[ Szeletek belőlem ]

Ősz

Itt ülök a volt iskolám udvarán. Annyira különös az egész. Nem jutnak eszembe a régi emlékek. Talán mert már nem vágyom vissza. De átjár egy érzés. Szembe velem ez az öreg platán… Mi mindent átélt már! Meg persze az ötven éves falak, a padló, hány generáció támaszkodott neki fáradtan egy matekóra után, hány ezer kisdiák masírozott rajta végig az ebédlőbe igyekezvén? De ezek csak tárgyak. Nem látnak, nem hallanak, nem éreznek. De a platán él. Tudom, érzem. Én ismerőként üdvözlöm. Vajon emlékszik rám? Nyolc évig fociztunk, verekedtünk alatta. De hisz hogyan is emlékezhetne… Milyen réginek tűnnek mindezek. És rajtam kívül még rengetegen döngölték keményre a földet gyökerei felett. Most is itt rohangálnak. Milyen picik! Nem lehet, én is ilyen voltam?! Éltem a boldog tudatlanságot. De igényem támadt a tiltott gyümölcsre. Talán jobb így. Talán nem. „Az akarok lenni ami akkor voltam, mikor az akartam lenni aki most vagyok”. De nem, talán mégsem. Jó nekem már így. Bár boldogok a tudatlanok.

Szél támad. Elfújja az öreg fa elhullajtott leveleit. Ősz van. Ez most tudatosodik bennem először. Ismét ideért a körforgás. Szép az ősz. A fa lombja között átsüt a nap. Cikáznak az árnyékok. Folyamatosan más és más rajzolódik ki a földön. Mire elcsitul a szél, a gyerekek is eltűnnek az udvarról. Az avar zörgése elnyomta a tanítónénik hívó szavát. Vagy csak én nem hallottam. Elgondolkodtam… Kiürült az udvar. Az elhullott avar egy új rendezetlenségi állapotot vett fel. Hihetetlen, hogy a természetben még a káosz is milyen szép tud lenni. Összevisszaság. Többé már semmi sem fog ugyanúgy állni, mint eddig. Ugyanaz megismétlődni nem fog. Semmi sem örök. És ugyanaz kétszer nem áll elő. Csodálatra méltó fantáziával bír a természet. A gép csak legyártja ugyanazt sokszor. A természet teremt. Újat, valami egészen mást.

A gondolat sem örök. Elhatároztam, hogy mindezt leírom. A körülöttem történő eseményeket az irodalom szűrőjén át néztem, gondolataimat próbáltam papírra vethető formában megfogalmazni. és most mégis valami egészen mást írok le. Mikor írok, egy kicsit mindent másként látok, mint mikor megélem. Kicsit nyugodtabban emlékszem vissza. Nagy kár. Elveszik amit meg kívántam örökíteni.

És egyszer majd a nagy platán is elveszik. Elpusztul, fáját a férgek rágják, leveleit tovafújja a szél. Senki sem tudja hová. Poraiból majd egy új fa nő. Titkait magával viszi a pusztulásba. Bárcsak beszélni tudnának a fák! Nem vinnék magukkal a titkaikat. De ez így is milyen szép! Titkod van? Mondd el egy fának. Ő megtartja. És nála nagyobb bölcset úgysem találnál.

2007. szeptember 18.