Joe Smith a Kona DH TEAMben

 

 

A 18 éves angliai suhansz, Joe Smith repülő-rajtot vesz 2009-ben a Kona Downhill csapatában. Mint a háromszoros Junior Walesi Nemzeti Bajnok, és a 2008-es IXS Európai-széria győztese, Joe-nak imponáló verseny előzményei vannak. A Schladming-i Világkupa összesített 18. helyezése, az 5. helyezése a Bromont-i, Mont-Sainte-Anne-i, Fort William-i és Valnord-i Világkupa futamokon demonstrálja Joe tehetségét.

Eddig is gyors volt, de a Kona hatalmas supportjának köszönhetően még gyorsabb lehet idén. Joe egy kicsit átalakított gyári Stab Supreme nyergében fog tekerni. Az egyik legjobb tulajdonsága Joe-nak, hogy a kerékpározás minden részét szereti, így az XC-től a trail-építésig mindent.  “Tracy Moseley volt a tanácsadója, így zökkenő mentes lesz az átmenet a Kona DH programjában." - nyilatkozta Smiley Nesbitt. a Kona Team Managere.

Profeszionális téli edzéssel Joe erősítése és a versenyekre való felkészítése folyik jelenleg, hogy már a nyáron a pódiumokon láthassuk.

 

 

 

 

René Wildhaber

 

Nagyon megörültem, amikor a Red Bull Metro Ride nevezési listáján megláttam a svájci René Wildhaber nevét, mert rengeteget olvastam már róla, többször láttam különböző bringás filmekben és mindig nagyon szimpatikus volt vidám, mosolygós és mindenféle sztárallűrtől mentes hozzáállása. Ez főleg annak fényében érdekes, hogy egy négyszeres Megavalanche győztesről van szó, ahol azért nem éppen az átlag déhások szoktak indulni a több mint ezerfős mezőnyben.

Az interjú - és egyben a verseny - napján viszonylag korán érkeztünk a helyszínre, de René már teljes harci díszbe öltözve kérdezte egy haverjával együtt, hogy merre juthatnak fel a hegyre, mert ők bizony bringázni jöttek és nem ücsörögni. Röviden elmagyaráztuk nekik, hogy a Zugligeti utat keressék, és már el is viharzottak. Pár óra múlva elégedett mosollyal ült le velem beszélgetni.

Merre jártatok?

Pontosan nem tudom, de feltekertünk a hegyre (160 mm-t mozgó géppel, a haverja meg egysebességessel - a szerző), hogy menjünk egyet a hajdani cross-country világkupa pálya nyomvonalán. Aztán találkoztunk egy helyi sráccal, aki mutatott pár másik ösvényt is. Pont ez az, amit szeretek a bringázásban, hogy mindig új helyeket és embereket ismerhetek meg.

Itt csupa kizárólag lejtőző szakágakból érkezett versenyző van, te meg egyből elmentél CC-zni, amivel annak idején a karrieredet kezdted. Nyertél sok freeride versenyt, 1999-ben a downhill Eb-n második lettél, sokszor voltál svájci DH bajnok, illetve te nyertél legtöbbször a Megavalanche-on. Akkor most valójában melyik szakágba is soroljunk?

Valóban elég sok mindenben kipróbáltam magam, fiatalon cross-country szakágban versenyeztem, többszörös svájci válogatott is voltam, aztán mivel a technikás lejtőkön nagyon jól mentem, elkezdtem downhillezni is. A Megavalanche meg egy keverék a cross-countryból és downhillből, így az egy direkt nekem kitalált szakág.

Hogyan lehet egy ilyen versenyre felkészülni?

Én mindkét szakágban edzek, de sok speciális dolog is van, hiszen a pálya teteje általában havas, így nem árt, ha ott is ügyesen tudsz haladni, amit azért nem lehet olyan könnyen és sűrűn gyakorolni.

Nagyon megörültem, amikor a Red Bull Metro Ride nevezési listáján megláttam a svájci René Wildhaber nevét, mert rengeteget olvastam már róla, többször láttam különböző bringás filmekben és mindig nagyon szimpatikus volt vidám, mosolygós és mindenféle sztárallűrtől mentes hozzáállása. Ez főleg annak fényében érdekes, hogy egy négyszeres Megavalanche győztesről van szó, ahol azért nem éppen az átlag déhások szoktak indulni a több mint ezerfős mezőnyben.

Az interjú - és egyben a verseny - napján viszonylag korán érkeztünk a helyszínre, de René már teljes harci díszbe öltözve kérdezte egy haverjával együtt, hogy merre juthatnak fel a hegyre, mert ők bizony bringázni jöttek és nem ücsörögni. Röviden elmagyaráztuk nekik, hogy a Zugligeti utat keressék, és már el is viharzottak. Pár óra múlva elégedett mosollyal ült le velem beszélgetni. (Némettanárként külön örömömre szolgált különös svájci német tájszólását hallgatni.)

Merre jártatok?

Pontosan nem tudom, de feltekertünk a hegyre (160 mm-t mozgó géppel, a haverja meg egysebességessel - a szerző), hogy menjünk egyet a hajdani cross-country világkupa pálya nyomvonalán. Aztán találkoztunk egy helyi sráccal, aki mutatott pár másik ösvényt is. Pont ez az, amit szeretek a bringázásban, hogy mindig új helyeket és embereket ismerhetek meg.

Itt csupa kizárólag lejtőző szakágakból érkezett versenyző van, te meg egyből elmentél CC-zni, amivel annak idején a karrieredet kezdted. Nyertél sok freeride versenyt, 1999-ben a downhill Eb-n második lettél, sokszor voltál svájci DH bajnok, illetve te nyertél legtöbbször a Megavalanche-on. Akkor most valójában melyik szakágba is soroljunk?

Valóban elég sok mindenben kipróbáltam magam, fiatalon cross-country szakágban versenyeztem, többszörös svájci válogatott is voltam, aztán mivel a technikás lejtőkön nagyon jól mentem, elkezdtem downhillezni is. A Megavalanche meg egy keverék a cross-countryból és downhillből, így az egy direkt nekem kitalált szakág.

Hogyan lehet egy ilyen versenyre felkészülni?

Én mindkét szakágban edzek, de sok speciális dolog is van, hiszen a pálya teteje általában havas, így nem árt, ha ott is ügyesen tudsz haladni, amit azért nem lehet olyan könnyen és sűrűn gyakorolni.

Mi a menete egy ilyen downhill maratonnak?

Ez azért versenyről-versenyre változó, de a perui futam például kétnapos volt, mert volt egy kvalifikáció is egy rövidebb, 20-30 perces pályán, ahol kétszáz fős csoportokat indítottak, melyekből mindig az első ötven jutott tovább. Vasárnap így is több mint ezerötszáz versenyző állt a startnál a gleccser tetején. Tehát ha jó eredményt akarsz elérni, akkor nagyon elöl kell lenned, különben a havas szakaszokon gyakori tömeges bukások áldozatává válhatsz, illetve az alsóbb szakaszokon nem látsz a felverődő portól. Igyekszem éppen ezért már a legelején nagyon elhúzni a tömegtől.

Milyen bringa a legpraktikusabb ehhez?

Én egy Scott Ransommal megyek, ami egy all mountain gép állítható rugóúttal. Általában 160 mm-rel használom. Aki nagyon technikás, az esetleg mehet kevesebb rugóúttal is, aki meg inkább erősebb, mint ügyes, annak célszerűbb egy kicsit nehezebb gépet választania nagyobb rugóúttal.

Gondolom a gumiválasztás sem egyszerű döntés egy 50 perces, több ezer méter szintet magában foglaló lejtőzésnél?

Így van. Mindenképpen a nagy DH gumik a célszerűek, mert a hegycsúcsok felső szakaszain nagyon durva sziklák és köves részek vannak, így könnyen defektelhetsz. Persze egy ilyen hosszú versenybe akár még ez is belefér, de ha belsőt kell cserélned, akkor a jó helyezésektől már el is búcsúzhatsz.

A honlapodon olvastam a mottódat: „Life is sport”. Ez alatt pontosan mit értesz?

A sport által számomra intenzívebb az élet és általa egyben tudatosabban is élek. A sportnak hála nagyon sok gyönyörű helyen jártam már, illetve rengeteg jó és érdekes embert ismerhettem meg.

Ez alapján egyértelmű, hogy a kerékpározás számos szakága mellett más sportokat is űzöl. Melyeket is pontosan?

Mindent, amit a hegyekben lehet: télen főleg lesiklás és magashegyi sítúrák szerepelnek a programban, nyáron pedig alpesi túravezetés, a barátnőm révén sziklamászás, de van még némi siklóernyőzés is.

Miért ilyen fontosak neked a hegyek?

Egyszerűen a hegyekben nőttem fel, így ez az otthonom. Talán emiatt izgatnak a világ hegyi népei is, amelyeknek nagyon hasonló a mentalitásuk bármerre is járok.

Jól tudom, hogy időnként elvonulsz a világtól, és fent élsz a hegycsúcson egy civilizációs vívmányoktól mentes fakunyhóban?

Igen. Az egyszerű életet szeretem. Ott fent vándorolhatok, akár sível, akár bringával, akár gyalog kunyhótól-kunyhóig. Nincs számítógép, se áram, se víz, csak én meg a hegyek.

Honfitársadnak, Thomas Frischknechtnek van egy bringaiskolája. Te, hogy állsz az utánpótlás-nevelésével?

Egy rendezvényen már dolgoztam vele - hiszen telente síoktató is vagyok -, így már van valamennyi oktatási tapasztalatom. Egyelőre azonban a versenyzésre koncentrálok, később viszont lehet, hogy majd együttműködünk.

A versenyzés, filmezés és egyáltalán a sport mellett, azért sok mással is foglalkozol…

Igen. Ha otthon vagyok, akkor besegítek a szüleim gazdaságában, etetem és gondozom az állatokat. Végzettségemre nézve pedig asztalos vagyok, így időnként fával is dolgozom. A sport területén besegítek még a Scott bringák fejlesztésébe. Kitaláljuk a hozzávetőleges méreteket, szögeket, aztán a mérnökök ezek alapján megterveznek, majd legyártatnak egy rendszert. Ezeket az elkészült prototípusokat nyúzzuk egy darabig, aztán a tapasztalatok alapján átdolgozzák a vázat. Egy ilyen folyamatnak az eredménye a 2008-ban boltokba kerülő Gambler, amely végre egy igazi downhill gép, szóval jövőre lehet, hogy visszatérek a downhill világkupákra.

 

 

 

Fabien Barel

 

5 fantasztikus év - 2 világbajnoki cím - 1 ezüst - 3 Világkupa győzelem és 15 pódium után Fabien Barel elhagyja a Kona Les Gets Team-et

„Fabien kitűnő példája annak, hogy valójában milyen egy világbajnok versenyző”, nyilatkozta Jacob Heilborn, a Kona egyik főnöke. „Öröm volt nézni, ahogyan minden apró részletre kiterjedően odafigyelt az edzéseknél, a verseny előtti felkészülésnél és az alkatrészek kiválasztásánál. Eddig az összes versenyzőnk közül Fabien volt az, aki a legszorosabban együttműködött a Kona fejlesztőcsapattal, azaz Paddy White-
tal és Dr. Dew-val, hogy megalkossanak és tökéletesítsenek egy olyan downhill kerékpárt, ami megfelelhet egy világbajnok elvárásainak. Ha valaki egy világkupa futamon látja Fabient versenyezni, egyértelművé válik számára, hogy ő egy olyan bringás, aki tökéletes összhangban van magával, a kerékpárjával és a tereppel egyaránt. Egy olyan magas szintet sikerült elérnie a kerékpározás terén, amit nagyon kevés versenyző mondhat el magáról.” Pályafutását a Subaru MTB PRO TEAMben foglya.

Fabien Barel bár jövőre már nem a Kona Les Gets Team-ben folytatja a pályafutását, de az elmúlt 5 fantasztikus és eredményekben gazdag év tiszteletére elkészítették a STAB SUPREME Fabien Barel SE változatát. Mindösszesen 178db készül belőle!

 

 

TÁVOZIK TRACY MOSELEY A KONA CSAPATBÓL

 

2000-ben tárt karokkal fogadták a Kona Bicycle csapatban... ekkor egy új családtag született. Már a kezdetektől fogva mindent amit kapott, visszaadta, és terjesztette a Kona szeretetét. Visszatekintve a legnagyobb pillanatokra, kiemelhetnénk amikor a DH VilágKupa pódiumon állt 2001-ben vagy a 2002-es DH VilágKupa győzelmét... de a kicsit több, mint 9 év alatt Moseley nevéhez fűződik még egy Európai DH bajnoki cím, 10 VilágKupa győzelem, és 5 Nemzeti DH bajnoki cím is.

"Mindig mosolyog és mindig a tökéletességre törekedik. "- nyilatkozta Jake Heilbron a Kona egyik alapítója. - "Csak a legjobbakat tudjuk kívánni Neki az új csapatához és az új kerékpáros szakaszához. Örömmel tekintünk vissza a versenyeire, és azokra a pillanatokra, amikor a pódiumokon állt szerte a világban. Tracy számára mindig lesz egy hely a Kona családban."

Moseley, aki a 9 év alatt több, mint 112 versenyen állhatott pódiumra a Konával, bevallotta, hogy nem könnyű a távozás.

"Kona egy hatalmas család, bárhova is mehettem a világon mindig hatalmas és fantasztikus fogadtatásban volt részem a helyi forgalamazóktól és emberektől" - mondta Tracy - "Nagyon hálás vagyok a támogatásért, a technikai háttérért és lehetőségekért amit az utóbbi 9 évben kaptam a Konától."

"Tekerni és versenyezni a Konának egy hihetetlen utazás volt" - mondta - "Kezdetben nem volt elképzelésem arról, hogy hosszú karriert építsek a sportból, és nem tudtam elképzelni azt sem, hogy a Kona és a mountain bike  versenyzés ilyen sok lehetőséget ad beutazni a világot, és számos nagyszerű emberrel találkozni."

Sok sikert Tracy!

 

 

 

Vígh-Kiss Gá­bor

Jó pár év­vel ez­előtt lát­tam elő­ször, sza­kadt brin­gá­já­val és pál­ci­ka lá­ba­i­val a kulthelynek szá­mí­tó Pest­szent­lő­rin­ci pá­lyán brin­gá­zott - meglehetősen ke­mé­nyen. A csen­des és ba­rát­sá­gos kis­srác az­óta ki­csit meg­nőtt és ke­rék­pár­ke­ze­lé­se nem is ki­csit fej­lő­dött. Oly­an­­nyi­ra, hogy ta­valy el­csíp­te az Or­szá­gos Baj­no­ki cí­met, és mint vá­lo­ga­tott rajt­hoz állhatott Les Gets-ben. A ri­port­alany: Vígh-Kiss Gá­bor.

- Hon­nan van ez a Csope be­ce­név (így utó­lag is bocs, hogy ta­valy hü­lye­sé­get ír­tam)?
- Ez egy ré­gi és bo­nyo­lult sztori, amit én sem is­me­rek pon­to­san.

- Nem is­me­red az ere­de­tét? Ezek sze­rint csak Rád ra­gadt. A ba­rá­ta­id szó­lí­ta­nak így, eset­leg a csa­lá­dod is?
- Ré­gen, még az ál­ta­lá­nos­ban ra­gadt rám, és fő­leg a bicós ba­rá­ta­im hív­nak így.

- Ér­tem. Ha jól tu­dom, most su­li­ból jössz. hova jársz?
- El­sőéves biz­ton­ság­tech­ni­kai mér­nök hall­ga­tó va­gyok a Bu­da­pes­ti Mű­sza­ki Fő­is­ko­lán.

- Mit sze­ret­nél a su­li után csi­nál­ni?
- Nem tu­dom még. Egy biz­tos, bi­cik­liz­ni mindenképp fo­gok. Már ha egy­ál­ta­lán lesz „su­li után”…

- ???
- Ne­héz a su­li… fő­leg így mun­ka mel­lett.

- Hol dol­go­zol?
- A Vodafone-nál az ar­chi­vá­lá­si osz­tá­lyon.

- Mit csi­nálsz ott pon­to­san?
- Én sem tu­dom! :( Ne­héz meg­fo­gal­maz­ni…

- Az imént em­lí­tet­ted, hogy nem 1-2 év­re ter­ve­zed a jö­vő­det a ke­rék­pár­sport­ban. Ezek sze­rint ko­mo­lyan gon­do­lod?
- 1999-ben is­mer­ked­tem meg a sport­tal, pon­to­sab­ban a dual szak­kal. 2000-től ver­se­nye­ken is in­du­lok. A 4X-t ko­mo­lyan ve­szem - kül­föl­di szin­ten is. A downhillt is ko­mo­lyan ven­ném, ha len­ne gé­pem…

- Előt­te csak a ha­gyo­má­nyos „ko­ca­brin­gá­zás” volt, vagy már ak­kor is extrémkedtél?
- Előt­te ext­rém ko­cabrin­gás vol­tam, zúz­tam a Cse­pel BMX-et a pad­kán. Meg a cam­pin­get is.

- Hogy jött a Cse­pel BMX után a Dual? Hal­lot­tál ró­la, lát­tad, ki­pró­bál­tad és ez jött be?
- Ek­kor már montim volt - amo­lyan „TESCO gaz­da­sá­gos” -, és bicóztunk er­re-ar­ra, az­tán az egyik is­me­rő­söm mu­ta­tott egy tu­ti he­lyet Pestszentlőrincen. Ez a pá­lya a Bókay kert­ben a kez­det­le­ges dualpá­lya volt. Ott ra­gad­tam Õsz Tibiék tár­sa­sá­gá­ban.


- Sze­ren­csés do­log, ha a „szom­széd­ban” van egy pá­lya, nem­de?

- Ja! Sze­ren­csés, ha van a kö­zel­ben egy pá­lya, ahol le­het csa­pat­ni.


- Az­tán ta­valy te let­tél a Ma­gyar Baj­nok. Mi­lyen ér­zés volt?

- Per­sze hogy jó. De job­ban örül­tem vol­na, ha erő­sebb me­zőny­ben tu­dok baj­nok len­ni. A világbajnoki 47. he­lye­zé­sem­re büsz­kébb va­gyok!


- Ez ön­kri­ti­ka vagy meg­kap­tad ezt más­tól is?

- Abszolút ön­kri­ti­ka.

- Les Gets: mi az, ami er­ről eszed­be jut?
- Nagy he­gyek. Jó bu­li. Jó pá­lya. Ha­tal­mas él­mény volt!

- Be­ju­tot­tál a dön­tő­be, vé­gül 47. let­tél. Mi­lyen volt a me­zőny, hogy érez­ted ma­gad?
- Erős a kö­zép­me­zőny, de úgy ér­zem, hogy az él­me­ző­nyig (leg­jobb 16) fel le­het zár­kóz­ni. Jól érez­tem ma­gam, mert nem ma­rad­tam le sok­kal a to­vább­ju­tás­ról. Per­sze ép­pen ezért csa­ló­dás is…

- Nem ver­seny­zel olyan rég­óta vi­lág­ver­se­nye­ken. “Stresszelt”, hogy a „na­gyok” kö­zött kell bol­do­gul­ni? Mi­lyen em­be­rek ők?
- Nem stresszelek, in­kább pró­bá­lom el­les­ni tő­lük a tech­ni­ká­kat.

- Van konk­rét pél­da­ké­ped?
- Cedric Gracia meg még rég­ről Dave Cullinan.

- Pró­bá­lod őket kö­vet­ni stí­lus­ban, vagy igyek­szel sa­ját stí­lus/rit­mus sze­rint brin­gáz­ni?
- Igyek­szem sa­ját stí­lust csi­nál­ni.


- Hogy jel­le­mez­néd ezt?

- Er­re ne­héz vá­la­szol­ni, min­dig ar­ra tö­rek­szem, hogy amit csi­ná­lok, az ne­kem tetsszen.

- Az ered­mé­nye­id iga­zol­ják, hogy ez egy jár­ha­tó út. A ta­va­lyi év után si­ke­rült eset­leg tá­mo­ga­tó­kat ta­lál­nod, akik se­gí­te­nek?
- Igen. A Catlike bu­kó­si­sa­ko­kat és sportki­egé­szí­tő­ket gyár­tó cég ma­gyar­or­szá­gi kép­vi­se­le­te segít.

- Mi új­ság a brin­gád­dal? Lesz új?
- Volt pró­bál­ko­zás a ha­zai for­gal­ma­zók­nál, de nem si­ke­rült. Most a ré­gi brin­ga van, de lesz új váz, il­let­ve pró­bá­lok kön­­nyí­te­ni a bike-on. DH bicóm nem lesz, mert sok zsé, de azért me­rev­vel fo­gom ve­ret­ni a DH ver­se­nye­ken.

- A csa­lá­dod, ba­rá­ta­id és a mun­ka­he­lyed hogy áll a ver­seny­zés­hez?
- Örül­nek, hogy ver­seny­zem, pró­bál­nak se­gí­te­ni, ahol tud­nak.

- Meg szok­tak néz­ni ver­se­nyen?
- A ba­rá­tok per­sze, a csa­lád csak a lő­rin­ci ver­se­nyen lá­tott ed­dig.

- Mi az, amit sze­retsz a brin­gá­zás­ban és a ver­seny­zés­ben, illetve mi az, ami el­ve­szi a ked­ved?
- Hát… sze­re­tem a tech­ni­kás ka­nya­ro­kat meg az ug­ra­tó­kat, de leg­fő­képp azt, hogy a ver­se­nye­ken ki­ho­zom ma­gam­ból a ma­xi­mu­mot. Ami el­ve­szi a ked­vem? Azt na­gyon ne­héz el­ven­ni, de né­ha az idő­já­rás­nak si­ke­rül.

- Ak­kor gon­do­lom örülsz, hogy vé­ge a tél­nek. ké­szül­tél a sze­zon­ra?
- Per­sze, en­nek min­den bicós örül. Rend­sze­res edzé­sek­re já­rok, ez fő­ként kon­diból meg fu­tás­ból áll. De vol­tunk több­ször Szlo­vá­ki­á­ban is egy fe­dett BMX/dual pá­lyán te­ker­ni, meg a Han­gár­ban streetelni.


- Mik a ter­ve­id er­re az év­re?

- Sze­ret­ném meg­vé­de­ni a ma­gyar baj­no­ki cí­me­met, és az eu­ró­pai vk fu­ta­mo­kon in­dul­ni, ott pe­dig a kö­zép­me­zőny ele­jé­ben vé­gez­ni. Má­jus kö­ze­pé­től szep­tem­be­rig min­den hét­vé­gén van ver­se­nyem.

- Mit üzensz a töb­bi brin­gás­nak, il­let­ve azok­nak, akik most kez­dik?
- Haj­rá!!! Le­gye­nek el­szán­tak és jár­ja­nak ver­se­nyek­re, mert azo­kon le­het a leg­job­ban fej­lőd­ni.

 

 

Nagy „Gizmo” At­ti­la

Nagy „Gizmo” At­ti­lát nem kell be­mu­tat­ni a BikeMag ol­va­só­i­nak. Több mint egy év­ti­ze­de űzi az ipart, és ré­geb­ben a ma­ga­zin­ban is szá­mos cik­ke je­lent meg. Volt ő min­den: CC-s, DH-s, szla­lo­mos, 4X-os, dörtös és „mű­ug­ró”. Aki még sze­mé­lye­sen nem is­me­ri, az most né­hány röp­ke gon­do­lat ere­jé­ig be­le­pil­lant­hat a gizmo-i világképbe…

Me­lyek vol­tak ed­di­gi pá­lya­fu­tá­sod leg­na­gyobb pil­la­na­tai?
A 90-es évek ele­jén, ami­kor ha­zánk­ban az el­ső MTB-k meg­je­len­tek, vet­tem egy büty­kös gu­mis bi­cik­lit. Ak­ko­ri­ban or­szág­úti ver­seny­ző vol­tam, triatlonoztam, de ret­ten­tő­en csá­bí­tott a te­rep. Klub­tár­sa­im­mal együtt az or­szág­úti cangával is ki­men­tem te­re­pez­ni, de ezt az edző nem néz­te jó szem­mel, bár ő is ugyan­ezt csi­nál­ta ver­seny­ző ko­rá­ban. Ha a ke­rék meg­ad­ta ma­gát, ak­kor volt letolás… Mi­u­tán meg­lett az áhí­tott monti, már nem kel­lett fe­les­le­ge­sen amor­ti­zál­ni a vé­kony­ke­re­kűt, és sze­ren­csé­re akadt tá­mo­ga­tó is, így pár hó­nap­pal ké­sőbb csa­pat­tal a há­tam mö­gött el­in­dul­hat­tam a CC-s fu­ta­mo­kon. Az el­ső Já­nos-he­gyen meg­ren­de­zett DH ver­se­nyen is ott vol­tam (még nem sok si­ker­rel), de ott hely­ben el­dön­töt­tem, hogy ez lesz az én spor­tom. 1996-ban - végzős egye­te­mi hall­ga­tó­ként - már nem is in­dul­tam or­szág­úti, il­let­ve CC ver­se­nye­ken, ha­nem ki­zá­ró­lag a Dual Slalomnak és a DH-nak él­tem. Ki­ju­tot­tam az Eb-re, ami meg­ha­tá­ro­zó él­mény volt szá­mom­ra. Utá­na na­gyon so­kat edzet­tem, il­let­ve kin­ti min­tá­ra sa­ját pá­lyát is épí­tet­tünk Győr mel­lett. 1997-ben be­fe­jez­tem az egye­te­met, és ten­ger­nyi időm volt. Nap­ja­im ki­zá­ró­lag edzés­ből és an­golta­nu­lás­ból áll­tak. En­nek meg is lett az ered­mé­nye: eb­ben az év­ben „be­le­fu­tot­tam” egy dual szla­lom 2. he­lye­zés­be a kapruni vi­lág­ku­pa-fu­ta­mon. Ez az ered­mény nagy ki­ug­rást je­len­tett szá­mom­ra, és a szpon­zo­rok szem­pont­já­ból sem volt kö­zöm­bös. A lel­ke­se­dé­sem nem ha­gyott alább, és 98-ban a ha­vas DH Eu­ró­pa Ku­paso­ro­zat ös­­sze­tett 2. he­lyét is be­gyűj­töt­tem. Itt­hon in­dul­tam min­den olyan ver­se­nyen, ami a kül­föl­di sze­rep­lé­sek­kel ös­­sze­egyez­tet­he­tő volt, így ös­­sze­jött egy pár DH és DS Ob-, il­let­ve ku­pa­fu­tam-győ­ze­lem. 2001-ben kezd­tem el ug­rál­gat­ni, dörtözni, majd be­je­lent­ke­zett a Red Bull támogatóként… és rész­mun­ka­idős­ként ugyan, de vég­re el­kezd­tem dol­goz­ni. In­nen­től már nem ju­tott an­­nyi idő a sport­ra. Klub­ot ve­zet­tem, il­let­ve ok­tat­tam a Test­ne­ve­lé­si Egye­te­men. Ma már a ke­rék­pár-ke­res­ke­de­lem­ben dol­go­zom, de a ver­seny­zést mégsem hagy­tam ab­ba. Rend­sze­re­sen edzek, és az ug­rá­lás mel­lett DH-ban a leg­jobb ma­gyar ver­seny­zők közt tud­tam ma­rad­ni. Saj­nos ez nem je­len­ti azt, hogy vi­lág­szin­ten is ilyen jól áll­nék: pénz és ver­seny­ta­pasz­ta­lat hí­ján na­gyon le­ma­rad­tunk a nem­zet­kö­zi mezőnytől…

És mi­ért ép­pen a dörtnél hor­go­nyoz­tál le?
A dörtöt azért űzöm oly lel­ke­sen, mert tet­szik és tö­ké­le­te­sen be­­il­leszt­he­tő a min­den­nap­ja­im­ba. Jó fel­ké­szü­lés a DH ver­se­nyek­re és a be­mu­ta­tó­ink­ra. 2004-ben Krizsák Ja­ni­val két rám­pán (egy ki­do­bó­val és egy le­ér­ke­ző­vel) pro­du­kál­tuk ma­gun­kat a ren­dez­vé­nye­ken, jö­vő­re pe­dig Jamrik And­ris­sal (triál) ki­e­gé­szül­ve egy mo­bil Fun Box-on pi­rí­tunk. Ezt au­tó­val fog­juk von­tat­ni az egyik hely­szín­ről a má­sik­ra.

Kar­ri­e­re­det fo­lya­ma­tos fej­lő­dés­nek te­kin­ted?
Min­dig pró­bál­tam kö­vet­ni az igé­nye­ket. Most 31 éves va­gyok, és ta­lán 25-27 éves ko­rom­ban vol­tam a ver­seny­sport csú­csán. Ak­kor - nagy­részt anya­gi okok mi­att - nem si­ke­rült to­vább fej­lőd­nöm. Ame­ri­ká­ban is ver­se­nyez­tem, de egy kis két­he­tes ki­ug­rás mi­ni­mum fél­mil­lió forint… Kel­lett vol­na még men­ni Dél-Af­ri­ká­ba, Új-Zélandra és ter­mé­sze­te­sen az ös­­szes eu­ró­pai versenyre… Ak­kor lett vol­na rá időm, de nem volt pén­zem. Most már se időm, se pén­zem… Egy ha­zai ver­seny­ző­nek ez na­gyon ne­he­zen jö­het ös­­sze.

Ilyen pes­­szi­mis­tán lá­tod a ha­zai le­he­tő­sé­ge­ket?
Ez nem pes­­szi­miz­mus: ez re­a­li­tás. Na­gyon sok ügyes srác van, aki az anya­gi­ak mi­att nem tud­ja meg­va­ló­sí­ta­ni ma­gát. Hidd el, ne­kem az volt a leg­ne­he­zebb idő­szak, ami­kor a pénz­hi­ány mi­att nem tud­tam to­vább ­fej­lőd­ni. Egy ide­ig bíz­tam ab­ban, hogy majd jobb lesz… de nem lett. Idő­vel le­nyu­god­tam. Ma már pár éve ugyan­azon a pénz­ügyi szin­ten va­gyok, és egy­sze­rű­en él­ve­zem az éle­tet, illtve a brin­gá­zást. Tu­dod, a har­min­cas éve­i­ben já­ró em­ber­nek az ext­rém MTB sport már nem le­het von­zó élet­cél. Vagy már ben­ne él, vagy so­ha nem ér oda. 18 éve­sen mind­ez tel­je­sen más, és csak bíz­tat­ni tu­dom azo­kat, akik­nek van am­bí­ci­ó­juk, hogy pró­bál­ják meg. Ha va­la­ki hisz ben­ne, jó a moz­gá­sa és ki­tar­tó - rá­adá­sul a sze­ren­cse is mel­lésze­gő­dik (az­az ta­lál pénzt és nem sé­rül le túl gyak­ran) -, ak­kor oda­ér a nem­zet­kö­zi él­vo­nal­ba. Ne­kem 28-30 éve­sen dön­te­nem kel­lett, hogy mer­re to­vább. A brin­gá­tól ugye­bár nem tu­dok el­sza­kad­ni. Ezt a mai fel­ál­lást tu­dom a leg­job­ban ös­­sze­egyez­tet­ni a na­pi 8 órás mun­ká­val. Mun­ká­ból ha­za­fe­lé még edzek 2-3 órát, az­tán vé­ge a napnak… Ez a ma­xi­mum, amit a ba­rát­nőm és a fő­nö­köm is el­vi­sel. (Sze­ren­csé­re mind­ket­ten spor­tol­nak, így kap­cso­la­tunk ki­egyen­sú­lyo­zott­nak mond­ha­tó :-) Bár így sem egy­sze­rű az élet, mi­vel ami­kor ver­seny­zem, sza­bad­sá­got ve­szek ki, ha edző­tá­bor­ba me­gyek úgy­szin­tén, ha megbetegszem… ak­kor pe­dig jobb hí­ján dol­go­zom!

Mi­lyen em­lé­ke­id van­nak ar­ról az idő­szak­ról, ami­kor a Bikkmakknál is dol­goz­tál?
Hát igen… még Dave Erickson kért meg, hogy dol­goz­zam az új­ság­nak, majd ott vol­tam az el­ső tu­laj­do­nos­vál­tás­nál, il­let­ve ak­kor is, ami­kor a mos­ta­ni me­nedzs­ment át­vet­te a sta­fé­ta­bo­tot. Szá­mom­ra a Ren­de­lő ro­vat, a ver­seny­be­szá­mo­lók írá­sa és a tesz­tek nem is tűn­tek iga­zi mun­ká­nak. Él­vez­tem az egé­szet, és saj­nál­tam, hogy ké­sőbb már ke­ve­sebb időm ma­radt az írás­ra.

Kí­ván­csi­ak va­gyunk, hogy mi­ként lá­tod a ma­ga­zin fej­lő­dé­sét?
Ak­kor a ke­rék­pá­ro­zás mel­lett az új­ság­írás­sal já­ró szel­le­mi mun­ka tel­je­sen ki­töl­töt­te nap­ja­i­mat. Ma már nem a Bikkmakkal ke­lek ’s fek­szem. Tel­je­sen más szem­mel né­zem ma a ma­ga­zint, mint ré­gen. Mi­vel a ke­rék­pár-ke­res­ke­de­lem­ben dol­go­zom, in­kább szak­mai szem­pont­ok alap­ján ol­va­som, és tet­szik a sok­szí­nű­ség, il­let­ve a gaz­dag tar­ta­lom. Ez már egy va­ló­di ke­rék­pá­ros ma­ga­zin - nem csak né­hány ös­­sze­tű­zött szí­nes lap. De spor­to­lói szem­mel úgy ér­zem, hogy nem ad­ja vis­­sza azt az élet­ér­zést, amit mi pró­bál­tunk meg­va­ló­sí­ta­ni. (Ta­lán ne­künk sem si­ke­rült…) Saj­nos ke­ve­sebb a DH/DS ver­seny, így nem is len­ne kön­­nyű azt a han­gu­la­tot is­mét megragadni…

Tér­jünk vis­­sza a Te pá­lya­fu­tás­od­ra! Men­­nyi­ben más az, ahogy ma­nap­ság ké­szülsz a ver­se­nyek­re?
Mint már mond­tam, nagy­részt mun­ka után edzek, és meg­pró­bá­lom azt a le­he­tő leg­ha­té­ko­nyab­ban ten­ni. Más­rész­ről pe­dig rá­áll­tam a szpon­zo­ra­im tö­ké­le­tes ki­elé­gí­té­sé­re, mi­vel sa­ját ver­seny­zői am­bí­ci­ó­im már nem mo­ti­vál­nak an­­nyi­ra. Pon­to­sab­ban már tu­dom azt, hogy a ‘97-98-as szin­tet na­pi 2-3 óra edzés­sel nem fo­gom tud­ni még egy­szer el­ér­ni. (És má­sok sem, akik csak en­­nyit edzenek…) 5-6 óra oko­san meg­ter­ve­zett mun­ka kell na­pon­ta, hogy va­la­ki vi­lág­szín­vo­na­lon tud­jon tel­je­sí­te­ni. Most el­va­gyok az­zal, hogy újabb és újabb trük­kö­ket ta­nu­lok, és emel­lett még a ha­zai DH me­zőny­ben is szin­ten tu­dok ma­rad­ni. Egy­szer per­sze el­jön az idő, ami­kor le kell húz­ni a ro­lót, és ak­kor már csak montis maratonokon fo­gom pró­bá­ra ten­ni ma­gam, il­let­ve csil­la­pí­ta­ni a bi­ca­jo­zás irán­ti meg­fé­kez­he­tet­len vá­gya­mat. (Na, ez egy szép mon­dat volt! :-) Ab­ba­hagy­ni ugye­bár nem­igen le­het: amíg van­nak lá­ba­im, haj­ta­ni fo­gok…

Úgy tu­dom, brin­gá­val jársz dolgozni…
Igen, té­len-nyá­ron. Sze­ren­csé­re a je­len­le­gi mun­ka­adóm ezt el­fo­gad­ja, tá­mo­gat­ja, így mi­u­tán be­érek, le is tu­dok zu­ha­nyoz­ni. Mun­ka után pe­dig irány a skatepark vagy a dörtpálya, ahol nap mint nap gya­kor­lok. Most egy 24″-os, egy­se­bes­sé­ges Specialized Pstreet-et haj­tok. Van hoz­zá két nye­reg­csö­vem. Egy hos­­szú 400 mm-es uta­zó (kes­keny, víz­szin­tes be­ál­lí­tá­sú nye­reg­gel, cso­mag­tar­tó­val), il­let­ve egy rö­vid edző (hát­rabil­len­tett dörtnyereggel). Ne­kem így prak­ti­kus. Té­len parasztbiciklivel já­rok dol­goz­ni, majd ott­hon­ról ko­csi­val in­du­lok edze­ni. Ki­csit már el­ké­nyel­me­sed­tem, de tény­leg ret­ten­tő­en kö­rül­mé­nyes az iz­zadt ru­há­ból két­szer átöltözni…

Mi a vé­le­mé­nyed a freerideról?
Brin­gá­val csi­nál­ják, jó dolog… Na­gyon jól el­ad­ha­tó va­la­mi, lát­vá­nyos, mi­vel olyat kér­nek a részt­ve­vők­től, ami­től még a montis ver­seny­zők is ódz­kod­nak. Ha so­kat bi­ca­jo­zik a freeride-os, és a fo­ko­za­tos­sá­got be­tart­ja, ak­kor azért nem an­­nyi­ra koc­ká­za­tos a do­log, és ta­lán nem lesz be­lő­le ak­ko­ra baj. Hogyha va­la­ki so­kat ki­hagy, és az em­lé­ke­i­ből akar men­ni, ak­kor jön a ve­szély. A má­sik buk­ta­tó pe­dig az, ha va­la­ki ész nél­kül megy be­le eb­be a sport­ág­ba, és bá­tor­ság kér­dé­se­ként fog­ja fel…

Az idei Rampage-et még­is egy 17 éves srác nyerte…
Eb­ben az egy do­log­ban min­den bi­zon­­nyal nagy ta­pasz­ta­la­ta van. Gon­do­lom 8 éves ko­rá­ban el­kez­dett a skatepar­kok­ban BMX-ezni, utá­na 12-14 éve­sen rá­ült a montira, és biz­tos va­gyok ben­ne, hogy 17 éve­sen több le­tö­rést ug­rott már, mint én, aki las­san 10 éve ben­ne van a pro­fi ext­rém montis sport­ban. Így már nem is olyan meg­le­pő, hogy 17 éve­sen na­gyobb ta­pasz­ta­la­ta van a freerideban, mint ne­kem. Ma­gyar­or­szá­gon is van­nak na­gyon jó freeriderek, akik csak ezt csi­nál­ják: te­hát nem in­dul­nak DH ver­se­nye­ken, ha­nem csak­is a freeride-ot gya­ko­rol­ják, il­let­ve North Shore pá­lyá­kat épí­te­nek, ug­ra­tó­kat ás­nak. Ne­kik is na­gyobb ta­pasz­ta­la­tuk van a freerideban, mint ne­kem, mi­vel ez csak­is az is­mé­telt moz­gá­sok szá­má­nak függ­vé­nye.

És mit szólsz azok­hoz, akik egy­szer­re DH-ban és freerideban is ma­ra­dan­dót al­kot­nak?
Le a ka­lap­pal előt­tük! Ez mu­tat­ja meg iga­zán, hogy Cedric Gracia mek­ko­ra te­het­ség és mek­ko­ra klas­­szis. Rá­adá­sul 4X-ban is igen­csak szá­mol­ni kell ve­le. Vi­szont ta­po­só­pe­dált már rég nem használ… er­go nem dörtözik, ami jól mu­tat­ja, hogy négy szak­ág­ban már nem le­het a csú­cson lenni… Nem le­het min­dent egy­szer­re csi­nál­ni!

És ho­gyan to­vább? Mik a ter­ve­id 2005-re és az után?
Be­áll­tam er­re a mű­faj­ra és rit­mus­ra. Mint már mond­tam, ké­szül a Fun Box-unk. Ez most na­gyon lel­ke­sít. A DH és a dört ver­seny­zés mel­lett még egy pár évig csi­ná­lom a be­mu­ta­tó­kat. Ha to­vább­ra is hív­nak kül­föld­re víz­be­ug­ró, il­let­ve freeride ver­se­nyek­re, ak­kor tel­jes mér­ték­ben elé­ge­dett le­szek ma­gam­mal és sor­som­mal. A Red Bull, a Specialized és az Oakley tá­mo­ga­tá­sá­val a há­tam mö­gött még nem ter­ve­zem a vis­­sza­vo­nu­lá­som. Nem tu­dom, hogy pon­to­san med­dig le­het ezt így mű­vel­ni, de izom­zat­tal 40 éves ko­ro­mig még biz­tos bí­rom. Per­sze le­het, hogy vagy a csa­lád vagy a mun­ka be­le­szól majd eb­be. Ha mond­juk már 8 he­lyett 10 órát kel­le­ne dol­goz­nom a meg­él­he­téshez (vagy hir­te­len szül­nék pár gye­re­ket :-), ak­kor nem biz­tos, hogy vál­lal­ni tud­nám ezt az edzés­men­­nyi­sé­get.

És ha ép­pen­ség­gel ke­ve­sebb mun­ká­val is fent tud­nád tar­ta­ni ma­gad? Ha egy­szer csak dől­ne a pénz?
Hmmm… nem is tudom… azt hi­szem már nem vág­nék be­le még egy­szer olyan in­ten­zi­tás­sal, mint fény­ko­rom­ban. Na­gyon so­kat és jó­kat bringáz-nék… el­men­nék Eu­ró­pa, il­let­ve Ame­ri­ka összes ko­moly brin­gás parkjába… de nem egye­dül. Ke­res­nék pár fi­a­tal te­het­sé­get, és az ő út­ju­kat egyen­get­ném. Mond­juk mint egy játékosedző…Az ol­va­sók ne­vé­ben is kí­ván­juk, hogy ter­ve­id si­ke­rül­je­nek!

 

 

Pierre-Edouard Ferry

 

Avagy más néven „Folyékony” Pierre… A jelenleg az Adidas csapatában hajtó rider útja hosszú és kacskaringós volt a mérnöki pályától a slopestyle versenyek világába. Lelkes, motivált amatőrként indult, ma viszont már legfőbb célja az, hogy stílusával egyre több emberben ébressze fel a mountain bike versenyzés iránti kedvet…

Hogyan kezdődött a karriered?

Csak 2004-ben kezdtem el montizni, azelőtt 12 éven keresztül BMX-eztem. A fordulópont az BMX Eb-n volt, amelyen a bicaj meghibásodása miatt az utolsó pillanatban lemondtam a részvételt. Helyette a közeli Les2Alps-ba utaztunk, hogy meglátogassuk az ott megrendezett MTB fesztivált. A dirtugrató versenyen el is indultam, ahol 2. lettem, majd egy össztelós kölcsöngéppel még a DH versenyen is részt vettem, és rettentően élveztem a dolgot. Innentől fogva már nem is akartam a DH-n kívül mással foglalkozni. Egy hónappal később a helyi kerékpárboltból kölcsönkértem egy szlalomgépet, amivel 4X versenyen indultam. Jó helyezést értem el, és a bolt vezetője úgy döntött, hogy felszereléssel szponzorál.

Mi motivált a váltásra? A BMX és a DH azért elég távol állnak egymástól…

Sok extrém kerékpáros videót néztem végig, és arra az elhatározásra jutottam, hogy többet szeretnék a természetben tekerni. Wade Simmons és Richie Schley voltak a példaképeim. Hat hónapra a kanadai Vancouverbe költöztem, ahol az általuk nap mint nap használt pályákon gyakoroltam, és emellett angolul is megtanultam. Mindez az egyetemi diploma megszerzése után történt, 2004 augusztusában. Ezután hazatértem, és két évig az autóiparban gépészmérnökként dolgoztam, 2006-ban pedig a Renault kanadai képviseletéhez kerültem, ismét Vancouverbe. Bár megvolt Wade Simmons száma, de nem mertem felhívni, inkább a velem egyforma tudású srácokkal gyakoroltam a North Shore pályákon. Mivel nekem egy könnyű DH gépem volt, nekik pedig robusztus freeride masinájuk, tökéletesen finom technika kellett ahhoz, hogy lépést tudjak tartani velük a rettentően kemény terepen. A stílusom miatt becenevem „Folyékony” Pierre lett - így ismerték el a finom gép miatt kialakított stílusomat a többiek. Wade-del ezután sem sikerült együtt bicajoznom, mivel annyit utazott, de Tyler Klassennel, Cam Rogers-szel sokat tekertem.

Hol bicajoztál sokat, és hogyan kerültél a Slopestyle közelébe?

Amikor megtehettem, elutaztam a Whistlerben lévő pályákra is. Munkásszálláson laktam, reggeltől estig folyamatosan gyakoroltam. Itt lehetett kipróbálni a slopestyle jellegű pályákat. Néha a haverommal Calgarybe is elutaztunk, ahol a kisvárosokban bemutatókkal szórakoztattuk a közönséget. A 2005-ös Crankworx-re egész jó formába lendültem, és elindultam az amatőr versenyben. Ritchey Schley megnézett, és megkérdezte, hogy miért nem indulok el a slopestyle versenyen. Nem voltam biztos magamban, de végül úgy döntöttem, hogy valakinek utolsónak is lennie kell. A legnagyobb meglepetésemre a 9. helyen végeztem. A versenyen mindenki ismert mindenkit, csak én ültem egyedül, de ez természetesen később megváltozott. Nagy élmény volt számomra a slopestyle, és sok önbizalmat adott a későbbiekre.

Mit kezd egy szponzorált freerider az európai téllel?

Az év végén visszatértem Franciaországba. Elkezdtem munkát keresni télre, ami elég pénzt hoz, hogy a nyarat végigbicajozhassam. A kerékpár a szenvedélyem: ezért kész voltam feladni a karrieremet. Aztán 2006-ban minden a tervezet szerint alakult, részt vettem a DH világkupa-sorozat legtöbb állomásán, minden költséget magam álltam, de rettentően élveztem az egészet. Majd rajthoz álltam Saalbachban a slopestyle versenyen. A Crankworx-ön elért eredményem jóvoltából a szervezők engedtek benevezni. Teljesen tiszta fejjel indultam neki: nem volt semmilyen nyomás rajtam, élveztem, hogy erre is lehetőséget kaptam, és együtt tekerhetek Wade-del meg a többi nagy profival. Az első napon sok új nyomvonalat próbáltam ki, teljesen felpaprikáztam magam, és rettentően motivált voltam, hogy megmutassam, mit is tudok. Bekerültem a legjobb 15 közé, majd a döntő bemelegítése során a vázam eltörött. Nem volt más választásom, mint a döntőben DH géppel rajthoz állni. Sajnos utolsó lettem, és máig foglalkoztat a gondolat, hogy mi lett volna, ha a spéci, bejáratott géppel indulhatok el a pályán… A verseny utáni parti viszont mindenért kárpótolt!

Nem tört le ez az eset? Mit lehet kezdeni a balszerencsével?

Tudtam, hogy a megfelelő bicajjal még az egyre erősödő mezőnyben is bekerülhetek a legjobb 10 közé, így gőzerővel elkezdtem készülni a Whistlerben megrendezendő Crankworx slopestyle versenyre. Vázat csak az utolsó pillanatban sikerült szereznem, a pályabejáráson sajnos óriásit buktam. Már a verseny feladását fontolgattam, de aztán mégis úgy döntöttem, hogy indulok. Inkább freeride-osra sikerült a pályakijelölés, nem volt túl sok ugrató, így kiválasztottam egy nyomvonalat, és azon nyomtam mind a selejtezőt, mind a döntőt. Nem cifráztam túl a dolgot, de szépen, hibátlanul, finom stílusban jöttem le. Végül is a 11. lettem, amit a körülményekhez képest jónak tartok.

További tervek?

Ma az Adidas csapat tagja vagyok, és az itteni légkör fenomenális. Célom nem elsődlegesen a győzelem, hanem az, hogy egyre több emberben felébresszem a kedvet a mountain bike iránt. Én is úgy kaptam kedvet, hogy láttam milyen szépen, könnyedén jön le Wade vagy Richie az erdőben - engem főképp ez inspirált. Remélem nekem is sikerül majd másokat inspirálni stílusommal, teljesítményemmel. Legnagyobb élményem természetesen az, amikor Wade még 2006-ban odajött hozzám és gratulált. A polgári karrierem is jól alakul - lehetőségem nyílt a kerékpáriparban elhelyezkedni, így ismét tudom ötvözni a munkát és a szenvedélyt. Talán még maradandót is tudok alkotni, mint mérnök…

 

Jakó András

 

Jaki évek óta a 4X és DH élmezőny állandó tagja, 2006-ban kijutott a 4X Eb-re, indult a Metroride-on, ő az egyik főszervezője a győrújbaráti 4X versenyeknek, mindemellett a harmadik évet végzi az építész szakon. Az interjúra pont egy vizsganap estéjén került sor.

Azt hallottam, hogy már gyerekként is nagyon sokat sportoltál…

Igen, ráadásul meglehetősen sikeresen is. Futottam, inkább középtávokon, közben a suli csapatában kézilabdáztam, amelynek szintén a futás az alapja. Egészen addig jutottam, hogy bekerültem az iskolai válogatottba. A bringázás előtt több mint négy évig néptáncoltam, majd amikor azt abbahagytam, akkor még a szalontánccal is megpróbálkoztam. A tánc mellett még színjátszó körben is színészkedtem, többször nyertünk is ilyen-olyan színháztalálkozókon. Szóval tényleg elég aktív életem volt eddig…

Ez a népi vonal megmaradt esetleg építészeti vonalon is?

Igen. Építőipari szakközépiskola előtt hosszú évekig tagja voltam a Honismereti Tábornak. Itt szerettem meg a gyűjtéseket, amikor kis eldugott falvakba jártunk beszélgetni az ottani öregekkel a házaikról. Ez a vonzalom a főiskola alatt is megmaradt, ugyanis tagja vagyok a Népi Építészeti Tudományos Diákkörnek, amelynek keretén belül felméréseket végzünk, illetve azokból kiállításokat szervezünk.

A biciklizés, hogy fért el a rengeteg dolog mellett?

Győrújbaráton, ahol felnőttem, mindig bringával közlekedtem, így az soha nem volt idegen. Valamikor a kilencvenes évek végén volt nálunk az ifjúsági tábornál egy XC futam, ahol nagyon megtetszett többünknek a montizás, így hamarosan már mi is tekertünk. Gizmóék (Nagy Attila) akkoriban a győri főiskola melletti töltéseken szerveztek egy kis tehetségkutató XC kupasorozatot is - a Töltés Kupát -, amely három tavaszi és három őszi fordulóból állt. Ezt sikerült megnyernem. Ennek az lett a hozománya, hogy Gizmo felfigyelt rám, és ettől fogva sokat és sok mindenben segített. Bekerültem a George KSE-be, ahol Gizmo heti két szervezett edzést tartott nekünk. Általában egy óra futás volt, majd egy óra erősítés. A végére már állni is alig bírtunk.

A cross countryból miért váltottál a lejtőzésre?

Elég csóró gyerek voltam, így vacak gépekkel mentem kezdetben. Mint sokan mások, én is vettem egy Mali Boa vázat, amikor meghalt az előző gépem. Telóra már nem volt pénzem, így maradt a merev villa. Éppen ezért büszke vagyok, hogy valamikor még az első versenyekről van egy fotóm, ahol a kis szakadt gépemmel a start utáni felső szakaszon még az akkor illmaticos Stefi előtt robogok, aki persze az alsóbb, rázós részeken lenyomott.

A kérdésre visszatérve, hamar rájöttem, hogy ezzel a vázzal azért ugratgatni is lehet, nem csak tekerni. Gondolom, ahogy mindenki, én is a nagyon kis ugratókon kezdtem. Aztán volt egy csatornaépítés a faluban, amikor sok földkupac volt mindenfelé, így abból egyre jobb dolgokat tudtunk ásni. Igazán komoly fejlődésnek aztán akkor indultam, amikor a mai pályával szembeni dombon egyik haverom apukája adott egy kis részt nekünk a kertjéből. (Köszi Dezső bá’.) Ott aztán annyit ástunk, hogy a végére már egy komplett dual szlalom pályánk volt a gyümölcsfák közt.

Otthon versenyeztél először?

Érdekes módon nem, hanem a 2003-as tokodi futamon, ahol az elit, meg a hobby mezőny teljesen külön vonalon ment. Hihetetlen élmény volt, mert egyből megnyertem a junior kategóriát, de a legjobb hobbist is lenyomtam az időmmel. Szép lassan aztán jöttek az egyre jobb eredmények, és Gizmo, meg rajta keresztül a Velotrade is egyre több fantáziát látott bennem, így később kaptam egy Hardy1 vázat, amellyel már komolyabb hazai DH versenyeken is indultam.

Manapság milyen a viszonyod a Meridával?

Mindig is sokat segítettek, de a helyzet igazából a Metroride óta változott. A verseny előtt kértem tőlük egy oda passzoló gépet, amit meg is kaptam, emellett megígérték, hogy ha bármi törik, sérül, akkor is azonnal segítenek. Amúgy én mindig nagyon sokat spóroltam, gyűjtöttem erre a sportra. Olyan szinten, hogy nem jártam bulizni, meg szinte sehova, hogy meg tudjam venni a cuccokat, vagy el tudjak menni versenyekre.

Tietek az ország egyik legjobb 4X pályája. Mesélnél ennek a történetéről?

Ma négyen vagyunk főszervezők, akik közül kettővel - Bors Balázzsal és Deé Jánossal - óvodáskori haverok vagyunk. Később csapódott hozzánk Nagy Gergő, így egy elég összeszokott társaság vagyunk, ami nagyban megkönnyíti a munkát. Amikor kinőttük az említett kertet, akkor kezdtünk új helyszín után nézni, így akadtunk a mai pályánk domboldalára. Ott a tulajdonossal sikerült megegyeznünk, így rögtön el is kezdtük túrni a földet. Persze naivak voltunk, úgyhogy se a Földhivatalt, sem egyéb intézményt nem kerestük fel előtte. Lett is belőle gondunk, mert a szomszéd telken közben snowboardosok kezdtek el illegálisan építkezni, és kijött miattuk a rendőrség, de végül mindent megoldottunk a hivatalos úton.

Nagyon sok segítséget kaptunk a helyi győri, győrújbaráti támogatóktól és a Győrújbaráti Önkormányzattól. Jetiékkel kitaláltuk a nyomvonalat, leleveleztünk mindent a Szövetséggel és 2005-ben lebonyolítottuk az első versenyt. Kissé szomorú voltam, mert kevés versenyző volt, bár nagyon sok nézőt tudtunk kicsábítani, ugyanis mindig igyekeztünk a média felé nyitni. Szerencsére tavaly már jobb volt a helyzet, mert - mint ti is láthattátok - volt sok szlovén, meg osztrák versenyző is. Remélem idén is így lesz, bár annak ellenére, hogy már ősszel beadtuk a pályázatot, még mindig várjuk a Szövetség engedélyét arra, hogy megint kupafutamot rendezhessünk.

Két szakágban is ott vagy az élen. A DH-t vagy a 4X-t szereted jobban?

A szívemhez a DH áll közelebb, mert ott kevesebb a rajtam kívül álló tényező. Ott valóban a tudás számít, nem az akaratosság. A 4X olyan, mint a főiskolai vizsga, ahol beülsz, aztán izgulsz, hogy olyan kérdést kapsz-e, amit tudsz. Hiába vagy jó, ha bejönnek eléd, vagy kilöknek, vagy zárják az ívet.

Hogyan készülsz a versenyekre?

Viccesen mondhatnám, hogy rajzolok rendesen, mert amióta fősulira járok, azóta nem nagyon van időm tekerni, meg úgy egyáltalán edzeni. Ugyanakkor érzem, hogy egyre inkább ésszel megyek, máshogy nézek egy pályát, keresem a ravasz elfordulási lehetőségeket, nyomokat.

Indultál a Metroride-on is. Milyen élmény volt?

Egyszer csak kaptam Zsolótól egy e-mailt, amelyben meghívtak a versenyre. Nem teljesen értettem, hogy én hogyan kerültem képbe, de nagyon boldog voltam. Mutogattam még a nagyimnak is, hogy nézd csak, micsoda nevek között fog indulni az unokád.

A verseny előtti nap találkoztunk a külföldiekkel, volt egy közös vacsora, meg pályabejárás, illetve bulizás. Másnap adtuk az interjúkat, délután meg mentünk volna a Critical Mass-re, ami ugye meghiúsult az öngyilkosjelölt miatt a hídon. Mi persze még azért tekertünk a haverokkal egyet.

A verseny éjjelén a depónk a Földalatti peronján volt, ahol kapott mindenki egy babzsákot, így nagyon kényelmesen pihenhettünk. Volt egy hivatalos szerviz stand is, bár nekem saját szerelőm volt Tóth Árpi barátom személyében.

Hogyan zajlott az éles verseny?

Első bringásként Rennie-t láttam ledübörögni a felső mozgólépcsőn. Félelmetes látvány volt. El is gondolkoztam, hogy kell ez nekem egyáltalán. Aztán végül is nem volt nagyobb gond, bár a hosszú lépcsőn elsőre kissé gyorsnak éreztem magam, próbáltam fékezni, ekkor azonban nagyon beszitált a gép, így inkább csak kapaszkodtam.

Az időmérő után a futamon Vazquez ellen mentem elsőre, aki azért megfogható lett volna, így utólag végiggondolva. A verseny előtt egyébként azt hittem, hogy teljesen le fognak alázni minket, de nem diktáltak akkora tempót, mint vártam, és mi magyarok is szinte mind a középmezőnyben végeztünk. Persze baromi fárasztó volt, a harmadik körben felfelé már ültem a mozgólépcsőn, de ezzel együtt hihetetlen nagy élmény volt, és büszke vagyok a helytállásunkra.

Miben voltak a nagy nevek jobbak?

Egyértelműen a kanyarodásban. Eleve kis gépekkel jöttek, amelyekkel azért jobban lehet dönteni, de a felső kanyarban nem ez számított. Egyszerűen nem csúsztak meg, és hihetetlen tempóval tudtak elfordulni. Ezt kell eltanulnunk…

Évek óta az élmezőnyben vagy, nyertél már városi versenyt, tavaly meg a második lettél a DH OB-n és a tokodi 4X-on, illetve a szuperdöntőjén is. Melyik eredményedre vagy mégis a legbüszkébb?

Ezekre kivétel nélkül büszke vagyok, de leginkább a tavalyi tokodi 4X eredményre, mert az egy olyan pálya, amelyen végigmenni sem egyszerű, nemhogy versenyezni. Itt ragadnám meg egyben az alkalmat arra, hogy köszönetet mondjak minden múltbéli és jelenlegi támogatómnak.

 

VISSZA