Indiánóra

Hűvös szellő ölelte át a ködből előbukkanó hegyeket és a végtelenségbe nyúló erdőket. Ha az ember ilyen tájon járva szemléli a világot, mély csodálattal viszonozza a pompázó, roppant méretű természet szépségét és valóságát. Végtelenségében volt ilyen fenséges ez az óriási erdő, melynek rejtélyes sűrűjében indián törzsek, kósza kalandorok, pénzéhes zsiványok, csapdát vonszoló prémvadászok járták a hadiösvényt, és ahol egy legendás történet vette kezdetét. Talán e történethez hasonlót aligha találnánk, ugyanis sem rosszabb, sem jobb - csak egészen más, mint a többi mese és monda.

Zúgolódó morajlással üdvözölték a fák és bokrok az ébredő nap sugarainak első hírnökeit. Két férfi rohant együtt a napfénnyel. Mondanom sem kell, hogy a fiatalabb és egyben tapasztalatlanabb én voltam. Társam, ki idősebb és tapasztaltabb volt, hirtelen megállt. Némán intett felém, hogy én is tegyem ugyanezt. Kisujját homlokához emelte, jelezve, hogy nem vagyunk egyedül. Lehasaltam a földre és óvatosan kúsztam a szemközti bokor felé. Kéz- és lábujjaimon támaszkodva hangtalanul haladtam előre. Az út kényelmes sétálással körülbelül tíz percig tartott volna, ám így legalább fél órára becsültem. Mikor az utam céljához érkeztem, kezemmel félrehajtottam az ágakat és belenéztem az így keletkezett résbe. Sok embert láttam, szinte mindegyikük indián, kivéve azt a négyet, akik fehérek voltak. Az egyik, kissé köpcös termetű és feltűnő ruházatú férfi felkeltette az érdeklődésemet. De amin leginkább csodálkoztam, az a kalumet, amit a törzsfőnökkel szívott el, a béke füstjét pöfékelve a föld, ég, majd a négy égtáj irányába. Azonnal visszaosontam kiindulási helyemre.

- Indiánok? - kérdezte társam, Janov. Szerény bólintással válaszoltam, majd néhány szóval elmondtam a látottakat. A köpcös ember említésekor hirtelen felhorkant és kifakadt.

- A kövér pinty rúgja meg! Ez Cortez! Hííííj, most nem menekül!

Látva Janov hirtelen dühét, mely szemében égő bosszúval párosult, kíváncsian kérdeztem.

- Ki az a Cortez, és mit tett, hogy ilyen erős a bosszúd?

- Hogy ki? - förmedt rám, de lecsillapodott és egészen más hangon folytatta. - A legalávalóbb gazember az egész világon, olyan mint a kojot, gyáva, menekül, és olyan mint a kígyó, sikamlós, mert mindig kicsúszik az ujjaim közül! Régen megölte a szüleimet, és felgyújtotta az otthonom! Lakolnia kell, és ezúttal elkapom! Velem tartasz, Diotir? - e kérdés közben köröket írt le jobb kezével a levegőben, és harcias tekintete igazi oroszlánná változtatta.

Nem volt hát kérdéses mit válaszolok, sosem hagynám cserben a jó Janovot! Hang ki sem szökött a számon, hanem erős, jó baráti kézfogással feleltem. Az idő nem a vadász barátja, ha rajta akarunk ütni Cortezen, akkor nem késlekedhetünk!

Azonnal megkezdtük felmérni a helyzetet. Négy emberrel még csak elbírnánk, de az indiánok és a kalumet jól megnehezítheti a dolgunk. Mindenesetre Janov úgy határozott, hogy váljunk szét és óvatosan lopakodjunk a tábor felé, aztán az éj leple alatt majd szépen csendben elintézzük Cortezt és bandáját.

Amint az alkonyat leszállt a prérire, nekivágtunk az egyáltalán nem veszélytelen vállalkozásunknak. Kettéváltunk és a lehető legóvatosabban, ügyelve mindenre, megközelítettük a tábort. Én szerencsére találtam egy jó kis zugot, ahonnan mindent beláthattam, viszont engem nem szúrhatott ki senki. Alaposan szemügyre vettem a terepet és az ellent. A tábor őrzését valóban ügyesen megszervezték, bár a sátrak összevissza, hanyagul lettek fölállítva, néhol igazi labirintust teremtve, ami egy besurranónak némi védelmet nyújthatott, ha netán észreveszik. De ami igazán meglepett, hogy éppen ott találtam magamnak rejteket, ahol a törzsfőnök és Cortez ücsörgött egy indiánmódra készített tűzrakás mellett. A tűz megvilágította az arcukat, és minden szavukat tisztán hallottam.

- Fehér testvérem, mikor adja oda az ajándékát Tollas Borznak?

- Az ogellallák főnöke legyen türelmes harcos, testvére elhozza, amit kíván. - Csak találgatni tudtam, hogy vajon mit ígért a gazember a törzsfőnöknek, de úgy látszott Tollas Borz nem volt megelégedve a válasszal.

- Jó! De mondja, testvérem, miért bánik Édes Liliommal úgy, mint egy kígyóval? Miért tartja szoros kötéllel?

- Az legyen az én dolgom, Tollas Borz ilyen kíváncsi? - Fontos kérdés lehetett, amire viszont Cortez csak vonakodva válaszolt, méghozzá elég ravaszul, kitapogatva a törzsfőnök gyengepontját, és rá is talált.

- Nem! Tollas Borz bátor harcos, megveti a fecsegő, kíváncsi szavakat, csak egy squawhoz méltóak! - mondta dühösen, majd felállt és elment. Ami a legjobban aggasztott az a squaw emlegetése volt, ugyanis az indiánok így hívták a nőket. Az "Édes Liliom" bizonyára a neve volt a lánynak, akit valószínűleg Cortez rabolt valahonnan. Mindenestre szép lehetett, ha a törzsfőnök ilyen névvel illette.

- Hiiiiuuíííjjjj! - hangzott hirtelen egy éktelen nagy ordítás, melytől a hideg futkosott a hátamon.

Kisvártatva már láttam, mi történt. Janov a lovak felől közelítette meg a tábort, és a hátasok az idegen közeledtére hangos prüszkölést hallattak, ami visszavonhatatlanul elárulta szegény barátom rejtekhelyét. Így az ogellallák rögtön rajtakapták, és megkötözve vonszolták a tábor szívébe. A törzsfőnök röviden kikérdezte, de mivel Janov nem volt hajlandó megszólalni, Tollas Borz ünnepélyesen a foglyának minősítette. De nem volt időm tovább szemlélődni, ugyanis hátulról valaki fejbe vágott és eszméletem vesztettem. Arra ébredtem, hogy egy sátorban, fényes nappal, hátrakötött kézzel, lábbal - melyeket a hátamnál egybefűztek - és felpeckelt szájjal vagyok én is fogoly. Annyit láttam, hogy a sátor átellenes oldalában Janov üldögél egy lány társaságában, aki valószínűleg Édes Liliom lehetett. Kissé dühötngtem amiatt, hogy ők korántsem voltak annyira megkötözve, mint én. Janov bizonyára ősz haja, - amit az indiánok a bölcsesség jelének tartottak - Édes Liliom, nevéhez nagyon is illő szépsége és női mivolta volt az, amiért nem részesültek durva bánásmódban. Nos, itt sem időzhettem sokáig, mert máris megragadott négy erős kéz és kihurcolt a szabadba. Tollas Borz a szokásos indián komorsággal állt előttem, sok-sok harcossal az oldalán.

- Sápadt arcú, mit keresett itt? - kérdezte korántsem barátságos hangvétellel.

- Fehér ember hosszú utat tett meg és pihent. - válaszoltam óvatosan.

- Sápadt arcú nyelve hazug, mint a kígyóé! Nem pihent, hanem az ogellallák táborát leste alattomosan! - erre az igencsak csípős kijelentésre jobbnak láttam az igazat megvallani.

- Ogellallák főnöke igazat beszél, nem pihentem, csak figyeltem a tábort a barátommal.

- Akkor sápadt arcú miért vált el barátjától, a barátok nincsenek együtt? - ez bizony cseles kérdés, amire körültekintő választ kell adni.

- A barátok együtt mar. ? nem tudtam befejezni, ugyanis éppen ekkor bukkant elő Janov, majd Édes Liliom feje a sátorból. Egy izmos, bár elég zavart arcú indián kíséretében.

Gondoltam legalább nem egyedül halok meg, mert én mindenképpen halálra számítottam. Ami Janovot illeti, egészen vidám volt, és úgy tűnt, egyáltalán nem fél senkitől és semmitől. Édes Liliom egykedvűen viselkedett, bár szemén jól látszott, hogy igazából ez csak álca. És én, én sajnos ostoba módon kimutattam félelmem, de példát véve Liliomról, elváltoztattam az arcom, ahhoz hasonlóvá, ahogy az indiánok beletörődnek sorsukba.

- Amua Nepra élvezte ogellallák vendégszeretetét? - fordult Tollas Borz Janovhoz.

- Igen és mégsem. Örülök, hogy életben maradtam, és nem álmomban küldtek az örök vadászmezőkre. Az viszont nincs ínyemre, hogy a barátommal úgy bánnak az ogellallák, mint egy patkánnyal.

- Amua Nepra és a barátja tűzpróbát állnak ki. A tűz megtisztít a hazug szavaktól. Ha Amua Nepra kiállja a próbát barátjával, arcom felétek fordítom. Beszéltem!

Ha egyszer meg kell halni, akkor ideje nem késlekedni - gondoltam - és ha szerencsém van, hirtelen halállal végezhetem. Mindhármunkat leültettek egy kiálló szirt közelébe, szörnyen szúrós tekintetű vén vezérek társaságában. Az asszonyok és a fiatal harcosok gyorsan rőzsét hordtak három, számunkra felállított fadorong köré, majd a harcosok parazsat szórtak a földre. Tollas Borz jelképes táncot lejtett, majd öblös ordítással tomahawkját belevágta az egyik dorongba. Ez volt a végszó, nincs visszaút, engem visznek a halálba! Meglepetten láttam, hogy a jó Janovot odavitték a doronghoz, de érdekes módon más nem történt. Kisvártatva Édes Liliomot, és végül engem hurcoltak oda, viszont mindkettőnket a doronghoz kötöztek. A félelem végigjárta minden porcikámat, egész testem beleremegett a gondolatba, hogy most vége van. Éreztem, amint szívem egyre szaporábban vert, kezem ökölbe szorult, idegeim szinte elszakadtak. De ekkor egyszerre elmúlt minden fájdalom, amikor fogolytársaimra pillantottam: Janovra, aki hihetetlen módon arcán vigyori mosolyt kanyarított és Édes Liliomra, akinek még a félelem legkisebb vonása sem tükröződött az arcán. Majd felém fordult és rám mosolygott, és ekképpen Janov is. Izmaim ellazultak, végtelen nyugodtságot éreztem magamban, éreztem a pillanatot, azt a pillanatot, amikor az ember maga előtt látja az életét, az evolúciót, a világmindenséget, itt és most. Már nem féltem, csak reméltem. Vidáman kiáltottam a párás levegőbe, olyan élettel telve, hangosan, vadul és merészen, amivel Tollas Borzot és az indiánokat halálosan megrémítettem.

Janov kihasználva a pillanatot, egy mozdulattal ártalmatlanná tette a mellette álló őrt, mire én is ? példát véve róla ? hatalmas erővel zúztam szét szíjaimat, melynek erős kötése szinte a csontomig hatolt, csuklómból vér folyt, előrehajoltam, mire a rettenthetetlen szíj elszakadt. A rézbőrű vendéglátóink ezen még inkább meglepődtek. Első gondolatom az volt, hogy fegyver után nézek, ahogy Janov is megtette, de eszembe jutott Édes Liliom, aki még mindig az oszlophoz kötözve állt.. Gyorsan elvettem a Janov által leütött indiántól a kését, majd egy gyors suhintással megszabadítottam köteleitől Édes Liliomot. Kínzóoszlopaink éppen a szakadék szélén álltak, így e szakadék tűnt az egyetlen menekülési útnak. Egymás kezét fogva leugrottunk a mélybe. A levegő szinte fájóan hasította ruháimat. Végül a szakadék aljában terpeszkedő folyóba zuhantunk, a csobbanás mint megváltás úgy nyilallt belénk, és szinte elvesztettük az eszméletünket. Éreztem, hogy lebegek, úszom az élet és halál közti végtelen tengeren, majd erős fény csapott a hullámok közé, bezárva engem a víz csendes burkába.

De egyre jobban éreztem valamit, egy mindennél nagyobb energiát, amely szinte teljesen átjárt, mire hihetetlen erővel kitörtem a vízből, ekkor tértem magamhoz. Úsztam, de nem egyedül, társaim kíséretében. Kenukat láttam sebesen közeledni, ha jól számoltam, hármat. Mikor közelebb értek, már azt is láthattam, hogy mindegyikben két indáin volt. Egyik térdelt és közben eszeveszetten sodorta a habos hullámokat evezőjével. A másik tomahawkot lengetett a kezében, félig behunyt szemmel, vészjóslóan kiáltozva. Én ekkor elmerültem a vízben és amennyire erőm engedte, ellenállva a sodrásnak, az első kenu mellé kerülve felpattantam e könnyed hajó fedélzetére. Az indiánokon nem látszott meglepődés, még csak düh sem, de ezzel nem törődtem, máris nekiláttam tusakodni a tomahawkos ogellallával, akinek úgy látszott ugyanez járhatott a fejében, mert úgy egymásnak estünk, hogy lámpával kellene keresni azt, aki most közénk állhatott volna, hogy megakadályozza az összecsapásunk. Néhány ütés, illetve rúgás után kisebb méricskélés következett. Az indián végignézett rajtam, közben én is megszemléltem ellenfelem, és felmértem magamban a kis csatánk kimenetelét.

Eközben úgy látszott, hogy az indián rá nem jellemző elhamarkodottsággal azonnal rám szándékozik vetni magát. Szerencsémre ösztönösen félreugrottam, elkaptam a jobb kezét, magam felé húztam, egy ügyes mozdulattal átfordultam oldalra és öklömmel jól az orrára koppintottam. Az edzett indiánnak ez meg sem ártott, inkább jobbnak látta kicsavarni a lábamat. Én sem hagytam magam, bár a fájdalom egyre nőtt a lábam körkörös mozgatása miatt. Hirtelen iszonyatos bömböléssel felugrottam és gyomorszájon rúgtam a kissé meghökkent ellenfelem, aki a tehetetlenség törvénye miatt a vízbe pottyant. Most vigyázz Diotir! - gondoltam, mert az evezős indián sem akart kimaradni a harcból. Elhajította az evezőt, letépte a nyakában lógó orvosságos zacskót, ami az indiánok legszentebb tárgya, amitől sosem válnának meg. Ezt valószínűleg azért tette, mert halálos bosszút akart állni pórul járt testvérén. Aztán előrántotta kését és mellkasán egy gyors vágást tett, melynek nyomán csak egy véres csík maradt. Ez is azt jelezte, hogy kihívott engem egy halálig tartó párbajra.

Közben volt időm megfigyelni az újdonsült ellenfelem. Magas, szikár ember volt, lábán vászonnadrágot övvel viselt, felsőteste fedetlen volt, melyen sok seb forradása látszott, többek közt puskagolyó okozta nyomok. Továbbá indián létére, talán túl díszes fülbevalószerűséget is hordott, melyek egy karvalyt ábrázoltak. Egyszóval, igencsak érdekes ellenfelet tűzött ki számomra a sors. Ő az imént szerencsétlenül járt ogellalla teljes életnagyságú ellentéte volt. Igazi harcos: gyors, kimért, precíz és látszólag érzelem nélküli. Eközben a kenu kissé furcsán kezdett viselkedni, tudniillik túlságosan balra húzott.

- Fehér kutya, most Karvallyal áll szemben! Ha igazi harcos, védje magát! - szólalt meg hirtelen az indián.

És ezzel egyidejűleg már támadópozícióba is helyezkedett. Példáját követve, jómagam is hasonló tartást vettem fel. Az indián oldalról támadott, melynek eredménye egy fájdalmas és vérző seb lett, a mellkasom alatt jobb oldalon. Az éles kés a bőrzekémet is átvágta. Mivel nekem se késem, se tomahawkom nem volt, így megint csak az öklömben bízhattam.

- Szzzzzz! - szisszent ellenfelem, egy kissé csámpásan irányított ütésemtől, majd kését eldobva, szabályosan a "földre tepert".

Ott hemperegtünk, a kenu mélyén. Néha ő, de árnyékként követve néha én bukkantam fel a kenuban. Ami a fogolytársaimat illeti, ők ezalatt szereztek egy kenut, és az őket üldözőket próbálták lépre csalni a parti föveny mentén. Ezek sokkal gyorsabban történtek, mint ahogy elmondtam.

- Fehér kutya jól harcol, Karvaly elismeri! De ugyanakkor Fehér kutya buta is! - újabb vágás, de ezúttal a hátamon.

Most viszonozni akartam az ogellalla előbbi gesztusát, de ügyesen elkerülte az ütéseimet. Végül gyomorszájba akart rúgni, mire én kiugrottam a fájdalmas rúgás elől, és Karvaly velem együtt a vízben esett. Most a víz kéklő takarója rejtekében civakodtunk egymással. Aztán hirtelen huss! Egy vízen úszó fatörzs jól fejbe vágott mindkettőnket, és egymás után máris egy kiálló sziklán találtuk magunkat. Az ogellallán látszott, hogy kemény ember, aki állja a sarat, de most inkább egy ázott bundájú vidrára hasonlított. Persze magam se jártam jobban. Meglepetésemre kezet nyújtott és csak ennyit mondott.

- Fehér testvérem, cseles harcos, most jól megfürdette Karvalyt! - én elutasítóan elhárítottam a békejobbot, válaszommal magyarázva magam.

- Ne hívj testvérednek, ellenséged vagyok, ráadásul fehér ember, nem ogellalla, sohasem lehetek a testvéred!

- Vízbe pottyantunk és mindketten csuromvizesek lettünk, látsz valami különbséget? - Karvaly nem csak jó harcos volt, hanem rendkívül bölcs is.

Mit veszthettem? Elfogadtam a békét. Később, mint kiderült tudtomon kívül nemcsak társaim és magam életét mentettem meg ezzel a cselekedetemmel, hanem Tollas Borzét is.

Már délfelé járt a napkorong. Janov, Édes Liliom, és Én, mindhárman az ogellallák tábortüze körül ültünk, de már nem foglyokként, hanem bármily meglepő is, a törzs barátaiként. Most, életemben először tartottam kezemben az indiánok híres kalumetjét. Utánozva Tollas Borzot, mélyet szippantottam belőle, és a föld, ég és a négy égtáj irányába fújtam. Ezt követően kissé köhögési roham vett erőt rajtam, de a későbbiek folyamán nem egy törzs, nem egy kalumetjének elszívása után már teljesen megszoktam a furcsán émelyítő szagát, mely kiváltotta bennem a köhögést. Tollas Borz szigorú tekintetét, most mosoly váltotta fel, ami teljesen más színben tüntette fel az ogellallák zord törzsfőnökét. Miután mindannyian elszívtuk a kalumetet, a törzsfő felállt és az indiánokra jellemzően keresztbe font karral végigjártatta szemét, elsőként a vendégeken, majd a törzs apraja-nagyján. Jobb karját merőlegesen, mutató és középső ujját felemelve jelezte, hogy most fontos beszédet kíván mondani az itt megjelentekhez.

- Testvéreim! Ősatyáink jól tudták, hogy merről fúj a szél! A szél, mely nem csak a vad és ellenség szagát, lépését súgja meg ogellallák fülébe, hanem az igaz barát kilétét is! Bocsánatot kérek, mert rossz gazembereknek adtam otthont, kiknek kezén vér bűze terjeng. Amua Nepra, és barátja felnyitotta szemem. Az a négy sápadt arcú bandita, kirabolta volna táborunk, és álmában küldték volna vezéreteket az örök vadászmezőkre! Amua Nepra barátja, köszönet neked! Ha nem kötsz békét Karvallyal, és nem jössz vissza ide, a táborunk földjére, talán már nem is lehetnék köztetek a földi vadászmezőn! Bizony! Gyilkos banditákat fogadtunk be, adtunk nekik enni és inni, megosztottuk velük gondjainkat és szállásunkat! A kígyónyelvű gazemberek elfutottak volna, ha Ko-shirka bátor szíve, gyors lába, nem állítja meg a gyilkosok lovait! - Ko-shirka, vagyis megmentő, így nevezett el engem Tollas Borz. Ez volt az első nevem, melyen emlegetni kezdtek. - Most a banditák, kiknek lelkén nem egy ember halála szárad, vérfagyasztó kínzások sokaságát fogják tapasztalni bőrükön, a végsőkig! - ezen a ponton minden ogellalla torkát elhagyta a szörnyű csatakiáltás.

Csak mi hárman maradtunk csendben. Örültem, hogy jóra fordultak a dolgok. Bár mégis megsajnáltam Cortezt és bandáját, akik egytől egyig életükkel fizetnek tetteikért. De megmentettem sok életet, a jó Janovéről, Édes Lilioméről, és magaméról nem is beszélve. Édes Liliom is visszanyerte szabadságát, és kedvesen mosolyogva fogadta el Janov és jómagam ajánlatát, hogy elvisszük a legközelebbi városkába. Janov eközben Tollas Borz és tanácsnokai társaságában átadta magát az evés élvezetének. Én, kissé félrevontam magam, és egy fánál telepedtem le, ahol elmerengve bámultam a vidám ünnepség örömtől pirosló arcú résztvevőit. Már alkonyodott és a tűz lángja is egyre több fényt sugárzott a táborra, de az erdő sötétjét nem volt képes megtörni. Hirtelen furcsa neszt hallottam, mely egyre közeledett. Kisvártatva megpillantottam e zaj előidézőjét. A törzs sámánja volt. Imbolyogva lopódzott, majd mikor mellém ért megállt, és egyre haragosabban kezdett csapkodni varázsbotjával az előttem heverő kőre. Ekkor furcsa érzés fogott el. Úgy éreztem forró láz vesz erőt rajtam. Láttam, ahogy sokszínű láng nyaldossa a tábort és az erdőt. Majd a sötétedő táj lassan átváltozott.

A magas fákból zöldre festett falak, a tábor kunyhóiból iskolapadok lettek. A sámán még mindig ott állt mellettem, és haragosan csapkodta a követ, eközben érthetetlen mormolása érthető, tiszta szavakká vált, melyeket szinte a fejemben véltem hallani.

- "Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépet, még akkor is, ha az nem mindennap szép? Az igaz ösvényen járj! Éberen figyelj és tanulj Manitutól, a Nagy Szellemtől!" - ismétlődött folyamatosan. Mire a sámán botjából vonalzó, a fedetlen felsőtestéből hosszú ujjú pulóver lett. Rojtos nadrágja, mokaszinja farmernadrággá és edzőcipővé, végül maga a sámán pedig tanárrá változott.

- Ébresztő!? Megint nem figyeltél az órámon!

- Elné.. - kezdtem, de a mondatot nem tudtam befejezni, mert a csengő, mely szünetre hívja a diákot, élesen hasítva a levegőt, megszólalt. Véget ért az utolsó óra. Az egész osztály szedelőzködve kirohant a teremből, a tanár meg utánuk szólt, hogy a házi feladat még hátravan, és dolgozat lesz jövő héten.

Én meg ott maradtam, egyedül. Majd halk, ismétlődő dobogást hallottam, lassan fordultam a tompa hang irányába . Friss, őszi szél suhant át a termen, buszok, autók és a kiabáló boltos hangja szállta meg a terem édes csendjét.

És ismét éreztem, hogy hűvös szellő ölelte át a ködből előbukkanó hegyeket és a végtelenségbe nyúló erdőket.

http://karcolat.hu/irasok/egyeb/odin/indianora