Rész és Egész 5.
A Partoknál
 

Már bőven éjfél után ért haza Rész. Örült, hogy szinte nulla volt a forgalom, így rendőrautóval sem találkozott. Ittak pár pohár pezsgőt a kedvesével,
félt, hogy megállítják. De aztán simán hazaért, és megkönnyebbülten állt be a zuhany alá. Még érezte magán a szex illatát mikor kinyitotta a
csapot. Pillanatok alatt őrjítően sodró és örvénylő képek szaladtak át a szeme előtt, a fejében és cikáztak végig a testén a belőlük áradó emlékek. A
meleg víz is mintha csak az erogén zónáit kereste volna, forró tenyérként kúszott végig a testén és vonta hatalmába. Aztán mosolygott egy
csendeset, és gyorsan lefürdött. Mire végzett, már el is terjedt lényén a fáradtság bénító lehelete. Még kinyitotta az ablakot, hogy a nyári, éjjeli
illatok behúzódjanak a szobába. Végignyúlt az ágyon, és hagyta, hogy az ernyedtség édes íze hatoljon be minden sejtjébe. Élvezte a fáradtságot, és
a kielégültség mámoros kompozícióját. Meztelenül terült el, kezeit széttárta, lábát kényelmesen szétvetette. A nyárba hajló tavasz még besusogott
az ablakon, de Rész már csak távolról hallotta ezt. Izmai elernyedtek, és egyre mélyebbre tolta tudatát a pihenés bársony keze. Arcvonásairól
eltűntek az érzelmek és feje egy kicsit oldalra biccent. Még át-átlopakodott egy két kósza gondolat az elmúlt napról elméjén, de az üresség egyre
nagyobb ásítással nyelte el ezeket. Végül teljesen elcsendesedett elméje. Tudatának belső szeme előtt jellegtelen, pontszerű felvillanások cikáztak.
Nem volt, csak sejthető színük. Majd ezek kezdtek folttá nőni és egymásba fonódni. Most már a színük is erőteljessé vált. Ibolya-lila, zöld,
narancs, kék, majd vörössel telítődött meg a kép. Csodálatos geometriai formák álltak össze minden irányítás és ellenőrzés nélkül szabadon, tudatában.
Semmilyen reakciót nem váltott ki ez Részből. Inkább hagyta magát sodródni, egyre mélyebbre úszni ebben a meditatív állapotban. Már teljesen
aléltnak érezte magát, de mégis mintha egy ismeretlen énje mélyen, teljesen tisztában lett volna ezen állapot természetességével és tisztaságával.
Ám hirtelen, a semmiből egy élesen vakító, a fehérnél is fehérebb villanás rázta fel tudatát ebből a melankóliából. Rész nyitva találta a szemét.
Szobájában égett a villany. Kicsit furcsának találta ezt és a szobája falait is, mert tisztán emlékezett rá, hogy nem hagyta égve a világítást. De nem
ment jobban ennek a fejtegetésébe, a kapcsolóért nyúlt, hogy elojtsa a lámpát. Ám döbbenetére, nem bírt megmozdulni. Teljesen bénának érezte magát.
Akármely testrészét akarta megmozdítani, az nem engedelmeskedett neki. Elvesztette az uralmat a teste felett. Rémület dobbant át mindenén.
Próbált megmozdulni, de nem ment. Rettegés fogta el. Félelmében Rész felüvöltött! De egyetlen hang sem szakadt fel a torkából. Már semmit nem uralt
testén. Rész nem tudott ellenállni ennek az erősödő örvénynek. Inkább elengedte minden ellenállását, Rész megadta magát. Úgy érezte, hogy az ágya
felett saját hosszanti tengelye körül forog. És ez a forgás, pörgéssé gyorsul és egyre csak fokozódik. Már olyan gyorsan pörgött, hogy nem is
mozgásnak, de inkább mozdulatlanságnak érezte magát. Mint amikor a repülőgép propellere felpörög, és szinte eltűnik a szeme elől, pedig ott van.
És egyik pillanatról a másikra Rész egy hatalmas, magasba törő kapu előtt találta magát. Fogalma sem volt, hogy került oda, de szemét le sem tudta
emelni erről a pompás szerkezetről. Mintha az összes építészeti stílus ötvöződött volna egyben, még megszépítve valami földöntúli varázzsal.
Bronzból, vagy valami hasonló fémből lehetett, mert meg-meg csillant valami ismeretlen eredetű fényben. Felületén míves marások és domborok ékeskedtek.
Két szárnya meredeken tört a magasba. A kapu mindkét szárnyán kör-körös, centrikus formájú ábrák sorakoztak alig észrevehető, de mégis
felismerhető rendszerben. Rész úgy érezte, hogy ezekből a képekből valami árad felé. Mintha ezek az ábrák kommunikálni lettek volna képesek Résszel.
Végül éles felismerésként hasított belé, hogy ezek bizony szövegek, csak teljesen más rendszer és szabályok szerint olvasandók. Bár nem értett, vagy
ismert fel belőle semmit, mégis volt valami fogalma ezekről az ábrákról.
Mostanra már az élmény álomszerűsége is elhalkult tudatában, és egyre valóságosabbnak érezte magát és környezetét Rész. Pontosan, amikor már szinte
otthon érezhette volna magát, a monumentális méretű és látványú kapu hangtalanul megmozdult. Szárnyai befelé kezdtek el nyílni. Ahogy nyíltak éles,
de barátságos fény szűrődött át a résen, és ömlött Rész arcába. Olyan egyértelműen indult meg a kapun túli táj felé Rész, hogy ezen maga is
meglepődött. Minél közelebb ért a kapu torkához, annál csodásabb és addig nem látott kép tárult szeme elé. Lágy, dombokban hullámzott a táj ameddig
csak ellátott a horizonton és mindent zöld fű borított. Itt- ott apró ligetek szóródtak bele a dombok közé, de a fák oly magasak és terebélyes
koronájúak voltak, hogy Rész ilyet még életében elképzelni sem tudott volna. A fény betöltötte az egész teret, de nem volt forrása az égbolton. Nem
talált napot az égen. A réteket millió élénk színű virág tarkította, amik körül apró szikrák pattogtak szanaszét. A szél csak lengedezett hanyagul
lebegve és édesen kacagva szaladt ide-oda. Mikor megérezte bőrén, Rész szinte felpezsdült a finom hőmérsékletétől.
Sokáig pihentette tekintetét ezen a varázson. Így vette észre, hogy tőle nem messze egy folyó kanyarog medrében szinte alig látható partokkal. Elindult
arra felé. Szemét közben folyton egyik helyről a másikra emelve, nehogy lemaradjék a legkisebb szépségről sem! Mindenhol apró méhrajok bolyongtak
a virágok illatának erdejében. Zümmögésük betöltötte halk muzsikával Rész fülét.
Lassú léptekkel közeledett a folyóhoz. Ám még mielőtt odaért volna, tőle egy kicsit jobbra megpillantott egy terebélyes fát. A fa látványa teljesen
magával ragadta és lenyűgözte. Hosszú karcsú, de mégis erős törzzsel tört elő a földből, és nyúlt az ég felé. Koronája oly terebélyes volt, hogy azt
Rész tekintetével át sem tudta fogni. Ámulata egyre nőtt. A fa ágai mintha éltek volna és önálló mozgásban voltak. Levelei zugában, több száz
virág és gyümölcs leledzett. És ez a fa tele volt madarakkal, de a legkülönfélébbekkel.
Nem tudott betelni a látvánnyal. Hosszan kutatta szemével a fát, minden kis részletét. Így vette észre, hogy a fa tövében, az árnyékba húzódva, egy
emberi alakot. A fának dőlve ült, és kezében tartott valamit. Ebben a pillanatban húrok pendülése érintette meg fülét. De mintha nem is a fülével, de
teljes lényével halotta, érezte volna a muzsika dallamait. Még soha nem halott ilyen lágy és telt hangokat egyszerre. Mintha egy teljes zenekar
játszott volna pengetős hangszereken. Mintha a világ összes himnuszát egyé komponálták volna és azt játszanák a legnagyobb átéléssel.
Beleborzongott a zene csodálatos összehangoltságába. Gyorsan közelebb lépet az idegenhez, hogy megszólítsa. Látta, hogy a muzsika bizony innét
származik, ettől az alaktól. A kezében egy fából mívesen faragott lantot vagy valami hasonló hangszert tartott, azon játszott. Ahogy észrevette Részt,
az idegen letette csendben maga mellé a hangszert és hagyta, hogy az utolsó akkordok tovaússzanak a széllel. Lassan felállt a fa árnyékában és
teljes testével Rész felé fordult. A lombok árnyékot vetettek arcára, így Rész nem láthatta azt. Testtartása és arányossága lenyűgöző volt. Termete
jóval Rész feje felé emelkedett. Igazán csak most döbbent rá Rész, hogy ez az idegen hozzá képest egy óriás! Ám mégsem a nyers erő, hanem valami
mély és bizalomgerjesztő barátság és hívogatás áradt ebből a lényből. Lassan megmozdult és a fényre lépett a levelek árnyékának kusza táncából.
Haja ébenfeketén omlott a vállára hosszú hullámokban. És az arca! Az arca mint Részé! Rész megdöbbenten állt, még levegőt is alig kapott, mikor
megpillantotta Önmagát! De ez az arc! Ez egyszerre volt gyermeki és vén. Férfi és Nő! Felismerhető és folyton változó egyszerre!
- Te...-akadt el Rész.
- Én. - nevette el magát az idegen. Bár Rész már abszolút nem érezte idegennek ezt a hatalmas termetű lényt. Rész szemében annyi kérdés cikázott, hogy
az idegen ezt látva inkább a kérdések elé lépett;
- Én vagyok! Ezt pedig ti emberek még képesek vagytok millió másképpen is hívni némi túlzással. Felettes Én, Tudat alatti vagy feletti, Őrangyal,
Lelkiismeret, Lélek, Álom, Hallucináció, Szellem, Kísértet, Látomás, Hírvivő, és még sorolhatnám a végtelenségig. Néha azt hiszitek, hogy maga az Isten
vagyok. Pedig egyszerűen csak, Én vagyok. - és Részre mutatott.
Így Részből elszállt a bizonytalanság, hiszen ráébredt, hogy saját belső sugallatával, saját lényének legbenső központjával, önnön tudatával
kapcsolódott össze.
- Gyere, elviszlek oda, amire kíváncsi voltál. - Ezzel a közeli folyó irányába intett és lassú léptekkel elindult. Rész követte Ént. Közben figyelte,
mivel egy kissé lemaradva lépdelt mellette. A mozgása, a fejtartása, a lépéseinek az üteme, mintha csak magát látta volna kívülről. Én hosszú
egyberészes tógát viselt, ami ezer helyen csillogott a ráeső fényben. A színe a mélyzöldtől egészen az aranyig futott. Rész csak most figyelt fel rá,
mióta találkozott saját tudatának teljesebb és eddig ismeretlen élő részével, Én-el, olyan finom illat lebegi körül, hogy a bódultság határán érzi
magát.
Csendben érkeztek meg a folyam partjához. Rész hüledezett a látványtól, ami elé tárult. A partok között egy kristálytiszta vizű folyam hömpölygött
méltóságteljes lassúsággal. Vize oly tiszta és makulátlan állapotú volt, hogy minden megerőltetés nélkül a fenekéig lehetett látni. Alján buja
növényzet ölelkezett az áramlás karjaival. Vízében halrajok vonultak fel s alá, testük pedig szikrákként szórta szét a fény sugarait prizmaként.
- Íme. - intett a folyam felé Én. Rész a csodálat karjainak érintésétől térdre rogyott. Kezét széttárta és hagyta egész lényén át magába áramlani a
katartikus szépséget. - Íme minden kérdés és válasz egyszerre! Itt, körülötted. Elmondom neked amit, amit oly sokszor mégis a legnagyobb titokban
kérdeztél magadtól.
Rész egy pillanatig kérdően, ám a következőben már a legtisztább mosollyal nézett önmagára, Én-re.
- Igen. - mást nem is tudott mondani.
- Tiszta vagyok!- kezdte Én. - Tiszta, mint ez a folyó. Örök vagyok, mint ez a folyó. Örök, mert mindig haladok. Gazdag vagyok, mert mindig történik
valami velem. Gazdag vagyok mert bennem történik minden, mint ebben a folyóban. Ez a folyó, olyan mint az Élet. Halad a forrása felől a tengere
felé. S te ebben a folyóban élsz. Te vagy a gazdagság, a tisztaság és az örökség is egyben. Nézd, ez a folyó a te életed. Most megfejtheted, most
megértheted. Csak figyeld!
Kezével a folyó túloldalára mutatott. Rész követte, és tekintete megakadt pontosan velük szemben, ahogy két alak épp egy csónakba lép és elrugaszkodnak
finoman a parttól. A fura mindebben az volt Rész számára, hogy ezen a csónakon nem volt motor, vagy vitorla, akár evezős, de még lapátot sem
látott a vízbe merülni az oldalainál. A folyam lassú, de erős sodrásának ellenére a csónak az elrugaszkodás pillanatától nyílegyenesen tartott feléjük.
A két alak egymás mellett állt a csónakban és Rész biztos volt benne, hogy őket figyelik. A csónak szinte meg sem ingott az áramlás hullámaitól,
csak haladt feléjük méltóságteljes lassúsággal.
- Kik ők Én?- kérdezte Rész.
- Mondhatnám úgy is, hogy a tulajdonságai ennek a folyónak.
-A tulajdonságai? - kérdezett vissza kicsit értetlen hangszínnel Rész - már hogy lehetnének egy folyónak tulajdonságai, mint emberek?
- Rész, nézd meg jobban ezt a folyót, nézd meg a teljes lényeddel, ne a szemedet használd csak! És majd nézd meg őket mikor ideérnek! - intett a
tekintetével Én a két egyre közelgő idegen fele újból!
Rész ismét visszafúrta tekintetet a kristálytiszta vízbe és elmerült a látványban teljes lényével. Nem volt nehéz, hisz ez eddigi életének minden
ismert pillanatánál magával ragadóbb volt. A szemén keresztül csak magába szívta, csak beengedte a látványt, de azt megpróbálta egyszerre szívével és
nyitott elméjével, lelkével megérteni és átélni.
- Ez az Rész, válj egyé azzal amit látsz, válj egyé azzal amit meg akarsz ismerni! Csak így lehetséges, csak így válhatsz többé! Ha nem válsz egyé
azzal amit meg akarsz ismerni, csak előítéleteid és sötétbe dobott véleményed lesz, ami nem fog gyümölcsöt teremni neked utána. Ízlelj meg mindent a
lényeddel, ízleld meg, de ne nyeld le! Ha mérget ízlelsz, így az nem fog megölni, de mindig emlékezni fogsz rá, és el tudod kerülni később. Ha
finomat ízlelsz, akkor tudni fogod mi az ami számodra a kielégülést és a teljességet jelenti. De az édestől se válj függővé! Ne hagyd, hogy bármi a
markánban tartson, még ha az kellemes vagy szép is! Mert az édes émelyítővé válna. - suttogta Én halkan, ahogy érezte Rész révületét.
És Részben ismét a döbbenet csodálatos bombája robbant szét. A folyam nem víz volt. Végtelen milliárdnyi apróbbnál is apróbb kristálytiszta gyöngy és
gömb hömpölygött csillogó porként a mederben. Minél tovább és mélyen szemlélte őket Rész, annál biztosabb volt benne, hogy ezek az apró golyók
saját élettel rendelkeznek és mozognak. Minél tovább szemlélte a folyamatot, annál több összefüggést fedezett fel kavargásukban.
- Időpontok. - súgta a háta mögül Én. - Amit látsz, azok időpontok. Minden egyes pillanat, amikor egy ember eletében sorsdöntő fordulat állt be, amikor
változást hozott magával a nap, amikortól már más lett az élete valakinek.......minden egyes ilyen időpont amire mindig emlékszünk, vagy sem, ha
kellemes vagy sem, és azok a pillanatok, amik meg előttünk állnak és ugyanilyen fontosak az emberek és az emberiség fajának egyúttal, azok mind-
mind itt folynak előtted. Minden időpont amire emlékszel, és amire nem. Minden mozzanata az életednek és az emberiség egészének. Az Élet Egészének
minden rezdülése és változása, mind-mind itt van!
Rész kérdőn nézett Én-re.......benne volt az egyértelmű kérdés ebben a szempárban.
- Ez itt előtted Rész; az Idő Folyama! - mindezt egy megolvashatatlan pillanattal előtte sugalmazta Résznek, ahogy ő is magától rádöbbent volna.
Ugyanannak a pillanatnak a végen, aminek az elején Én megszólalt! - Íme, Az Idő!
Rész nem bírta csodálatát magán belülre korlátozni és egy legmélyéről feltörő katartikus üvöltésben tört ki a beléhasító gyönyörtől! Széttárt karokkal,
katartikus remegésben és mindent átmosó érzelmi viharban állt Rész az Idő partján!
Hosszan figyelte a folyamatot és a benne történő eseményeket. A növények a meder alján már nem növények voltak, hanem tovavonuló korok és a rá jellemző
hangulatok, érzelemvilágok, ahogy hullámoztak együtt az Idővel. Az ezüstösen csillogó halak már nem gomolygó rajok voltak, hanem történelmi
események, amik a különböző nézőpontok és megítélések miatt folyamatosan változtatták a helyüket és formájukat.
- Minden állandó mozgásban van az Időben. - mondta Én. - minden változik, még az Idő is!
Rész teljesen megfeledkezett önmagáról és édes katarzisban figyelte minden saját rezdületét. Olyan állapotban volt amit nem tudott kezelni. De nem is
kellett mert, ez az állapot önmagát kezelte. Színtiszta extázist érzett magán.
- Végeláthatatlan távolságban fakadt, ott ahol az Idő Forrása van. - kezével s tekintetével a távolba intett Én. - Végeláthatatlan úton utazik
önmagában és önmaga medrében az uticéljához, az Időtlenség Tavába. - nézett az ellentétes irányba és szeme elidőzött az ismeretlen távolban.
Rész, Én mellé állt és kezével most először egy bátortalan mozdulatot tett, hogy megérintse őt. De mielőtt ujjbegye Én köntöséhez érhetett volna apró
nesz ütötte meg Rész fülét. Lépteket hallott a háta mögül, így sebtiben megfordult. Az a két alak állt meg előtte pár lépesnyire kik a ladikban
érkeztek a Folyam túloldaláról! Rész teljes testével és elméjével feléjük fordult. De ez nem is lehetett másképp, olyan elképesztő erő áradt felé
a két idegenből. Rész végigmérte őket. Mindketten hatalmas termetűek voltak! Jóval magasabbak és erősebb felépítésűek mint Én. Ám akárcsak Én-hez
hasonlóan, termetük egyenes aranyosságban volt a belőlük áramló békével és értelemmel. Büszke, de mégsem gőgös testtartásban álltak Rész előtt.
Az egyik sötét tógát és köntöst viselt magán. Ugyanolyan színű kendő fedte a fejét, csak arcát és tekintetét hagyva szabadon. Ruháján
megszámlálhatatlanul sok rojt és cikk-cakk csüngött rendezetlenül és táncolt a lenge szélben. Rész igazán úgy érezte, hogy ez a ruha bizony nagyon
sokat viselt és használt volt. Ám mégis makulátlanul tiszta volt. És az illata.......semmi eddigihez nem tudta hasonlítani Rész, olyan erős és tömény
illata volt. Az idegen köntöse hosszan súrolta a földet. Mikor Rész jobban megfigyelte azt vette észre, hogy a köntös hosszan kígyózva egészen
visszanyúlik a folyóba és hosszan belelógva az időpontok hullámaiba, egybeolvad a folyammal.
És a lény tekintete; mindennél magával ragadóbb barátság és béke áradt ebből a rettentően öreg szempárból. Semmihez sem hasonlítható értelem áradt Rész
felé és simogatta némán tudatát. Rész így bátran feltett egy telepatikus kérdést az idegen felé és egyben magának;
- Ki lehet az aki vagy ami ennyi tapasztalattal és erővel rendelkezik, és az idő tulajdonsága?
Rész tisztán hallotta az idegen mély, de bársonyima és tiszta hangját megdobbanni;
- A Múlt vagyok.
Egyetlen pillanat alatt összeállt a kép Résznek! Az idő egyik alkotóeleme állt előtte, a Múlt! Mennyi erő, mennyi öröm és bánat, harc és béke, gyönyör
és fájdalom, igazság és hazugság, mennyi ember, mennyi ember! Végtelennek tűnő érzelemhullám zakatolt Rész lelkében a felismeréstől és a helyzet
varázsától. Mélyen Múlt szemébe révedt és mohón, vakmerően kutatott. Múlt az első pillanatban megérezte ezt a szándékot és kérdően Énre nézett. Én
pedig bólintott és halkan Múltnak súgta: - Hagyd, hagy értse meg önmagát...
Múlt behunyta szemét és lassú mozdulattal előreemelte ráncos kezét és széthúzta súlyos köntösét.
Örvény tört ki a köntös alól és Rész homlokához feszült a tölcsér vége. Rész elméje megnyílt és tudatán keresztül Múlt útvesztőjébe vetette magát.
Azonnal elkezdett kutatni azután, amit mindig is tudni és tisztázni akart magával. Lelkiismertfurdalásának okait kereste. Legszebb emlékeit kereste.
Szerelmes napjait kereste! Vadul tört emlékei felé, amikor saját lelkiismerete szerint hibákat követett el. Őrült, szinte követhetetlen tempóban
kereste ezeket az időpontokat. Ám mikor megtalálta őket, valahogy furcsa érzés járta át, nem értette a helyzetet, nem látta tisztán emlékeit és
nem tudott részese lenni az élménynek teljesen.
- Én, nem tudom... - nyögött keservesen Rész � nem tudom megérinteni amit akarok! Segíts! Segíts!- szólt elkeseredett, de határozott hangon Énhez.
- Ne csak önmagadat lásd Rész, ne csak önmagad érzelmeit kutasd! ... de azokét is, kik életed színpadán a te zenédre együtt táncolnak veled! Teljes
csak akkor lehetsz, ha megérted őket is! - válaszolt csendben Én
Rész azonnal megértette mit akar ezzel sugallni felé a magasabb Én-je, és szinte abban a pillanatban fel is készítette magát arra, hogy mások szemével
szemlélje önmagát és tetteit.
Ismét visszavetette tudatát Múlt végtelen mezőjébe és elengedett magából minden előítéletet és félelmet, hogy más szemén keresztül is tudja magát
szemlélni.
Így tért vissza keserű emlékeinek felidézéséhez. Így tért vissza legcsodálatosabb emlékeihez. Azonnal a döbbenetes élmény és érzelem - értelem szint
megnövekedését érezte magán belül. Én ezt látva Rész és Múlt mellé lépett, megfogta Múlt ráncos kezét és Rész felé nyúlt. Rész a döbbenet és a
révület ellenére megérzett ebből a szándékból valamit, és egy esetlen mozdulattal ólomnehéznek érzett karját Én felé rándította. Én elkapta Rész
kezét és finoman de biztosan tartotta, hogy Résznek legyen elég ereje és bátorsága szembenézni lelkiismeretének fájdalmaival, és legyen elég ereje a
katartikus örömök újraéléséhez szintén valaki más szemén át.
Rész hosszan szemlélte magát elfogulatlanul mások szemén keresztül. Hosszan szemlélte némán és figyelte a másokban lezajlott gondolatokat és érzéseket.
Hol felnevetett, hol elsírta magát. Hol rettegést, hol végtelen odaadást és szeretetet érzett maga iránt és egyben azok iránt akik szemén most
figyelte Múltat. Rész a lelkiismeretével vetett számot és nézett szembe Múltban. S mikor, már minden időpontot megtekintett, amit meg akart
magában Múltból, hátralépett és elengedte Én kezét. Egyszerre tértek vissza a révületből Múlttal, és rögtön egymás szemébe is néztek.
Rész némán állt. Képtelennek érezte magát akár egy szó kiejtésére is, hisz még mindig az utazás hatása alatt volt. Ezt látva Múlt segítőileg megelőzte
őt;
- Most már tudod, hogy az Élet és az Életed nem holmi olcsó játék! Nem felelőtlen szavak események napok, hetek, évek sorozata. Nem eldobható, vagy
kicserélhető kép a falon. Nem múló dolog! Soha nem Múló az Élet, Rész! Ha te felejteni is akarsz, a lelked emlékezni fog. És újra és újra előhív
engem, a Múltat! Így hát választás elé állítalak, de nem miattam, hanem magadért! Döntsd el, hogy érdemes-e a harag az emberhez? Döntsd el, hogy
érdemes-e a hazugság az emberhez? Döntsd el, hogy érdemes-e az emberhez másokat bántani? Döntsd el Rész! Mert mindaddig, míg nem döntöd el, én eljövök
hozzád és szobádba lépek. A lelkiismereteddel kéz a kézben fogok a szobádba toppanni! És magamba hívlak újra és újra, míg azt nem látom, hogy nem
ejtesz több sebet magadon másokon keresztül. Mert ezeket a sebeket nem csak másokon ejted, hanem magadon is. Hisz láttad őket most, mindig is
sajogtak. És magadat csak te, senki más, csak te gyógyíthatod meg. Meg kell tanulnod őszintének lenned magaddal, és akkor képes leszel másokkal is az
lenni. Addig meg se próbáld! Meg kell tanulnod elfogadni magad és akkor képes leszel másokat is. Addig meg se próbáld! Meg kell tanulnod, szeretni
magad úgy ahogy vagy, és akkor képes leszel másokat is szeretni úgy ahogy vannak. Mindenkit! Érted? Meg fogod érteni az Életed és ezt a Világot!
Ám addig meg se próbáld! Meg se próbáld míg saját szobrod végig nem tapogattad mindenhol. Ott hol gyönyörűek az ívek, és ott is ahol érdes és maró
a felület. Meg se próbáld míg meg nem hallgattad saját dalod. Minden csodás harmóniáját és minden téves, hamis akkordját! Íme megmutattalak
önmagadnak mások szemén át! Íme a teljes kép Rész! Csak így teljes. Most már tisztában vagy az erőddel és a gyengéiddel is. Élj velük, vagy élj
nélkülük. De Élj! Te szültél engem! Igen, te vagy a szülőm. Én a Múltad vagyok. Te szültél, de a születésem óta és is szüllek téged. Nélkülem nem
lennél ma az, aki vagy! Egymást szüljük, gondold végig! Hát légy jó szülőm és én olyan gyermeked leszek, amilyennek teremtettél!
Rész némán állt. Tekintetét Múltra emelte és felé biccentett. Majd Énre nézett, aki szintén egy helyeslőt és elismerőt biccentett Rész felé egy
barátságos mosoly kíséretében, amilyet egy ember csak saját magának tud és képes küldeni!
Múlt hátrébb lépett, így adva teret a másik idegen szerzetnek.
A másik idegen termete teljesen megegyezett Múltéval. De csak a termete, és semmi más. Köntöse nem volt, de még csak ruha sem fedte meztelen testét. De
nem is igazán volt mit fedni, hisz magas karcsú erőtől duzzadó teste átlátszó volt. Épphogy csak érzékelni lehetet testének vonalait, mert
áttetszősége szinte tökéletes volt. Csak sejthetőek voltak körvonalai, nem volt benne biztos Rész, hogy ez az idegen egyáltalán nem-e csak illúzió?!
Haja, ha nevezhetjük így a mögötte hullámzó fonatokat, hosszan lobogott a könnyű szélben és a folyam lassú hömpölygése nyelte el végtelenül.
Tekintete folyton változott, mintha az érzelmek milliárdjai egy pillanatban akartak volna felbukkanni arcán. Szeme szikrázóan ragyogott és folyton a
távolba révedt. Ellentétben Múlttal, teste pilléhez hasonlóan lebegett pár centire a talaj felett és állandó vibrálásban volt.
Rész hosszan szemlélte ezt a lényt és faggatta magát, hogy ki is lehet. Tekintetét Énhez fordította kérdőn. De inkább csak megerősítést várt tőle�amit
már kezdett sejteni. Egyszerre mondták ki:
- A Jövő!
- Igen, a Jövő vagyok. - szállt a szélben a fogalomlény hangja alig sejthetően. Inkább csak bizonytalan, kósza foszlányok voltak ezek. - A Jövőd vagyok.
És persze az emberiség és a világ jövője is, de azzal most ne foglalkozzunk, mivel Te vagy itt. - folytatta szinte csilingelő hangon kacagva
Jövő. - Én vagyok a legmakulátlanabb és legtisztább teremtmény ebben a világban. Mert bennem minden létezik, de semmi sem történt meg. Bennem minden
létezik ami megtörténhet veled és ezzel a világgal. De még egyik sem történt meg. Én vagyok a legártatlanabb lény, a legtisztább létezés Rész. Még
ha tele is lennél gyilkos gondolatokkal, azok még nem történtek meg és nem is kell, hogy megtörténjenek. Bennem nincs bűn, bennem nincs fájdalom!
Bennem csak remény és lehetőség van! Bennem csak csodák vannak! Bennem csak őszinteség létezik. Bennem van minden lehetőséged a beteljesülésre!
És mégis létezésem szinte a semmivel egyenlő, mert semmi sem valós bennem. Csak egy! Csak egy ösvényt járhatsz bennem végig. Egyet a végtelen
sokból. Egyet, ami már te vagy most is, de még mégsem! Egyet, ami te leszel, de most még nem vagy.
Minden egyes lépés, amit felém teszel, az engem csak rövidít. Minden egyes nappal csak rövidebb leszek a szemedben. Persze én tudom magamról, hogy
végtelenül sok időm van, de ezt te Rész, nem így éled meg. Az én áramlásom ellentétes Múltéval. Ő minden nappal gyarapszik, én minden nappal fogyok.
De csak és csakis számodra. A világ és Egész számára, mi mozdulatlanok vagyunk. - beszélt Részhez Jövő fiatal hangján.
Rész ugyanolyan elragadtatottsággal hallgatta őt, mint Múltat.
Közelebb lépett hozzá és szemébe nézett, már nyitotta is szóra a száját�ám Jövő intett a kezével egy mosoly kíséretében.
- Gyere, tudom mit akarsz mert az bennem már megtörtént!- nevetett felszabadultan Jövő. - Látni akarod a jövődet! Hát gyere, én itt megmutatom neked!-
suttogott csábítóan Jövő Részhez.
Jövő lehajolt Részhez, és arcát közelebb tartotta. Homlokuk szinte már-már összeért. Rész úgy érezte, hogy a teljes lénye kiáramlik és szétolvad a
térben. Érezte önmagát elrugaszkodni a talajtól és egyre gyorsuló sebességgel repülni a magasba. Pedig csak Jövő fogta meg finoman, szinte
láthatatlanul Rész arcát és mártotta sajátjába. Rész arca egyé vált Jövőével. Nem kis erőfeszítésbe került, hogy uralkodjon lélekjelenlétén és
megőrizze eszméletét, mikor kinyitotta szemét Jövőben.
Hátulról látta önmagát, úgy pár lépésnyire. Kicsit oldalról és magasabbról, hátulról. Mezszámlálhatatlanul sok apró fénylő pont szikrázott megannyi
színben Rész előtt. Majd ezek kezdtek jobban kivehetővé és felismerhetővé válni. Formájuk egyre élesedett és jellegzetessé vált. Ahogy Rész figyelte
őket, egyre több minden kezdett áradni egyből-egyből a lénye felé.
Végül már teljesen felismerhetővé váltak. Volt, amelyik egy hatalmas kapu volt. Másik egy szerényebb ajtó. Volt köztük gyönyörű ösvény zöld fűvel, vagy
szépen szegélyezett kövesút. Barlangbejárat, rozsdás fémkapu, véres lépcsők, gomolygó füstös útvesztő bejárata, hatalmas boltív, diadalkapu,
fényátjáró, és még lehetett volna sorolni soká.
Rész némán állt és hosszan figyelte őket. Mindegyik más-más érzést és érzelmet sugárzott felé. Mindegyik más-más utat kínált. Hosszan figyelte őket,
majd megszólalt;
- Melyik az enyém?
- Mindegyik - felelte Jövő.
- Az hogy lehet? Azt mondtad, csak egy lehet az enyém.
- Így van. Csak egy! ...az, majd amelyiket választod. Egy kereszteződésnél sem indulhatsz két irányba! Ez a legfontosabb, amit nektek embereknek meg
kellene értenetek! Egy döntés meghozatala után már nincs visszakozás. Nem szabad hátrafelé tekingetni. A szemetek az arcotokon van és nem a
tarkótokon. Nem szabad azon töprengeni, hogy mi lett volna ha a másik irányba indulok. Akkor már nincs másik irány! Akkor csak az van, amire akkor épp
nem figyelsz, mert azon gondolkozol mi lenne ha a másikat járnád! Így aztán egyik sem lesz a tiéd, mert nem vagy teljes odafigyeléssel egyik iránt
sem! Az egyikre nem lehetsz, mert nem azt választottad, a másik pedig elmúlik alattad anélkül, hogy igazán részese lennél.
Tehát Rész, tudd, hogy mit akarsz és én azt teszem számodra a legfényesebbé és legelérhetőbbé. Tudd, hogy mit akarsz és az valóra fog válni! Tudd, hogy
ki Vagy és mi akarsz lenni, és azzá fogsz válni! Tudd, hogy mi a vágyad és az akaratod, és azok egyek vagy éppen különböző irányba mutatnak. Ha
nem egyek, akkor döntened kell majd köztük. És azt senki, de senki nem fogja megtenni helyetted, mert akkor nem volna szükség rád ebben a
Teremtésben. Te fontos vagy! Nagyon fontos vagy számomra Rész! Fontos vagy mindannyiónk számára. Mert ha egyszer, de egyszer is megértenéd, hogy
mennyire fontos alkotója is vagy a Teremtésnek és az Életnek, akkor rádöbbennél, hogy a vágyaiddal és az akaratoddal teremtesz és szülsz engem, Jövőt!
A gyermeked vagyok. Olyan gyermeked, amiben te magad valósulsz meg! Olyan gyermeked, ami arra vár, hogy benne megszülessél újra és újra!
Csak egyet, Rész! - mondta végezetül Jövő túláradó szeretettel a hangjában.
Rész még pár percig a jövőbevesző utakon tartotta tekintetét, majd kihátrált Jövő arcából. Tekintete egy pillanatra még Jövő szemébe tévedt, együtt
táncolt vele, majd bátran Én felé fordult:
- Megértettem, amit mutatni akartál nekem Én! Megértettem, hogy felelős vagyok minden pillanatban mindenért, Ami Vagyok! Mindenért, Aki Vagyok!
Megértettem, hogy minden könnyemnek és mosolyomnak a szülője én vagyok. Megértettem, hogy kár másokat okolni, ha hagyom eluralkodni magamon azt, amiért
pontosan őket okolom. Legyen az akár az egész világ. Egyszerre kell átélnem a lehetséges múltamat és jövőmet a jelenben! � és ahogy ezt kimondta
Rész, egy pillanatra felvillant egy magasabb értelemi csillogás a szemében - Hol van Jelen? Kérdezte szinte magát is meglepve egyszerűségével.
- Hol van Jelen? Kell lennie egy ilyen nevű testvéreteknek is, nem? - Kapta tekintetét Én-ről Múltra és Jövőre - Hol van Jelen?
Én, Múlt és Jövő csendben néztek Részre. Csendben és szeretettel a szemükben néztek Részre. Aztán tekintetüket egymásra emelték és szép méltóságteljes
lassúsággal szétszórták azt a körülöttük elterülő tájon sokatmondóan!
Rész követte tekintetüket, hosszasan fürkészett a távolban, talán felfedez valami közeledő alakot, vagy valami apró jelet, ami eddig elkerülte a
figyelmét. De nem. Nem jött senki és nem is vett észre semmi árulkodót.
Aztán hirtelen Én felé fordult és csendben így szólt hozzá:
- A Jelen! Igen, a Jelen. Itt van! Mindenütt! Mindenhol! Mindig! Ez itt a Jelen. Mi vagyunk a jelen!
- Te vagy a Jelen Rész! Te és minden körülötted a Jelen karjaiban nyugszik. - szólt Én- Találkozásod Múlttal és Jövővel is Jelenben történt. Még Én
magam is Jelen vagyok! A Jelen a legtágasabb. A Jelen végtelen. Ne egy fényképhez akard hasonlítani, vagy egy szoborba zárt mozdulathoz. Azok csak
tárgyak. A Jelen végtelen. Nem tudod megmarkolni a pillanatot, nem ragadhatod meg és teheted zsebre. Nem állíthatod meg a változást és a
folyamatot egyszerre mindenhol. Mert a Jelen végtelen. Pontosan az ellentettje annak, amire egy ember gondol. Nem egy rövid pillanat, hanem egy
végtelen mélységű és kiterjedésű tér! Egy olyan alkotó eleme az időnek, ami magába foglal mindent! Még a teret is! Túlnő önmagán! Nagyobb annál ami el
tudsz képzelni, így alkotja meg önmaga tűnő határain belül Múltat és Jövőt! Arra törekedj, hogy minél jobban érezd és értsed. Minél jobban ismerd
meg azt ahol létezel! Ismerd meg ahol születtél. Ismerd fel önmagad a Jelenben! Ismerd meg örök Jelenedet!
Rész csendes révületben szemlélte a tájat. A folyam halk moraját, ahogy medrében kereste a Végtelenbe vezető utat. A fény néma dalát hallotta mindenhol,
ahogy a hullámokba merevedett zöld mezőre tette lábait. A szél szárnyait látta feltűnni a csodás fa lombjai körül lassan csapkodni mikor szeme
arra fürkészett. Látta új barátait ebben a gyönyörű térben, és halkan hozzájuk szólt:
- Ezért örök minden mert a Jelenben fogantatik?
- Így van Rész! Csak Itt van Létezés, a Jelenben. - válaszolt Én. - Időtlen idő óta, sokadszor kíséred el magad egy újabb érzelemhalmazba, életed
szereplőivel. Melyet mélyen és teljesen megélve hozol döntéseket életedről. Az ő szemükön át szemléled magad. Célja, ezeket megélve újra felismerni a
Felismerést. Emelkedett, vagy sárba taposott életszakaszaid alkotják a Megvilágosodás pillanatát, ami folyamatos, de mégis egyetlen pillant. Egy
egész élet. Ritmusa te magad vagy. Egy szívdobbanása az Univerzumnak. A teremtés mozzanata, szikrája, ami végesen illeszkedik be a Végtelenbe,
részévé válva az Örökkévalóságnak.
Ha megtaláltad azt, amiért érdemes élned, eljutottál utad feléig. Ha megtaláltad azt, amiért érdemes volna meghalnod, eljutottál célod kapujába. És ha
eljön a nap, hogy ezért kiállj és elfogadod a kihívást, nos akkor neved emberként is megszámláltatott. Mindegy, hogy ott nyersz vagy vesztesz.
Akkorra a különbség már elenyésző!
Hagy adjak neked egy jó tanácsot; A valóság eléréséhez egyetlen lépést sem kell tenni Rész! Csak az illúziót kell elengedni!
Az Idő majd úgy is lekoptat rólad mindent, amiről azt hiszed, hogy a tiéd. Ne az éveket számold, hanem a tiszta tekintetet a tükörben!
Úgy válsz azzá, csakis úgy válsz azzá, ami most is ott él mélyen a szívedben!
Ne kérdezgesd magad miért érdemes élni! Mást nem is tudsz tenni, mint Élni! Ezt értsd meg! Csak az Élet Van! Nem tudsz kibújni alóla. Ez a legnagyobb
ösztönző erő, ami azt mondja neked, hogy tedd a legjobban. A legszebben. A legszabadabban. A legéneklőbben! Túl nagy ez a világ, hogy mindent láss
belőle...hát légy jelen bárhová is jutsz, csak úgy nyitja ki magát neked!
Rész nyitott szívvel és értelemmel hallgatta Én szavait. Tett egy lépést felé és megfogta kezét. Először mióta találkoztak. Én tenyere hatalmas és
finom volt, ahogy magába temette Részét. Egy apró mosolyt biccentettek egymás felé. Múlt és Jövő pedig egy csendes sugallatnyi gondolattal búcsút
intett Résznek és halkan elillantak az Idő folyamának lassú örvényei között. Rész még figyelte, ahogy tovatűnnek majd Énre nézett.
- Áruld el kérlek most már, hol is vagyok igazán, mi volt az a gyönyörű kapu és mi ez a soha nem látott rét itt körülöttünk?
- A kapu a mindennapi világodnak és a magasabban dimenzionált világok közti átjáró volt. Ez pedig itt körülöttünk, az Örökkévalóság egyik kertje. -
válaszolt egyenesen és nyíltsággal a hangjában Én.
- Hogy maradhatnák itt veled Én? - kérdezte leplezetlenül és tudásvággyal átitatva Rész.
- Most még nem maradhatsz Rész. Ezt mélyen kell megértened! Ember vagy! Múlttal és Jövővel vagy felruházva. Emberként élsz és még rengeteg a tennivalód!
Tennivalód van ahhoz, hogy életed és intelligenciád olyan szintre emelkedjék, amikor tudatod már bírni fog az Öröklét létformájával és
feladataival. Mikorra tudatod nem fog semmi másból állni, csak színtiszta Jelenből szinte.
Majd ha szétszórtad mindened, akkor átférsz a kapun. Mindaddig, míg nem vagy meztelen hidat bontok előtted... mert szeretlek! Mert ahol én lakom, ott
göncökben nem állnád meg a helyed.
Ezt mélyen meg kell értened Rész! - mosolygott sokatmondóan Én.
Rész beleegyezően bólintott. Fejével a kapu irányába tekintett majd visszanézett Énre.
- Hazamegyek Én.
- Jól van, tedd azt Rész.
- Köszönök neked mindent, csodálatos érzés költözött belém és remélem ébredés után is megmarad bennem.
- Tehát rájöttél, hogy éppen alszol és szellemiséged egy magasabb síkra lépett és valóságot talált!? - nevetett kedvesen Én.
- Igen Én, tudom mi történik velem. Ez az élmény Jelenértékű! � válaszolt sokatmondóan Rész. - most elköszönök, de találkozunk még remélem!?
- Igen fogunk. Beszéltem Jövővel. - mondta nevetve Én.
- Köszönöm Neked!
- Nincs mit köszönnöd Rész, Egyek Vagyunk! Már mindig ott lesz benned a tudásomból egy-egy mag a mondataidban.
Rész még egy mosolyt küldött Énnek, majd kezét széttárta és az események emlékét átengedve magán euforikus erőtől átjárva a levegőbe emelkedett a rét
felett. Fejét hátrabiccentette, kezeit és lábait lazán tartva, csukott szemmel, mosollyal és örömmel a szívében és az arcán, némán a kapu felé
kezdett úszni a levegőben. Lényét átjárta az események sora és végtelen öröme. Összefüggéseket talált pillanatok alatt eddigi életéből és az itt
hallott és megélt igazságok között és mindent átjáró nyugalom telepedett rá.
Teste így lebegett át a kapu szárnyai közt, amik távozásával becsukódtak és egy vakító villanással eltűntek az Örökkévalóság kertjéből. Tudata előtt
elszürkültek a színek először, majd elsötétült minden. A következő pillanatban némi bizsergést érzett végtagjaiban és azok ujjaiban. Lassan
ébredezni kezdett testében.
Én figyelte ezt némán és elégedettséggel lénye minden sejtében egy aprót biccentet fejével. Csendes léptekkel indult meg a fa felé s közben a réten
nyíló millió virágban gyönyörködött.
- Nyíljatok csak! - mondta halkan a réthez szólva - Önnön létezésetek egyben saját szépségetek!
Ahogy a fához ért, kezébe vette hangszerét, az árnyékba húzódott, és egy dalba akart kezdeni. Ám valami erős érzés lett úrrá rajta és felállt, hogy
jobban lássa a fatörzs másik oldalát. A lombok árnyékában egy fénylő alak állt békésen. Arca és a tekintetéből árad erő összetéveszthetetlen volt.
- Egész! - mondta ki Én meglepett örömében.
- Üdvözöllek - jött a válasz Egésztől. Mindent elsöprő eksztatikus remegés töltötte be a tájat, és Ént Egész megjelenésével! - gyönyörűen formálod az
emberként testet öltött tudatformádat! Művészként bánsz vele, mint egy szobrász, ki lelket gyúr kezeivel. Nagyon bátor vállalkozás volt a
Részedről így találkoznod önmagaddal. Őt lenyűgözi a Mindentudásod, téged pedig lenyűgöz a tudatlansága, de a folyamatos fejlődése ez által.
- Igen, de hát ez az egyik alapfolyamata az Életednek Egész. S így minden Résznek, mindegy, hogy az milyen létsíkon is tartózkodjék vagy bármilyen
alakban vagy formában is létezzék. Számodra én is Rész vagyok. Számodra, a te szemedben mi egy lény vagyunk. - válaszolt Én.
- Helyes, te magad vagy az akiben fejlődsz és fejlődhetsz. Mindig otthon vagy!
Egymás szemében álltak még egy pár pillanatig majd Egész megszólalt:
- Játssz nekem valamit! - kérte.
Én visszaült a fa tövébe, kezébe vette lantját és a húrokba pendített. A dallam betöltötte a teret és a mezőt. Könnyű szárnyakon szállt a légben és
lebegett mindenfelé a szikrázó fényben. Egész csendben figyelte Rész tudatfeletti Énjét hogy a dallamokba rejti minden szeretetét és szórja szét
ebben a világban. Figyelte, ahogy szeretete beleárad ebbe a síkba, eléri annak határait és beleivódik Rész ébredésébe az emberi világban. Nézte
csendben, ahogy a szeretet és az értelem egybemosódik és Részhez ér.
Ekkor nyitotta ki Rész a szemét és pillantotta meg a plafont maga felett. Oldalára fordult és a roló rései közt beszűrődő fény sugarát követte, ahogy
párnájához ért. Ott lebegett szeme előtt ebben a sugárban a végtelen mező, a fa, a folyam, az Idő, és minden amit átélt.
Felállt és az ablakhoz lépett meztelenül, felhúzta a rolót és félrehajtotta a függönyt. A reggeli napfény mohón csókolta meg bőrét és hagyott meleg,
bizsergető érzést. Szíve és elméje hevesen lüktetett a megvilágosodástól. Újjászületni érezte életét a Múltban, a Jövőben és a Jelenben egyaránt.
Majd kisétált a teraszára és magába szippantotta az első nyári napnak a bódító leheletét. Boldog volt. Harmóniát érzett mindenütt!
- Az Élet. - mondta ki magának.
Egész néma mosollyal figyelte mindezt a megfogalmazhatatlan távolból egy más dimenzió mögül és Rész a zene és öröm mámorában úszó, magasabb Énjéhez
fordult:
- Nézd, így teljesedik a világ!