[ Szeletek belőlem ]

Önomlás

Amikor leomlik az általam kreált szilárd világ.

Ennek egy oka van, mégpedig, hogy belőlem egy valami hiányzik. Ennek az alapja. Kell, hogy legyen valakim, aki a biztos pont, amire építhetem a boldogságom. Minden megmaradt, a világom is áll, csak értelmetlen lett az egész.

Kapcsolatfüggő vagyok. Ha nincs meg az az egy valaki, akit közel engedhetek magamhoz, akit beengedhetek teljesen a világomba, elveszek én is. Összeomlok. És nincs kedvem mindent újjáépíteni. Fárasztó, és felesleges. És még ha találok is valakit, sok idő, mire ő beléphet a világomba, mire a világomat, s mire őt felkészítem erre. És addigra vége is.

Ismét összeomlottam. Pedig a világom nem nehéz, nem nyomja agyon azt, akit beengedek, nem kell neki tartani, csak ő ad erőt az építéséhez. És a fenntartásához. De most nincs erőm. Világom hűséges lakója elment, üres a helye. Elvitte azt az erőt, mely mindezt fenntartotta, és nincs kire fordítanom a saját erőimet, melyek benne építhetnének egy világot, ha akarja. Ennyi. Vége a mesének. És én nem akarok új mesét. Ugyanezt a mesét szeretném, melynek a hősével visszaköltözhetek az én kis világomba. Még mindig nem akarom elhinni, hogy vége. Az nem lehet. Az egyetlen biztos pont volt az életemben, az otthonom megteremtője.

Következetlenül és zavarosan írok. Szétestem. Leomlottam.

2010. február 7.