[ Szeletek belőlem ]

Levél valakinek, akivel bár hol nagyon közel vagyunk, hol nagyon távol kerülünk egymástól, fontos személy számomra.

Levél Neked

Nem is tudom hányszor volt már, hogy az üres világ hegyet tolt elém, s ki nem mondott sértő szavaival ennek tetejére taszított. És én mindig megpróbáltam lemászni. De a hegy göröngyös volt, s így mindig megcsúsztam, s leestem. De túléltem, hisz akaratom megóvta a testem. De a lelkem összetört. Épnek látszó darabjait összeszedtem, s összeraktam, így bár ép már soha nem lesz, remélni még képes maradtam, hogy valahol még meglelem a szépet. És ezidáig úgy tűnt, hogy nem. Egyre csak újabb hegyek és újabb zuhanások.

Legutóbb mikor lezuhantam, valaki megfogott, mielőtt földet értem volna. Egy tündérszerű lény mentett meg az újabb sérüléstől, amint vérző lepkeszárnyain suhanva előtűnt a sötétből, és elkapott estemben. Láttam rajta, hogy már sokat szenvedett, nemcsak a szárnya, de a lelke is vérzett. Kedves szavaival nyugtatva egy biztos helyre vitt, honnét már magam is az utamra találtam, de legalábbis a környékre, ahol eltévedtem, így már tudtam, hogy merre ne induljak.

És személyében már a kevéske szép egy részére is ráleltem.

És most ez a gyönyörű tündér-lény zuhan... Sebzett szárnyai elég erősnek bizonyultak, hogy engem, s nyilván előttem már másokat is megtartsanak. De az ő bánatának a súlyával nem tud mit kezdeni. És az akarat is elhagyni látszik. Ha szárnyaim lennének, elkapnám. De nincs, így a töréstől nem óvhatom meg, csak abba az egyben bízhatom, hogy akaraterejét felébresztem.

Menyivel egyszerűbb is lenne, ha mindenkinek szárnyai lennének. De nincsenek, hisz ilyen törékeny, pillangószárnyú tündérleány csak egy van e világon: Te.

2007. május 5.