Wiki

Nem mondanám átütő élménynek, de a technika és a hangulat kétség kívül érdekes. Érdemes betérni.

Ez volt a 4. World Press kiállítás amit meglátogattam. Szomorúan kellett konstatálnom, hogy vannak dolgok amik nem változnak. A képek nagy része ismételten az emberi nyomortól volt “hangos”. Sokszor úgy éreztem, hogy a lencse túloldalán álló fotós teljesen ridegen helyezi mikroszkóp alá a szenvedés különböző aspektusait. Erre még ráerősített a képek tartalmát szigorú tárgyiassággal összefoglaló szöveg a képek mellett.

Az a néhány kép, amin nem a sanyarúság tükröződött, ismét elgondolkodtatott az élet sokszínűségéről. Nem, csak arról van szó, hogy a világ népei máshogy néznek ki, más körülmények között élnek, hanem a teljes lelki és tudat-béli diverzitásról, arról, hogy a számunkra teljesen idegen és elképzelhetetlen értékrend, gondolkodás, életvitel éppúgy életképes, mint az általunk megszokott. Érdekes kikacsintani a mindennapos megszokott monotóniából, és látni, hogy az élet játszótere nem csak az általunk ismert két libikókából és homokozóból áll. Azt hiszem az egyetlen mérce mellyel mindenki mérhető az emberség és a szeretet megléte, és ha őszinték akarunk lenni a nyugati, általunk ismert, és gyakran egyetlen útként elfogadott társadalom ezen mércén mérve igencsak könnyűnek találtatik.

Fototechnikai szempontból – már amennyire, én, érdeklődő amatőr meg tudom ítélni – természetesen nem sok kívánnivalót hagytak maguk után a képek, de ez talán a legcsekélyebb mértékben sem meglepő, lévén szó vérprofi fotóriporterekről.

Összegezve, még mindig szomorúnak tartom, hogy egy sajtófotó kiállításon a felvételek által kiváltott legdominánsabb érzelem az értetlen és tehetetlen sajnálattal vegyes megdöbbenés. Kár lenne szépíteni, bizonytalan kisgyermekek módjára totyogunk végig az életen, olykor nagyokat esünk és jellemzően nem értjük mi történik körülöttünk. Úgy keressük a válaszokat, hogy valójában félünk rájuk lelni, és úgy akarunk felelősöket találni, hogy nem vagyunk képesek tükör elé állni. Valaki a múltkor megkérdezte tőlem, hogy összességében jónak, vagy rossznak gondolom-e az emberi természetet. Azt hiszem a választ ezek a képek kíméletlen és megkérdőjelezhetetlen őszinteséggel harsogják, és ez alól tudatlanságunk sem nyújt felmentést…

Attól, hogy néha fényképezőgépet ragadok és rátámaszkodom az exponáló gombra nyilvánvalóan nem vallhatom magam szakmabelinek, de az átlagnál mindenképp élénkebb érdeklődést tanúsítok a fényképezés iránt. Ennyi elég is ahhoz, hogy ne hagyjam ki André Kertész, Robert Capa és sok más ismert és (számomra) kevésbé ismert fotóművész nevével fémjelzett kiállítást. Amellett, hogy rendkívül érdekes érzés volt majd’ száz éves képeket nézegetni, szomorúan kellett konstatálnom, hogy ezen a kiállításon is az emberi nyomort és kegyetlenséget nyersen bemutató dokumentarista fotográfia dominált. Tény, hogy voltak képek szép számmal más műfajból is -talán szám szerint több is-, de nekem valahogy mégis az élet sötét oldalát tüköző művek tűntek fajsúlyosabbnak. Már a WordPress fotókiállításokon megfigyeltem ezt a fajta eltolódást (ott konkrétan az egész kiállítás az erőszakról és a nyomorról szólt), és amellett, hogy (többé-kevésbé) tisztában vagyok azzal, ami a világban zajlik, nem tartom szerencsésnek a fotográfia ilyetén elferdülését. Azt hiszem senkinek nem tesz jót, ha a nagy fotókiállításokon látható foglyul ejtett pillanatok csakis az élet borús oldaláról származnak.

Konklúzió: aki érdeklődik a fényképészet iránt, annak valószínűleg érdekes lesz, aki még ennyire sem szakmabeli, az lehet, hogy unni fogja.

Kicsit kevésnek éreztem a matériát, főleg Picassotól. Kandinskijt és Kleet sem vitték túlzásba, de azért nem volt rossz.

Tetszett. Tessék megnézni!