Rész és Egész 3.
A hulló kő
 

Rész, hátát a pad támlájának támasztotta, jobb lábát keresztbe rakta a másikon, kezét pedig az ölében nyugtatta. Tekintette valahol a távolban
kutatott. De inkább csak merengett. Nem volt kíváncsiság ebben a szempárban. Inkább volt nyugalom és fáradtság egyszerre.
Gyönyörű idő volt. Az ősz derekán csüngött a természet minden színe. A falevelek szőnyege tette puhává a szél lépteit. A Nap-fény tiszta zuhatagként
omlott a parkra. Mintha a város is érezte volna ezt a békét, és zaját is másfelé irányította.
Rész levette a sapkáját. Hagyta, hogy a szél simogassa ősz haját. Szemét is épphogy nyitva tartotta, felszegte fejét. Beletartotta arcának ráncait az
éltető fénybe. Így ért hozzá a fény és ő a fényhez. Végtelen nyugalomban ült. Soká.
De később csendes lépteket hallott a távolból közeledni. Nem mozdult, nem is nyitotta ki a szemét. Csak a hangokra figyelt, abból is tudta, hogy a
lépések egyre közelebbről jönnek. Már szinte a közvetlen közeléből. Aztán csend. Rész figyelt mozdulatlanul. Nem hallott több lépést. Minden sejtjében
érezte, hogy közvetlenül mellette, áll valaki. Nem érzett sem félelmet vagy bármi remegést emiatt magában. Ismerős, jól megszokott és szeretett
vibrálás volt ez Részben.
- Egész!- mondta ki halkan.
- Rész!- jött a válasz a legbarátságosabban.
Rész még mindig nem mozdult. Ki sem nyitotta a szemét. Nem is kellett ahhoz, hogy felismerje Egészt. Átadta magát még jobban ennek a csodálatos erőnek,
ami Egészből áradt felé. Egy sóhajként szakadt fel ez az öröm belőle, és egy apró mosoly kísérte ajkán.
- Gondoltam, hogy ma erre fogsz járni.- szólt egyenesen Egészhez.
- Én is ugyanezt éreztem felőled.
- Gyönyörű őszi nap van ma. Mindig szerettem ezeket az időket.
- Igen, az egyik szerelmem nekem is.- suttogta szinte Egész.
- Mond, mi szél hozott erre?- kérdezte egy apró mosollyal ismét Rész.
- Úgy éreztem, beszélni akarsz velem, hát eljöttem.- felelt Egész.
- Igen volna pár dolog, amit elmondanék. Nem is tudom, hol kezdjem. Nehéz átfogni mindazt, amit szeretnék elmondani neked.
Rész hallgatott míg összeszedte gondolatait. Ujjait összefűzte maga előtt, testét kicsit előredöntötte. A szemét is kinyitotta, és tekintetét az előtte
elterülő parkra szórta. Végül megszólalt.
- Emlékszem, még ifjú voltam, szinte gyermek mikor először találkoztam veled. Itt valahol a közelben. - és fejével egy aprót biccentet előre valahova.-
Mindig éreztelek életem legszebb és legnehezebb pillanataiban egyaránt. Nem hagytalak el és nem hagytál el. És egy csodás élet áll mögöttem.
Ember nem kívánhat szebbet. De mára megöregedtem Egész. Már nagyon öreg vagyok. És fel akarom tenni neked a legfontosabb kérdést amit ember feltehet
neked!- ismét várt, majd tekintetét keményen Egész szemébe fúrta -Miért?! Miért kell meghalnom? Mond el, tudni akarom, miért! -kérte, de
parancsolta is egyszerre Rész! - Miért kell itt hagynom mindezt? - valami furcsa értetlenség volt Rész arcában. Valami furcsa elégedetlenség.- Miért
kell elhagynom őket? Miért ez az ítélet? - most már egyértelmű elkeseredettség volt Rész hangjában. Nem is kellet több magyarázatot adni
kérdéséhez, hogy mikre és kikre utalt.
-Nem kell meghalnod.- válaszolt a már ismert és állandó, mindentátható nyugalommal Egész.
-Nem kell?- csodálkozott és méltatlankodott Rész- Hogy mondhatsz ilyet nekem?! Nem egyszer láttam meghalni mellettem valakit. Én sem vagyok kivétel ez
alól. Hogy mondhatsz ilyet? - volt valami apró düh Rész hangjában.
- Nem fogsz meghalni Rész! - mondta ugyanazzal a higgadt szeretettel a hangjában Egész. Látta Rész szemében a kérdést és a tanácstalanságot, így hát
folytatta-, Vess egy pillantást a testemre! Vess egy pillantást arra amit ti Természetnek, Környezetnek neveztek! Vess egy pillantást rám, mélyen!-
súgta- A külvilág mindig ott van körülötted. Bármerre mész mindig ott van. Bárhová jutottál bennem, én ott voltam körülötted. Mindig mást láttál,
mindig változtam. Mint évszakok, mint éjszakák és nappalok. Mint a tenger hullámai. Mint a szél lökései. Mindig átalakult az arcom körülötted.
Nézd a hernyót! Nézd, ahogy meghal bebábozódva és majd újjászület pillangóként. Ugyanaz a lény! Nézd a magot a földben mit elvetettél. Meghal,
mikor a maghéj elpattan, és megszületik a virág. Megszólítalak mikor az illatom hozzádér! Nézd a felhőket, mikor belehalnak az esőcseppekbe! Nézd a
Napot mikor belehal a csillagok fényébe! Nézd a folyókat mikor belehalnak az óceán sójába. Nézd a gyümölcsöt mikor belehal harapásod éhségébe.
Mond milyen az íze? Rossz? Borzasztó? Undorító? Félelmetes? Nem! Nem az. A halál az a gyümölcs az életedben, amit csak egyszer találhatsz meg és
egyszer haraphatsz belé. És csak egyszer érezheted az ízét. Azt az ízt amit addig életedben nem éreztél. Pedig már átélted egyszer! Ugyanazt az ízt
fogod érezni mint születésednél.- Rész elkerekedett szemekkel és döbbent arccal nézett Egészre ennél a mondatánál.- Meglep? Azt az ízt fogod
érezni, amit születésed előtt! Most nem emlékszel rá, de ugyanaz lesz. Elszakadsz mindentől, amit addig ismertél és szerettél. Amivel azonosultál. Ami
voltál! És mögötte az ismeretlen fog várni. Valami ami itt várt rád, mielőtt megszülettél. El sem tudtad képzelni milyen lesz. Sokat fantáziáltál
róla, de fogalmad sem volt róla, hogy milyen lesz. És most itt ülsz, szereted az életet és azt kérded; miért!?
- Igen, miért?- erősítette meg Rész.
- Mert nem lehet másképp Rész. Ez a Folyamat. Ez a Folyamat, ami Vagy. Ez a Folyamat ami Vagyok. Ez az Egy Út-ja. Ha nem lenne hal-ál, nem becsülnél
semmit. Nem akarnál elérni és megélni dolgokat. Ha nem telne el az idő feletted, léha lennél. Nem volnál képes örülni a megismert és megtapasztalt
dolgoknak. Nem volnál kíváncsi az életre, ha nem lenne halál.
Ezért történik, az hogy ha látsz valakit meghalni, valami addig nem érzett érzelem kerít a hatalmába. Valami nagyon erős. Úgy érzed valami és valaki
véget ér. Pedig nem. Hisz benned ott él tovább. A legkevesebb, hogy ott él benned a kérdés; ennyi volna? Ennyi? És rögtön rá is ébredsz a válaszra;
nem. Ez ennél sokkal több! Ez a test immáron egy elhagyott ház. Már nem otthon többé. Már nincs szükség rá. Olyan szakasz kezdődik, ahol a test
nem kap bebocsátást. Olyan síkra lépsz, ahol az Élet törvényei már egy más �testet�, más formát igényelnek.
Rész már nyugalommal hallgatta Egész szavainak zárását. Nyugodtan, mert közben érezte annak igazságát. Megérintette benne azt, amit már néha-néha
megfogalmazott magának, csak még soha nem mondott ki ilyen egyenesen.
- Ezért Egész?
- Igen. A hal-ál azért van, hogy élj. Élj életedben ennek a tudatában. Élj úgy, hogy ne bánd meg. Ne bánd amit megtettél és ne bánd amit nem tettél
meg! Szeresd azt aki szeret. Értsd meg azt aki nem szeret téged, és értsd meg azt, ha nem tudsz valakit szeretni. Élj úgy, hogy ha megkérdezik, ne
kelljen semmit letagadni. Élj bátran ezért! Élj nyíltan! Élj szabadon! Tanulj meg megküzdeni valamiért, és tanulj meg lemondani ugyanarról! A hal-
ál azért van, hogy élj! Élj úgy, hogy bármikor vége lehet. Tedd meg azt amit abban a pillanatban meg akarsz tenni! Ne fojts el semmit, mert csak
magadat fojtod meg! Ne tagadj el semmit, mert csak magadnak hazudsz akkor! Élj! A végén mindenki ugyanahhoz az ajtóhoz ér. És nem mindegy, hogy
akkor is még visszafelé fogsz tekingetni, vagy már bátran, szinte felkészülve, előre tekintesz. Nem mindegy, hogy mások és a társadalom, ostoba
terhei fárasztottak el, vagy saját kihívásaid édes verejtéke kísért el az ajtóig! Nem mindegy, hogy ráncaid a keserűség maró barázdái, vagy a
mosoly égette rá nevét arcodra. Nem mindegy, hogy annál az ajtónál már üres kézzel állsz, vagy még ott is szorongatsz valamit a kezedben. Mert azt nem
viheted magaddal tovább. Itt kell majd hagynod, beteljesületlenül. Itt kell hagynod majd valamit, amit születésed óta cipeltél, és nem vettél
észre. Vagy nem mertél észrevenni! Úgyhogy élj! Teljesítsd be magad! A hal-ál azért van, hogy élj! A halál mindig itt volt, csak nem láttad. Nem most
jött érted, mindig itt volt. Mert a hal-ál a Folyamat része. A hal-ál egy másik sík. Egy másik ház. Képzelj el egy játszóteret, ahol fel van
festve egy sportpálya. Ez az életed most. Az ismert szabályok szerint játszol az ismert célokért. Ám ezen a játszótéren fel van festve ugyanoda egy
másik fajta sportpálya is. De te ezt nem látod. És azokat sem, akik más szabályok szerint más célokért játszanak ezen a pályán. Ez lesz a halál.
Egy új játék. Egy új cél. Egy más élet.
- Nincs halál?- vágott közbe meglepetésében Rész.
- Nincs. Nincs halál Rész. Csak születés van! Amit te halálnak gondolsz, az máshonnét nézve születés.
Rész felnevetet. De olyan szabadon és hangosan, ahogy azt csak családja körében szokta tenni. Kiszakadt belőle minden félelem, kétség és fájdalom.
Felnevetett oly boldogan, hogy örömtől szikrázó szemeiből még a könnyek is kicsordultak. Nem is bírta abbahagyni soká a nevetést. Benne volt ebben a
nevetésben egész élete. Minden mozzanata és történése. Ez a nevetés volt Rész. Majd végül csak megszólalt.
- Jól van Egész, megértettem. Eddig is sejtettem, de biztosan akartam tudni, a te szádból!- nézett mosolyogva Egészre.- Megyek és elmondom a
szeretteimnek, minden családtagomnak a jó hírt.- mondta csupa jókedvvel a hangjában Rész!
- Ezt akarod?- kérdezte sokatmondóan Egész.
- Igen. Megnyugtatom őket. Nem kell, hogy aggódjanak értem! Ennél többet nem is tehetnék értük és magamért.- nézett kérdően Egészre.
- Már megtetted sokszor Rész. Megtetted több ezerszer. Elmondtad az életeddel. Úgy éltél, ahogy elmondtam. Ennél többet nem is adhattál volna a
környezetedben élőknek.
Rész elhallgatott. Tekintetét a távolba emelte és a múltba révedt. Hosszasan időzött ott. Emlékek millióit pergette vissza magában. És végül
elmosolyodott. Elmosolyodott és biccentet egy alig láthatót.
- Ugye?! Most már te is érted, a legtisztábban tetteink beszélnek. - mondta Egész csendben.
Rész hátradőlt, kezét összefonta és ölében pihentette. Lábait kinyújtotta kényelmesen. Tekintetét a körülötte lévő tájra akasztotta. Formáról formára
lépdelt. Mindenhol elidőzött egy kicsit, majd tovább engedte szemét.
A hangok és a zajok egyre távolabbról jöttek. Már alig volt jellegük. A park formái is egyre jobban elmosódtak egymással. A színek is inkább csak
emlékek voltak már. Nem voltak jellemzőek viselőikre. Rész teste egyre könnyebb és könnyebb lett. Már-már kellemes zsibbadtságnak érezte csak magát
Rész. Egyre nagyobb volt benne a fáradtság és a nyugalom. Valami földöntúli békét érzett magában szétáradni. Aztán a távolból még eszébe jutott, hogy
nincs egyedül. Eszébe jutott Egész.
- Itt vagy még?- kérdezte.
- Itt. Én Mindig Itt Vagyok!
- Ez az? - kérdezte szinte csak magában. Talán már nem is jött ki hang a száján. Talán csak magában kérdezte.
- Igen. Ez az Rész.
- Meghalok?
- Igen, most halsz meg Rész.
- Most születek?
- Igen, most születsz meg nemsokára máshol Rész.
Rész nem bírta tovább nyitva tartani szemeit és becsukta őket. Ám meglepetésére nem borult látómezejére sötétség. Szemhéjai mintha átlátszóak lettek
volna. Nem vesztette el látását. Bár ez nem is volt látásnak nevezhető. Bármire ránézett, mintha hozzá is ért volna. Mintha a növények, fák, kövek,
madarak, mind egy olyan testrészei lettek volna, amik a távolban vannak. Mindennel sokkal erősebb rokonságban érezte magát Rész. Sokkal
élesebben és közvetlenebbül érzékelt. Mindennek saját fénye volt.
- Ez az Egész?- kérdezte csodálkozással a hangjában.
- Nem. Ez csak a küszöb. Ez az átfedés ezen és a másik sík között. Sokszor voltál már itt. Minden alkalommal, mikor álmodtál, és testenkívüli élményed
volt.
- De ez most valóság.
- Ez mindig is valóság volt, csak te élted meg álmokként. Lelked és szellemiséged tulajdonságai, érzelmeid és érzéseid itt már vizuálisan jelennek meg
körülötted. Itt már kezdenek a gondolatok és az érzelmek, testként viselkedni, cselekedni.
- Ez volna a halál kapuja?
- Így is mondhatod, de inkább nevezzük az Élet újabb kapujának.- mosolygott Egész. Rész is mosolygott. Gyönyörködött a körülötte elterülő tájban.
Fényben ragyogott minden. Az égbolton egyszerre volt fenn a Nap, a Hold és a Csillagok, saját fényüket szórva a földre. A fák között színpompás madarak
repkedtek, mindenhol a legnemesebb állatok sétáltak a közelben. Az illatok folyékony szélként lebegtek a levegőben. A szél hangja pedig halk
énekkar dala volt. A talaj mintha vízből lett volna és siklani lehetett bármerre.
Rész sokáig szemlélte és gyönyörködött a tájban. Végül a pad felé fordult, ahol egy pillanattal előbb még ült. És megpillantotta magát. Megpillantotta
testét, ahogy hátradőlve ott alszik a padon. Legalább is Rész számára úgy tűnt, hogy alszik. Aztán jobban szemügyre vette magát. Önnön arcát
figyelte. Mennyire szerette ezt az arcot. Mennyi minden fűzte hozzá. Mennyi minden. Rész túláradó szeretetet érzett a teste iránt. Gyönyörűnek látta
ezt az öreg testet. Mégis valami hiányzott ebből a testből. Valami ami nagyon jellemző volt rá ezelőtt. Üres volt ennek az arcnak a tekintete.
Kifejezéstelen volt. Nem volt benne sem értelem, sem érzelem. Üres volt, halott.
Ebben a pillanatban egy kattanást halott Rész a fejében. Nagyon erős kattanást. Ugyanabban a pillanatban, egy erős lökést is érzett magán, és ellendült
a földtől. Szép lassú, méltóságteljes pózban lebegett át a parkon. Nem nézett végig magán, de érezte hogy most is van valamilyen teste. Érezte,
hogy ez a test fiatal és erőtől sugárzik. És olyan szép amilyet csak elképzelni tudott annak idején. Pontosan olyan, mint ahogy legmélyebben
elképzelte magában. Nem érezte idegennek a tájat. Sőt, úgy érezte, csalogatja minden, hogy megismerje és felfedezze.
- Egész!- szólt halkan- Hol vagy?
- Itt, mindenütt. Benned és körülötted. Mindenhol, mindig.
- Egész, a halál egy hulló kő. Ami felfelé zuhan. A felszíntől szakad el és a mennybolt felé repül.
- Köszönöm Rész! Benned most újra átélek valamit, amire én magam képtelen vagyok. A hal-ál fogalmát. Átéltem egy olyan formáját, ami csak te tudtál
nekem adni. Egy csodálatos élet méltó folytatását.
Rész erre már nem válaszolt, mert a távolban, a park horizontján egy éles fénycsík előtt alakokat pillantott meg. Fényes és lebegő alakokat, akik mind
őt nézték és mosolyogtak. Mind ismerős volt Rész számára. Ismerte ezeket a lényeket, de fogalma sem volt honnét. De nem is érdekelte. Mert olyan
elbűvölő bizalom és szeretet áradt belőlük, hogy az minden GONDolatot feledtetett vele. Viszzamosolygott rájuk.
Egész csendben figyelte őket. Érezte Rész félelmektől való megszabadulását és megkönnyebbülését, felszabadulását. Érezte Rész őseinek mindent elsöprő
és áttörő szeretetorgiáját. Érezte örömüket, hogy Részben meglátták a Felismerések és az Örökkévalóság megszületését.
Egész figyelte a távolból Rész gyermekeit, akik épp most találták meg Rész testét a parkban, a padon eldőlve. Érezte fájdalmuk és kínzó bánatuk.
Hallotta sírásukat, és a szívükből feltörő jajveszékelést. Érezte gyászukat. Érezte a szívüket tépő kérdések és válaszok őrült rohanását. Érezte a
tényekkel való szembesülésük döbbenetét. Érezte a fájdalom karjainak semmit ölelő szorítását.
Érzett mindent egyszerre és külön- külön. Érezte és figyelte mindannyijukat! Így tekintett önmagára Egész.
Egy pillant erejéig még Részre fókuszált, mert azt vette észre, hogy Rész a válla felett hátranézett;
- Szeretlek Egész!
- Én is szeretlek Rész!- felelte és mélyen Rész örömtől ragyogó szemébe nézett. Felé bólintott fejével, és elismerően rámosolygott Részre.