép. Magyarul, egy világvége érzés.
A mai ember fél. És én úgy látom, hogy nagyon de nagyon fél. Amitől fél, az a kudarc. Hogy kudarcot vall, elesik, sikertelenné válik és kitaszítottá válik. Hogy neki…nem sikerül. Kudarcot vall az életben…
Kudarcot vall tanulásban, a munkában, a szerencsében, a szerelemben, a sikerben, a szépségben, jóformán mindenben.
Fél, hogy nem fogadják el, hogy csúnya, hogy buta, hogy szegény, hogy sikertelen, hogy karizmátlan, hogy nem szexi, hogy becsapják, hogy elárulják, és végső soron fél, hogy meghal. Meghal idő előtt, mielőtt még elérhetne valalmit. Szerencsésebb eset az, ha legalább tudja, hogy mit akar egyáltalán. Bár a többség még azt sem tudja, hogy mit akar elérni.
Az ember fél. Mert a társadalom, ami az otthonául szolgál, olyan lábakon áll, amit a félelemből szőtt törvények és szabályok támogatnak. A társadalmunk, egy megfelelési rendszerre mutálódott és deformálódott függési viszony. Itt valóban fenn áll annak a veszélye, amitől fél az ember. A kérdés jogosan az, hogy ez csak emberi tévedések és mulasztások, fatális balszerencsék következménye, vagy a zsarnoki hatalmak terápiája a mindennapok felett, hogy az emberi elme elködösíthető, tompitható, kontrollálható és uralható maradjon.?
Emellett a tömegek embere versenyre is kényszerítve van. Egy végelláthatatlan versenyfutásra. Egy olyan versenyre, aminek a célja a túlélés. A teljes kiszolgáltatottság kiküszöbölése és kiváltása egy, csak részleges kiszolgáltatottságra. Többnyire nincsenek győztesek, csak előnyösebb helyzetbe kerülők. Vesztes, viszont annál több.
Amitől fél az ember, az a boldogtalanság. A sikertelenség. Attól fél, hogy nem ér célba. És ettől az úgynevezett “célbaéréstől” az akadályozza meg, hogy pont attól fél…amit maga elé helyez célként. A boldogtalanságtól való félelem az, ami boldogtalanná teszi. És így ez a cél, félelemtől áthatva, vakká válik. És ha a cél vak, akkor az aki felé halad szintén nem lehet más…csak világtalan. Ez egy kifejező szó ismét…!
Ez a cél, ha meg kellene fogalmazni, a többség számára ködös, több mint amorf relatív, és nehézséget is jelentene. Talán mindenki azt a szót hajtogatná, hogy boldogság. Talán, még azt is megemlítené, hogy szabadság. És itt hullik le a lepel a mai világról…mert aki a boldogságról, és a szabadságról beszél, és azt mint célt, mint beteljesülésre váró álmot említi, az se nem boldog, se nem szabad. És amit nem élt még át, azt hogy is tudná megfogalmazni magának, hogy is tudná igazán elképzelni, és végső soron, hogy is tudná kivitelezni…?!
De, ha nagyon a mélyére nézünk a dolognak, ezzel bármilyen meglepő, nincs is semmi baj. Nem feltétlenül hiba, ha nem tudja konkrétan megfogalmazni…mert ezt emberként átlátni és véglegesíteni, jóval több, mint egy adott élet feladata. A “cél”, ha lehet ezt így hívni, sokkal egyszerűbb és kézenfekvőbb minden agyafurt és túlgondolkodott eszmefuttatásnál.
Fentebb említettem, hogy a világnak nincs szándéka. Így az ember is akkor a leghasonlatosabb ehhez, akkor van legnagyobb rokonságban azzal a világgal, amiben él, ha nincs konkrét szándéka és célja. Ha egyszerűen csak, megtörténik. Ha az élete történik, hagyja azt nyitottnak és áthatni azt a legtöbb “élettel”. Ha meri elengedni azt a korlátot, amit célnak hív, akkor azzal egyidejűleg utat nyit a felsőbb körökből leáramló fúzióknak. Azoknak az élet-objektumoknak, azoknak a karmikus eseményeknek, amik a magasabb létszintekről áramolnak át a világunkon.
Minél elfoglaltabb az ember azzal a céllal, amit a társadalmunk tart előtte csaliként, annál kevesebb szabad és felszabadult terület marad az életében, hogy azt a magasztosabb erők megérintsék.
Az Élet nem üres, vagy itt-ott van benne valalmi. Az Élet telített. Ha keresni kezd benne az ember, akkor az azt jelenti, hogy nem látja, ami pontosan ott van előtte. Nem egy tárgyra gondolok, valami kézzelfogható dolgora, hanem egy élet-objektumra. Ami ott van veled mindig. Ott ül az ágyadon, ott sétál veled az utcán, ott kering körülötted és benned minduntalan. Ami azt várja, hogy felé forduljál.
Bármilyen abszurdul is hangzik, de akkor válik egy ember a legaktívabbá, amikor képes tétlen maradni. Azonnal meg fogja szállni egy életobjektum és elindítja benne a gondolatok sorozatát, felébreszti benne az alkotás örömét. Felmerül benne az ami önmaga igazán, ami benne… a valóság. Egy egészséges életérzést ad, egy tiszta látomást. Egy ösvényt, amire ha ránéz fényesnak látja, a magáénak érzi.
Lekicsinylő gondolat egy embernek magával szemben ha úgy érzi, hogy az Életet meg kell keresnie, versenybe kell szállnia érte másokkal, és egyszer a távoli jövőben majd érvényesülhet...talán. És mégis, ez a kicsinyes gondolatvilág az, ami elterjedt a modern ember életfilozófiájában. A túlélésért és megfelelésért folytatott verseny…
Már gyermekkorban tudnod kell, hogy mi akarsz lenni. Már akkor arról faggatnak a szülők, a neves napokon vendégségbe érkező rokonság, hogy “mi leszel, ha nagy leszel?”. Már gyermekként belénkszögelik ezt a kérdést, és ott is hagyják mindörökre.
Pedig, csak a társadalom követeli meg tőled, hogy valami legyél. Ha jobban megnézzük, csak a társadalmi beilleszkedés az, ami elvárja a kategorizálódást. Valami lenned kell, valaki lenned kell…mintha nem lennél az. Mintha eleve a születésed pillanatában nem lennél már maga a megtestesült csoda. Mintha nem lennél pontosan a legtisztább élő eleven üzenet a Világmindenség felől, hogy íme…itt az Élet, és én vagyok a csoda. És te, és ők, és mindannyian. Igen, itt vagyok…lüktet a vér bennem, dobog a szívem, értem a szót a verset, hallom a muzsikát, ismerem a tánc örömét,a bőrömet egy csillag… a Nap fénye festi barnára, és az ujjaimmal ha te is akarod…végig simíthatom az arcodat. És ha ezt a velünk született természetes filozófiát, életérzést tudnánk tartani, ha a nevelési gyakorlatunk ezt ápolná végig gyermekkorunkban, akkor fel sem merülne a kérdése annak, hogy cél, vagy nem cél, valaki vagy valami!
A Forrás kiáramlása lenne a társadalmunk. A világunkat átható természetes Univerzális értelem lenne az otthonunk.
Mivel az Élet egyik titka az, hogy maga az Élet a cél. Maga az Élet, s benne a Létezes volt a cél. És ez a cél most is. A Létezes. Az, hogy Van! és te, Vagy! Most ebben a pillanatban is, ahogy ezt a betűt kalapálom bele egy virtuális írólapba, virtuális tintával, és az olvasó…olvassa. Ez volt a cél. És magvalósult. Már, abban a pillanatban, amikor az ember megszületett, egyben célba is ért. Itt ebben a világban ebben az életben csak olyan dolog történik vele, ami megtörténhet. Semmi olyan, ami nem. Csak olyan, amiről az embernek vagy tudottan, vagy tudat alatt, de teljes képe, fogalma van. Azaz, van valósága.
A Forrásnak, a teljességnek nem lehetett más célja, mint Önmaga. Ez úgy értendő, hogy a cél egy nem külső pontra mutat, nem egy kívül álló témára, mivel az lehetetlen ebben az esetben, hanem a cél befelé mutat, önmagára irányul, ami ebben az esetben…végtelen.
A teljességen kívül semmi más nem létezik, tehát más célja sem lehetett. Ez pedig a Létezés volt. A Van-ás. Egy állandósult állandó változás. Egy állandó folyamat. A Forrás az első pillanatban önmagába pillantott, a másodikban elindult önmaga felé. (e két pillanat között csak fogalmi különbség van, konkrétan idő nem telt el) Ez a lépés volt az idea a világról és egyben ez a lépés megtétele volt az Univerzum megszületése. Ennek a befelé tett pillantásnak vagyunk mi a részesei, az egyénre lebontott mozzanatai. Körülöttünk minden anyag. Belül, minden idea. Az első pillanat hívható az Egy-nek, a második pillanat az Egyetlen-nek. Az Egy egyenlő a Forrással ami az Ősszellem ami az Isten. Az Egyetlen egyenlő az Univerzummal és benne mindennel ami jellemző rá…többek között az ember is. Egyszóval…Te!
Ebből látszik, hogy az emberként való létezés alapjai is készek és befejezettek. Az alapok bennünk teljesek és nem szorulnak kiegészítésre. A fajunk egy teljes faj. És ez a faj a Forrásnak emberre levetített szándékát képviseli és teljesíti. Ez pedig, a pár sorral fentebb körvonalazott definíció…
A mai világunkban talán a Buddhizmus és a Tao (mindegyik esetben a tradicionális, ősi értendő) az ami ennek a legmagasabb szintű életérzésnek a kertjébe tud jutni. De egyik sem teljes (értve ezt az összes más vallásra is), érintésük csak a felszint tudja magáévá tenni. Véleményem szerint az ember és a Forrás kapcsolata sokkal intimebb és egyénibb, bensőségesebb, mint az bármilyen izmussal, vallással vagy életvitelre ráhúzható mintával jellemezni lehetne.
Mindezek mellett én személy szerint meg vagyok győződve arról, (még ha konkrétan bizonyítani nem is tudnám) hogy az emberiség, megelőző korszakaiban, a misztikus beavatottak által “Vaskor-nak” hívott idő előtt, nagyon közel élt a Létezés-igazságaihoz.
Ám, a világ alapjainak állandósága és teljessége az ember számára nem jelenti egyenesen következően azoknak ismeretét, mindennapi életében való birtoklását és aktiválását. Ezek a létezési esszenciák, építő és alkotó elemek az ember számára felfedezendő, és Önmagában felismerendő küldetések. Ennek a folyamata zajlik a planétánkon a fajunk létezésének kezdete óta. Ez az, amit mi történelemnek hívhatunk. Ez a történelem az, amin keresztül csatlakozunk a Föld és azon túlmutatóan az Univerzum történelméhez.
A Forrás az idők és terek kezdete óta egy állandó és folyamatos kiáramlásban van. Ennek különböző megnyílvánulásai alkotják az ismert Univerzum alfáját és omegáját. Legdurvább sűrűségű kinyilatkoztatásától kezdve, ami maga a matéria, az anyag…egészen a legfinomabb megnyílvánulásáig, ami maga a Lélek.
Itt érthető meg az, hogy a Lélek nem feltétlenül emberi. Értem ezalatt, hogy a Lélek különböző létezési szinteken megállapodva járja és egyben hatja át a Forrás összes többi kinyilatkoztatását, megjelenési formáját. Egészen az emberi szemmel élettelennek tűnő atomtol, kőtől, a növényeken, állatokon, magán az emberen át is, túl a magasabb létsíkok és létszférák élőlényein át. Beleértve az alternatív létezési formákat és élőlényeket is…
A Lélek az, ami kitölti szellemi és mentális szinten, egyszóval értelmi szinten az Univerzumot, az anyagot átjárja és áthatja, ezzel életre kelti. A Lélek az, ami a pillanat előtti pillanatban élővé varázsolta az Univerzumot és teszi ezt azóta minden egyes atomi pillanatban. A Lélek az, ami az Életért és benne a Létezésért felelős.
Földi viszonylatban ezt úgy kell érteni, hogy a Lélek egy hordozót, egy avatárt épít magának. Ez az ismert, emberi test. Ezt a testet szigorúan az adott életkörülményekhez szabottan állítja be és harmonizálja. A földi alapelemekhez hangolja hozzá, létezését szorosan egybevonja velük, azoktól függővé teszi. Rácsatlakoztatja a testet a Földre. A test így egy olyan állandó kölcsönhatásba kerül a planétával, ami létezéséhez nyújt elengedhetetlen és megkerülhetetlen állapotot. A test lesz az, ami a Léleknek utat nyit, hogy karmáját teljesítse itt a Földön.
A test szerepe egy kapcsolódási pont a planétára. A Lélek úgymond a testtel és a testen át alkalmazkodik az itteni viszonyokhoz, lehetőségekhez és emberi tulajdonságokhoz. Ezt úgy is lehet értni, hogy a Lélek a testen keresztül világít és tekint mind erre a bolygóra, mind a többi megtestesült Lélekre és Önmagára, egyben karmájára is.
Itt elmondható már az is, hogy a test is már egyfajta karmikus állomás a Lélek számára. A testen át érkező benyomások, élettapasztalatok, megnyilvánulások is mind-mind és kizárólagosan csak a karma teljesítését és emelkedését szolgálják. Tehát a test bármilyen vonatkozású milyensége, megnyilvánulása kifejezetten tudatos és jól meghatározott lépés a Lélek szemszögéből. Azaz, a testünk nem véletlen. Nem puszta szerencse, vagy szerencsétlenség. A Lélek szemszögéből nincs szép vagy csúnya test. Ez ebben az esetben nem esztétika kérdése. A Lélek olyan avatárt, olyan testet épít magának, ami karmikus útjának a testen keresztül történő tapasztalatokat fogja szállítani az adott életben. A Lélek szemében minden test…tökéletes.
A Léleknek teljes betekintése van a karmába, ám annak tudását nem transzplantálja bele egészében az emberi létezésbe. Sőt, annak igencsak parányi, meglehetősen kis darabját ülteti el az adott és egyes életbe, illetve életekbe. Ez a beleágyazás, ez a transzplantálás, ez a tudat-darab az, amit Szellemnek lehet hívni. Ez a fajta rész-tudás, ez a fajta úgymond emberi ésszel felfogható tudat az, amit mi magunkban vagy másokban személyiségnek, egyéniségnek, intelligenciának hívunk és ismerünk. Mindenkinek a saját maga szintjén értve persze.
Ez a rész, de folyamatosan táguló tudat és intelligencia, az emberi Szellem. Ez az, ami igazán vagyunk életünkben. A lény aki figyel, ért, gondol, érez, cselekszik, alkot, rombol. Minden, amit saját elhatározásunkból teszünk, az a Szellem. A Szellem az, ami az emberi létezés mintájára van kiragadva a Lélekből,és a Lélek tudással ruházza fel.
A Lélek olyan és annyi fajta tudást merít ki a Forrásból, más néven az Ősszellemből, ismét más néven szólva…Istenből, a Szellem számára, ami az embernek az adott életen belül karmikus küldetésének, életfeladatának beteljesítéséhez szükségeltetik.
A Szellem már jóval szabadabb és kötetlenebb minőség a testhez viszonyítva. Míg a test szinte egy előre elkönyvelt és lefektetett pályán belül mozog, ahhoz képest a Szellem rendelkezik egy olyan kulccsal, ami egyenlő a fejlődéssel, és változását nagyban előre mozdíthatja. Ez pedig a Szellemnek az önképző tulajdonsága. A Szellem tudása egy olyan interaktív tudás, ami visszahatással bír nem csak a testre, de magára a Lélekre is, természetesen Önmagát is beleértve. A Szellem teljesítő képessége nem csak a bele plántált tudás mennyiségétől függ, hanem pontosan annak ellentetjétől…ürességétől is. Ezt nem ostobaságnak kell érteni, hanem egy érintetlen, szűz mezőnek, aminek a felvevő es értelmező képessége abszolút. Ez az amit az ember a Szellem szabadságának hív. Ez emberi szemszögből úgy értendő, hogy a Szellem mekkora képességgel rendelkezik a meditatív állapot elérésére, ahol gondolatmentes. A gondolatok mindig betáplált tudásból valóak, ellentétben a meditatív, magasabb szintekről származó tudással. A gondolatok mindig viszonylagosak és relatívvá válnak az egyénen belül, ezzel szemben a meditatív állapotban történő leáramlás semmit nem veszít teljességéből és információ tartalmat maradéktalanul megőrzi.
Jól érzékelteti ezt az a példa, ha a Szellem ürességét egy tiszta festővászonhoz hasonlítjuk. Oda a Lélekből, a magasabb szférákból leáramló erők teljes és egész, érintetlen képét képesek benyomásként transzplantálni. Annak értelmezése, a Szellem számára önmagába nézve lehetségesen teljes lesz. Ha azt a lapot már a gondolatok kacskaringói szabdalják át, úgy a leáramló kép egyre többet veszítene értékéből és eredeti üzenetéből, jelentéstartalmaból. Ha pedig túl sok fedésbe kerül egymásra a gondolatokkal, az akár az eredetihez képest egy torzított és félreérthető, a Szellem számára félrevezető képet is alkothat.
Azok az emberek, akik túl sok gondolattal bírnak világunkban, éppen ezért válnak nehezebben érintetté, mint azok akik vagy magukkal hozott tulajdonságként, vagy már gyakorolt képességként elméjüket nyitva, szellemiségüket pedig frissen és tisztán tartják.
A mai világunkban a gondolatok embere az, aki magát racionálisnak titulálja az irracionálisnak hívott meditatív típusú emberrel szemben.
Minél szabadabb és minél több az üresség a Szellemben, azt annál több minden érintheti meg. A Szellem üressége nem sötétség, hanem tisztaság. Érintetlensége nem elhanyagoltság, hanem makulátlanság. Az üresség ebben az esetben…a legnagyobb képesség. Benne az idea önmaga egységében képes megjelenni, előzetes előítélet nélkül. A belőle fakadó emberi megnyilvánulás… a szabad akarat.
Ez a fajta magasabb tudás a Szellem és a Lélek aktív összekapcsolódásáról tanuskodik. Itt történik meg az amikor a Szellem úgymond a Lélek szintjéről meríti tudását. Ez a fajta tudás egy tiszta érzékelés. Előítélet és elfogultság nélküli. Jelzője nincs. Jelene van. Minél szabadabb, annál tisztább és erőteljesebb.
Ennek a szellemi kiszabadulásnak van egy olyan pontja, ahol a Szellem minden gátat félretolva, teljes terjedelmében kinyílik a Lélek számára. Ez az ember katartikus, szellemi születése.
Emberi köznyelvben ez tekinthető annak a szófordulatnak, amikor azt mondják valakire, megvilágosodott. Innét a Szellem már nincs kiszolgáltatva tőle független erőknek, Sorsának saját kovácsa lett.
A mai világunkat megvilágosulatlan emberek vezetik. Sötétség él bennük. Egyszerűen képtelenek egybeolvadni a magasabb erőkkel, mivel nem is ismerik őket, nincs tudomásuk róla. Akarva vagy akaratlanul is többnyire hibás döntéseket hoznak, amivel szenvedést okoznak saját fajuk számára. Nem tisztelik az életet, és a végletekbe is hajlóan képesek pusztításon keresztül érvényesülni. Tudatlanságuk lassan romba dönt mindent… A szellemiségük zárt, szabad terület jóformán már nincs benne. Nincs bennük kényszer a megújulásra, és ez a mai világ képén nagyon jól látszik. Helyben topogás folyik, a kapitális problémák nincsenek megoldva, a terhek feltorlódnak és egyre nagyobb nyomást helyeznek az emberek tudatvilágára. Akik előbb utóbb, még ha kényszerből is (fiziológiai, erkölcsi)…de egymás ellen fordulnak.
Bármilyen erős is a fent említett megvilágosodás, a Szellem és a Lélek közötti mentális tartományt nem fogja maradéktalalnul áthidalni, kipótolni. Erre csak akkor kerül sor, amikor az ember földi karmájának csúcspontjai felé közelít. A hétköznapi ember számára a Szellem a szükséges karmikus falakat és gátakat nem fogja átlépni. De ez nem is szándéka sem a Léleknek Sem a Szellemnek hétköznapi viszonylatában.
Ezért van például egy erős és szinte áthatolhatatlan fal, ami nem más mint a létszféránkba való be-, illetve kilépés megtétele, születéskor és halálkor is. (Meg kell jegyezni, hogy ezek a falak csak emberi oldalról tekintve tűnnek áthatolhatatlannak.) Ezek a “tudatfalak” a beavatatlan egyének előtt mindig zárva állnak. Ez védelem a Lélektől azok számára, akik földi karmájukat még alacsonyabb szellemi szinten, sekélyebb intelligenciával átszőve járják.
Ugyanezzel magyarázhatóak az emberi élet úgymond “sorsszerű” villanásai életünk egyes pontjain. Kezdve a dezsavű érzésen, a katartikus örömök és emelkedéseken át a drámai és tragikus életepizódokig. Ezek azok a sorszserű és elkerülhetetlen életpontok az adott életen belül, ahol a karmikus életküldetés, feladat megváltásra kerül és késszé egészül. Legyen az bármilyen édes vagy keserű, bármilyen felfoghatatlan az emberi gondolatvilág számára, megtörténtjét a Szellem valahogy mégis természetesnek éli meg és nem vált ki belőle különösebb, drámaibb érzelmi hullámot. Egyszerűen tudat alatt nyugtázza a tényt, hogy beteljesedett…
A Szellem teljesedésének egyik módja, amikor a Lélek semmilyen visszaigazolást vagy konkrét jelet nem ad magyarázatként az adott életeseményre. Ezzel is arra utalva a Szellemét, hogy az önmagát élesítse, hogy csak saját magára támaszkodva hozzon értelmi töltést az adott helyzetbe. Így a Szellem olyan irányba indítja el magát, ami saját ösvényévé fog válni, saját útjára nyit rá. Ezt az utat követve a Szellem felfénylik és megerősödik. Itt fogja megtalálni életének minden olyan fontos alkotó elemét, ami egy egészséges és kiegyensúlyozott életérzéssel ajándékozza meg. Ezeknek az élet-objektumoknak a fellelése, köztük az összefüggések megértése, a logikai felépítésüknek egyénre szabott vázlata az mi a Szellemet mélyebb belátásra ösztönzi és egyben teszi lehetővé saját életével kapcsolatban. Ezen a szálon haladva a Szellem felfedezi Sorsát, megérti annak létezését és irányát. Még tovább haladva a Szellem felfedezi az utat, a kapukat és az azokhoz vezető gyakorlatokat, létállapotokat, ahol a magasabb szférákhoz tud kapcsolódni. Rádöbben Önmaga kiterjedésének addigi szűk határain való túlmutatására, gátjai ledőlnek, lénye felszabadultá válik.
Ha a Szellem ezt az utat elhagyja, akkor válik az egyén tömeg-emberré, és befolyásolhatóvá. Mivel, nem önmaga.
A Lélek célja nem más, mint a Forrásból való merítés, azért, hogy a Forráshoz vissza és fel tudjon érni és maga is a Forrássá váljék. Ezért a Lélek az Univerzum összes életszintjét bejára és kitölti végtelen hosszú útja során. Nem hagyhat egyetlen apró rést, egyetlen hiányzó láncszemet sem sehol, hogy teljes legyen. A Lélek teljessége a karmikus út megkezdésekor már azonos a Forráséval, ám az tudatosság és tudat nélküli. A karmikus ciklus előrehaladtával ez a tudásanyag egyre tudatosabbá és aktívabbá válik, mondhatnák azt is, hogy a sötét, betakart részből egyre több kerül a felfedezett és már fényben lévő, világos részre. Tehát a Lélek útja az idő előre haladtával ez emberi gondolkodással ellentétben nem, hogy egyre rövidülne és öregedne, hanem pontosan egyre nagyobb távlatok nyílnak meg benne. (A Lélek szemével nézve ennél a pontnál kategórikusan kijelenthető, hogy a világvége teóriák egy bizonyos értelmi szint elérése után, már csak kisded történetek. Ezek a teóriák az Univerzum törvényeit ismerve, igen korán megbuknak és összetörnek.)
Ebből is érthető meg, hogy emberként a Lélek meglehetősen sok időt tölt a Földön. Mindezt azért teszi, hogy a számára szükséges karmikus teljesedést és ciklust betöltse és azt sikeresen abszolválja. Ehhez a Lélek, ismerve az emberi test képességeit és szakító szilárdságát, kivitelezhető élettartamát, több megtestesülést eszközöl. Azaz, felállítja a reinkarnációs folyamatot. Mivel a Lélek tudja, hogy célját emberként élve egy életen belül nem érheti el, így azt ciklusokra osztja, és úgy osztja fel, hogy az következetességében és logikájában a Föld történelméhez harmónikusan passzoljon.
Ezért a Lélek annyiszor testesül meg, ahányszor az, az emberi Szellem végső beteljesüléséhez elengedhetetlen. Ennek a folyamatnak az alappillérje a reinkarnáció, és mozgatója érzelmi és értelmi behatója az, amit mi emberek, Sorsnak hívunk.
A Sors már egy tágabb mozgásteret ad az emberi Szellemnek. A Sors választható, elfogadható, alakítható. Elkerülni természetesen nem kerülhető, de az adott életben elodázható és egy következő reinkarnációs ciklusra átvihető. Ez a fajta viselkedés (a Sors elől való menekülés) az emberi Szellemben még alacsonyabb intelligencia szintjén van jelen, ahol mind értelmileg és érzelmileg a Lélek csak kevés isteni tudást csepegtet az emberi Szellembe. Persze, mindezt okkal és azért teszi, hogy a fejlődés alsó spirálja is következetes és hibátlan, teljes legyen…a Sors ne kényszer legyen, hanem választás.
A Lélek nem erőszakolja rá bilincsként a Sorsot az emberre, de megkerülhetővé sem teszi. Az elodázott Sors olyan űrt hagy maga mögött az adott életben, ami az emberi szinten a meg nem tett dolgok utáni vágyakozást, vagy azok elmulasztásából való bánatot szülik meg. De nem csak ezek az érzelmek realizálódhatnak az emberben, hanem másfajta vonzó erők is, amik elősegítik majd az életesemény megtörténtét. Ilyen a szeretet és a félelem is. Mindkettő erős vonzással bír az életeseményekre.Ezek azok a szuprém erők, amik a legtisztább és egyben legerősebb hatást válthatják ki életeseményeink sorozatára. Ezt úgy kell érteni, hogy az ember ezen érzelmi megnyilvánulásain keresztül folyamatosan impulzusokat küld a Világmindenség felé, ezzel egyfajta “hívó szót” küldve a Jövőjébe. Onnét szó szerint elszippantja azokat az életeseményeket, amiknek a töltése megegyezik, vagy a legrokonabb a benne állandosult érzelmi világnak. Ez olyan irányba viszi életútját, ahol az életesemények realizálódhatnak és Jelenné nőnek. Masképpen szólva…valóra válnak.
Vegső soron elmondható itt, hogy az érzelmek és a gondolatok minél nagyobb mértékű ismerete és uralása, azok tudatos felszabadítása az egyénen belül, életre hívhatja a mágikus képességeket is. A gondolatok és érzelmek uralása szinte egyenlő a mágiával. Így az Élet a Mester kezében, mint a szobrászéban az agyag, a festőében a szín, a költőében a szó, a dervisében a mozdulat. Rend…a rendezetlenséggel szemben.
Ez az emberi ráhatás a már megtörtént dolgokra is hatással bír, bármilyen furcsán is hangzik. A Lélek az idő síkja felett felfogja az emberi Szellemből átszivárgó érzelmeket, érzéseket, gondolatokat. Így amikor egy ember azt érzi például, hogy úgymond “bárcsak másképp csinálhatnám” akkor a Lélek ezt egy reinkarnációs feltételnek és elemnek könyveli el, és az inkarnálódás és Sors kerekét úgy fordítja, hogy a Szellemben realizálódott hiányérzet vagy akár bűntudat…kiegyenlítésre kerülhessék. Ebből is láthajuk, hogy tetteinkkel és meg nem tett tetteinkkel is erős behatással bírunk saját Sorsunkra, inkarnációinkra és karmánkra is.
Mint ahogy a tettek itt a fizikai világban hatással vannak mindenre, úgy a vágyak, érzelmek, gondolatok, az emberi pszihé rezdülési szinten megteszik visszafordíthatatlan hatásukat. Ezek jóval távolabb és magasabbra érnek, mint azt a mai ember képzelné. Végső soron ezek azok az emberi esszenciák,amik karmát és Sorsot építenek mind magunknak és így közvetve másoknak is. A mai ember saját tetteinek uralásával is erősen hadilábon áll, gondolati és érzelmi kivetüléseink pedig azt lehet mondani, hogy teljesen zabolátlanul és kontrollálatlanul áramolnak bele a Lélekbe. Ezek a beáramlások nem oltják ki egymást semmilyen szinten, nem tűnnek el, nem vesznek el és úgy áramlanak vissza világunkba, hogy emberi nyelven szólva, össze-visszaságot keltenek. Ennek a hatása jól megfigyelhető a világunkban, mindennapjaink kusza terepén. Ez alakította ki azt a fajta hozzáállást az emberekben, ami egyfajta “világvége” jövőképet kezdet projektálni. És sajnos, ennek a realizálódása, ennek a lehetősége a mai, agyonfegyverkezett, konfliktusoktól szenvedő, felszabdalt tudatképű emberiségben erőteljesen jelen van.
A Lélek által teremtett világok minden létezési szint alatt és felett, kizárólagosan a kölcsönhatásokra épülnek. Ennek egyik formája az emberben a kommunikáció. Ennek is több fő sávja van. Például a legkönnyebben észrevehető kommunikációs forma két ember között a verbális. Azaz, a beszéd. Ez a “beszéd”, az emberi Szellem és a Lélek között is fennáll, csak egészen más formában. Jóval finomabb összetételű szőttesből áll ez a “nyelv”. Ezek az érzelmek. Az érzelmek hosszú skáláján mozogva, azokat átélve kommunikál az emberi Szellem a Lélekkel. Legyen az a legszörnyűbb, vagy legeufórikusabb, mind kommunikációs csatorna. Ezek a csatornák nagyban befolyásolják az egyén saját jövőbeli Sorsát és inkarnációit is. Ez a mai emberben többnyire, (sajnos) tudat alatt történik. Nincs tudatában annak, hogy ezzel szinte egy tollat tart a kezében és azzal saját Sorsát és jövőjét írja. A gondolat-uralás, az érzelmek stabilitása nagyban meghatározza egy ember jellemét és életének gazdagságát. Az életesemények belülről fakadóan kerülnek irányítás alá. Azokat maga az emberi Szellem idézi elő magának, így szinte utat épít a jövőbe. Előrelát, felkészülté válik és nem hátrál meg. Az aki ennek birtokában van, a ma már alig ismert mágia határait is képes átlépni. Az intelligencia emelkedésével, és saját életeseményeinek az uralásával, már nem halogatja Sorsának beteljesedését, és azok megtörténését.
A Szellem a korábban magától eltolt, eltaszított Sors-feladatot elkezdi újra bevonzani, és ha még elég ideje van az adott életben akkor ismét szembe nézhet vele, ha nem, akkor az a karmikus feladat következő inkarnációjában fog újra felmerülni. Mindaddig, míg az végül beteljesítésre nem kerül. Ezért használjuk magyarként szavunk járásában azt, hogy “nem kerülhetjük el a Sorsunkat”.
Az emberi érzelmek kivétel nélkül mind reinkarnációs építőelemek. Az érzelmek Sors-feladatokat taszítanak vagy vonzanak. Fajtájuktól és minőségüktől függően azok elősegítenek, vagy meggátolnak életeseményeket úgy, hogy arról az avatatlan Szellemnek nincs is tudomása. Már magasabb karmikus körökön járó emberek tudatosan irányíthatják életüket, ha kellő rálátással vannak a Lélek rájuk irányuló szándékával. Egy bizonyos intelligencia szint felett az addig kellemetlen, esetleg szörnyűnek tűnhető életesemények is elfogadhatóvá válnak a Szellem számára. Ám, ahogy említettem, ehhez a Léleknek nem kevés előkészítő munkájába, előzetes inkarnációk felállításába kerül, hogy a Szellemet, azaz az embert erre felkészítse. (jól megfigyelhető a világunkban, hogy azok a “lélekóriások” akik sorsfordítóan pozitív előrelépést hoztak az emberiség krónikájába, többnyire mind “nehéz” Sorssal kellett szembenézzenek.)
Minden ami kényszer, az nem hoz igazi extatikus örömöt az emberi Szellem számára, s így a Léleknek sem. Minden ami saját döntés, ami az Önnön akaratunk kifejeződése, amit az emberi Szellem saját elhatározásából vesz fel, mégha az nehéz, akár végletesen drámai életútba is torkollik emberként, a Lélek szemében…győzelem.
A szellemiség és az egyéniség, az individum a földi érában elsőként valahol az állatvilágban jelenik meg. A kezdetleges jelek és lelki jegyek, a Lélek már aktívabb jelenléte a magasabb megnyilvánulásokra is képes állatoknál jelenik meg először. Ott, ahol már értelmi vagy érzelmi tevékenységnek nevezhető folyamatok is felfedezhetőek. Bármilyen halovány vagy kezdetleges formában öltsenek alakot ezek a tulajdonságok, az már egyértelműen a Lélek aktívabb jelenlétére világítanak rá. Az ember pontosan ezért is érez nagyobb rokonszenvet ezekkel az állatokkal, mivel tudat alatt, vagy akár tudatosan, de felismeri Önnön viselkedési foszlányait bennük. Sőt, itt az is elmondható, hogy a Lélek emelkedésének útján az alacsonyabb intelligecia spirálokon tartózkodó emberekben, szellemiségükben még fel-fel bukkannak állati megnyilvánulások, esetlegesen állatokra jellemző viselkedés, vagy ösztön megnyilvánulás. Ez annak a jele, hogy a Lélek még nem szakított teljesen az állati tulajdonságok beleszövésével a Szellem vonatkozásában, azok jelenléte szintén kellő és fontos a földi karma teljesítéséhez az adott emberben.
A Lélek örök tudásának fényesedésével egy ponton a karma szintet lép, és a Lélek már nem állatként, hanem emberként ölt testet, hogy a bolygóhoz kötött útját folytassa. Ezt nevezhetjük emberként a megtestesülés alsó határának, de szigorúan csak az emberi szemszögből, és nem a Lélek oldaláról. (hogy érthető legyen, a Lélek számára egy Hidrogén atom is megtestesülésnek és Létezésnek számít)
A felső határ pedig a Mesterek tudatvilágát jelenti, ahol a Lélek földi karmájának annál a reinkarnációs ciklusánál tart, ahol utolsó újratestülési szakaszait éli meg. Ezek azok az emberek, akik a nyilvánosság előtt, vagy akár annak a színfalai mögött mérföldkőnek számító eseményeket valósítanak meg az emberiség és egyben a Föld, de az Univerzum karmájában és Sorsában egyaránt.
Amikor a Lélek eléri karmájának tetőfokát, még egyszer testet ölt, egy olyan életutat választ, ahol már sem inkarnációs kötés, sem karmikus feladat nem terheli, pusztán csak az Univerzum és a Forrás tolmácsolásával és annak, a többi ember előtt való felvillantásával foglalkozik. Ezután a Lélek már nem inkarnálódik többé emberi testbe, hanem egy más felépítésű létformát választ magának, hogy ott kezdje meg, illetve folytassa Univerzális útját.
Bizonyos esetekben, amikor a Földi éra egészében tekintve olyan karmikus ciklushoz érkezik, ahol Univerzális behatásra van szükség a Lélek emberként működő pályáján, Univerzális lények is testet ölthetnek emberként. Olyan Lélek-minőségek, akik karmikusan nem kötődnek a Földhöz, de tudásuk és munkájuk szükségessé teszi megjelenésüket. Ezek a lények soha nem voltak előtte emberek, inkarnációjuk, karmájuk nem kötődik emberi minőséghez. Olyan létszférákból ereszkednek le már eleve, ahová a fent említett Mesterré vált Szellemek tartanak. Ezek az úgynevezett “eljövetelek” többnyire az emberiség történelmének több ezer éves korszakait meghatározó pontoknál történnek. Ezeknek a Lélek-minőségek tudása emberi ésszel nemhogy megközelíthetetlen, de teljességgel felfoghatatlan.
A fenti tágabb szakaszt összefoglalva már látható és értelmezhető az, hogy miért más és más minden ember. Miért vannak különböző fajták, miért vannak a fajtákon belül típusok, és így tovább. Miért érzünk rokonszenvet, vagy akár unszimpátiát. Miért szeretünk és miért gyűlölünk. Miért élünk…és miért halunk. A Sors és a karma kollektívan olyan széles skálán mozog, hogy az emberi lét minden ízét kitölti egy-egy életúttal. Minden különbség ember és ember között, innét származik. Egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál. Differencia az intelligencia együttesében mérhető, az értelem és érzelem kettőséből, és hogy ennek a spirálnak, útnak melyik szakaszában tart az adott illető. Az alapok minden emberben egyek és azonosak. Az arra való felépítés módja és szisztémája az, ami különböző. Így erőteljes különbségek is előfordulnak, amik a világunkban könnyen és jól megfigyelhetőek. A fajták, a kultúrák, a nemzetek, a szokások, a tradíciók, a magatartásbeli tulajdonságok és viselkedések szálai mind ehhez a gyökérhez vezethetőek vissza.
A Lélek emelkedési szándékából és tényleges megtörténtéből válik érthetővé a Földünkön az emberek számának növekedése is. Ez a népszaporulat nem pusztán egy biológiai hatás, egy testi kölcsönhatás kifejeződése. Ez a Lélek emelkedéséből származó sokasodás. Ha csak egy kevés alapismerettel is rendelkezünk Földünk több százezer éves történelméről, akkor láthatjuk, ahogy a Lélek a szinte inaktív megtestesülési formákból kiindulva, ami a puszta ásványi alapokat jelentette, hogyan vitte végbe emelkedését a planétákon. Ahogy az ásványi, atomi állapotból átfordult szerves vegyületekbe, egysejtűekbe, kezdetleges vizi élővilágba az Ősóceánban és így folytatva genezisét egészen a mai emberig. Ezek a kezdetleges életformák mára már szinte teljesen eltűntek, elfogytak, a növényvilág is egyre kevesebb fajtában képviselteti magát , az állatvilággal egyetemben. Ebből egyenesen következik, hogy a Lélek már egy magasabb minőségben képviselteti magát a bolygónkon…ami az ember. A testetöltések egyre magasabb értelmi spirálon nyilvánulnak meg, ennek a folyamatnak a következménye lett az, hogy az ember képes volt létszámban feldúsulni.
Ezzel párhuzamban a karmikus továbblépés a földi ciklusból most jóval szűkebb kijáratot mutat az emberi Szellem számára. A világunkban tapasztalható spirituális elhanyagoltság és lustaság az ami úgymond felülről tartja vissza a Lélek emelkedését. Egyszerűen jóval kevesebb Szellem emelkedik fel a megfelelő Földi és Univerzális szintre, hogy itteni inkarnációit letudva, tovább léphessen. Sőt, egyre bonyolultabb és összefonódottabb Sors-vonalakat kell, hogy építsen a Lélek, mivel az erőszakos halállal elszenvedett testelhagyások szigorú és kikerülhetetlen karmikus kiegyenlítődéseket kívánnak meg. A fajunk spirituális fejlődésének lassulása egyértelműen vissza vezethető az erőszak elszaporodására, és a háborúk lassan már állandósult jelenlétére a bolygónkon.
A Lélek soha nem épít olyan szándékkal, hogy azt rombolásra használja. Ilyen tulajdonsága nincs a Forrásnak. Isten nem öl! Ezért a Lélek sem ismeri az erőszakos halál fogalmát. Azt csak az emberi Szellem teheti magáévá, méghozzá akkor… ha úgy dönt, hogy ölni akar. Ez a döntés mindig elégtelen értelmi és érzelmi kölcsönhatás következménye egy emberen belül. Egyikből sem képes annyit aktiválni magában a kritikus pillanatban, hogy megóvja magát attól, hogy egy másik Lélek-társát erőszakos testelhagyásra, azaz halálba sodorja.
A Lélek avatárja, a test rendelkezik egy leépítő és lebontó tulajdonsággal, ami a test természetes halálához vezet majd, egy teljes inkarnáció után. A Lélek soha nem tervez azzal, hogy a testet erőszakos behatásra kell elhagynia. Ezalatt azt értem, hogy egy másik megtestesülés által (másvalaki), tudatosan ellene fordulni a Léleknek. Ez a Lélek számára teljesen értelmetlen és elfogadhatatlan helyzet. A Lélek képes felállítani olyan Sorsvonalat, ahol a halál esetleg tragikus hirtelenséggel, vagy körülmények között érkezik el. De azzal nem számol, nem tervez soha, hogy Önmaga ellen forduljon. Ezért az ember részéről a lehető legerősebb és egyben legnegatívabb visszahatás saját karmájára, az erőszakos halál okozása.
Mint ahogy a Léleknek egyedüli joga és képessége felvenni az Életet, így maga a Lélek az egyetlen akinek ez jogában állhat azt visszaadni. Ezért ha az emberi Szellem ebbe belenyúl és ennek a nem csak Földi, de Univerzális törvénynek ellenszegül, ezzel nem mást tesz, mint magának a Forrásnak, az Ősszellemnek…Istennek szegül ellen. Ennek a következménye saját karmájára és inkarnációjára, Sorsára, szigorú és kikerülhetetlen következményekkel fog járni. A Lélek olyan életutat fog inkarnálni számára, ahol és amiből teljességgel és maradéktalanul meg fogja érteni, hogy mit jelent erőszakkal kioltani egy másik ember életét. Olyan Sorsot épít magának, ahol öngyilkosságot fog elkövetni…vagy egy önpusztító életúttal, vagy egy “hagyományos” értelemben vett élet-epizóddal.
Az Élet védelme az emberben nem jog, vagy igazság kérdése. De nem csak emberben, hanem állatban és minden más, már tudattal rendelkező élőlényben egyaránt. Az Élet védelmét a Lélek a legerősebb szintű megnyilvánulásba plántálta és rögzítette bele. Ez az Életösztön. Egy megbonthatatlan, elementális erő. És ez nem jog vagy igazság kérdése. Ennek teljes megértéséhez képzeljük el azt a példát,ha egy teljesen elborult, inelligenciátlan, talán még gonosznak is nevezhető (ami a Lélek szempontjából ismét téves emberi megállapítás) ember élete veszélybe kerülne. Még ha az emberi törvények szerint semmi joga, semmi igazsága nem lenne az életet folytatnia, ő ennek ellenére a végletekig küzdene az életéért. Mint bárki más. Mert minden egyes élőlénybe bele van plántálva az Életösztön. Az önvédelem, a puszta Létezés megóvásának ösztöne.
És ez az ösztön az Életet védi. Ez védelem. Aki ez ellen fordul…az önmaga ellen fordul.
A Lélek a Földi korszak megnyitásával egy időben, a földi idők kezdete óta, hordja a tapasztalatait a kollektív tudat “könyvtárába”. Nevezhetjük ezt az emberiség krónikájának is. A beavatottak ezt Akasha krónikának hívják. Magas spirituális körök az Élet Könyvének is ismerik. Ez a tudatsík viszont már nem csak emberi tapasztalatokkal van áthatva, hanem a magasabb létszférák leáramlása is, “más-világok” elementáljai is átszövik.
A Lélek minden egyes reinkarnáció előtt megmártja a Szellemet a kollektív tudat információval telített medencéjében. Innét származik az ember ösztön rendszere, de elmondható ez értelmi-érzelmi vonatkozásban is. Ezen a kollektív tudás tanulmányozásán áthaladva tesz szert a Szellem olyan felkészültségre, amire az adott életben elengedhetetlen tudásra lesz szüksége. Az innét származó tudás többnyire vegetatív tudásanyag. Arra szolgál, hogy rendelkezzünk az emberre szabott életvitel alaptételeivel. Az alapvető emberi viselkedési normák, helyzetfelismerések, ösztönök, logikai képességek adottak legyenek. Mélyebb elmerülés esetében már ennél fejlettebb és gazdagabb tudást is meríthetünk a kollektív tudásból. Értelmi és érzelmi gazdagságra is szert tehetünk karmánk teljességétől függően.
Ez az emberi életben a képességeken, tehetségen, késztetéseken, adottságokon keresztül mutatkozik meg. Itt dől el az, hogy ki miben lesz igazán sikeres, mi lesz az a tulajdonsága, amiben egy megmagyarázhatatlan úton-módon, de minduntalan képes lesz megújulni élete során.
Talán fontos megemlítenem, hogy minden ember rendelekzik olyan magával hozott képességekkel, amik kellő odafigyeléssel magas szintre emelhetőek és olyan életutat biztosítanak az egyén számára, amiben kitárulkozása teljességhez fog vezetni. Minden ember kivétel nélkül rendelkezik első inkarnációs megtestesülése óta, egy olyan magával hozott késztetéssel, ami megfelelő foglalkozás és csiszolás mellett géniusszá teheti karmikus utazásában egy ponton.
És itt szintén meg kell említeni egy Sors törvényt, ha egyáltalán lehet ezt így jellemezni…szorgalom és kitartás nélkül a magunkkal hozott tehetség, soha nem fog szárnyakat bontani, de a szorgalom és a kitartás a magunkkal hozott tehetség felismerése nélkül viszont, mindvégig meddő marad.
Harmónikus esetben ahol e két oldal párosul, a Szellem a születés előtt kiválaszt és kinyit egy élet-témát magának. A Szellem, születése előtt, karmájának tükrében olyan élet-témát választ, amire adott ciklusában a lehető legnagyobb esélye van azt kidolgozni és beteljesíteni.
Előrehaladott karmikus úton, ha esetleg az adott inkarnációban az adott élet-téma nem került teljes kidolgozásra, akkor azt a Szellem következő inkarnációjában ismét felveszi születés előtt, és életében, a világunkban folytatja. Új nyitására vagy megkezdett folytatásra is van lehetőség, megkötés nélkül.
A Lélek akár választhatja egy, a Szellemnek már megkezdett témáját inkarnációs megtestesülésnek, és beállíthatja Sorsnak és életútnak ismét. Azaz, egy új életében ismét az adott téma kristályosításával, tisztításával és értelmezésével foglalakozik. Ám nyithat egy teljesen új ösvényt is. Olyant, amit előtte még senki nem nyitott ki. Legyen ez így vagy úgy, kellő szorgalom és kitartás mellett a Szellem eléri azt a pontot, ahol mér olyan mezőkre merészkedik ki, ahol előtte senki nem járt. Legyen az a saját vagy már egy más Szellem által megkezdett élet-téma, útja során előbb-utóbb elkerülhetetlenül új lapot fog nyitni. Ez az a pont ahol a Forrás meghatározó tulajdonsága, a teremtés, az alkotás realizálódik az emberben. Egy olyan földi dolog megalkotása, legyen az tárgyi vagy eszmei, ami előtte soha nem volt jelen sem a bolygón, sem az emberiség történelmében, vagy tudatvilágában. Ezzel az erővel, a teremtő erővel minden ember rendelkezik, kivétel nélkül. Ez a legmélyebb rokoni szál minden egyes ember között, aki valaha élt, él és élni fog a Földön. A Lélek számára ez jelenti a közeledést a Forráshoz.
Még ha a Szellem nem is képes végezni, nem képes kidolgozni valamit adott életében, azt a következő inkarnációjában folytatja, és ezt addig cselekszi, míg végül műve késszé és végérvényessé nem válik.
Ez az, amit teremtésnek hívhatunk világunkban. Amikor a Szellem teljesen kidolgoz egy témát inkarnációinak során, akkor egy új, addig nem létező elem születik meg a világban. Legalábbis az ember világában. Olyan, ami előtte még nem volt. Legyen ez tárgyi, szellemi, fogalmi alkotás, az új, és addig nem szerepelt az emberiség tudatában. Minden felfedezés, minden szerkezeti feltalálás, minden filozófiai irány, minden ami gyakorlati vagy elméleti újítást és vívmányt hoz, alkot, az kidolgozott élet-témát takar maga mögött. A valóságban ez a kidolgozott téma a kezdetek óta készen állt, ám az ember számára ez egy Önmagában és Önmagán keresztül bejárandó és felfedezendő életútban realizálódott. A Forrásban minden kidolgozott egészben áll, a kérdés a hozzá vezető út felismerése és végigjárása…
A Szellem életről életre vándorolva viszi magában Sorsának építő elemeit. Azokat nem dobja el, hanem addig hordja magában, míg azok végül a tökéletes helyükre nem kerülnek a mindenségben. Ezzel ismét csak gyarapítva a Lélek tudását a Forrásról. Minden egyes inkarnálódás között, logikai összefüggés van. Egyik következik a másikból. A Lélek nem ismeri a véletlenszerűséget, ami esetleges hiányosságot szülhetne benne. Így a Szellem számára egy következtetés inkarnálódási útvonalat állít fel. Tulajdonképpen ez a karma lényege is. Így a Lélek életről életre haladva egyre több tudást invesztál bele a Szellembe, hogy annak Öntudata egészséges ütemben gyarapodjék. Azaz, egyre többet tudjon…magáról. Ehhez pedig az kell, hogy az emberi Szellem Létezési ideje sokkal hosszabb legyen egy adott tesben eltöltött időnél. De nem csak egynél, hanem az összes Földi inkarnálódását be kell, hogy fedje. Másképp a fejlődés megszakadna…
Ebből egy újabb titok nyílik ki az ember szeme előtt, mivel itt válik láthatóvá, hogy maga a Szellem halhatatlan. Másképpen és még érthetőbben szólva az emberi Szellem, azaz Aki Vagyok, az halhatatlan. Végső soron kijelenthető, hogy maga az ember, aki itt ebben a világban szó szerint, megtestesülve van jelen…halhatatlan.
Minden egyes inkarnációnkat ugyanaz a Szellem fogja betölteni. Az, aki vagyunk. Az aki mindig és mindig vagyunk. Természetesen minden egyes inkarnáció után a Szellem egyre több és gazdagabb lesz. Tehát nem újra és újra nulláról kezd, hanem egyre érettebb pontról inkarnálódik tovább. A Szellem gazdagodása életében a legaktívabb, majd a test halála után tudását összegezve és annak konzekvenciáját levonva beleolvad a kollektív tudatba. Ez a kollektív tudatba való beleolvadás, a Lélekkel való összeölelkezés az, amit az emberek a mi világunkban (fogalmi szinten) “mennyországként” ismernek. A mennyország átélésének intenzitása szintén függ a Szellem, azaz az ember intelligencia szintjétől. A teljességbe való belépés (ami még mindig viszonylagos, lefokozott teljesség a Forráshoz képest) az alacsony, szinte még kezdetleges emberi viszonyokban élő Szellemek számára nem feltétlenül jelent makulátlan és egyöntetű örömöt, hiszen tetteik üressége az, amivel szembesülnek a testük halála után. Minél magasabb, azaz minél harmónikusabb az ember életútja a Lélek szándékával, ez a belépés annál katartikusabb és magasztosabb lesz. Minél többet teremt, minél többet tár fel a teljességből egy ember, annál közelebb kerül a Lélekhez. Ennek a belépésnek a katartikus élménye olyan erős lehet, hogy foszlányokban képes, “megmagyarázhatatlannak” tűnő emlékképeket felvillantani az egyénben testet öltött életszakaszában is. Álmok útján, meditatív állapotban, transzban, extatikus állapotban, eufórikus önkívületben. Az emberi faj több úton is próbálkozik ennek az élménynek és állapotnak a felidézésére, keresésére. Ez történhet, mind tudatosan vagy tudat alatt. A skála igen hosszú…jóga, meditáció, a tánc révületig való fokozása, de ide tartoznak a pszihedelikus szerek és a drogok használata is, stb… A szándék ugyanaz, a felsőbbel való egyesülés.
Ha a Lélek azt látja, hogy a karma még nem teljes, így a Szellemet elszólítja és új inkarnációs körre, azaz Életre hívja. Ez a születés kezdő stádiuma. Ami emberként nézve ebből a szakaszból számunkra fontos, hogy a Szellemünk, akik végső soron vagyunk, a test halálával nem hal meg, hanem egy más minőségű élettevékenységet folytat. Aminek az eredménye és kimenetele a karmát követve egy új megtestesülés lesz. A Lélek egy új testet épít a Szellem számára és az a már ismert emberi körülmények között megkezdi és egyben folytatja földi Sorsát.
Emberi logikával is megérthető az, hogy a halál után nem történik törlés, és minden tapasztalat a Lélekhez kerül. Ha az törlődne, az egész élet, az egész folyamat értelmét vesztené. Egyszerűen elvesztegetett idő lenne. A test halála után a Szellem kimondottan fontos tevékenységgel rendelkezik és kommunikál a Lélekkel. Ám, mivel az ember nem képes emlékezni a karmikus ciklus teljességére, így valahol mégis kell egy amolyan, “amnéziás” stádiumnak is lennie.
Amiért mi nem emlékszünk ezekre a szakaszokra, magára az előző inkarnációnkban megtörtént halálunkra, a magasabb létsíkokra, a mennyországra, és az újjászületés kezdő stádiumaira, mert a felejtés szükséges függönye pontosan a születés katarzisában zárul be mögöttünk. A testetöltés katarzisa az a pont, ahol a “felejtés” megjelenik a Szellemben. Ez egy szükséges mozzanata a karmának. Enélkül maga a földi élet vesztené értelmét. Maga az élet is szükségtelen lenne. A tudás mozdulatlan lenne és stagnálna. A Forrás nem áramolna, hanem önmaga roppant tömörségében létezne, és mind fizikailag, mind mentálisan inaktív lenne. De mivel a Forrás létezése és kiáramlása állandó, így maga az Élet is állandó. Ebből következően a Lélek és maga a Szellem is örök. És benne a karma és az Ember is…örök!
A fenti ciklust jobban megnézve, észre lehet venni, hogy az emberi Szellem útja születéstől születésig tart. A reinkarnáció kezdete a születés, és a ciklus vége is egyben maga a születés, ahol a Szellem már egy új, a Lélek által felépített testet és Sorsot vesz fel. Az élet a test halálával nem ér véget, tovább folytatódik és az újraszületés pillanatában sem semmisül meg, hanem egy új Sorsba és életútba torkollik bele. Inkarnálódik. Azaz, nincs halál! Nincs elmúlás.
Emberi utunknak testben eltöltött szakaszában, a test halála utáni időkre ismeretlenként és idegenként tekintünk. Ez nem is lehet masképp, hisz annak az emléke és tapasztalata már a kolletkív tudatba van beleágyazva. Ám, bármilyen hihetetlennek hangzik, de az a most még ismeretlen szakasz, amit mi halálnak hívunk, ugyanolyan szerves és aktív része az embernek, mint azok az idők, amit itt a Földön testünkkel töltünk el. Kijelenthető, hogy “az” az állapot is az ember!
Itt válik teljesen érthetővé számunkra az a hármas, ami az Ősidők óta átszövi létezésünk alapjait, méghozzá az , hogy az ember Test-Szellem-Lélek. S e hármas külön-külön, és egybefonódva is bejárja és beteljesíti karmájának minden feladatát.
Félmegoldás nem létezik a karmában. Az, hogy majdnem, éppen, alig, már-már…nem létezik a karmában. Profán példára levázolva ezt úgy kell érteni, hogy egy 10-es skálán a 9.4 –el nem tekinthető a karma és a Sors befejezettnek, egésznek. Ez a 9.4 ugyanolyan értékelhetetlen és elégtelen lenne,mint egy 0.3-as.
Csak az számít ebben a vonatkozásban, ami tökéletes. Csak az életképes, ami tökéletes. Emberi viszonylatban ezt úgy kell érteni, hogy egy életepizód, egy élet-téma bezárta után, semmilyen extra kérdés, semmilyen másodlagos, vagy még fennforgó érzelmi hullám nem marad hátra. Legyen az akár egyéni, vagy csoportos karma, egyszerűen semmilyen hozzáfűznivaló nem marad az emberben bezáródása után. Késszé válik.
Fentebb említettem egy pár mondatos kitérőben, hogy az emberi Szellem spirituális fejlődése lelassult. A megemlített okok mellett, ami az agresszió és az erőszak, más tényezők is közrejátszanak ebben.
Elsősorban az, hogy az emberi Szellem figyelme elfordult a Lélek felöl és az anyagba, a matériába veszett. A kapcsolat inaktívabb és távolibb a Szellem és a Lélek között. Sokkal több életesemény zajlik tudat alatt, mint tudatosan. Ennek a hátránya az, hogy ha az adott egyén figyelme nem elég fejlett, akkor a karmikus feladat és esemény felett elsiklik, és arről tudomást nem szerezve folytatja adott inkarnációját. A karma így elkezd nyúlni, ami a Szellem fejlődésében egyfajta lassuló tendenciát okoz és mutat. A számára esetleges nehézségeket, terheket, feladatokat nem vállalja fel, azok elől kitér, alóluk kifordul. Többnyire, illetve mindig arra törekszik, hogy csak az édes és könnyű életesemények köreiben tartsa magát, és így egyfajta elkényesztetettségbe burkolva magát, felpuhítja, ellustítja és eltávolítja magát a Lélektől. Ezzel megteremtve magának egy olyan világot, ami illúziók kártyavára.
Ezt az önmagára nézve spirituális elhanyagoltságot még annak árán is fenn akarja tartani, ha azzal mások számára nehézségeket és szenvedést okoz. Így ez az elvakultnak is hívható emberi Szellem az, ami tudatlanságában felülírja a karmikus ciklust és szinte magára zárja a ketrecét. Belebilincseli magát egy olyan karmikus spirálba, ahol a Szellem fejlődése a lehető leglassabb tempóban folyhat csak, de nem a tökéletesség, a részletesség miatt, hanem a felsokasodó ismétlések végett.
A mai világunkban a Szellem a test felé fordult. A Szellem sokkal könnyebben azonusul a testével, mint önmagával és a Lélekkel. Valahol, ennek a tendenciának, ennek az életkép elterjedésének környékén merült fel az emberi tudatban az a tévhit, hogy a test halálával maga az ember is meghal és megsemmisül. Ott, ahol a Szellem nem tud önmagáról, azaz nincs öntudata, ott a test halála egy végső elmúlás érzését és tudatát plántálja meg benne. Ez pedig ismét visszakanyarít mondandóm elejére, ahol azt jegyeztem meg, hogy a mai ember félelemben él. Itt már látható, hogy ez a félelem a lehető legmélyebb és legalapvetőbb félelemből táplákozik, ami a halál-félelem.
A magára maradt emberi Szellem elkezdett örömeiben a testbe kivetülni és a testet szolgáló kényelmi tárgyakba, a testet kiszolgáló anyagi dolgokba összpontosulni. A tárgyi és anyagi javak előtérbe kerültek. Örömforrássá, céllá, és életobjektumokká nőtték ki magukat. A Szellem ezek gyarapításába, és felhalmozásába kezdte el belefektetni tudását. Az élet értéket a tárgyak, az anyagi javak, amik megmérik, és azok birtoklása teszi az embert a mai világban sikeressé, fontossá, vagy éppen ennek ellenkezőjévé. Ez egyfajta bálványozássa, bálványimádatta redukálta többek között az emberi Szellem és a Lélek kapcsolatát is. Legjobb példa erre a bankjegyek elvakult imádata a mai emberben…
A mai világ embere aránytalanul nagy mértékben kint szorult a külső-univerzumban. Oly sok figyelmet szentel és kell, hogy szenteljen a körülötte zajló világra és az ott zajló, az életexsztázis helyett átvevő szimpla túlélésre,hogy belső-univerzuma többnyire érintetlen marad. Ha tesz is lépéseket a belső-univerzuma felé, azaz a Lélek felé, az nem tud akkora erejű változást hozni Szellemébe, hogy a világban betöltött szerepe és életobjektumai visszanyerjék harmónikus áthatottságát a Szellem és Lélek kapcsolatáról. Éppen ezért a mai világban a legnagyobb kihívás, már nem is a puszta túlélés és életben maradás lett a kérdés, hanem a Szellemnek a Lélek udvarához való visszatalálás, ami kollektív Sors-feladattá nőtte ki magát. Ennek a halvány jelei fedezhetőek fel most a 21. század első éveiben az emberiségben. Miután az ösztönszerű túlélés gyakorlata már rutinná vált a mai “modern”-nek hívott emberben, annak a lelki kielégületlenség érzéséből fakadóan, apró lépéseket kezdett tenni a spirituális mezők megérintése felé. Mégha kezdetleges is, még ha tévutakkal is teletűzdelt ez a mozdulat, annak létezése már egyértelműen felfedezhető és kivirágzása sem kétséges többé.
Az emberiség öntudata nem ragyoghat fel, ha származásának, eredetének álcázó fátylát nem tépi le magaról és néz szembe azzal a ténnyel, hogy szülője maga a Forrás, másnéven az Ősszellem, megint másnéven szólva…Isten, és saját létezése örök!
A modern kori ember hite és “Isten-tudata” a belső univerzumból a külsőbe emelte ki imádatának tárgyát, és azt szó szerint tárgyilagossá tette. Így született meg a “bálvány” és az emberi szimbólumrendszer. Ezek a képi megformálódások, tárgya redukálódások a vallások megjelenésével teljesedtek ki. A vallási jelképek, szimbólumok, szent-könyvek, szobrok, a vallások prófétáinak ereklyéi azok a tárgyak, materiális dolgok, amit a modern ember imád. Számára az ezek felé tanusított tisztelet, imádat és elragadtatott odaadás az, ami benne az isten-tudatot jelenti. De nem csak a vallás területén vált erőssé a szimbólum és bálványrendszer. Az élet minden területén megtalálhatóak már ezek a képi és tárgyi megformálódások. Filozófiai irányzatok, politikai irányzatok, felségjelzések, zászlók, címerek, értékeszközök.
Ez a tárgyi megjelenítés az, ami tudat alatt az embert hozzászoktatta a tárgyak őrzéséhez, gyűjtéséhez is, és azok fiktív értékkel való felruházásával. Kísértetiesen hasonlít ez a tudatállapot az őskori emberre, és annak bálványimádati szokásaira. A különbséget azt teszi, hogy mai világunkban ez sokkal elaprózottabban és technikailag jóval fejlettebb környezetben zajlik. Mintha a mentális világképünk és tudatunk egy cseppet sem fejlődött volna, csak technológiai sávban történt volna kapitális fejlődés. Lelki érettségben majdhogynem visszafejlődés, és alig stagnálás tapasztalható.
A szent ereklyék felé tanusított érzelmi megnyilvánulás inkább hasonlít az alázathoz és a kiszolgáltatottsághoz, mint a szeretethez. A modern ember meghajol, letérdel, meghunyászkodik az általa isteninek vélt tudás előtt. Ezzel egyfajta bizonytalanságot és végső soron félelmet kimutatva a materializálódott isten felé. A modern ember inkább fél az istennek hívott bálványától, mint azt, szeretné. Hallgatólagosan, imáival egyfajta kompromisszumot próbál kötni maga és a vélt felsőbbrendű között. Bocsánatért esedezik. Tehát, magát eleve bűnösnek tartja. És pontosan ez az a pont ahol nagyon messzire taszítja magát a valóságtól.
A Forrás, és így a Lélek sem ismeri a bűnt. A Lélek teljesen tisztában van az emberi Szellem rész-tudásával és ezért nem ítélkezik felette. Mindinkább olyan inkarnációkat és benne Sorsot állít össze számára, ahol a Szellem gyarapodása megvalósulhat, és a hiányzó tudás betöltésre kerüljék.
A Lélek számára az igazi odaadást a Szellem részéről a vele való közreműködés jelenti, és nem az elfordulás. A Lélek nem vár sem imára, sem áldozatra, sem ígéretre, alkudozásra. A Lélek szemében a legnagyobb odaadást az Öntudat (nem neurológiai, egészségügyi értelemben) megőrzése, és az élet-extázis, a valós életobjektumokban való elmerülés jelenti. Ahol a Szellem és a Lélek kapcsolata aktív és a lehetséges legmagasabb fordulatszámon van jelen. Azaz Létezik, és nem vegetál. A Lélek szinte lesi a Szellem rezdüléseit, vágyit, gondolatait, szabad akaratának megnyilvánulásait. Ezekhez azonnali hozzáférést ad, a hozzájuk vezető utat azonnal megteremti és kinyitja. Azt, már csak végigjárnia kell az emberi Szellemnek. Itt látható, hogy lehetetlen nincs csak kidolgozatlan…
A Forrás szemében a legszebb”ima”, ha már így kell fogalmazni, mindinkább az, ha a Szellem a benne felmerülő gondolatot, és intuíciót maradéktalanul kidolgozza. Ha annak az útját büszkén és emberi méltóságát a legnehezebb időkben is megőrizve, beteljesíti. Amikor útját tiszta lelkiismerettel, az élet tiszteletének maga előtt tartásával, végigjárja. Ez a legtisztább “ima” a Lélek számára. Az életöröm, az életérzés. A beleolvadás…
És ezt sem pénzben, sem drágakövekben, sem nemesfémekben nem lehet megmérni. Az élet-örömnek se súlya, se ára. Nem átruházható, nem lopható el, nem másolható. Az életöröm az emberi Szellem ismerkedése a Lélekkel.
A Létezés lehetségesen legmagasabb foka a Béke!
Az emberi Szellem legaktívabb teremtő ereje a Béke világában, a Béke tudatszintjén realizálódhat. Ennél aktívabb és nemesebb létezési szint nincs számunkra itt a Földön. Sajnos ez a fogalom a mai ember számára szinte már utópisztikusan hangzik.
A Béke állapotában a kitárulkozás teljes. Nincs gátló, visszatartó erő. Nincs ellenállás, a tudat nincs leszorítva. A gondolat szabad, az elme nyitott és tiszta. Az életingerlő szabad akarat megnyilvánulása nem ütközik társadalmi fenyegetettségbe. A felső világok leáramlása akadálytalan, a Lélekből való merítés jóval aktívabb. Az intuíció torzitás nélkül jelenik meg a Szellemben, fénye teljes.
A Béke világában a társadalmi szerkezet emberközpontú és természetesség-orientált. A harmónia a környezettel, az életet biztosító lételemekkel maradéktalanul megvan és jól működő. A környezet barát és társ, nem kizsákmányolandó mostoha. A kapcsolat a magasabb elementálokkal, a magasabb létszférákkal erősebb, fennáll és állandó. A létsíkok nyitottabbak egymás felé, és az átszűrődés tisztább. A világ nyitott. Benne az ember nem kötöttségekben, elködösített világképpel, hanem interaktív, önkreáló közösségekben él, a fenti kondiciók tükrében.
A legfőbb jellemzője a Békének a félelemnélküliség. A világ és önmaga megismerése az emberben olyan magas szintet ér el, ahol az ismeretlennel való találkozás már nem félelmet, hanem egyfajta eufóriát okoz. Ez, a Létezés belső eufóriája, túllép az egyén saját világán és kisugárzik környezetére. Ott hatványozódik a többi kisugárzással és áthatja a planéta minden életformáját. A Forrás már nem csak a Napon, hanem az emberen keresztül is ragyog a Földre. Az emberi faj szintet lép és felér a bolygó rezgésére, annak szerves építője lesz. A fajunk spirituális kiáramlása feljut a kollektív tudatig és felülírja a negatív berögződéseket. A karmánk kitisztul. Így az új inkarnációk már egy magasabb szinvonalú palettáról választhatnak Sorsot és életutat. Magasabb erők intelligenciái kezdenek inkarnálódni a Földre. A magunkkal hozott életerő már fiatalon realizálódik és visszatartó erőbe nem botolva…szárnyakat bont csoportosan.
A Szellem oly közel kerül a Lélekhez, hogy az elérhetővé teszi számára a felsőbbrendű beavatottságot. Ebből kifolyólag egy optimális és kritikus tömeget elérve, egy lobbanás-szerű megvilágosodási folyamat söpör végig a bolygón. Az emberiség leveszi karmájának terheit és megkezdi, eddig még nem látott, Univerzális lénnyé való emelkedését.
Ez a Béke világa.
Ez a világ belülről fog ráköszönteni az emberre. Ez a világ nem kívülről, nem egy másik faj, nem egy új messiás, nem angyalok, vagy ördögök képében fog eljönni, ahogy azt jósolgatják és prognosztizálják a különböző fórumok, vallások.
Máshonnét nem is érkezhet el ez a világ, mint az ember belső univerzumából. Minden beavatott ember tisztában van ezzel a ténnyel.
Csak ott az emberi szívben van az a fajta mozgató erő, az a fajta tiszta értelem, ami ekkora változást tudna generálni mind magán belül, mind a közös külső univerzumunkban. Ebben a világban, ahol most élünk. Ez, összehangoltság kérdése csupán. Ebben az esetben, egy teljes fajé, az emberiségé. Ha a kellő összehangoltság megvan, akkor a Sorsunk nem stagnál tovább, hanem lépéseket tesz egyfajta beteljesedés felé. Persze, az az állomás sem a történelmünk végét jelentené, de ami már utána következik, az a mostani szemmel talán fantasztikus filmek történetei közé tartozna…
Ezt a fajta összehangoltságot az olvasó úgy képzelje el, mint egy nagyzenekar próbáját. Amikor mindenki játsza a saját dallamát és melódiáját egyenlőre mindenféle irányítás nélkül még meg nem jelenik a karmester. Aztán, előkerül a kotta és az addigi kaotikus zajból összeáll a harmónia, egy csodálatos szimfónia. Egy mű! Egy alkotás. Valami új, megvalósul. Addig is ott volt, csak felismerhetetlen össze-visszaságban, rendezetlenségben.
Ez a karmester, a Lélek. A kotta, az emberi szív értelme. A hangszer, te vagy. A Dallam, amit játszol, azt senki nem tudja úgy játszani mint te. Ez a Szellem. …és csak össze kell hangolnunk, már mindenünk meg van hozzá.
Mi magunk is ebbe a fent leírt világba fogunk újra-inkarnálódni. Ezért téves hozzáállás a dolgokhoz, ha csak az adott életünk idejéig terjedően gondolkodunk és építünk társadalmakat. Ez az, ami az ég felé hajított kavicsból…már sziklaként fog visszahullani ránk és utódainkra. Ma is azt a világot építjük, ahová egyszer mi magunk is érkezni fogunk.
Szeresd azokat kik feletted szállnak, mert ők fogják építeni azt a világot, ahová majd te is érkezel. Szeresd azokat akik mögötted járnak, mert ők is onnét jöttek mint te, s számítanak rád ebben a világban. És szeresd azokat, akik itt és most veled vannak, mert ők így vagy úgy, de mind a társaid. Mindenben.
A spirituális emlékeink a közelmúltunkról tragikusak. A kollektív tudatba olyan epizódok lettek beágyazva, amik azóta is minden egyes megtestesülésre rányomják bélyegüket a planétánkon. A legutolsó ilyen tragikus emlék, ami bekerult az emberiség krónikájába, alig több mint 60 év távlatában van. Ez a második világháborúnak elkeresztelt nemzetközi népirtásnak a záró eseménye volt. Hiroshima és Nagasaki. Az atombomba első bevetése Hiroshimában közel 100.000 ember életét vette el pár másodperc alatt. Ekkora számú emberi Szellem kiolvasztása a testből, ekkora erejű azonos időben történő kierőszakolt testelhagyás nem marad nyom nélkül a fajunk karmájában. Olyan erejű fájdalom-rezgés szabadult fel pár másodperc alatt, ami előtte az írott történelemben ekkora tömeggel, ekkora számban nem történt meg. Ez a felüvöltése a Léleknek olyan csatornákat és még létező szálakat szakított el az ember és a felsőbb világok között, ami pótolhatatlan a fejlődésünkhöz. Ennek a visszaszerzése hallatlan összehangoltságot és kitartást igényel tőlünk.
A misztikus beavatott körök szerint ez jelentette a 20.század végét. Azóta, az emberiség véleményük szerint egy kómában lévő beteghez hasonlítható. Minden létszükségleti funkciója megvan és működik, de érdemi cselekvésre képtelen. Maga az elhatározás megjelenése is egyfajta beteg vírust indított el, és annak kivitelezése és a szó minden aspektusában értendő becsapódása, az emberiségre, mely árnyékot vetett. Ez volt az a pont, a beavatottak szerint, ahol az emberiség úgymond elzárta magát a felsőbb létszféráktól. Egyszerűen saját magunkat szigeteltük el a spirituális fejlődéstől ezzel a tettel. A szárnyainkat a földhöz szögeltük. Így nem léphetünk be…ezzel a tulajdonsággal beoltva semmi keresnivalónk a magasabb körökben. Nem kitaszítottak vagyunk, hanem magunkat száműztük. Ezt kiváltani csak a fentebb felvázolt világkép felé tett lépésekkel és annak megvalósításával lehet.
Az ősi kultúra és a mai modern-nek hívott kultúra utolsó tradicionális “megütközése” a középkorban történt. Ez a spanyolok térhódításának időpontja volt Közép-Amerikában. Az írások szerint Cortez 1519-ben jelent meg az azték birodalomban. És meghódított pár száz emberrel egy minimum 2000 éves, erőtől duzzadó azték birodalmat. Ha jobban belegondolunk, itt valami nagyon nincs a helyén.
A történelem könyvek nem írták le, de a beavatottak tisztában vannak azzal, hogy ez a hódítás, csak azért valósulhatott meg, mert nem ütköztek ellenállásba az aztékok részéről. Legalább is olyan ellenállásba, amit mi ellenállásnak, vagy akár harcnak hívhatunk.
Az azték hadsereg ugyanis fegyver nélkül állt ki a harctérre. Mint ősi kultúrák és civilizációk egyik utolsó megmaradt hírvívői, a spirituális harc fogalmát és gyakorlatát ismerték csak.
Az ősi civilizációk tisztában voltak azzal, hogy a test elpusztítása nem öli meg a Szellemet. De nem csak, hogy nem öli meg, de annak nézeteit sem változtatja meg, ha idő előtti testelhagyásra, “halálra” kényszerítik. Ilyen esetben a Szellem útja befejezetlen, és olyan inkarnációt teremt neki a Lélek, ahol elmaradt rovásait kiegészítheti. Többek között ezért is meddőek a mai háborúk. Végső megoldást soha nem hoztak, és nem is fognak.
Az ősi civilizációkban, ha nézeteltérésre került sor és az a végsőkig fokozódott, akkor egy úgymond spirituális harcot folytattak le egymással a szemben álló felek. A “harctéren” egymással szemben felsorakozva, elmében vívták meg egymással a harcot. Lényük kivetült az asztráltérbe és ott a szellemiségük seregei küzdöttek meg. Azaz, transzba esve egy magasabb létszférába belépve, spirituális ütközet történt a két csoport között. Nem feltétlenül a résztvevők száma volt a döntő, hanem azok szellemi ereje, tisztasága, és stabilitása volt, ami döntővé vált. Sámán hadseregek voltak ezek, és az ember-ember elleni küzdelem legnemesebb formáját gyakorolták. Győztessé az vált, aki hamarabb és végérvényesen meg tudta törni a másik fél spirituális ellenállását. Senki nem vesztette életét, de a kérdés végérvényesen eldőlt köztük. A “vesztes” fél sem volt igazán vesztesnek tekinthető, hisz abban a korban ezt annak vették jeléül, hogy a spirituálisan magasabb szférákba behatolni képes erő diadalmaskodott, és annak az iránynak a követése mindenkire nézve gyümölcsöző lehet. A vesztes fél, többnyire fenntartások nélkül elfogadta az eredményt, és akár szervesen csatlakozhatott is az új szellemi irányvonalhoz.
Ennek a nemes küzdelemnek az elkorcsosulása ami az ember kezébe fegyvert adott, a test támadására ösztökélte, és végső soron kinyitotta a kaput a Vaskorba. Azaz, a mába.
Itt érdemes megemlíteni, hogy a beavatott körök ezzel magyarázzák, egy korábbi kultúra, a maják civilizációjának egyik napról a másikra való eltűnését és megszünését. Ők még rendelkeztek azzal a fajta tudással, hogy egyfajta dimenzió kapu létesítésével, egy magasabb létezési szintre emeljék testüket és Szellemiségüket is.
Így már látható és érthető, hogy miért volt képes pár száz aranyláztól elvakult tengerész, lemészárolni a többszázezres birodalom seregeit…sajnos többször is. Az aztékok egyszerűen nem tudták, nem ismerték azt a fajta harcmodort, amit az európai ember magával hozott. Csak vadászó fegyvereik voltak.
Minden más erről szóló történet és leírás, a mai alacsony kultúrájú és szellemiségű tanítások torzulása és félremagyarázása.
Ennek a fajta szellemi szférákkal való kapcsolatkeresés és annak fenntartásának motívumai a magyar őstörténetben is fellelhetőek. Az ősi időkben a “Mag”-hoz tartozó törzseknél elterjedt volt a sámán-oszlop, táltos-oszlop használata. Ez egy olyan rituáléhoz tartozó eszköz volt, ami szinten a magasabb erőkkel való kommunikációban nyilvánult meg. Egy nagyjából 3 - 4 méteres egyenes oszlop tetejére mászott fel a sámán, és az oszlop tetején kiegyenesedve felállt. Az oszlop olyan vastag volt, hogy a talpának egymás mellé szorítva, elégséges hely maradt. Így, az egyensúlyának a megőrzéséhez teljes összpontosításra és koncentráltságra volt szükség. Miután ezt elérte, és miközben ezt elérte, egyfajta transz állapotba emelte magát, ahol lénye a magasabb szférákba utazott és ott kommunikációba kezdett a fenti világok elementáljaival. Ezt a fajta kapcsolatot, a magasabb erőkkel való együttélést, a törzs szellemi vezetésére használták. Így szereztek információkat az alternatív döntések helyességéről, stratégiái, taktikai lépések lehetséges kimeneteléről, de a gyógyításról vagy a mindennapi életükhöz tartozó dolgokról is sugalmakat szereztek.
Más helyzetben, amikor a fent felvázolt nézeteltérés alakult ki, a két különböző irányzatot képviselő sámán az oszlopokat egymással szemben állította fel. Egy szabad, nyitott területen, távol minden más civilizációtól. Ott a fent leírt módon átszellemültek és megvívták spirituális harcukat. Itt többnyire a bennük élő “szent állatok” kivetüléseit hívták elő magukból és azokon keresztül ütköztek meg. Fontos megértenie az olvasónak, hogy nem a másik elpusztítása volt a cél, hanem az erősebb, az Ősszellemhez közelebb álló út megkeresése és annak felszínre hozatala. Ennek a módja pedig az volt, hogy a különböző sámánok és táltosok által fellelt spirituális utakat…összemérték egymással egy ilyen “harcban”.
Az emberiség ősi korszakai elérhetetlen távolságban vannak a mai ember számára. Nem csak az idő végett, hanem annak értelmi és érzelmi töltöttségének minősége miatt is. Új időszámítás, új vallások, új izmusok, új totemek és bálványok imádata az, ami szürkehályogot húzott a modern ember tudatára. És minden, ami ebből származóan egymás ellen fordított minket, szintén csak növelte a szakadékot. Távol vagyunk. Távolra menekültünk a külsőségekbe, mert onnét vártunk töltődést tudat alatt, a bennünk tátongó spirituális ürességre.
Talán, már elég messze tévedtünk ahhoz, hogy tovább ne kelljen sodródnunk. Talán elértük azt a holtpontot, amit “világvégének” lehetne hívni. Azt, ahol az értelem már mélyebbre nem tud merülni, alacsonyabb megnyilvánulást a fajunk karmájában nem érhet el.
A “Lélek Sötét Órája” nem csak egy emberre lehet jellemző. Valószínüleg a fajunk is át kell, hogy élje ezt az állapotot. Ez a Sötét Óra inkarnációink egy bizonyos pontján, egy jól kiválasztott életben egyszer minden emberre leereszkedik és végérvényesen átmossa az életét. Minden irányban, és minden vonatkozásban. Az ember a test-tudatú lényből ott tiszta Szellemi lénnyé emelkedik és bebocsájtatást kap, az addig számára ismeretlen titkok csarnokába. Oda, ahonnét mindig is származott. Ez a megtisztulás minden addiginál fájdalmasabb és félelmetesebb. Ez a Sötét Óra. A Forrás lenyúl érted, megragad és kiemel az illúzióid és hazugságaid, önámításaid közül, amik addig húskampóként marták beléd magukat. Ez akkor mind kiszakad belőled és kivérzel. Ám ezzel egy időben a Szellem a felesleges terheitől megszabadulva…felfénylik. A leáradó Forrás ereje áttöri a tudat félelem-falait és elárasztja az emberként megtapasztalható legszebb és legtisztább erővel, a Létezés Euforiájával. Többé nem mondja magáról, “nekem semmim nincs”… de/és ezzel szemben megérti, “nekem már nem kell semmi”!
A gyümölcs mindennél édesebb…a Létezés egyetemes megértése.
Az az ember aki a gyökereit és Sorsát keresi ráébred, hogy azok nem a föld alá vezetnek, nem az Óceán egysejtűjei közé, nem az állatvilágba, hanem az Ég felé mutatnak. Belső Univerzumában tett utazásának egy katartikus pontján pedig végül megteszi legfontosabb vallomását önmaga felé, ami végső soron itt elmondható már:…a halálfélelem (az elmúlás gondolata) egyfajta vak bizalmatlanság volt Istennel szemben.
Ez az üzenet.