Rész kinyitotta a szemét. Felettébb tompának érezte magát. Tompának és egy kissé zavarodottnak. Mivel ezzel egyetemben egy furcsa érzés is átjárta egy 

pillanatra. Mert nem volt benne biztos, hogy bármikor is csukva tartotta volna a szemét. Inkább mintha csak onnantól figyelt volna arra, hogy 

egyáltalán lát és érzékel valamit. Nem igazán fedezett fel különbséget a két állapot között, de mégis lényegesen más érzés járta át.

Próbált emlékezni, visszafelé haladni a pillanat elé, amikor kinyitotta a szemét. De nem ment. Sehogy sem tudott átjutni azon a ponton.

Bármennyiszer is megpróbálta, valami láthatatlan fal elé állt és nem engedte az emlékezetét távolabbra. Többször megpróbálta és hosszú ideig erőlködött 

valami emléket felidézni. Nem ment. Inkább csak biztosan érezte, hogy előtte is volt valami és történtek események körülötte, de semmi konkrét 

nem merült fel ezekről.

Érezte biztosan, hogy valami kolosszális és nagyon hosszú történet húzódik már mögötte, de sajnos semmi konkrétummal nem tudott előállni magának. 

Semmire sem volt képes emlékezni korábbról.

Valami hideg borzongás járta át emiatt. Idegen érzés volt. Új. Egyszerre izgalmas és ijesztő. Bizonytalanság. Próbálta megnyugtatni magát azzal, hogy 

szemügyre vette a környezetét. Körbefordult. Minden irányba. Meglepően könnyen ment. Semmilyen erőfeszítést nem igényelt igazán. Előtte, valahol 

egy meghatározhatatlan távolságban, érdekes anyagú fal húzódott. Azért volt érdekes, mert Rész nem tudta meghatározni az anyagát. Egy áttetsző, de 

mégsem átlátszó szőttesnek tűnt. Rész úgy érezte ebből a távolságból, hogy ez az anyag áthatolható. Mivel fényből volt. Rész meg volt róla 

győződve, hogy ez a számára ismeretlen anyag ezen az ismeretlen helyen, fényből van. És lüktet. Vagy pulzál. Vagy mindkettő. Mivel a falon, minden 

irányban hullámok, felvillanások haladtak szakadatlanul. Éles aranyló színben. Fényhullámokat látott mindenütt. Átjárták és elborították ezt a furcsa 

falat. Igazán most jutott el addig, hogy felmérje rendesen helyzetét. Ez nem egy fal volt előtte. Egy megbecsülhetetlen nagyságú gömb volt 

körülötte. Rész rádöbbent, hogy egy gömb kellős közepén, a középpontjában lebeg.

Rész egy fénylő és ritmikusan pulzáló gömb belsejében lebegett. Lebegett mozdulatlanul fixen egy pontban.

Extatikus erő futott át Részen, a látvány és a vele járó érzés szépsége és csodálata végett. Ismeretlennek érezte de mégis barátságosnak ezt a helyet 

és érzést. Semmilyen

épkézláb ötlete nem volt még arról, hogy került ide és mi történik vele, de folyamatosan örömkitörései voltak. Csodás sugallatok és érzések járták át.

Pörögni kezdett minden irányba. Élvezte a helyzet kínálta lehetőséget. Játszott!

Majd idővel mégis el kezdett valami motoszkálni benne! Mi ez a hely? Meddig lehet itt? És egyébként is, miért van itt?

Szakadatlanul ezek a kérdések és ehhez hasonlóak zúgtak benne! Ésszerűnek tűntek a kérdések, és ismét bizonytalansággal töltötték el. És már kezdtek 

kissé nyugtalanítóan felerősödni. Mivel sehonnét nem jött válasz. Rész képtelen volt bármire is emlékezni, és ez az ismeretlen hely a szépségén 

kívül semmi mást nem árult el magáról. Minden válasz

helyén csak üres lapokat talált.

Próbálta magából az őt körülvevő környezetből kicsikarni a választ. Egy fénylő gömb a semmiben és annak a belsejében ő maga. Hát ez így nem sok 

mindennel könnyítette meg a dolgát. A mozgás szabad és kötött egyszerre. Bármerre haladhatott illetve fordulhatott,

de semmihez sem került közelebb, vagy került távolabb. Végül is ebből arra jött rá végül Rész, hogy a gömb az ő része, ez a gömb maga Rész. Mégsem 

érezte teljesen azonosnak magával, mert nem érhetett hozzá és érzései sem onnét táplálkoztak. A gömbön kívül pedig semmi más élménnyel vagy 

tapasztalattal nem rendelkezett.

Rész várt. Várt, hogy történjen valami. Nagyon soká. Aztán rájött, hogy ha nem tesz valamit, soha nem fogja megtudni mi történt és történik vele.

-Hall valaki?- szólalt meg saját maga számára is váratlanul, halkan.

-Ismer valaki engem?- bátorodott fel.- Hejh!- üvöltött fel végül.

-Igen, én ismerlek.- csendült fel egyszerre a közelből és a távolból, egy Rész számára érdekes hang. Azért volt érdekes, mert ez a hang szinte azonos 

volt Rész hangjával, de mégis valami mást hordozott magában. Végtelen nyugalmat.

-Ki vagy? Hol Vagy?- kérdezett újra kisvártatva Rész.

-Egész vagyok. Itt Vagyok.- kapta a választ.

-Hol pontosan, nem látlak?!

-Itt vagyok a Gömbön belül és kívül.- válaszolt Egész.

-Azt elhiszem, hogy ezen túl vagy, de belül én vagyok.

-És mond Rész, van különbség ebben?

Rész hallgatott és a benne átsuhanó érzésekre figyelt. Majd elmosolyodott.

-Nincs. Nincs semmi különbség Egész. Valóban.- mosolygott hosszan Rész.- De, hogy lehet ez?

-Nagyon erős és megbonthatatlan kapcsolatban vagyok magammal. Azaz, veled Rész.- kezdte Egész.- Ám a Folyamat tulajdonsága az, hogy Te Vagy. Te vagy a 

Rész, aki vagy bent, és vagyok az Egész ami, vagy kint. Persze ez csak a te szemszögedből igaz. Számomra ez sokkal; Egyszerűbb.- fejezte be apró 

mosollyal a hangjában Egész.

- Akkor hagy lássalak!- kérte Rész.

- Nézz körül!

Rész hallgatott. Hallgatott és körülnézett. Látta a gömböt. A fényhullámokat. Érezte a súlytalanságát. Érezte önmaga szabadságát. De érezte, ez nem 

minden. Ez még nem Egész!

- Csak magamat látom, de téged nem!

- Mert egyszerre kellene látnod mindent, és az számodra lehetetlen. Abban az állapotban, amiben vagy, már nem láthatsz engem teljes valómban.

Rész kapva kapott ezen és rögtön lecsapott:

- Láttalak? Ezek szerint láttalak! Ezek szerint ismertelek!

- Szerinted miért nem voltál képes áthaladni az emlékeid egy bizonyos tartományába?

- Mert te vagy az emlékem! - üvöltött fel szinte Rész a beléhasító felismerés hatására� Te vagy ott, amire nem emlékszem! De miért? Miért nem 

emlékezhetek arra?

- Ezt majd csak egy kis idő múlva fogod megérteni. Bár akkor még erre az időre sem fogsz emlékezni.

- Az biztos szörnyű lesz!

- Jobban fogod szeretni és ragaszkodni hozzá, mint gondolnád!- nyugtatta meg Egész mosolyogva.- Különben is, a mostani állapotodról sem tudtál pár 

perccel ez előtt, és most mégis élvezed!

- Ez igaz. De hát mégis mi történik velem és körülöttem?

- Szerinted? - kérdezett vissza Egész.

- Na jó, szedjük össze! - mondta magának Rész - Én vagyok minden, de mégsem tudok róla. Még magamról is alig. Van egy valami valahol, ami mindent tud 

rólam, de én alig tudok róla. Nem emlékszem a múltamra és még nem tudok arról sem semmit, hogy mi fog történni velem. Egyedül vagyok, de mégsem 

érzem magam rosszul. Tudom, hogy történni fog valami hamarosan, de fogalmam sincs róla, hogy mi. Végül is alig tudok valamit, mégis remekül érzem 

magam. Már vagyok, de még nem vagyok igazán úgy, ahogy lennem kell majd.- és ebben a pillanatban valami abszolút értelem villant fel Részben - 

Most születek! Most születek!

Valahol, Európa egy keleti kisvárosának szülőszobáján, egy fiatal terhes nő a hasához kapott a belé hasító fájdalomtól. Ugyanebben a pillanatban!

-Igen, most születsz!- hagyta jóvá csendben Egész.- Nemsokára meglátod a Nap világot!

-Csodálatos! Csodálatos!- őrjöngött a születés katarzisában Rész.- Ennél erősebb érzésem még nem volt, ennél gyönyörűbb érzésem még nem volt!- üvöltött 

egyfolytában.

Ekkor már minden elő volt készítve a szülőszobában a kismama körül. Ott állt az orvos, a szülésznő, a segítőik, és ott volt Rész apja is.

- Oh Rész, ha tudnád micsoda öröm ez nekem, amit érzel. Milyen öröm és boldogság téged így látnom és éreznem. - beszélt halkan Egész Részhez.

- Most már tudom mi fog történni! Most már én akarom, hogy megtörténjen. A Világra akarok menni! Tudom már, hogy mi akarok lenni és mit akarok tenni!

- Mindig is tudtad Rész! Mindig is tudtuk, én Egész és te Rész! És mindig is tudni fogod önmagad legmélyén. Bármi is történjék, ne feledd, ne feledd 

önmagad! Ha nem feleded önmagad, akkor nem felejtesz engem se! S ha engem nem felejtesz még a legsötétebb időkben is kéz a kézben leszünk! Ha nem 

feleded önmagadat nem feleded a szeretetet! És akkor szeretni fogsz és szeretni fognak! Ha önmagadat elfeleded, elfelejtesz szeretni! Szeretni azt 

ami vagy és vagyok. A gömb belsejét, aki vagy, és a gömb külső felét, aki vagyok! És akkor önmagad ellen fordulhatsz. Magad vagy más Részek ellen!

 Mert e közt nincs különbség, ne feledd! Nem fogod szeretni magad és más Részeket sem. És nem hagyod magad szeretni másoknak majd! Ne feledd 

önmagad! Te Vagy Rész És Egész!

-Miért döntöttünk így? Miért születek?- kérdezte meg extatikus állapotában Rész.

-Élni születsz! Azért születsz, mert semmi mást nem tudsz Rész! Csak újjászületni. Megújulni. Élni! Hogy megtörténjek! Hogy megtörténjél! Megtörténjék 

minden. Bármi, bármikor. Amit akarsz! Amit vágysz! Amit szeretsz! Amit gyűlölsz! Amitől félsz! Amit hiszel! Amit nem hiszel! Minden, amit el tudsz 

képzelni, és még az is amit nem! Ezért születsz!

-Ezért kell, hogy elfelejtselek?

-Igen. Ezért! De ne feledd, én vagyok Egész!

-Igen tudom, mindig ott vagy ahol én vagyok. Bennem és körülöttem.

-Meg fogsz találni. Csak hidd majd el! Csak tedd meg amit hiszel, és ha egyet akartál én tizet adok. Ha egyet keresel, százat találsz majd! Ha egyben 

hiszel, egy egészet kapsz! Ha csak ebben-abban hiszel, mindig részeket kapsz!

-Gyönyörű!- kiáltott fel Rész!- Köszönöm az Életet!

A szülőszobában megindult a szülés. Rész anyja erősen vajúdott. Apja fogta anyja kezét miközben az orvos és a szülésznő a baba útját segítették.

Rész észrevette, hogy a gömb el kezd szűkülni körülötte. Egyre szűkebb és szűkebb lesz. Már majdnem teljesen hozzásimult. Aztán hozzá is ért. A fénylő 

gömbhöz érve Rész észrevette magát. A gömb egyé vált Résszel. Már nem is gömbnek látta. Valami teljesen más volt. Érdekes anyag. Még soha nem 

látta, de nem érezte idegennek. Ezzel egyidejűleg egyre tompábbnak érezte magát, és az elmúlt idő is egyre ködösebbé vált mögötte. Rádöbbent! A 

felejtés kezdődött meg. Katartikus állapotban volt és elementális erőt érzett magában. Életerőt. Végül már nem állt ellen a felejtésnek, hanem átadta 

magát. Úgy döntött, hogy átadja magát ennek az új anyagnak. Átadta magát a testnek. Rész megtestesült végleg. Őrjítően szűk, szorító érzés volt. A 

csecsemő teste volt ez az érzés. Eltűnt a gömb. És ebben a pillanatban Rész még egy pillantást vetett hátra. Megpillantotta Egészt! Egész pedig 

mindenen túláradó szeretettel mosolygott Részre! A Világmindenség mosolygott Részre! A világmindenség összes alkotóeleme mosolygott Részre. Egy 

Egészként. Ez a látvány volt az, ami a végső lökést adta Résznek, hogy a Nap világra menjen! Ez volt az, ami végleg beteljesítette a feledést.

Anyja hosszú vajúdás után megszülte Részt. Szemeiben könny ragyogott a fájdalomtól és a boldogságtól. Apjáéban is. Az orvos és a szülésznő is boldog 

volt, a sima szülés miatt. Együtt örültek mindannyian!

Egész is ott volt. Ott volt anyaként és érezte a beteljesült vágy szétáradását. Érezte az emberi csodálat és öröm legmagasabb fokát. Érezte a 

beteljesülést! Érezte magát anyaként!

Ott volt apaként. Érezte az emberi csodálat és öröm legmagasabb fokát. Érezte a beteljesülést! Érezte magát apaként.

Ott volt orvosként. Látta az emberi faj szaporodását immáron sokadszor. Ismét megcsodálta a természet végtelen titkának felvillanását egy percre.

Ott volt szülésznőként. Érezte az együttérzést. Érezte, miként örül az ember egy másik ember örömének. Érezte, hogyan válik az ember egy érzéssé 

másvalakivel.

Ott volt csecsemőként. Érezte a semmit, ami a feledés fátylán átsuttogott hozzá. Egyszerre érezte magát semminek és mindennek a csecsemőben. Átélte a 

születést.

Mindezeket érezve Egész felnevetett örömében. Nevetett, ahogy minden csodálatos újjászületésnél nevetett!

Ugyanabban a pillanatban Rész talán megérezte ezt az érzést. Talán ez volt az első dolog, amivel találkozott a Nap világon. Nem tudta honnét ered, 

miként és miért, de tudta, hogy ez az erő nagyon sokáig elég lesz neki. Megérzett benne valami furcsa édes dolgot. Valamit, ami mintha ismerős lenne. 

Nem volt benne biztos, de nagyon meleg és barátságos érzés volt. Elsöprő ereje volt. Mindent elsöprő életereje.

Örömében felsírt! Hangosan. Pont akkor, mikor Egész valahol a távolban túláradó örömében felnevetett! Talán együtt örültek az Életnek! Ekkor vágták el 

a köldökzsinórt...

Aztán nemsoká csecsemőként:

... Rész kinyitotta a szemét. Felettébb tompának érezte magát. Tompának és egy kissé zavarodottnak. Mivel ezzel egyetemben egy furcsa érzés is átjárta 

egy pillanatra. Mert nem volt benne biztos, hogy bármikor is csukva tartotta volna a szemét. Inkább mintha csak onnantól figyelt volna arra, hogy 

egyáltalán lát és érzékel valamit. Nem igazán fedezett fel különbséget a két állapot között, de mégis lényegesen más érzés járta át.

Próbált emlékezni, visszafelé haladni a pillanat elé, amikor kinyitotta a szemét. De nem ment. Sehogy sem tudott átjutni azon a ponton...

Egy szobában feküdt egy ágyon. Egy nő karjaiban. Az anyja ölében! A szemébe nézett. Mintha látta volna már ezt a mosolyt valahol...