Ismét egy Zagar koncert. Úgy látszik erősen addiktív jelenség. A fiúknak megint sikerült annyit késni, hogy már-már én szégyeltem magam. Sosem értettem mire jó ez a sztáralűr, engem kifejezetten idegesít, ha egy zenekarra órákat kell várni. A Trafó Bár Tangó közben elérte befogadóképességének határát, -csakúgy mint a ruhatár, ahová minden diplomáciai készségemet latbavetve épphogy sikerült beimádkoznom a kabátomat. A feeling konvergált ahhoz, amit a heringek érezhetnek rosszabb napjaikon: bizonyos időközönként tai masszőröket megszégyenítő ügyességgel és vehemenciával másztak a vesémbe, mindehez olyan fülledt meleg szolgáltatta a meghitt miliőt, hogy néhány, az esőerdőkben honos állatfaj is simán otthonérezte volna magát. A zenekar hozta a kötelezőt, jól játszottak, bár a repertoár kissé szűkös volt, -főleg így, majd 2 óra várakozás után- cserébe a Trafó Bár Tangó hangosítása megérdemel egy ordasnagy citromdíjat. Ugyan az ember könnyűzenei koncertre nem audiofil élmények reményében érkezik, de ami kása az kása (és ez vastagon az volt).