Kedves Mindenki!

     Úgy döntöttem, hogy a legkisebb gazdám kezeit, és szókincsét használva megírom az életem történetét. Tudom, manapság a könyv már nem divat, ezért is döntöttem ezen site mellett. (sicc!)
Mint a képen is látható, én egy kutya vagyok! Remélhetõleg egyszer hírös, de addig is csak böcsületös... A  nevem pedig  Székely Szentkirályi Batu Kán. Anno 2008. február 17-én láttam meg a napvilágot, s bár nem burokban születtem a kép mégis ezt tükrözi vissza rólam... Nem értem én ezt! Azóta nagyon sok víz lefolyt a Tiszán is és a Dunán is, s bizony én is nagyon sok hülyeséget elkövettem már eddigi életem során. Csak a példának okáért, nekem is kinõttek a kölyökfogaim, és bizony-bizony én is rágicsáltam cipõt is, papucsot is, sõt... a szék lábaknak sem tudtam ellenállni... De ne szaladjunk annyira elõre...
Kezdjük a legelején... Nos, mint említettem volt, nekem is van/vannak gazdáim... Meg is mutatom õket országnak világnak, mert én annyira, de annyira szeretem õket, hogy azt már emberi szóval el sem lehet beszélni... De mivel én kutya vagyok, egy farokcsóválás is megteszi.

Íme. Õk az én gazdáim... Robi, és Zoé... Ugye milyen szépek együtt? Nem gyõzök bennük csodálkozni! Abban az idõben fonta össze az Isten a sorsukat, amikor én születtem, és azóta töretlen hittel, és kellõ lelkesedéssel próbálnak nevelgetni engem... de nem mindig sikerül nekik!
Tudjátok, makacs vagyok. A 'Gyere Batu!' felszólító mondatot csak úgy elengedem a fülem mellett, de az ételes tálam csörömpölését már kilométerekrõl meghallom....  Furcsa ez a világ... Ugye?

***

Mint minden kutyának nekem is vannak szüleim... Mondhatom, hogy kettõs állampolgár lennék, ha ember lennék, mivel apukám Holland, anyukám meg Magyar... Róluk is mutatok ám képet, hiszen mind a ketten nagyon szépek... Apukám csupa-csupa izom. Anyukám is, de õ olyan nõiesen..., ha fogalmazhatok így.

Nos, mint mindenki felett, úgy felettemis tellik, múlik az idõ. Komolyodok, érek, s gazdáim szerint lassan-lassan kezd benõni a fejem lágya! Igaz ugyan, a kedvenc hobbimról nem fogok lemondani senkinek a szépen szóló, ékes, kedves könyörgéséért sem... Resszkessenek a fák és bokrok, nomeg a seprû és egyéb szerszám nyelek... Én jövök, látok, és minden felett gyõzök... Mindent megrágok..., sokak nem kis bosszúságára. Node: Ilyen az élet! Nem???

***
Életem elsõ hónapjaiban nagyon rosszcsont voltam... jöttem-mentem, nézelõdtem, rágicsáltam, és szófogadatlankodtam, ám mégsem tudott rám haragudni az ég egy adta világon senki fia-borja sem. Nem is csodálkozom én ezen, hiszen olyan kedves kis teremtés vagyok, tele bájjal, bûvel, akarom mondani bûbájjal, hogy azt leírni képtelenség lenne.
Kezdjük például ott, hogy mikor nagyon kicsi voltam, akkor állandóan ölben voltam... Jártam kézrõl-kézre..., s mindenki csak az én ráncos bundámat szerette volna markolászni. Aztán ahogy teltek a napok, már kimutattam a fogam fehérjét, s ha én éppen nem akartam ölben lenni, akkor egy-egy jól irányzott kézharapással már könnyedén el is érhettem, hogy az, akinél éppen voltam letegyen. Igen könnyen betnultam ezt a mûveletet, s bizony-bizony néhány jól irányzott harapásom sokáig ott díszelgett némely ember kezén-mancsán...

No, mutatok magamról képet, mert nem akarom, hogy ez a naplóféleség túl szárazra sikeredjen, s a kedves olvasó idõnapelõtt elhagyja eme kis írást...
Ám elõtte... Történt egyszer, hogy Robi gazda kitalálta, hogy most azonnal fényképezni kell engem. Nekem sem kedvem, sem pedig energiám nem volt ezen mûvelethez, ezért úgy döntöttem, hogy bemutatok egyetlen egy pózt, aztán sarkon fordulok és elbillegek. Tévedtem, nem tudtam elbillegni. Illetve most hazudtam, hiszen elbillegtem, csak ez a két nyavajás (robi és Zoé) indenhová követtek... és Zoé, folyton kattintgatta azt a hatalmas nagy fekete valamit... (hiszen õ aztán nagyon ért a fotózáshoz).
Nos, nem tudom, hogy hogyan sikerült volna ez a kép, amit mindjárt közreadok, ha nem én lettem volna a az alany, de a lényeg az, hogy ez a kép magamról még nekem is tetszik! (Nohiszen, én egy igazi kis modell vagyok, vagy mi a szösz!)
 

***
2009. február 23.

Itt vagyok ám, csak mindezidáig nem tudtam gépközelben lenni, mert Robi és Zoé elvitték a laptopot, s  így írni nem tudtam...
Nem akartam csapongani az írásban, de most muszáj elmesélnem, hogy hol, s merre jártak ezek ketten.
Február 19-én reggel fogták magukat, majd Niki keresztanyámat és Tracy anyukámat, és se szó, se beszéd nélkül kocsiba pattantak és elviharoztak.
Én láttam, ahogy kihajtottak a kapun, hiszen írtó koránkelõ vagyok, de nekem ugyan egy árva szóval sem mondták meg, hogy azon a napon, s még a következõ napon sem jönnek haza... Egy kicsit meg is ijedtem péntek este, hogy akkor most Én nem fogok enni??? De mikor hallottam a kiskapunkat nyikorogni, akkor megnyugodtam...No nem õk tértek meg, és jöttek haza, hanem egy csurkás bácsi jött, akit Csabinak hívnak... Õt nagyon szeretjük ám... mindig olyan jópofán beszél hozzánk, s mivel csak hallomásból ismeri az evési ritmusunkat, kicsivel több ennivalót is ad nekünk... No, nem mintha nem kapnánk a gazdáinktól is kellõ adagot, csak amikor Csabi bácsi etet minket, akkor többet lehet nekünk habzsolni...
Ezért is szeretem én annyira Csabi bácsit...No meg azért is, mert amikor Õ vigyáz ránk, akkor nyugodtan ki merem lyukasztgatni Cleot, (akirõl nemsokára mutatok fényképet is, ha találok ezen a nyavajás gépen).
Tudjátok, nem szeretem már, ha nyúznak a kisebbek, ezért egy kicsit meg kellett, hogy neveljem, hogy hagyjon már végre békén... És lássatok csodát, utána békén is hagyott... Igaz ugyan, hogy egy kicsit nagyra sikeredett ez a megnevelés, s most a jobb füle alatt van egy nagy seb, de a béke kedvéért ez még ugye belefér az életünkbe...
Van egyáltalán olyan ember,aki eztnem így gondolja???

***
No...ott tartottam, hogy Robi és Zoé itthagytak minket... Máskor is csináltak már ilyet, de akkor mindig közölték velünk,vagy ha nem, akkor is ki tudtam fülelni a szóváltásaikból... de most nem... nem kötötték sem az orrunkra, sem pedig nem tudtam kihallgatni a beszélgetésüket... Most csak úgy mentek el, mint ahogyan szokott jönni a derült égbõl a villámcsapás.
Mindegy... Az a fõ, hogy nem voltak sokáig, és hogy épségben hazajöttek.
Mi, itthonmaradottak örömünkben ugráltunk és csóváltunk, s alig vártuk, hogy hatalmas puszikat nyomjanak a buksinkra...
Csak egy baj van! Anyukámat (Tracyt) nem hozták haza... Egy kicsit megdöbbentem, hiszen köztudott, hogy az én anyukám a legszebb csajszi kerek egy világon, és ezek meg nem hozzák haza! Aztán Zoé megsimogatott, és azt mondta, hogy Anyukámért majd két hét múlva mennek vissza Ausztriába... Jajjj... olyan hosszú lesz ez a két hét...
Ráadásul, akkor megint itt hagynak minket...Jajj, hogy fogjuk mi azt megint kibírni??? Már elõre félek!

Szóval, most anyukám nélkül kell léteznem. De épp az elõbb megígérte nekem Zoé, hogy amikor mennek anyáért, akkor én is megyek velük. De addig is nagyon jó kisfiúnak kell lennem... ezt meg is kellett nekem ígérnem... de mit van mit tenni, megígértem, mert nagyon szeretek utazni, s ezt a lehetõséget nem szalaszthatom el.