A Snétberger koncertek nálam mindig felérnek egy kisebb ünneppel. A címben említett triumvirátus ma este játszott együtt először. Snétbergert és Vinacciát már jó néhányszor hallottam és láttam együtt játszani, úgyhogy afelől nem volt kétségem, hogy ezen a fronton nem lesz gond az összhanggal. Richard Bona munkássága már jóval ismeretlenebb volt előttem. Annyit tudtam róla, hogy zenész körökben igen nagyra tartják, továbbá sikerült megobszerválni néhány koncertfelvételt jutyúbon. Kíváncsian ültem le a Bartók Béla Hangversenyterem 12. sorának 4. székére (jó hely, nem kicsit).
A koncert Snétberger szóló improvizációjával kezdődött. Jött a már csöppet sem idegen, ám annál kellemesebb elúszás. Mondtam is magamban, hogy ma se lesz itt nagy gond. A következő számra már bevonoult Bona és Vinaccia is. Az első néhány közös nótánál kismértékben beigazolódni éreztem abbéli aggodalmam, hogy a kulturális különbségekből adódó habitus-béli diverzitás nem feltétlenül üdvös disszonanciában jelentkezik (hú de mondat 
). Hogy mire is gondolok? Hát arra, hogy Snétberger játékában mindig is jelenlévőnek éreztem (vagy azért mert tényleg benne van, vagy azért mert bele akarom látni/hallani) az igazi magyar sírva vigadós keserédességet, ám ezzel szemben a kameruni születésű Bona a tőle várható (ez most biztos sztereotípia, de who cares) teljes felhőtlenséget interpretálja a játékában. Ez az ellentét a koncert előrehaladtával egyre inkább feloldódni látszott, és egyszer csak elérkeztünk a oda, amire álmomban sem számítottam: Bona az egyik szám után bejelentette, hogy ő most egy magyar dalt fog énekelni. Bennem, mint rutinos Snétberger rajongóban már ekkor felébredt a -később igazolást is nyert- gyanú, hogy ez bizony a Kis kece lányom lesz (aki valamelyest járatos a Snétberger életműben az tudja, hogy nem kockáztattam volna nagyot ha erre fogadok). Bona előre szólt, hogy ne az akcentusra figyeljünk, amit nyilván nem is kellett volna mondani, mert már magában a gesztus is olyannyira nemesnek hatott, hogy merő kicsinyesség lett volna ilyesmin fennakadni. Ám számomra a teljes katarzis akkor érkezett el, amikor a második refrénnél Bona kiszólt a közönségnek, hogy “come on, sing with me”, és a közönség egy része ad hoc kórust formálva rákezdett. Na, ekkor instant hidegrázásra és egy viszonylag rövid időegység alatt minimum fél liter könny lenyelésére került sor (jó, hát a szentimentalizmus az szentimentalizmus). Egészen egyszerűen hihetetlen, hogy milyen hatása van annak, ha egy sok emberből álló kórus énekelni kezd, még akkor is ha tulajdonképp “csupán” képzetlen hangok összessége. Azt hiszem, ezt nem igazán sikerül elfelejteni még egy jó darabig. Ezek után még játszottak néhány számot, amelyek nyilván nem nagyon hagytak kívánnivalót maguk után, de már nem tudtam osztatlan figyelemmel adózni. Na jó, amikor a Tequila c. szám feldolgozását tolták, és a “tequila” benyögés helyett Vinaccia mindig betolta, hogy “pálinka” amellett nem nagyon sikerült röhögés nélkül elmenni.
Nos, kb ennyi. Ide valami frappáns summázat kéne, de nem lesz. Aki végigolvasta a posztot, szerintem nem is vágyik rá igazán. Mondom: nem!