Joe Smith a Kona DH
TEAMben
A 18 éves angliai
suhansz, Joe Smith repülő-rajtot vesz 2009-ben a Kona Downhill csapatában. Mint a háromszoros Junior Walesi Nemzeti Bajnok,
és a 2008-es IXS Európai-széria győztese, Joe-nak imponáló verseny előzményei vannak.
A Schladming-i Világkupa összesített 18. helyezése, az 5. helyezése a
Bromont-i, Mont-Sainte-Anne-i, Fort William-i és Valnord-i Világkupa futamokon
demonstrálja Joe tehetségét.
Eddig is gyors volt, de a
Kona hatalmas supportjának köszönhetően még gyorsabb lehet idén. Joe egy
kicsit átalakított gyári Stab Supreme nyergében fog tekerni. Az egyik legjobb
tulajdonsága Joe-nak, hogy a kerékpározás minden részét szereti, így az XC-től
a trail-építésig mindent. “Tracy Moseley volt a tanácsadója, így zökkenő
mentes lesz az átmenet a Kona DH programjában." - nyilatkozta Smiley
Nesbitt. a Kona Team Managere.
Profeszionális téli edzéssel Joe erősítése és a
versenyekre való felkészítése folyik jelenleg, hogy már a nyáron a pódiumokon
láthassuk.
René Wildhaber
Nagyon megörültem, amikor a Red Bull Metro Ride nevezési listáján megláttam a svájci René Wildhaber nevét, mert rengeteget olvastam már róla, többször láttam különböző bringás filmekben és mindig nagyon szimpatikus volt vidám, mosolygós és mindenféle sztárallűrtől mentes hozzáállása. Ez főleg annak fényében érdekes, hogy egy négyszeres Megavalanche győztesről van szó, ahol azért nem éppen az átlag déhások szoktak indulni a több mint ezerfős mezőnyben.
Az interjú - és egyben a verseny - napján viszonylag korán érkeztünk a
helyszínre, de René már teljes harci díszbe öltözve kérdezte egy haverjával
együtt, hogy merre juthatnak fel a hegyre, mert ők bizony bringázni jöttek és
nem ücsörögni. Röviden elmagyaráztuk nekik, hogy a Zugligeti utat keressék, és
már el is viharzottak. Pár óra múlva elégedett mosollyal ült le velem
beszélgetni.
Merre jártatok?
Pontosan nem tudom, de feltekertünk a hegyre (160 mm-t mozgó géppel, a haverja meg egysebességessel - a szerző), hogy menjünk egyet a hajdani cross-country világkupa pálya nyomvonalán. Aztán találkoztunk egy helyi sráccal, aki mutatott pár másik ösvényt is. Pont ez az, amit szeretek a bringázásban, hogy mindig új helyeket és embereket ismerhetek meg.
Itt csupa kizárólag lejtőző szakágakból érkezett versenyző van, te meg egyből elmentél CC-zni, amivel annak idején a karrieredet kezdted. Nyertél sok freeride versenyt, 1999-ben a downhill Eb-n második lettél, sokszor voltál svájci DH bajnok, illetve te nyertél legtöbbször a Megavalanche-on. Akkor most valójában melyik szakágba is soroljunk?
Valóban elég sok mindenben kipróbáltam magam, fiatalon cross-country szakágban versenyeztem, többszörös svájci válogatott is voltam, aztán mivel a technikás lejtőkön nagyon jól mentem, elkezdtem downhillezni is. A Megavalanche meg egy keverék a cross-countryból és downhillből, így az egy direkt nekem kitalált szakág.
Hogyan lehet egy ilyen versenyre felkészülni?
Én mindkét szakágban edzek, de sok speciális dolog is van, hiszen a pálya teteje általában havas, így nem árt, ha ott is ügyesen tudsz haladni, amit azért nem lehet olyan könnyen és sűrűn gyakorolni.
Nagyon megörültem, amikor a Red Bull Metro Ride nevezési listáján megláttam a svájci René Wildhaber nevét, mert rengeteget olvastam már róla, többször láttam különböző bringás filmekben és mindig nagyon szimpatikus volt vidám, mosolygós és mindenféle sztárallűrtől mentes hozzáállása. Ez főleg annak fényében érdekes, hogy egy négyszeres Megavalanche győztesről van szó, ahol azért nem éppen az átlag déhások szoktak indulni a több mint ezerfős mezőnyben.
Az interjú - és egyben a verseny - napján viszonylag korán érkeztünk a helyszínre, de René már teljes harci díszbe öltözve kérdezte egy haverjával együtt, hogy merre juthatnak fel a hegyre, mert ők bizony bringázni jöttek és nem ücsörögni. Röviden elmagyaráztuk nekik, hogy a Zugligeti utat keressék, és már el is viharzottak. Pár óra múlva elégedett mosollyal ült le velem beszélgetni. (Némettanárként külön örömömre szolgált különös svájci német tájszólását hallgatni.)
Merre jártatok?
Pontosan nem tudom, de feltekertünk a hegyre (160 mm-t mozgó géppel, a haverja meg egysebességessel - a szerző), hogy menjünk egyet a hajdani cross-country világkupa pálya nyomvonalán. Aztán találkoztunk egy helyi sráccal, aki mutatott pár másik ösvényt is. Pont ez az, amit szeretek a bringázásban, hogy mindig új helyeket és embereket ismerhetek meg.
Itt csupa kizárólag lejtőző szakágakból érkezett versenyző van, te meg egyből elmentél CC-zni, amivel annak idején a karrieredet kezdted. Nyertél sok freeride versenyt, 1999-ben a downhill Eb-n második lettél, sokszor voltál svájci DH bajnok, illetve te nyertél legtöbbször a Megavalanche-on. Akkor most valójában melyik szakágba is soroljunk?
Valóban elég sok mindenben kipróbáltam magam, fiatalon cross-country szakágban versenyeztem, többszörös svájci válogatott is voltam, aztán mivel a technikás lejtőkön nagyon jól mentem, elkezdtem downhillezni is. A Megavalanche meg egy keverék a cross-countryból és downhillből, így az egy direkt nekem kitalált szakág.
Hogyan lehet egy ilyen versenyre felkészülni?
Én mindkét szakágban edzek, de sok speciális dolog is van, hiszen a pálya teteje általában havas, így nem árt, ha ott is ügyesen tudsz haladni, amit azért nem lehet olyan könnyen és sűrűn gyakorolni.
Mi a menete egy ilyen downhill maratonnak?
Ez azért versenyről-versenyre változó, de a perui futam például kétnapos volt, mert volt egy kvalifikáció is egy rövidebb, 20-30 perces pályán, ahol kétszáz fős csoportokat indítottak, melyekből mindig az első ötven jutott tovább. Vasárnap így is több mint ezerötszáz versenyző állt a startnál a gleccser tetején. Tehát ha jó eredményt akarsz elérni, akkor nagyon elöl kell lenned, különben a havas szakaszokon gyakori tömeges bukások áldozatává válhatsz, illetve az alsóbb szakaszokon nem látsz a felverődő portól. Igyekszem éppen ezért már a legelején nagyon elhúzni a tömegtől.
Milyen bringa a legpraktikusabb ehhez?
Én egy Scott Ransommal megyek, ami egy all mountain gép állítható rugóúttal. Általában 160 mm-rel használom. Aki nagyon technikás, az esetleg mehet kevesebb rugóúttal is, aki meg inkább erősebb, mint ügyes, annak célszerűbb egy kicsit nehezebb gépet választania nagyobb rugóúttal.
Gondolom a gumiválasztás sem egyszerű döntés egy 50 perces, több ezer méter szintet magában foglaló lejtőzésnél?
Így van. Mindenképpen a nagy DH gumik a célszerűek, mert a hegycsúcsok felső szakaszain nagyon durva sziklák és köves részek vannak, így könnyen defektelhetsz. Persze egy ilyen hosszú versenybe akár még ez is belefér, de ha belsőt kell cserélned, akkor a jó helyezésektől már el is búcsúzhatsz.
A honlapodon olvastam a mottódat: „Life is sport”. Ez alatt pontosan mit értesz?
A sport által számomra intenzívebb az élet és általa egyben tudatosabban is élek. A sportnak hála nagyon sok gyönyörű helyen jártam már, illetve rengeteg jó és érdekes embert ismerhettem meg.
Ez alapján egyértelmű, hogy a kerékpározás számos szakága mellett más sportokat is űzöl. Melyeket is pontosan?
Mindent, amit a hegyekben lehet: télen főleg lesiklás és magashegyi sítúrák szerepelnek a programban, nyáron pedig alpesi túravezetés, a barátnőm révén sziklamászás, de van még némi siklóernyőzés is.
Miért ilyen fontosak neked a hegyek?
Egyszerűen a hegyekben nőttem fel, így ez az otthonom. Talán emiatt izgatnak a világ hegyi népei is, amelyeknek nagyon hasonló a mentalitásuk bármerre is járok.
Jól tudom, hogy időnként elvonulsz a világtól, és fent élsz a hegycsúcson egy civilizációs vívmányoktól mentes fakunyhóban?
Igen. Az egyszerű életet szeretem. Ott fent vándorolhatok, akár sível, akár bringával, akár gyalog kunyhótól-kunyhóig. Nincs számítógép, se áram, se víz, csak én meg a hegyek.
Honfitársadnak, Thomas Frischknechtnek van egy bringaiskolája. Te, hogy állsz az utánpótlás-nevelésével?
Egy rendezvényen már dolgoztam vele - hiszen telente síoktató is vagyok -, így már van valamennyi oktatási tapasztalatom. Egyelőre azonban a versenyzésre koncentrálok, később viszont lehet, hogy majd együttműködünk.
A versenyzés, filmezés és egyáltalán a sport mellett, azért sok mással is foglalkozol…
Igen. Ha otthon vagyok, akkor besegítek a szüleim gazdaságában, etetem és gondozom az állatokat. Végzettségemre nézve pedig asztalos vagyok, így időnként fával is dolgozom. A sport területén besegítek még a Scott bringák fejlesztésébe. Kitaláljuk a hozzávetőleges méreteket, szögeket, aztán a mérnökök ezek alapján megterveznek, majd legyártatnak egy rendszert. Ezeket az elkészült prototípusokat nyúzzuk egy darabig, aztán a tapasztalatok alapján átdolgozzák a vázat. Egy ilyen folyamatnak az eredménye a 2008-ban boltokba kerülő Gambler, amely végre egy igazi downhill gép, szóval jövőre lehet, hogy visszatérek a downhill világkupákra.
Fabien Barel
5 fantasztikus év - 2 világbajnoki cím - 1 ezüst - 3 Világkupa győzelem és 15 pódium után Fabien Barel elhagyja a Kona Les Gets Team-et
„Fabien
kitűnő példája annak, hogy valójában milyen egy világbajnok versenyző”,
nyilatkozta Jacob Heilborn, a Kona egyik főnöke. „Öröm volt nézni, ahogyan
minden apró részletre kiterjedően odafigyelt az edzéseknél, a verseny előtti
felkészülésnél és az alkatrészek kiválasztásánál. Eddig az összes versenyzőnk
közül Fabien volt az, aki a legszorosabban együttműködött a Kona
fejlesztőcsapattal, azaz Paddy White-
tal és Dr. Dew-val, hogy megalkossanak és tökéletesítsenek egy olyan downhill
kerékpárt, ami megfelelhet egy világbajnok elvárásainak. Ha valaki egy
világkupa futamon látja Fabient versenyezni, egyértelművé válik számára, hogy ő
egy olyan bringás, aki tökéletes összhangban van magával, a kerékpárjával és a
tereppel egyaránt. Egy olyan magas szintet sikerült elérnie a kerékpározás
terén, amit nagyon kevés versenyző mondhat el magáról.” Pályafutását a Subaru MTB
PRO TEAMben foglya.
Fabien Barel bár jövőre
már nem a Kona Les Gets Team-ben folytatja a pályafutását, de az elmúlt 5
fantasztikus és eredményekben gazdag év tiszteletére elkészítették a STAB SUPREME Fabien Barel SE
változatát. Mindösszesen 178db készül belőle!
TÁVOZIK TRACY MOSELEY A
KONA CSAPATBÓL
2000-ben tárt karokkal
fogadták a Kona Bicycle csapatban... ekkor egy új családtag született. Már a
kezdetektől fogva mindent amit kapott, visszaadta, és terjesztette a Kona
szeretetét. Visszatekintve a legnagyobb pillanatokra, kiemelhetnénk amikor
a DH VilágKupa pódiumon állt 2001-ben vagy a 2002-es DH VilágKupa győzelmét...
de a kicsit több, mint 9 év alatt Moseley nevéhez fűződik még egy Európai DH
bajnoki cím, 10 VilágKupa győzelem, és 5 Nemzeti DH bajnoki cím is.
"Mindig mosolyog és
mindig a tökéletességre törekedik. "- nyilatkozta Jake Heilbron
a Kona egyik alapítója. - "Csak a legjobbakat tudjuk kívánni Neki az új
csapatához és az új kerékpáros szakaszához. Örömmel tekintünk vissza a versenyeire,
és azokra a pillanatokra, amikor a pódiumokon állt szerte a világban. Tracy
számára mindig lesz egy hely a Kona családban."
Moseley, aki a 9 év alatt
több, mint 112 versenyen állhatott pódiumra a Konával, bevallotta, hogy nem
könnyű a távozás.
"Kona egy hatalmas
család, bárhova is mehettem a világon mindig hatalmas és fantasztikus
fogadtatásban volt részem a helyi forgalamazóktól és emberektől" - mondta
Tracy - "Nagyon hálás vagyok a támogatásért, a technikai háttérért és
lehetőségekért amit az utóbbi 9 évben kaptam a Konától."
"Tekerni és
versenyezni a Konának egy hihetetlen utazás volt" - mondta -
"Kezdetben nem volt elképzelésem arról, hogy hosszú karriert építsek a
sportból, és nem tudtam elképzelni azt sem, hogy a Kona és a mountain
bike versenyzés ilyen sok lehetőséget ad beutazni a világot, és számos
nagyszerű emberrel találkozni."
Sok sikert Tracy!
Vígh-Kiss Gábor
Jó pár évvel ezelőtt láttam először, szakadt bringájával és pálcika lábaival a kulthelynek számító Pestszentlőrinci pályán bringázott - meglehetősen keményen. A csendes és barátságos kissrác azóta kicsit megnőtt és kerékpárkezelése nem is kicsit fejlődött. Olyannyira, hogy tavaly elcsípte az Országos Bajnoki címet, és mint válogatott rajthoz állhatott Les Gets-ben. A riportalany: Vígh-Kiss Gábor.
- Honnan van ez a Csope becenév (így utólag is bocs, hogy tavaly
hülyeséget írtam)?
- Ez egy régi és bonyolult sztori, amit én sem ismerek pontosan.
- Nem ismered az eredetét? Ezek szerint csak Rád ragadt. A barátaid
szólítanak így, esetleg a családod is?
- Régen, még az általánosban ragadt rám, és főleg a bicós barátaim
hívnak így.
- Értem. Ha jól tudom, most suliból jössz. hova jársz?
- Elsőéves biztonságtechnikai mérnök hallgató vagyok a Budapesti
Műszaki Főiskolán.
- Mit szeretnél a suli után csinálni?
- Nem tudom még. Egy biztos, biciklizni mindenképp fogok. Már ha egyáltalán
lesz „suli után”…
- ???
- Nehéz a suli… főleg így munka mellett.
- Hol dolgozol?
- A Vodafone-nál az archiválási osztályon.
- Mit csinálsz ott pontosan?
- Én sem tudom! :( Nehéz megfogalmazni…
- Az imént említetted, hogy nem 1-2 évre tervezed a jövődet
a kerékpársportban. Ezek szerint komolyan gondolod?
- 1999-ben ismerkedtem meg a sporttal, pontosabban a dual szakkal.
2000-től versenyeken is indulok. A 4X-t komolyan veszem - külföldi
szinten is. A downhillt is komolyan venném, ha lenne gépem…
- Előtte csak a hagyományos „kocabringázás” volt, vagy már
akkor is extrémkedtél?
- Előtte extrém kocabringás voltam, zúztam a Csepel BMX-et a padkán.
Meg a campinget is.
- Hogy jött a Csepel BMX után a Dual? Hallottál róla, láttad,
kipróbáltad és ez jött be?
- Ekkor már montim volt - amolyan „TESCO gazdaságos” -, és bicóztunk erre-arra,
aztán az egyik ismerősöm mutatott egy tuti helyet Pestszentlőrincen. Ez
a pálya a Bókay kertben a kezdetleges dualpálya volt. Ott ragadtam
Õsz Tibiék társaságában.
- Szerencsés dolog, ha a „szomszédban” van egy pálya, nemde?
- Ja! Szerencsés, ha van a közelben egy pálya, ahol lehet csapatni.
- Aztán tavaly te lettél a Magyar Bajnok. Milyen érzés volt?
- Persze hogy jó. De jobban örültem volna, ha erősebb mezőnyben tudok
bajnok lenni. A világbajnoki 47. helyezésemre büszkébb vagyok!
- Ez önkritika vagy megkaptad ezt mástól is?
- Abszolút önkritika.
- Les Gets: mi az, ami erről eszedbe jut?
- Nagy hegyek. Jó buli. Jó pálya. Hatalmas élmény volt!
- Bejutottál a döntőbe, végül 47. lettél. Milyen volt a mezőny,
hogy érezted magad?
- Erős a középmezőny, de úgy érzem, hogy az élmezőnyig (legjobb 16) fel
lehet zárkózni. Jól éreztem magam, mert nem maradtam le sokkal a továbbjutásról.
Persze éppen ezért csalódás is…
- Nem versenyzel olyan régóta világversenyeken.
“Stresszelt”, hogy a „nagyok” között kell boldogulni? Milyen emberek
ők?
- Nem stresszelek, inkább próbálom ellesni tőlük a technikákat.
- Van konkrét példaképed?
- Cedric Gracia meg még régről Dave Cullinan.
- Próbálod őket követni stílusban, vagy igyekszel saját stílus/ritmus
szerint bringázni?
- Igyekszem saját stílust csinálni.
- Hogy jellemeznéd ezt?
- Erre nehéz válaszolni, mindig arra törekszem, hogy amit csinálok,
az nekem tetsszen.
- Az eredményeid igazolják, hogy ez egy járható út. A tavalyi
év után sikerült esetleg támogatókat találnod, akik segítenek?
- Igen. A Catlike bukósisakokat és sportkiegészítőket gyártó cég magyarországi
képviselete segít.
- Mi újság a bringáddal? Lesz új?
- Volt próbálkozás a hazai forgalmazóknál, de nem sikerült. Most a régi
bringa van, de lesz új váz, illetve próbálok könnyíteni a bike-on. DH
bicóm nem lesz, mert sok zsé, de azért merevvel fogom veretni a DH versenyeken.
- A családod, barátaid és a munkahelyed hogy áll a versenyzéshez?
- Örülnek, hogy versenyzem, próbálnak segíteni, ahol tudnak.
- Meg szoktak nézni versenyen?
- A barátok persze, a család csak a lőrinci versenyen látott eddig.
- Mi az, amit szeretsz a bringázásban és a versenyzésben,
illetve mi az, ami elveszi a kedved?
- Hát… szeretem a technikás kanyarokat meg az ugratókat, de legfőképp
azt, hogy a versenyeken kihozom magamból a maximumot. Ami elveszi a
kedvem? Azt nagyon nehéz elvenni, de néha az időjárásnak sikerül.
- Akkor gondolom örülsz, hogy vége a télnek. készültél a szezonra?
- Persze, ennek minden bicós örül. Rendszeres edzésekre járok, ez főként
kondiból meg futásból áll. De voltunk többször Szlovákiában is egy fedett
BMX/dual pályán tekerni, meg a Hangárban streetelni.
- Mik a terveid erre az évre?
- Szeretném megvédeni a magyar bajnoki címemet, és az európai vk futamokon
indulni, ott pedig a középmezőny elejében végezni. Május közepétől
szeptemberig minden hétvégén van versenyem.
- Mit üzensz a többi bringásnak, illetve azoknak, akik most
kezdik?
- Hajrá!!! Legyenek elszántak és járjanak versenyekre, mert azokon
lehet a legjobban fejlődni.
Nagy „Gizmo” Attila
Nagy „Gizmo” Attilát nem kell bemutatni a BikeMag olvasóinak. Több mint egy évtizede űzi az ipart, és régebben a magazinban is számos cikke jelent meg. Volt ő minden: CC-s, DH-s, szlalomos, 4X-os, dörtös és „műugró”. Aki még személyesen nem ismeri, az most néhány röpke gondolat erejéig belepillanthat a gizmo-i világképbe…
Melyek voltak eddigi pályafutásod legnagyobb pillanatai?
A 90-es évek elején, amikor hazánkban az első MTB-k megjelentek, vettem
egy bütykös gumis biciklit. Akkoriban országúti versenyző voltam,
triatlonoztam, de rettentően csábított a terep. Klubtársaimmal együtt
az országúti cangával is kimentem terepezni, de ezt az edző nem nézte
jó szemmel, bár ő is ugyanezt csinálta versenyző korában. Ha a kerék
megadta magát, akkor volt letolás… Miután meglett az áhított monti, már
nem kellett feleslegesen amortizálni a vékonykerekűt, és szerencsére
akadt támogató is, így pár hónappal később csapattal a hátam mögött
elindulhattam a CC-s futamokon. Az első János-hegyen megrendezett
DH versenyen is ott voltam (még nem sok sikerrel), de ott helyben eldöntöttem,
hogy ez lesz az én sportom. 1996-ban - végzős egyetemi hallgatóként - már
nem is indultam országúti, illetve CC versenyeken, hanem kizárólag
a Dual Slalomnak és a DH-nak éltem. Kijutottam az Eb-re, ami meghatározó
élmény volt számomra. Utána nagyon sokat edzettem, illetve kinti mintára
saját pályát is építettünk Győr mellett. 1997-ben befejeztem az egyetemet,
és tengernyi időm volt. Napjaim kizárólag edzésből és angoltanulásból
álltak. Ennek meg is lett az eredménye: ebben az évben „belefutottam”
egy dual szlalom 2. helyezésbe a kapruni világkupa-futamon. Ez az eredmény
nagy kiugrást jelentett számomra, és a szponzorok szempontjából sem
volt közömbös. A lelkesedésem nem hagyott alább, és 98-ban a havas DH
Európa Kupasorozat összetett 2. helyét is begyűjtöttem. Itthon indultam
minden olyan versenyen, ami a külföldi szereplésekkel összeegyeztethető
volt, így összejött egy pár DH és DS Ob-, illetve kupafutam-győzelem.
2001-ben kezdtem el ugrálgatni, dörtözni, majd bejelentkezett a Red
Bull támogatóként… és részmunkaidősként ugyan, de végre elkezdtem dolgozni.
Innentől már nem jutott annyi idő a sportra. Klubot vezettem, illetve
oktattam a Testnevelési Egyetemen. Ma már a kerékpár-kereskedelemben
dolgozom, de a versenyzést mégsem hagytam abba. Rendszeresen edzek, és
az ugrálás mellett DH-ban a legjobb magyar versenyzők közt tudtam maradni.
Sajnos ez nem jelenti azt, hogy világszinten is ilyen jól állnék: pénz
és versenytapasztalat híján nagyon lemaradtunk a nemzetközi
mezőnytől…
És miért éppen a dörtnél horgonyoztál le?
A dörtöt azért űzöm oly lelkesen, mert tetszik és tökéletesen beilleszthető
a mindennapjaimba. Jó felkészülés a DH versenyekre és a bemutatóinkra.
2004-ben Krizsák Janival két rámpán (egy kidobóval és egy leérkezővel)
produkáltuk magunkat a rendezvényeken, jövőre pedig Jamrik Andrissal
(triál) kiegészülve egy mobil Fun Box-on pirítunk. Ezt autóval fogjuk
vontatni az egyik helyszínről a másikra.
Karrieredet folyamatos fejlődésnek tekinted?
Mindig próbáltam követni az igényeket. Most 31 éves vagyok, és talán
25-27 éves koromban voltam a versenysport csúcsán. Akkor - nagyrészt
anyagi okok miatt - nem sikerült tovább fejlődnöm. Amerikában is versenyeztem,
de egy kis kéthetes kiugrás minimum félmillió forint… Kellett volna
még menni Dél-Afrikába, Új-Zélandra és természetesen az összes európai
versenyre… Akkor lett volna rá időm, de nem volt pénzem. Most már se időm,
se pénzem… Egy hazai versenyzőnek ez nagyon nehezen jöhet össze.
Ilyen pesszimistán látod a hazai lehetőségeket?
Ez nem pesszimizmus: ez realitás. Nagyon sok ügyes srác van, aki az
anyagiak miatt nem tudja megvalósítani magát. Hidd el, nekem az volt
a legnehezebb időszak, amikor a pénzhiány miatt nem tudtam tovább fejlődni.
Egy ideig bíztam abban, hogy majd jobb lesz… de nem lett. Idővel lenyugodtam.
Ma már pár éve ugyanazon a pénzügyi szinten vagyok, és egyszerűen élvezem
az életet, illtve a bringázást. Tudod, a harmincas éveiben járó embernek
az extrém MTB sport már nem lehet vonzó életcél. Vagy már benne él, vagy
soha nem ér oda. 18 évesen mindez teljesen más, és csak bíztatni tudom
azokat, akiknek van ambíciójuk, hogy próbálják meg. Ha valaki hisz
benne, jó a mozgása és kitartó - ráadásul a szerencse is mellészegődik
(azaz talál pénzt és nem sérül le túl gyakran) -, akkor odaér a nemzetközi
élvonalba. Nekem 28-30 évesen döntenem kellett, hogy merre tovább. A
bringától ugyebár nem tudok elszakadni. Ezt a mai felállást tudom a
legjobban összeegyeztetni a napi 8 órás munkával. Munkából hazafelé
még edzek 2-3 órát, aztán vége a napnak… Ez a maximum, amit a barátnőm és
a főnököm is elvisel. (Szerencsére mindketten sportolnak, így kapcsolatunk
kiegyensúlyozottnak mondható :-) Bár így sem egyszerű az élet, mivel
amikor versenyzem, szabadságot veszek ki, ha edzőtáborba megyek úgyszintén,
ha megbetegszem… akkor pedig jobb híján dolgozom!
Milyen emlékeid vannak arról az időszakról, amikor a
Bikkmakknál is dolgoztál?
Hát igen… még Dave Erickson kért meg, hogy dolgozzam az újságnak, majd ott
voltam az első tulajdonosváltásnál, illetve akkor is, amikor a mostani
menedzsment átvette a stafétabotot. Számomra a Rendelő rovat, a
versenybeszámolók írása és a tesztek nem is tűntek igazi munkának.
Élveztem az egészet, és sajnáltam, hogy később már kevesebb időm maradt
az írásra.
Kíváncsiak vagyunk, hogy miként látod a magazin fejlődését?
Akkor a kerékpározás mellett az újságírással járó szellemi munka
teljesen kitöltötte napjaimat. Ma már nem a Bikkmakkal kelek ’s fekszem.
Teljesen más szemmel nézem ma a magazint, mint régen. Mivel a kerékpár-kereskedelemben
dolgozom, inkább szakmai szempontok alapján olvasom, és tetszik a sokszínűség,
illetve a gazdag tartalom. Ez már egy valódi kerékpáros magazin -
nem csak néhány összetűzött színes lap. De sportolói szemmel úgy érzem,
hogy nem adja vissza azt az életérzést, amit mi próbáltunk megvalósítani.
(Talán nekünk sem sikerült…) Sajnos kevesebb a DH/DS verseny, így nem
is lenne könnyű azt a hangulatot ismét megragadni…
Térjünk vissza a Te pályafutásodra! Mennyiben más az,
ahogy manapság készülsz a versenyekre?
Mint már mondtam, nagyrészt munka után edzek, és megpróbálom azt a lehető
leghatékonyabban tenni. Másrészről pedig ráálltam a szponzoraim
tökéletes kielégítésére, mivel saját versenyzői ambícióim már
nem motiválnak annyira. Pontosabban már tudom azt, hogy a ‘97-98-as
szintet napi 2-3 óra edzéssel nem fogom tudni még egyszer elérni. (És
mások sem, akik csak ennyit edzenek…) 5-6 óra okosan megtervezett munka
kell naponta, hogy valaki világszínvonalon tudjon teljesíteni.
Most elvagyok azzal, hogy újabb és újabb trükköket tanulok, és emellett
még a hazai DH mezőnyben is szinten tudok maradni. Egyszer persze eljön
az idő, amikor le kell húzni a rolót, és akkor már csak montis maratonokon
fogom próbára tenni magam, illetve csillapítani a bicajozás iránti
megfékezhetetlen vágyamat. (Na, ez egy szép mondat volt! :-) Abbahagyni
ugyebár nemigen lehet: amíg vannak lábaim, hajtani fogok…
Úgy tudom, bringával jársz dolgozni…
Igen, télen-nyáron. Szerencsére a jelenlegi munkaadóm ezt elfogadja,
támogatja, így miután beérek, le is tudok zuhanyozni. Munka után pedig
irány a skatepark vagy a dörtpálya, ahol nap mint nap gyakorlok. Most egy 24″-os,
egysebességes Specialized Pstreet-et hajtok. Van hozzá két nyeregcsövem.
Egy hosszú 400 mm-es utazó (keskeny, vízszintes beállítású nyereggel,
csomagtartóval), illetve egy rövid edző (hátrabillentett
dörtnyereggel). Nekem így praktikus. Télen parasztbiciklivel járok dolgozni,
majd otthonról kocsival indulok edzeni. Kicsit már elkényelmesedtem,
de tényleg rettentően körülményes az izzadt ruhából kétszer
átöltözni…
Mi a véleményed a freerideról?
Bringával csinálják, jó dolog… Nagyon jól eladható valami, látványos,
mivel olyat kérnek a résztvevőktől, amitől még a montis versenyzők is
ódzkodnak. Ha sokat bicajozik a freeride-os, és a fokozatosságot betartja,
akkor azért nem annyira kockázatos a dolog, és talán nem lesz belőle
akkora baj. Hogyha valaki sokat kihagy, és az emlékeiből akar menni,
akkor jön a veszély. A másik buktató pedig az, ha valaki ész nélkül
megy bele ebbe a sportágba, és bátorság kérdéseként fogja fel…
Az idei Rampage-et mégis egy 17 éves srác nyerte…
Ebben az egy dologban minden bizonnyal nagy tapasztalata van. Gondolom
8 éves korában elkezdett a skateparkokban BMX-ezni, utána 12-14 évesen
ráült a montira, és biztos vagyok benne, hogy 17 évesen több letörést ugrott
már, mint én, aki lassan 10 éve benne van a profi extrém montis sportban.
Így már nem is olyan meglepő, hogy 17 évesen nagyobb tapasztalata van a
freerideban, mint nekem. Magyarországon is vannak nagyon jó freeriderek,
akik csak ezt csinálják: tehát nem indulnak DH versenyeken, hanem csakis
a freeride-ot gyakorolják, illetve North Shore pályákat építenek, ugratókat
ásnak. Nekik is nagyobb tapasztalatuk van a freerideban, mint nekem, mivel
ez csakis az ismételt mozgások számának függvénye.
És mit szólsz azokhoz, akik egyszerre DH-ban és freerideban is maradandót
alkotnak?
Le a kalappal előttük! Ez mutatja meg igazán, hogy Cedric Gracia mekkora
tehetség és mekkora klasszis. Ráadásul 4X-ban is igencsak számolni
kell vele. Viszont taposópedált már rég nem használ… ergo nem dörtözik,
ami jól mutatja, hogy négy szakágban már nem lehet a csúcson lenni… Nem
lehet mindent egyszerre csinálni!
És hogyan tovább? Mik a terveid 2005-re és az után?
Beálltam erre a műfajra és ritmusra. Mint már mondtam, készül a Fun
Box-unk. Ez most nagyon lelkesít. A DH és a dört versenyzés mellett még
egy pár évig csinálom a bemutatókat. Ha továbbra is hívnak külföldre
vízbeugró, illetve freeride versenyekre, akkor teljes mértékben elégedett
leszek magammal és sorsommal. A Red Bull, a Specialized és az Oakley támogatásával
a hátam mögött még nem tervezem a visszavonulásom. Nem tudom, hogy
pontosan meddig lehet ezt így művelni, de izomzattal 40 éves koromig
még biztos bírom. Persze lehet, hogy vagy a család vagy a munka beleszól
majd ebbe. Ha mondjuk már 8 helyett 10 órát kellene dolgoznom a megélhetéshez
(vagy hirtelen szülnék pár gyereket :-), akkor nem biztos, hogy vállalni
tudnám ezt az edzésmennyiséget.
És ha éppenséggel kevesebb munkával
is fent tudnád tartani magad? Ha egyszer csak dőlne a pénz?
Hmmm… nem is tudom… azt hiszem már nem vágnék bele még egyszer olyan intenzitással,
mint fénykoromban. Nagyon sokat és jókat bringáz-nék… elmennék Európa,
illetve Amerika összes komoly bringás parkjába… de nem egyedül. Keresnék
pár fiatal tehetséget, és az ő útjukat egyengetném. Mondjuk mint egy
játékosedző…Az olvasók nevében is kívánjuk, hogy terveid sikerüljenek!
Pierre-Edouard Ferry
Avagy más néven „Folyékony” Pierre… A jelenleg az Adidas csapatában hajtó rider útja hosszú és kacskaringós volt a mérnöki pályától a slopestyle versenyek világába. Lelkes, motivált amatőrként indult, ma viszont már legfőbb célja az, hogy stílusával egyre több emberben ébressze fel a mountain bike versenyzés iránti kedvet…
Hogyan kezdődött a karriered?
Csak 2004-ben kezdtem el montizni, azelőtt 12 éven keresztül BMX-eztem. A fordulópont az BMX Eb-n volt, amelyen a bicaj meghibásodása miatt az utolsó pillanatban lemondtam a részvételt. Helyette a közeli Les2Alps-ba utaztunk, hogy meglátogassuk az ott megrendezett MTB fesztivált. A dirtugrató versenyen el is indultam, ahol 2. lettem, majd egy össztelós kölcsöngéppel még a DH versenyen is részt vettem, és rettentően élveztem a dolgot. Innentől fogva már nem is akartam a DH-n kívül mással foglalkozni. Egy hónappal később a helyi kerékpárboltból kölcsönkértem egy szlalomgépet, amivel 4X versenyen indultam. Jó helyezést értem el, és a bolt vezetője úgy döntött, hogy felszereléssel szponzorál.
Mi motivált a váltásra? A BMX és a DH azért elég távol állnak egymástól…
Sok extrém kerékpáros videót néztem végig, és arra az elhatározásra jutottam, hogy többet szeretnék a természetben tekerni. Wade Simmons és Richie Schley voltak a példaképeim. Hat hónapra a kanadai Vancouverbe költöztem, ahol az általuk nap mint nap használt pályákon gyakoroltam, és emellett angolul is megtanultam. Mindez az egyetemi diploma megszerzése után történt, 2004 augusztusában. Ezután hazatértem, és két évig az autóiparban gépészmérnökként dolgoztam, 2006-ban pedig a Renault kanadai képviseletéhez kerültem, ismét Vancouverbe. Bár megvolt Wade Simmons száma, de nem mertem felhívni, inkább a velem egyforma tudású srácokkal gyakoroltam a North Shore pályákon. Mivel nekem egy könnyű DH gépem volt, nekik pedig robusztus freeride masinájuk, tökéletesen finom technika kellett ahhoz, hogy lépést tudjak tartani velük a rettentően kemény terepen. A stílusom miatt becenevem „Folyékony” Pierre lett - így ismerték el a finom gép miatt kialakított stílusomat a többiek. Wade-del ezután sem sikerült együtt bicajoznom, mivel annyit utazott, de Tyler Klassennel, Cam Rogers-szel sokat tekertem.
Hol bicajoztál sokat, és hogyan kerültél a Slopestyle közelébe?
Amikor megtehettem, elutaztam a Whistlerben lévő pályákra is. Munkásszálláson laktam, reggeltől estig folyamatosan gyakoroltam. Itt lehetett kipróbálni a slopestyle jellegű pályákat. Néha a haverommal Calgarybe is elutaztunk, ahol a kisvárosokban bemutatókkal szórakoztattuk a közönséget. A 2005-ös Crankworx-re egész jó formába lendültem, és elindultam az amatőr versenyben. Ritchey Schley megnézett, és megkérdezte, hogy miért nem indulok el a slopestyle versenyen. Nem voltam biztos magamban, de végül úgy döntöttem, hogy valakinek utolsónak is lennie kell. A legnagyobb meglepetésemre a 9. helyen végeztem. A versenyen mindenki ismert mindenkit, csak én ültem egyedül, de ez természetesen később megváltozott. Nagy élmény volt számomra a slopestyle, és sok önbizalmat adott a későbbiekre.
Mit kezd egy szponzorált freerider az európai téllel?
Az év végén visszatértem Franciaországba. Elkezdtem munkát keresni télre, ami elég pénzt hoz, hogy a nyarat végigbicajozhassam. A kerékpár a szenvedélyem: ezért kész voltam feladni a karrieremet. Aztán 2006-ban minden a tervezet szerint alakult, részt vettem a DH világkupa-sorozat legtöbb állomásán, minden költséget magam álltam, de rettentően élveztem az egészet. Majd rajthoz álltam Saalbachban a slopestyle versenyen. A Crankworx-ön elért eredményem jóvoltából a szervezők engedtek benevezni. Teljesen tiszta fejjel indultam neki: nem volt semmilyen nyomás rajtam, élveztem, hogy erre is lehetőséget kaptam, és együtt tekerhetek Wade-del meg a többi nagy profival. Az első napon sok új nyomvonalat próbáltam ki, teljesen felpaprikáztam magam, és rettentően motivált voltam, hogy megmutassam, mit is tudok. Bekerültem a legjobb 15 közé, majd a döntő bemelegítése során a vázam eltörött. Nem volt más választásom, mint a döntőben DH géppel rajthoz állni. Sajnos utolsó lettem, és máig foglalkoztat a gondolat, hogy mi lett volna, ha a spéci, bejáratott géppel indulhatok el a pályán… A verseny utáni parti viszont mindenért kárpótolt!
Nem tört le ez az eset? Mit lehet kezdeni a balszerencsével?
Tudtam, hogy a megfelelő bicajjal még az egyre erősödő mezőnyben is bekerülhetek a legjobb 10 közé, így gőzerővel elkezdtem készülni a Whistlerben megrendezendő Crankworx slopestyle versenyre. Vázat csak az utolsó pillanatban sikerült szereznem, a pályabejáráson sajnos óriásit buktam. Már a verseny feladását fontolgattam, de aztán mégis úgy döntöttem, hogy indulok. Inkább freeride-osra sikerült a pályakijelölés, nem volt túl sok ugrató, így kiválasztottam egy nyomvonalat, és azon nyomtam mind a selejtezőt, mind a döntőt. Nem cifráztam túl a dolgot, de szépen, hibátlanul, finom stílusban jöttem le. Végül is a 11. lettem, amit a körülményekhez képest jónak tartok.
További tervek?
Ma az Adidas csapat tagja vagyok, és az itteni légkör fenomenális. Célom nem elsődlegesen a győzelem, hanem az, hogy egyre több emberben felébresszem a kedvet a mountain bike iránt. Én is úgy kaptam kedvet, hogy láttam milyen szépen, könnyedén jön le Wade vagy Richie az erdőben - engem főképp ez inspirált. Remélem nekem is sikerül majd másokat inspirálni stílusommal, teljesítményemmel. Legnagyobb élményem természetesen az, amikor Wade még 2006-ban odajött hozzám és gratulált. A polgári karrierem is jól alakul - lehetőségem nyílt a kerékpáriparban elhelyezkedni, így ismét tudom ötvözni a munkát és a szenvedélyt. Talán még maradandót is tudok alkotni, mint mérnök…
Jakó András
Jaki évek óta a 4X és DH élmezőny állandó tagja, 2006-ban kijutott a 4X Eb-re, indult a Metroride-on, ő az egyik főszervezője a győrújbaráti 4X versenyeknek, mindemellett a harmadik évet végzi az építész szakon. Az interjúra pont egy vizsganap estéjén került sor.
Azt hallottam, hogy már gyerekként is nagyon sokat sportoltál…
Igen, ráadásul meglehetősen sikeresen is. Futottam, inkább középtávokon, közben a suli csapatában kézilabdáztam, amelynek szintén a futás az alapja. Egészen addig jutottam, hogy bekerültem az iskolai válogatottba. A bringázás előtt több mint négy évig néptáncoltam, majd amikor azt abbahagytam, akkor még a szalontánccal is megpróbálkoztam. A tánc mellett még színjátszó körben is színészkedtem, többször nyertünk is ilyen-olyan színháztalálkozókon. Szóval tényleg elég aktív életem volt eddig…
Ez a népi vonal megmaradt esetleg építészeti vonalon is?
Igen. Építőipari szakközépiskola előtt hosszú évekig tagja voltam a Honismereti Tábornak. Itt szerettem meg a gyűjtéseket, amikor kis eldugott falvakba jártunk beszélgetni az ottani öregekkel a házaikról. Ez a vonzalom a főiskola alatt is megmaradt, ugyanis tagja vagyok a Népi Építészeti Tudományos Diákkörnek, amelynek keretén belül felméréseket végzünk, illetve azokból kiállításokat szervezünk.
A biciklizés, hogy fért el a rengeteg dolog mellett?
Győrújbaráton, ahol felnőttem, mindig bringával közlekedtem, így az soha nem volt idegen. Valamikor a kilencvenes évek végén volt nálunk az ifjúsági tábornál egy XC futam, ahol nagyon megtetszett többünknek a montizás, így hamarosan már mi is tekertünk. Gizmóék (Nagy Attila) akkoriban a győri főiskola melletti töltéseken szerveztek egy kis tehetségkutató XC kupasorozatot is - a Töltés Kupát -, amely három tavaszi és három őszi fordulóból állt. Ezt sikerült megnyernem. Ennek az lett a hozománya, hogy Gizmo felfigyelt rám, és ettől fogva sokat és sok mindenben segített. Bekerültem a George KSE-be, ahol Gizmo heti két szervezett edzést tartott nekünk. Általában egy óra futás volt, majd egy óra erősítés. A végére már állni is alig bírtunk.
A cross countryból miért váltottál a lejtőzésre?
Elég csóró gyerek voltam, így vacak gépekkel mentem kezdetben. Mint sokan mások, én is vettem egy Mali Boa vázat, amikor meghalt az előző gépem. Telóra már nem volt pénzem, így maradt a merev villa. Éppen ezért büszke vagyok, hogy valamikor még az első versenyekről van egy fotóm, ahol a kis szakadt gépemmel a start utáni felső szakaszon még az akkor illmaticos Stefi előtt robogok, aki persze az alsóbb, rázós részeken lenyomott.
A kérdésre visszatérve, hamar rájöttem, hogy ezzel a vázzal azért ugratgatni is lehet, nem csak tekerni. Gondolom, ahogy mindenki, én is a nagyon kis ugratókon kezdtem. Aztán volt egy csatornaépítés a faluban, amikor sok földkupac volt mindenfelé, így abból egyre jobb dolgokat tudtunk ásni. Igazán komoly fejlődésnek aztán akkor indultam, amikor a mai pályával szembeni dombon egyik haverom apukája adott egy kis részt nekünk a kertjéből. (Köszi Dezső bá’.) Ott aztán annyit ástunk, hogy a végére már egy komplett dual szlalom pályánk volt a gyümölcsfák közt.
Otthon versenyeztél először?
Érdekes módon nem, hanem a 2003-as tokodi futamon, ahol az elit, meg a hobby mezőny teljesen külön vonalon ment. Hihetetlen élmény volt, mert egyből megnyertem a junior kategóriát, de a legjobb hobbist is lenyomtam az időmmel. Szép lassan aztán jöttek az egyre jobb eredmények, és Gizmo, meg rajta keresztül a Velotrade is egyre több fantáziát látott bennem, így később kaptam egy Hardy1 vázat, amellyel már komolyabb hazai DH versenyeken is indultam.
Manapság milyen a viszonyod a Meridával?
Mindig is sokat segítettek, de a helyzet igazából a Metroride óta változott. A verseny előtt kértem tőlük egy oda passzoló gépet, amit meg is kaptam, emellett megígérték, hogy ha bármi törik, sérül, akkor is azonnal segítenek. Amúgy én mindig nagyon sokat spóroltam, gyűjtöttem erre a sportra. Olyan szinten, hogy nem jártam bulizni, meg szinte sehova, hogy meg tudjam venni a cuccokat, vagy el tudjak menni versenyekre.
Tietek az ország egyik legjobb 4X pályája. Mesélnél ennek a történetéről?
Ma négyen vagyunk főszervezők, akik közül kettővel - Bors Balázzsal és Deé Jánossal - óvodáskori haverok vagyunk. Később csapódott hozzánk Nagy Gergő, így egy elég összeszokott társaság vagyunk, ami nagyban megkönnyíti a munkát. Amikor kinőttük az említett kertet, akkor kezdtünk új helyszín után nézni, így akadtunk a mai pályánk domboldalára. Ott a tulajdonossal sikerült megegyeznünk, így rögtön el is kezdtük túrni a földet. Persze naivak voltunk, úgyhogy se a Földhivatalt, sem egyéb intézményt nem kerestük fel előtte. Lett is belőle gondunk, mert a szomszéd telken közben snowboardosok kezdtek el illegálisan építkezni, és kijött miattuk a rendőrség, de végül mindent megoldottunk a hivatalos úton.
Nagyon sok segítséget kaptunk a helyi győri, győrújbaráti támogatóktól és a Győrújbaráti Önkormányzattól. Jetiékkel kitaláltuk a nyomvonalat, leleveleztünk mindent a Szövetséggel és 2005-ben lebonyolítottuk az első versenyt. Kissé szomorú voltam, mert kevés versenyző volt, bár nagyon sok nézőt tudtunk kicsábítani, ugyanis mindig igyekeztünk a média felé nyitni. Szerencsére tavaly már jobb volt a helyzet, mert - mint ti is láthattátok - volt sok szlovén, meg osztrák versenyző is. Remélem idén is így lesz, bár annak ellenére, hogy már ősszel beadtuk a pályázatot, még mindig várjuk a Szövetség engedélyét arra, hogy megint kupafutamot rendezhessünk.
Két szakágban is ott vagy az élen. A DH-t vagy a 4X-t szereted jobban?
A szívemhez a DH áll közelebb, mert ott kevesebb a rajtam kívül álló tényező. Ott valóban a tudás számít, nem az akaratosság. A 4X olyan, mint a főiskolai vizsga, ahol beülsz, aztán izgulsz, hogy olyan kérdést kapsz-e, amit tudsz. Hiába vagy jó, ha bejönnek eléd, vagy kilöknek, vagy zárják az ívet.
Hogyan készülsz a versenyekre?
Viccesen mondhatnám, hogy rajzolok rendesen, mert amióta fősulira járok, azóta nem nagyon van időm tekerni, meg úgy egyáltalán edzeni. Ugyanakkor érzem, hogy egyre inkább ésszel megyek, máshogy nézek egy pályát, keresem a ravasz elfordulási lehetőségeket, nyomokat.
Indultál a Metroride-on is. Milyen élmény volt?
Egyszer csak kaptam Zsolótól egy e-mailt, amelyben meghívtak a versenyre. Nem teljesen értettem, hogy én hogyan kerültem képbe, de nagyon boldog voltam. Mutogattam még a nagyimnak is, hogy nézd csak, micsoda nevek között fog indulni az unokád.
A verseny előtti nap találkoztunk a külföldiekkel, volt egy közös vacsora, meg pályabejárás, illetve bulizás. Másnap adtuk az interjúkat, délután meg mentünk volna a Critical Mass-re, ami ugye meghiúsult az öngyilkosjelölt miatt a hídon. Mi persze még azért tekertünk a haverokkal egyet.
A verseny éjjelén a depónk a Földalatti peronján volt, ahol kapott mindenki egy babzsákot, így nagyon kényelmesen pihenhettünk. Volt egy hivatalos szerviz stand is, bár nekem saját szerelőm volt Tóth Árpi barátom személyében.
Hogyan zajlott az éles verseny?
Első bringásként Rennie-t láttam ledübörögni a felső mozgólépcsőn. Félelmetes látvány volt. El is gondolkoztam, hogy kell ez nekem egyáltalán. Aztán végül is nem volt nagyobb gond, bár a hosszú lépcsőn elsőre kissé gyorsnak éreztem magam, próbáltam fékezni, ekkor azonban nagyon beszitált a gép, így inkább csak kapaszkodtam.
Az időmérő után a futamon Vazquez ellen mentem elsőre, aki azért megfogható lett volna, így utólag végiggondolva. A verseny előtt egyébként azt hittem, hogy teljesen le fognak alázni minket, de nem diktáltak akkora tempót, mint vártam, és mi magyarok is szinte mind a középmezőnyben végeztünk. Persze baromi fárasztó volt, a harmadik körben felfelé már ültem a mozgólépcsőn, de ezzel együtt hihetetlen nagy élmény volt, és büszke vagyok a helytállásunkra.
Miben voltak a nagy nevek jobbak?
Egyértelműen a kanyarodásban. Eleve kis gépekkel jöttek, amelyekkel azért jobban lehet dönteni, de a felső kanyarban nem ez számított. Egyszerűen nem csúsztak meg, és hihetetlen tempóval tudtak elfordulni. Ezt kell eltanulnunk…
Évek óta az élmezőnyben vagy, nyertél már városi versenyt, tavaly meg a második lettél a DH OB-n és a tokodi 4X-on, illetve a szuperdöntőjén is. Melyik eredményedre vagy mégis a legbüszkébb?
Ezekre kivétel nélkül büszke vagyok, de leginkább a tavalyi tokodi 4X eredményre, mert az egy olyan pálya, amelyen végigmenni sem egyszerű, nemhogy versenyezni. Itt ragadnám meg egyben az alkalmat arra, hogy köszönetet mondjak minden múltbéli és jelenlegi támogatómnak.