Ahogy a cím is mutatja, ez a darab az emberi ösztön bugyrain keresztül kalauzolja a nézőt. Véleményem szerint ilyen témában csakis olyan darabnak van létjogosultsága, mely nélkülöz mindennemű könnyedséget és óvatoskodást, továbbá nem tartja túlságosan fontosnak azt a konformitást, mely biztosítja a széles néptömegek elismerését. A Frenák Pál Társulat darabja ilyen. A hangulat az előadás kezdetétől egészen a végéig nyomasztó, ehhez a rendhagyó látványvilág mellett, a már-már frusztráló ipari zaj is nagyban hozzájárul. Maradandó emlék.
„egyszer biztosan. most menj el, és vissza ne, majd aztán gyere úgy, mintha nem is találkoztunk volna. mintha soha. Vagy mintha nem mi. menj, mert az arcom nyers beton vagy kő. valami félbehagyott. Még szinte karcol. – vissza se nézz. menj, mondom. szakadjon át a fal, ahol az egyiknek mindig jobban, és ilyenkor mégis annak kellene át a falon, akinek nem. a másik meg cipeli majd a hátán a fordított testet. néha leteszi, nézi csak, hallgatja, ahogy mozdulatlan. – de egyszer biztosan, ha a kezem majd megint. és ha akkor nem lesz idegen, mint egy tárgy. akkor kellene talán újra. de most ne nézz Vissza, menj, mert ott te sem az leszel, aki Ha nem találkoztunk volna” /Varga Mátyás: Soha, vagy… Frenák Pálnak/