A nyár még...
A nyár még maradt volna talán
Csòkok ifjú lángja égett ölében
Az ősz türelmes volt, és szép
Galagonya koszorút tartott kezében
Ott lapult nála a Hold karéja
Hajában színes levelek nevettek
Teste meztelen volt mint a köd
Keblében szűz patakok csörgedtek
A nyár még maradt volna talán
Fodros ruhája az ősz fényében lobogott
Hiába koppant esőcsepp a verandán
Szememben éjszakák tánca ragyogott
Én Gyönyörűm
Oly távol most a hamar, miben nem fáj más, csak az idő. Oly kevés minden perc, ha nem forrhat vérem tüzedben, mit lobbantottál, mert e nélkül semmit sem ér. Néma a dal, ha nem te dalolsz, s csak süket fül hallja azt. Szárnyam vagy és testem. Repíts! Mert én nem repülhetek felhők felé, fejem hajtani öledbe, Én Gyönyörűm!
A Vésnök
Vésőt és kalapácsot adsz a kezembe, hogy kőbe véssem a szavakat. A márványfal él, dobog, hisz Szívem az. És már nem is fáj mikor magamba marom! Mert az a te neved! Szerelem. Életnedv hull sebeimre, mit Te adtál szemeimbe. Köszönöm, hogy sírhatok! Bennem zúgsz, kitársz, és én hagyom. Hagy lássa mindenki, Te vagy az, Ki vezeti vésnök karom.
Csendemben
Itt állok csendemben, s látom, ahogy a fény megpihen hajadon. Majd tovább szalad és hangodon suttogja fülembe, várj. Várj ítéleteddel! Hisz napod még delelőn sincs, de te már széttárod kezed, hogy törvényt alkoss.
Odébb még az ország, hol a bölcsesség fájánál megpihenj. Tékozló ifjú. Jöjj, táncra hív a végtelen. Esküm csókom volt, mit megkaptál. Hisz éltél s haltál már velem.
Hát itt állok csendemben. S látom, A fény kutatja és megleli önmagát szemedben. Magára mosolyog mikor mosolyogsz. Én vagyok tanúja, mikor szárnyadat bontod, mert arcodat látom csendemben, arcomon.
Béke előtt
Kővé meredt víztükör felett, folyékony szél szárnyán, fagyott tűznyelveken hamvadva, fémes levegőt zihálva, már erejét gyűjti a csend, hogy még némábban bömbölhesse Himnuszát! Éljetek! Éljetek! Éljetek!
Nyitva
Látom, az eloszló felhőtest táplálja a fényt. Majd az a hideg léghez ér, hevíti és szelet szül. Mi avart kavar és fát ölel. Levelek ezer táncával simogatja szemem, végül bennem megpihen. Mindezen szépség. Látom.
Látom, álmomban repülni tanulám a mezőket, mik magasak s oly színesek, mint a káprázat itt. Csak boldog játszótér ez testünknek. Mert nem ez, de álmod, mit látva vágysz, az vagyon az igazság. Látom.
Látom, ahogy lábnyomaim előttem szaladnak tova. És látom, ahogy követnek a múltból rég. Egyik sem enyém már vagy még. Csak a lépés mi vagyok, s lehetek. De te vagy az út s annak célja. Te vagy a föld, min barázda e lábnyom. Látom.
Tűzhordók
Fáklyád tartom, szikrád gyermekét, tüzed. Fényed szőttese a sötétre borul, s látom millió szemedben, ahogy sokasodsz. Hát tartom, pedig néha máglyámon hamvadok.
Utam
Immáron feszes nyílvessző vagyok íjadban, Mit ajzottál s célra tartottál minden pillanatban. Most pedig idővel, kérem röptemet!
Hát célozz jól, senkit és semmit ne találj! Szabad hírnöködnek ne parancsolj később megálljt! Célozz jól, emelj a végtelen felé!
Zúgjon utam a buta törvényekkel dacolva, rohanhassak hanggal és fénnyel karolva! Mutass velem utat a horizontba!
Szerelemben
Kavargó szeledbe kapaszkodó árva homokszem, én. Ki, mikor arra libbentél, alaktalan szerelemtestedbe szeretett, s most szárnyadon táncolok. Ha leejtesz, parti fövenyen tedd, kérlek! Hogy belémivódhass ott, tenger sójaként, miközben hullámkezed simogat. Vagy dermedjek kristállyá égbetörő hegyormon rekedve! Onnét szórom majd világgá híredet, prízmálva szivárványt. De most, míg melletted vagyok, én csak a virág, de te illata! Én csak a bor, de te mámora! Én csak a hajnal, de te harmata! Én csak a férfi, de te annak otthona!
Az Öröm
Eljött az öröm, ajtómon kopogtatott. Én beengedtem, s szívemre csókot adott. Velem alvó, álmot járó, csodát látó. Elengedő - bebocsájtó, átölelő aztán tovább álló. Szerető! Lángolva hamvadó. Kapunyitó - ajtózáró. Hazajáró!
Hűvös
Hűvös az ölelése ma este a szélnek, mégis meg nyárestét idéz, mikor a déli ragyogás izét a fülledt éjszakába sóhajtják a virágok.
Kicsit hátrébb húzódtam a zajtól.
Nézem, ahogy megrészegült testek vonaglanak és rángnak mámoros táncukban. Féltükben a másikra várva, hogy az megmarja, csillapítva éhségük a kéjre.
Majd aztán otthagyva egymást vérző sebbel.
Mond, hova tűntél Szerelem?
Régóta Igaz
Már régóta hallgatom a Végtelen suttogását. Hangomon szól.
Fiam! Tévedtetek!
Én nem téptem Prométheusz máját, ki tüzemet lelte és vitte közétek dermedt szobátokba, temetni félelmetek!
Én nem olvasztottam Ikarusz szárnyát, ki szabadulván repülte az eget és bátran fehér felhő felé emelkedett!
Én nem tehetek ilyet. Mert képtelen vagyok rá.
Nincs testem, se kezem se lábam, csak a szívem dobban lassan Őszben és Télben, Tavaszban és Nyárban.
Csak a hangom hallhatod a madarak dalában, csak az arcom láthatod az Univerzum Igazában.
Fiam! Tévedtek! Bárcsak mindannyin így hallanátok! Miért is jártok görnyedve?! Nincs is keresztfátok!
Hála
Akaratodból a csodák Földjére léptem, s most lángoló kertemben állok, a vágy tüzében hervadnak a fák, de a szürke hamuban is, már mesterműved látom.
Szoborként tűntem fel a lassuló időben, de a bálvány is meghajol a ráncos kéz előtt, csak a szemem marad nyitva Napvilágként, és új dalok szállnak a nimfák tisztása felől.
Minden kőbevésett esküm megtagadtam! Kinevetem magam. Hazudtam a múló anyagér! Szűkölő állatként vakon azt hittem, a semmiből előtűnő szavad, semmit sem ér.
Aztán hír nélkül hajnalodott, majd dél lett. Észrevettelek mikor századszor ölelt át karom, meghallottalak mikor másoknak énekeltem. Már csendben vagyok. S ha szólok, hagyom Te szólj ajkamon!
Fehér ruha
Fehér ruhában jött a tavasz, csókját ízleltem mikor még hozzám se ért. Csak álom szellőköntösén szűrődött át a dal, mit csillagpor varázsként hintett rám az ég.
Fakadó harmatban ébredő világ! Virágban nevető napfényittas, bódult szerelem. Magfiát szereti magában minden élő ág. Fehér ruhában villan a táj, csodálkozó szememen.
Életfa
Én még ott születtem, hol kövér arányában ring a földeken a magba zárt kenyér.
Én onnét származom, hol távolból kéklő hegyek visszhangzák a hallhatatlanok igazát.
Én azok közt jártam, kik édes könnyük hullva táncolják az érintetlen mezők lassú dallamát.
S te azt mondod vak vagyok, pedig a sötétben is látok.
Te azt mondod süket vagyok, pedig a csendben is táncolok.
Te azt mondod néma vagyok, pedig én vagyok ajkadon a csók.
Te azt mondod nem változom, pedig én vagyok szülőd s gyermeked.
Te azt mondod nem is létezem, pedig én vagyok benned az ölelés.
S ha egyszer kérdezed, hol lakok, hát tudd, benned is ott vagyok, oh, benned is ott vagyok!
XXI.sz.-i háborúellenes magyar népdal (saját ritmusában, lassan dúdolva)
Folyó folyó, folyó vize Folyó folyó, folyó vize
Folyó folyó, folyó vize Folyó vize visz messzire
Folyó vizén, árva bárka Árva bárkán, árva lányka
Árva bárkán árva lánynak Árva szívén árva bánat
Folyó folyó, folyó vize Folyó vize visz messzire
Árva lánynak árva szívét Összetörték, jaj összetörték
Árva szívét összetörték Elvitték a szép kedvesét
Folyó folyó, folyó vize Folyó vize visz messzire
Érte jöttek, elrabolták Megkötötték kezét, lábát
Sötét erdő rejtekében Puskát adtak a kezébe
Folyó folyó, folyó vize Folyó vize visz messzire
Elvitték őt messzi földre Elvitték őt mindörökre
Kiűzték a csatatérre Kikergették véres földre
Folyó folyó, folyó vize Folyó vize visz messzire
Messzi földben, véres földben Alszik most ő mindörökben
Golyó érte árva szívét Golyó törte szép szerelmét
Folyó folyó, folyó vize Folyó vize visz messzire
Árva madár hozta a hírt Sötét levél törte szívét
Árva bárkán árva lánynak Árva szívén gyilkos bánat
Folyó folyó, folyó vize Folyó vize visz messzire
Árva lánynak árva szívét Gyilkos bánat, jaj elveszejté
Árva lányka árva szívét Folyóvízbe, beléveté
Folyó folyó, folyó vize Folyó vize visz messzire
Folyó vize, Élet vize Mindörökre visz messzire
Nem kell nékem gyilkos bánat Követlek én a halálban
Folyó folyó, folyó vize Folyó vize visz messzire
Engem többé, meg nem törnek Tőlem többé el nem vesznek
Folyó vize vigyél Hozzá Élet vize vigyél Hozzá
Folyó folyó, folyó vize Folyó vize visz messzire
Szép leányka, szép kedvese Szép szívükön szép szerelmek
Ott dalolnak, ott táncolnak Ahol Élet vize fakadt
Folyó folyó, folyó vize Folyó folyó, folyó vize
Folyó folyó, folyó vize Folyó vize visz messzire.
Tékozló május
Árván hunyorgott a tavasz ablakom előtt Meztelen dalokat lehelt eltompult fülembe Csendesen motoszkált az alkonyat felől Harmat bizsergése rejtőzött tenyerembe
Engedj szobádba, hozzád! -álmodva szólt Ölelj, mert fázom, ne engedj hajnalig Én legyek ágyasod, emléked, ki csókolt Maradnék, s szeretnélek, májustól májusig.
Testet adj, szemet, érintést, hangokat Távolban rekedt illatok magányából Falakon áthúzó szabad táncokat
Ringass bölcsőt, járj ösvényt, tanulj érteni Sötét kövek csikorgása alatt is Ifjúi arcodon igazságot edzeni.
Belőlem igyál, tékozolj velem, vedd el kenyered Májustól májusig szól a hűség S utána, csak a kósza szél marad majd veled.
Ég alattiak
Magatehetetlenül nehéz testből szököm hozzá, Ki végtelen türelemmel vár az öntudat határán. Szeretkezünk, így tanít. Majd letaszít, Zuhanó szél vagyok. Zuhanó szél vagyok. És hozzádérek, suttogva nyomot hagyok, Gyönyörű fiatal, még meg nem született arcodon.