A két - jégsapkát viselő - vulkán a fővárostól, Mexikóvárostól mintegy 60 kilométerre található, délkeleti irányban. Az 5286 méteres Iztaccíhuatl közelebb van, míg az inkább kúpszerű, 5452 méteres Popocatépetl - népszerűen Popo - kissé távolabb fekszik a várostól. Csúcsuk a felhők vagy a köd miatt ritkán látható. Mindkettőt alvó tűzhányónak tartják. Az Iztaccíhuatl vulkánon jelenleg egyáltalán nincs kráter, a Popocatépetl kis kráteréből viszont időnként gőz gomolyog. Nagyobb kitörése az utolsó 800 évben nem volt; 1927-ben és 1994-ben, illetve 2000. december közepén következtek be kisebb kitörések. Legutóbb a hegy alsó régiójában fekvő Lorranchos lakóit kitelepítették. A nemzeti park Mexikóvárostól egyszerűen elérhető, hétvégeken sok a turista. Tiszta időben nagy élmény a látogatás, de a szél és a változékony időjárás gyakran megzavarhatja a hegyi programot. A két kúp közötti nyeregben, 3950 méter tengerszint feletti magasságban, Tlamacasnál van egy menedékház. Ez a Popocatépetlre induló túrák kiindulópontja. Kisebb menedékhely még 4400 méter magasban is akad. A jég miatt a csúcs meghódításához hegymászó-felszerelés és -gyakorlat szükséges.

A Popocatépetl Füstölő hegyet, az Iztaccíhuatl Fehér Asszonyt jelent az őslakók nyelvén. A legenda szerint Popo bátor harcos volt, aki Iztát, az uralkodó lányát szerette. Izta azonban meghalt, míg Pop a távoli harcmezőn járt. Popo visszatérve két hegyet épített, egyikbe temette Iztát, a másik temetési szertartásra szolgált. Az Iztaccíhuatl körvonalai egyébként hátán fekvő asszonyra emlékeztetnek, a népnyelv Alvó asszonyként is emlegeti. Az "asszony" sziluettjét alkotó csúcsoknak külön-külön neve van: északon La Cabezának (5100 m), középen a főcsúcsot El Pechónak (5286 m), délen Los Piesnek (4700 m) nevezik. Délnyugaton található a túrák kiindulópontjául szolgáló autóparkoló, közelében egy TV- és mikrohullámú adóállomás. A 3650 méteres hágó Hernando Cortez nevét viseli, a hódító emlékműve is itt található.

A vulkáni hegyek már ősidők óta vonzották az embert. A Popo Ventorillo nevű, 5000 méteres alacsonyabb csúcsán 900 körül a toltékok kisebb erődöt építettek. Moctezuma, az aztékok híres uralkodója mindennap futárokat küldött a hegyre, hogy italához jeget gyűjtsenek. Cortez 1519-ben kereste fel a vulkánok keleti oldalán fekvő Cholulát, és tíz spanyolból és néhány indiánból álló különítményt indított a csúcsra. A hó, a szálló vulkáni por, a szél és a hideg miatt a csapat nem érte el célját, Cortez viszont átkelt a két kúp közötti hágón és a nyugati oldalon ereszkedett alá. Erről a nehéz útról pillantotta meg először a nagy birodalom szívét, a "tóvárosokat". Tenochtitlán eleste után, 1521-ben a konkvisztádorok azért küldtek embereket a Popo kráteréhez, hogy onnan a puskapor gyártásához ként gyűjtsenek. A vulkán időközben működni kezdett, ami nehezítette a vállalkozást. Ennek ellenére két ember kötélen többször leereszkedett a kráterbe, és minden alkalommal egy csomag kénnel tért vissza.

A Popocatépetl megmászására az októbertől februárig terjedő időszak a legalkalmasabb, a hóhatár általában 4200 méternél húzódik. Áprilisban esős időszak kezdődik, felhőkkel villámlásokkal, viharokkal, esetenként lavinákkal. Bár ilyenkor a hóhatár magasabbra kerül, a máskor kemény, firnes hó megpuhul, megnehezítve a gyaloglást. Mind a két szezonban számolni kell a jéghasadékokkal és a hegyibetegséggel is.

(Juhász Árpád: Észak-Amerika -
kontinensről kontinensre;
Kossuth Kiadó - 2000)

A POPOCATÉPETL, IZTACCÍHUATL, CITLALTÉPETL VULKÁNMORFOLÓGIAI JELLEMZÉSE

Mexikóváros körül a tűzhányók a 2300-2600 m-es medence talpából emelkednek ki a medence peremén, a 19° é.sz.-en.

A Popocatépetl (5452 m) Mexikóvárostól DK-re fekszik. A szabályos kúp felszínét nagyobbrészt vastag piroklasztikum, főleg hamu és kisszemű törmelék fedi. Tetejébe meredek falú kaldera mélyül, amelynek alján új kúp épül. 4600 m fölött jégsapka borítja, amelyből kisebb gleccserek - ÉNy-on - 4300 m-ig is leereszkednek. Ezek egész évben rendszeresen olvadékvizet szolgáltatnak az egyébként hónapokon át is száraz kúpnak. Az olvadékvizek erekké, majd patakokká egyesülnek. Északon - ÉNy-tól ÉK-ig - 4700-4500 m között közvetlenül a jégsapka peremén, ill. alacsonyabban a gleccserek végén erednek. Először sekély, pár deciméteres barázdákat formálnak, lefelé ezek fokozatosan összefutnak, majd a meredek kúp lábánál, még az erdőhatár fölött, többnyire 8-10 m mély árkokká egyesülnek. Ennek megfelelően ritkul az árokhálózat. Fent a sekély barázdahálózat még nagyon sűrű - néhány deciméterre -, lent a mélyebb árkok már több, sőt sok száz méterre vannak egymástól. Végül is az olvadék- és esővizek sugaras árokhálózatot véstek a kúp oldalába, de korántsem egyenletesen.

Északon - ahol legalacsonyabbra ereszkedik a jég, és nagyobb sávokban kerül felszínre, ill. felszínközelbe a láva - kevesebb, de mélyebb (10-15 m), a meredek lejtőnek megfelelően igen nagy esésű árkok vágódnak be. Alacsonyabban, ahol a lejtő meredeksége kissé enyhül, a lávapadokon 10-15 m mély, egészen más formájú - függőleges falú, széles (20-25 m) talpú - völgyek alakultak ki. Aljukon durva, nagy éles tömbök hevernek, amelyek az oldalfal lávapadjaiból váltak le főleg fagyaprózódással. Ezen az oldalon leghatékonyabban a rétegcsúszások formálják a lejtőket. A külső oldalon a rétegvulkáni szerkezet itt látszik a legjobban. A váltakozó lávapadok és piroklasztikum-rétegek nagyjából a lejtővel egyezően, meredeken (>30°) dőlnek. Ha a lejtőegyensúly az árokbevágódások, kifagyás stb. hatására megbomlik, ezek hatalmas szeletekben leszakadnak, ill. leomlanak, vagyis a lejtők nagyjából önmagukkal párhuzamosan viszonylag gyorsan hátrálnak, valósággal rétegenként lehámozódnak. A szakadás helyei lefelé néző lejtőréteglépcsőket képeznek.

A DK-i oldal viszont jégmentes. Itt csak az esővizek folynak le pályájukat változtató sekély barázdákban. A barázdák közti keskeny hátakon közben a törmelék erősen feldúsul, minthogy a finomabb anyagot a víz lemossa. A törmelék azután a meredek lejtőn lassan lefelé húzódik. Fentről pedig folyamatosan utánpótlást kap a napi fagyváltozékonysággal aprózódó törmelékből. Az altalaj állandóan fagyott. A legfelső rétegek viszont éjszakánként - a lefolyó vizekkel együtt - megfagynak, délelőttönként fokozatosan felengednek, s dél tájban keskeny (5-15 m-es) sávokban nagyon lassan lefelé folynak, miközben nyelvszerűen szétágaznak, a barázdákat és kisebb árkokat betemetik. Nedves masszáik sötétebb, feketés színükkel feltűnően látszanak, felhívják magukra a figyelmet. A következő eső alkalmával, ill. északon a további hóolvadás során már ezek peremében vájnak új barázdákat, majd a piroklasztikumfolyások ezeket betemetik. Itt tehát a lejtők apró morfológiai inverziók sorával fejlődnek, miközben az eső- és olvadékvíz-barázdák vándorolnak. Vagyis a lejtők pusztulása lineáris erózióval kialakított barázdahálózattal kezdődik, amely a szoliflukció hatására sávos erózióval folytatódik, s fokozatosan areális jellegű lejtőpusztulást eredményez.

Az erdőövbe érve az árkok már nem változtatják helyüket. Állandóak, s ezért egyre mélyebbek lesznek, több helyen csak itt - a vándorló barázdák alatt - kezdődik az árok. A szoliflukció hatása hirtelen erősen csökken, lefelé egyre inkább epizodikussá válik, majd megszűnik. Itt tehát a lejtők főleg vonalas erózióval, felárkolással pusztulnak.

A bozótos erdő É-on, ÉNy-on és D-en, DNy-on 3900-4000 m-ig felnyúlik, nyugaton 3700-3800 m-ig, keleten pedig csak 3500 m-ig, s a kúp aljáig leereszkedik. A tűzhányókúp lába általában 2700 m körül helyezkedik el, viszonylagos magassága tehát csak 2800 m, ezért a vulkán a mérsékelt (bozótos erdő), valamint a hűvös (kopár) és a hideg (jégborította) övbe esik. Az erdőben a felárkolás, a hűvös övben pedig a vándorló barázdálás és a sávos geliszoliflukció, valamint a fagyaprózódás és a törmelékhúzódás formálja a lejtőket.

A kaldera falán a pereméről folyamatos a kőpergés, gyakori a sziklaomlás, a gyors aprózódás hatására pedig a falomlás pusztítja, tágítja a kaldera peremét, a fal aljában viszont a törmeléklejtő folyamatosan növekszik. Helyenként a meredek törmeléklejtő a 300-380 m-es falnak már kb. a fele magasságáig töltődött visszafelé. Ezen állandó a törmelékgurulás, törmelékcsúszás lefelé. Felső szakaszán tehát finomabb a törmelék, a nagy darabok alul feldúsulnak. A falat kb. 10-20 méterenként néhány deciméter néhány deciméter mély függőleges barázdák, 100-200 m-enként pedig pár méter mély árkok szabdalják. Az utóbbiak felső vége tölcsérszerűen kiszélesedő garat. Ezek peremén szinte állandó a kő-ill. sziklaomlás, amely a lábuknál épülő meredek hordalékkúpokat táplálja. Ahol sűrűbbek az árkok, ott törmelékkúpsorrá, valóságos hullámos felszínű fallá olvadnak össze. Így a kaldera a rengeteg törmelékkel folyamatosan feltöltődik.

A Popocatépetl közvetlen szomszédja az alacsonyabb - formájában fekvő emberalakra emlékeztető - Iztaccíhuatl (5280 m), ezért lejtőin az aprózódott törmelék is jóval kevesebb. A Popocatépetlhöz hasonló keletebbre a Citlaltépetl (Pico de Orizaba 5700 m) szintén a 19° é.sz.-en, de magasabb, ezért nagyobb és teljes a jégsapkája, csúcskrátere viszont kisebb. Bőségesebb az olvadékvízellátás, s a meredekebb lejtők hosszabbak, Mindezek következtében erősebb az erózió. Több viszont a láva a felszínen. Végeredményben a lejtők pusztulása gyorsabbnak mutatkozik.

(Dr. Székely András: Vulkánmorfológia -
ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 1997. nyomán)