Erről az albumról sem egyszerű olyan postot írni, ami akár egy kicsit is átadja az érzéseimet. Épphogy megkezdtem merülésem a jazz feneketlen óceánjába, mikor kedvenc lemezboltomban (lám, ez itt a reklám: MCD lemezbolt Bp. Sütő utca 2.) szembetalálkoztam ezzel a lemezzel. Arild Andersen már akkoris az egyik kedvenc (sőt, akkor konkrétan a kedvenc) bőgősöm volt, így már önmagába az ő neve is elég lett volna, hogy a cdt a polcról a kosaramba allokáljam, ám Andersennel még korán sincs vége a sornak. Az albumon képviselteti magát a skandináv jazzélet krémje (Eivind Aarset, Paolo Vinaccia, Arve Henriksen, Nils Petter Molvaer, stb.) -akiknek azóta számos lemeze figyel a polcomon. Tehát egy szó mint száz Közép-Europa legrövidebb döntési folyamata után (amúgy sem szoktam sokat tökölni), már ott is álltam a pénztárnál.
Hazaérve az első dolgom volt ízekre szaggatni a cdt a külvilágtól -és ezáltal a cd lejátszótól- elválasztó celofánt. Már nem emlékszem pontosan mik voltak az első reakcióim, de azt tudom, hogy a lemezt azóta is gyűjteményem egyik különlegességének tartom. Azt érdemes tudni, hogy az album egy színdarabhoz -jelesül Szophoklész Elektrájához- írt zenét tartalmaz, melyet a helyszínen (értsd: az előadás alatt) vettek föl, így -bár kifejezetten jól szól- nem mentes minden rögzítési hibától, továbbá az egész koncepción érezhető, hogy eredendően nem azért készült, hogy album formájában megjelenjen. Tulajdonképpen minden adott ahhoz, hogy a lemezzel bárkit ki lehessen kergetni a világból, de úgy gondolom, hogy aki hozzám hasonlóan képes a zenéhez szorosan érzelmeket és hangulatokat kapcsolni, az akár szeretheti is. Nagyon. A zenészek formabontó játéka, az ógörög vokál földöntúlisága könnyen szárnyat ad a képzeletnek és a léleknek.