Rohant, ahogy csak a lábai engedték és bírták. Vágtatott a parkon át.
Kétségbeesetten kereste a szemével, hátha megpillantja valahol. Őrült rohanásban
volt. Semmi mással nem foglalkozott, csakhogy megtalálja. Azt sem érdekelte,
hogy átgázolt mindenen. Minden fa és bokor mögé be akart nézni, hátha
ott van. De nem volt! Persze alig vettet még egy futó pillantást is arra, amihez
hozzáért, de már ment is tovább. Hiába került valami vagy valaki
az útjába, csak rohant tovább! Még az sem érdekelte, hogy néha nekiszaladt
valaminek vagy valaki másnak. Összetört ágakat, virágokat, megsebzett
másokat hol jobban vagy kevésbé, még magát is ezzel. Nem érdekelte! Csak gázolt
tovább. Kétségbe volt esve! Rettentően.
Hónapok óta, mikor a tükörbe nézett Rész, az arca helyén csak egy foltot látott.
Mintha nem is lett volna arca. Eltűnt a kép, amit ismert és szeretett
magában. Rész elvesztette magát. És már régóta nem lelte a visszavezető utat
magához.
Hát ezért rohant Rész, már maga sem emlékszik mióta, össze-vissza a parkban. Meg
akarta találni magát. De egyre erősebben érzett valami maró érzést a
testében. Kezdett már fájni. Nem akart szűnni. És fájt minden mozdulatánál.
Aztán le is győzte. A fáradtság volt az. Szörnyű, maró és szaggató
érzés volt a testében és elméjében. Menekült ezelől az üres érzés elől, ami
kísérte hónapok óta, de mégsem jutott sehova, ez elől futva. És még ez az
ellenállhatatlan örvénylő új érzés! A kimerültség, és lemerültség!
Elviselhetetlen gyötrődés. Nem, ezt nem bírja tovább, mert beleszakad a teste
és elméje. Már semmi sem maradt benne. Semmi épkézláb gondolat a helyzetéről,
vagy a kiútról ebből. Teljesen kimerült a teste és az elméje.
Elkészült az erejével Rész. Egy lépést nem tudott tenni tovább. Kiürült már
majdnem maga a fájdalom is, annyira megsemmisültnek érezte magát. Egy
tisztás közepén volt éppen, amikor először megrogyott a lába. Még egy két lépés,
de aztán feladta a görcsös ellenállást és dacot. Kénytelen volt, már
levegője is alig volt. Először csak letérdelt és lehajtotta fejét, de ez sem
elégítette ki a terheit, így kénytelen volt a hátára feküdve teljesen
elnyúlni a magas fűben. Széttárta kezeit és szétvette lábait. Szemei a felette
lomhán hömpölygő felhőtesteken ragadtak. Kénytelen volt hagyni,
hogy a kimerültség véglegesen szétáradjék felnőtt, erős testében. Mélyről
feltörően belátta, hogy a kétségbeesés végleg legyőzte. Rész elsírta
magát. Egyedül, a park egyik szép tisztásán, a magas fű rejtekében Rész sírt.
Úgy, mint gyermekkorában. Nem szégyellt benne semmit, csak hagyta, hogy
a keserűség és a fájdalom utat találjon belőle. Felszabadultan sírt. Percekig
tartott, míg rendezni tudta sorait Rész. Letörölte forró könnyeit
az arcáról, és azokat a kihűlteket is, amik fektében az arcáról a füle mellett,
a nyakára csorogtak. Aztán elcsendesedett.
Így vette csak észre, hogy mennyire szép az ég kékje a tisztás felett. Apró
fehér felhők gomolyogtak mindenfelé az égbolton. A Nap nem volt a
látóterében, de érezte sugarainak áldott melegét. Néha egy fiatal hangon kacagó
szél futott végig a fű között és botlott Részbe. Most vette csak észre,
hogy tavaszodik. Eddig fel sem tűnt ez a megannyi szépség.
Tenyerét lefelé fordította és végigsimított fűpaplanján. Az rét illata is
visszalopódzott Rész szívébe. A virágok bódult lehelete részegítette meg.
Eltelt a természet szépségével. Egy pillanatra valami gyönyört érzett
felbukkanni a semmiből, fájdalmainak szürke színpadán.
- Mert nem az lesz az első aki mindig gyorsan hajt, hanem aki mindig a megfelelő
sebességgel halad!- csendült fel a szélben Egész hangja.
Villámgyorsan ült fel és nézett körül Rész. Egész ott ült, tőle nem messze a
fűben. Pont a háta mögött.- Valószínűleg, már egy ideje itt lehetett-,
gondolta Rész. Csak ült, és azzal az eltéveszthetetlen arckifejezéssel nézett
Részre. Egyszerre volt ezen az arcon kérdés, válasz, nyugalom, lendület,
béke, szeretet, és valami kitalálhatatlan helyről táplálkozó értelem.
- Miért mondtad ezt nekem?- kérdezte bátortalanul Rész.
- Mert kérdezted.
- Dehogy kérdeztem!- védekezett meglepett arccal Rész.- Te szólaltál meg
először!- mondta talán még magát is győzködve Rész.
- Tévedsz Rész. Te kérdezted ezt tőlem, mikor sírtál. Azon a nyelven kérdezted,
ami sokkal közvetlenebb minden szónál. Egy érzelmi kitörésen keresztül.
Rész szégyenében lehajtotta fejét. Egyszerre érezte semminek magát Egész és
saját maga előtt. Újból elsírta magát egy pillanatra, de gyorsan túllépett
ezen. Könnyei sójától még vörös volt a szeme, mikor Egészre nézett?
- Mond, mit hibáztam el?- kérdezte mély, elhaló hangon.
- Semmit.- válaszolt Egész rezzenéstelen, de abszolút meggyőző arccal.
- Semmit? Hát nézz rám!- felelt indulatosan Rész.- Nézz rám, teljesen
elveszettnek érzem magam!
- Pedig semmit sem hibáztál. Nem is tudtál volna, mert nem tettél semmit.
Haladtál az árral. Az ár pedig céltalan és elvész. Nincs iránya, nincs célja,
nincs élete. Semmi nem irányítja, semmi és senki nem felügyeli. Valahol
lendületet vesz és azt tartja amíg bírja. Nem is tudja senki, hogy miért,
csak halad az árral együtt. Ezt tetted te is. Saját magaddal és az árral
versenyeztél. Nem lehetsz győztes, mert ebben csak vesztesek vannak. Egy
soha meg nem fogalmazott célért kezdtél versenyezni, amíg most ide jutottál.
Rész hallgatta Egészt, de hamarosan megpróbált visszavágni;
- Annyi mindent tettem, hogy szinte nem is volt szabadidőm! Megállás nélkül azon
dolgoztam, hogy nekem és a szeretteimnek meg legyen mindene. Mindene.
És meg is lett. Olyan kényelemben élek, mint soha. Hogy mondhatod, hogy nem
tettem semmit az elmúlt időszakban?!- volt valami felháborodottság
Rész hangjában.
- Az elmúlt években, csak magadat ismételgetted. Minden nap ugyanazt csináltad,
amit kellett, amit muszáj volt. Olyan voltál, mint egy gép, ami mindig
a beprogramozott mozdulatot csinálja. És nem is képes másra. Belemerevítetted
magad ebbe a tevékenységbe, mert ez volt a legkifizetődőbb. Mert ezt
láttad körülötted mindenkin. A túlnyomó többség ezt tette és teszi, és te azt
gondoltad ennyi ember csak nem tévedhet. Ha láttál valakit, aki nem
így viselkedett, akkor értetlenül néztél rá. Volt úgy, hogy ki is nevetted vagy
megvetést éreztél iránta.- itt Egész mélyen és kérdően Rész
arcába nézett, aki valami megsemmisítő szégyent érzett magában ebben a
pillanatban- Nyugodt voltál, mert senki sem volt más véleményen erről! Mindenki
elismerően bólogatott neked. Az meg sem fordult a fejedben, hogy ez inkább csak
a pozíciódnak szól, amit elértél. És nem Neked! Elnyomtad magadban
a lelkiismeret hangját mindennel, amivel csak képes voltál. Elnyomtad magadban a
hangomat Rész! Szép lassan el is tompult benned minden érzelem.
Rész lehajtotta a fejét. Tudta, hogy most nincs kibúvó a számvetés alól. Annyira
erősen érezte Egész közelségét, hogy nem tudott és már nem is akart
előle menekülni. Úgy érezte, hogy ha lehet, most mindent kiad magából. Mindent
amit elfojtott és hazudott magának. Felemelte bátran a fejét és
Egész szemébe nézett. Meglepődött azon, hogy egy bátorító mosolyt talált Egész
arcán a szigor helyett.
- Mond, mit tegyek?- kérdezte csendben.
Egész érezte Rész kitárulkozását. Figyelte, ahogy szája minden hangnál beleremeg
a fájdalomba. Abba a fájdalomba, amit Rész felengedett magában. A
testtartása is egyértelműen arra utalt, hogy Rész szorong és elveszett.
Összegubózva ült Egész előtt, karját és lábát is összezárta maga előtt. Csak a
fejét emelte meg egy kicsit, hogy szemét Egészre tudja irányítani, mikor az
hozzá szólt.
- Ez csak egy töredéke jelenlegi helyzeted kiváltó okainak Rész.- mondta olyan
hanglejtéssel Egész, hogy abban semmi szemrehányás nem érződött. Inkább
volt benne teljes együttérzés és testvéri szeretet.- Az elmúlt idők, ködbe
burkolták a szívedet, ami megfagyott a hidegben. Az a tevékenység,
életstílus, ha egyáltalán nevezhetem annak, nem igényli a szív tulajdonságait.
Az érzelmeket. Egy gépnek kell lenned ahhoz, amiről beszéltél. Egy elég
egyszerű gépnek. Ami egyetlen programmal működik; megéri vagy nem éri?! És semmi
több. Minden emberi megnyilvánulásodban ez került előtérbe.
Legyen az munka, barátság, szex, kommunikáció, és minden ami emberré tehetne,
már csak ezen az alapon működött benned. Meg akartad állítani magadban a
Folyamatot. Azt ami Vagy! Ami Vagyok! Meg akartad ölni magad!- Rész szinte
pánikszerűen kapta fel a fejét erre a szóra, és döbbenten nézett
Egészre. Arca elárult minden értetlen rezdülést belőle!- Nem az a halál, amit ti
emberek annak hisztek. A halál az, amikor mozdulatlanná dermed a
szíved. Az, amikor matematikával akarod megoldani az életedet! Az a halál, mikor
azt hiszed, hogy csinálsz valamit, de közben az érzelemtested elhal!
Mond, mit érne a rét színek és illatok nélkül? Mond, mit érne a legszebb
gyümölcs, ha nem volna íze? Mond, mit érne a bor, ha nem volna mámora?
Vers lenne e a vers, rímek nélkül? Amikor nyitott szívvel és elmével áltál a
szélben, áthaladt rajtad minden ami Vagyok! Élvezted a benned
hömpölygő Életet. Élvezted minden mozzanatát és változását. Te magad voltál Az
Élet! Nem áltál ellen semminek ami jött. Legyen az édes, vagy fájó. De
te el akartál fordulni ettől az állapottól, és csak a kellemeset akartad. Már
nem bíztál magadban. Nem bíztál bennem! Elfelejtetted a jelened
minden varázsát. Elfelejtetted napjaid dallamát. Minden ízét, gyümölcsét. A
jövőt fürkészted. Tudni akartad, mi lesz! Elfelejtettél valamit, ami így
ellened fordult általad.- Rész kérdően, szinte könyörgő tekintettel figyelt és
kérte Egészt, hogy folytassa! Egész ezt látva, így szólt: - Te most
élsz Rész! Most Vagy! Nem tegnap voltál és nem holnap leszel, hanem Most Vagy!
Ami volt, elmúlt. Azon már nem változtathatsz. Ami lesz, az pedig
majd jönni fog, azt még most nem ismerheted. A falevél le fog hullani a fáról,
de nem tudja hova fog esni. Mond, miben vagy te különb egy
falevélnél? A virág kinyílik és illatot áraszt boldogan nevetve a Nap Fényben,
pedig egyszer el fog hervadni. Mond, miben vagy különb te ennél a
virágnál? A fa pajzsok nélkül áll az erdőben, várva napsütést, jégesőt vagy vad
vihart, mi a törzsét törheti. Mond, te miben vagy különb ennél a fánál?!
A szarvas bátran járja a tisztásokat, pedig farkasok leselkednek vérszomjas
halálként rá, mégis milyen büszke a tartása. Mond, te miben vagy
különb ennél a szarvasnál?! Én elárulom neked, hogy semmiben sem vagy különb
náluk. Csak egy és egyetlen dologban. Az érzelmekben! Te képes vagy
érzelmekkel bírni és élni. Ha nem akarod vagy nem mered őket használni, ha
hagyod, hogy mások által rádtett kaloda bénítson meg és nyomja el érzelmeid,
nos akkor nem vagy több, mint egy állat, vagy egy növény. Ami ösztönökből, vagy
passzívan él. Persze számukra ez a legteljesebb amit tehetnek,
de nem az ember számára. Neked szárnyaid vannak Rész! Szárnyakat adtam neked!
Ott van, nézz a szívedbe! Ott van a lelkedben. Te az vagy, aki a
szárnyait belül hordja!
Rész teljes átéléssel és áhítattal hallgatta Egész szavait. Forrónak érezte az
arcát. Lángolónak a szemeit. Mélyeket sóhajtott és édes bizsergést
érzett a feje tetején. Mintha valami varázslat kerítette volna hatalmába amint
egy láthatatlan kéz a fejére teszi a kezét, és ez az érintés eljut
testének minden atomjába kívül-belül. Egy pillanatra szinte biztos volt benne,
hogy Egész érhetett hozzá valahogy a szavain keresztül. Így, hát még
jobban átadta magát ennek a gyógyító érzésnek;
- Ha nem emberhez méltóan éled az életed, mindened elhal a végén a testeddel
együtt. Bizony, akkor valóban meghalsz. Ha viszont elfogadsz, minden
ölelést és vihart, minden csókot és pofont, minden győzelmet és vereséget,
hallhatatlan leszel az érzelmeiden keresztül. Mert az érzelmeid és a hited
fog csak tovább élni! A taktikád, a hazugságaid, a cselvetéseiden keresztül
elért dolgok mind veledhalnak. Gyere, hagy mutassak valamit most neked!
- kérte Részt!
Rész felállt teljes révületben. Már nem volt fáradt. Már nem érzett kínzó
fájdalmat vagy maró érzést a testében vagy elméjében. Teljes vibrálásnak
érezte lényét Rész! Teljes erőnek és erősnek érezte magát. Minden fenntartás
nélkül nézett Egész szemébe, ahogy ő a karját a tarkójára tette és a
távolba, a fák közé mutatott.
- Most nézd meg Rész, mit tettél!- és kezével a múltba intett.
Rész szinte a szeme előtt látott mindent. Mindent, amikor megbántott vagy
hazudott valakinek. Amikor tudatosan kihasználta mások gyengeségét,
kiszolgáltatottságát, vagy tájékozatlanságát. Amikor tudta, hogy mi lenne a
helyes út, de mégis egy másikat választott ami jobban fizetett, sokkal
jobban. Minden egyes alkalommal, mikor belátta tetteinek okát és
következményeit, átérezve és átélve tiszta szívvel, egy apró, áramütés szerű
lökést
érzett a mellkasán.
- A lelkiismereted. A lelkiismereted hallod. Engem hallasz most magadban Rész! A
lelkiismereted vagyok. Az ajándék, amit csak emberként birtokolhatsz,
és sehogy máshogy. Ez az a pont, ahol felismerhetsz engem! Ahol felismerheted
magad, hogy Te, Én Vagyok. A lelkiismereteden keresztül tudhatod,
hogy Én mit tennék, és Te mit teszel. A lelkiismereted az, ami minket örökre
összeköt. Ha nem hallod soha, vagy teljesen távol vagy tőlem, vagy
teljesen velem vagy. Így a választás a tiéd. A szabad akarat a tiéd! Dönthetsz,
hogy élsz! Lehetsz hömpölygő víztömeg ami minden gátat áttör, vagy
lehetsz egy korty víz ami a szomjazónak az életet jelenti. Lehetsz vihar ami
minden fát kicsavar, vagy nevető tavaszi szél ami hűsít és átölel!
Mindent neked adtam, minden a tiéd! Élj vele! Élj! Életre ítéltelek. Szerelemre
és szeretetre ítéltelek. Halálra csak te ítélheted magad! Én soha!
Tarthatsz kardot és virágot is a kezeidben. De együtt nem használhatod őket.
Mert akkor csak magaddal fogsz küzdeni! És ott csak vesztes lehetsz!
Ha egyszer engem hallottál, többé el nem fogsz feledni. Ha egyszer kortyoltál
belőlem, mindig vágyni fogsz rám! Vágyni fogsz magadra. Ahogy most
is vágytál! Ahogy most is vágysz! És megtaláltál magadban. Itt vagy és itt
vagyok!-
Egész finoman végigsimított Rész hátán még, ahogy elengedte tarkóját.
Hátrébblépet, hogy hagyja Részt elmerülni az előbb elmondott igazságban. Rész
hátratekintett és Egész szemébe nézett. Rész szemében könny volt és mosoly!
Érzelmei a legszebb és legtisztább tetőfokot érték, ahol a könny a mosoly
ölében remeg.
Ez a legtisztább öröm! Tudta ezt Rész is! Halkan szólt Egészhez;
- Itthon vagyok!
- Köszöntelek- súgta vissza Egész.
Rész csendben állt még egy darabig, majd apró léptekkel megindult a park felé.
Minden keserű érzés és gondolat az emlékek ködös mezejére költözött már
belőle. Ragyogott a szeme a Napsütésben. Odébb méhek zümmögtek a virágok felett
és valami kivillant a fű közül. Megfogta Rész tekintetét és
odacsalta. Egy rejtett kis tócsa gyűlt össze az éjjeli eső vízéből a fű között.
Sima tükörként csillogott az ég kékjében. Rész fölé hajolt. És
megpillantotta arcát a víz tükrében. Katartikus erő áramlott szét ismét Részben.
Tudta, megtalálta azt amit keresett. Amit elvesztett és oly annyira
szeretett. Magát! A benne rejlő legmagasabb megnyilvánulású Én-t. Önnön
Igazságát!
Visszanézett a tisztásra. Egész ott állt mozdulatlanul és őt figyelte. Ahogy ott
állt, valami elmondhatatlan rokoni érzés áramlott belőle felé. Rész
először érzett valami elképesztő és megmagyarázhatatlan szeretetet Egész iránt.
Mintha mindig így érzett volna, csak nem tudott róla.
Még egyszer visszapillantott a víz tükrébe. Hosszan nézte boldog arcát. És egy
pillanatra látta felvillanni Egészt, mélyen, arca vonásai mögött!