A mozgást már az anyukák hasában elkezdik a kisbabák és azt megszületésük után, ösztönösen folytatják egészen addig, míg a szülők át nem veszik az irányítást. Ebben az időben a gyerekek kíváncsiak, fogékonyak, tanulékonyak. Fontos időszak ez a gyermekek fejlődése szempontjából, hiszen nem mindegy, hogy mit kap, mit lát a szüleitől, nagyszüleitől, nevelőitől. A sok ismeret és újdonság mellett kiemelt szerep kellene jusson a testmozgásra is. Természetesen nem valamilyen sportágra gondolok ebben a korban, de a játszóterek meghódítása, vagy vizes közegben való rendszeres testmozgás elengedhetetlen.

Az ezt követő kisiskolás időszakban már sportágorientálttá válik a testi nevelés. Általában az első sportág kiválasztása a szülők által történik. Ebben a választásban sokszor saját vágyukat, álmukat akarják gyermekükkel megvalósíttatni. A szülők erőfeszítései ellenére is gyakran történik meg, hogy a gyermek nem elég kitartó, nem eléggé motivált, nem találja helyét a "csapatban". Hogyan tovább? Tesszük fel gyakran a kérdést. A kezdeti csalódottság érzésén hamar túl kell tenni magunkat és keresni az új lehetőségeket gyermekünk számára. Szerencsére napjainkban rendkívül bő a választék, úgy a sportágak, mint a minőség tekintetében. Szerencsés, ha a "második választásban" a gyermek akarata is megnyilvánulhat, hiszen a siker számára a legfontosabb. Hogyan választ a gyermek? Környezete adja számára az érdeklődést egy-egy mozgásforma iránt. A barátok, osztály és iskolatársak közötti beszélgetésekből, sztorikból a gyerekek kihívásokat, motivációkat kapnak egymástól. Hagyjuk őket kibontakozni, akaratukat érvényesülni, a fontos az, hogy mozogjanak, közösségbe tartozzanak, egészségesen fejlődjenek. Ezáltal nemcsak testi, hanem szellemi képességeik is fejlődnek, amelyek a tanulásban észrevehetően megnyilvánulnak. Iskolai közösségekben alkalmazkodóbbakká, nyíltabbakká válnak, tűrőképességük, állóképességük tartósabbá, figyelmük koncentráltabbá válik.

A sportolás előnyeit figyelembe véve érdemes hát elgondolkodnunk azon, hogy támogassuk-e gyermekeinket, ilyen irányú tevékenységek gyakorlásában. Bizony adódnak olyan helyzetek is, amikor a gyerek nem érez kedvet mozgás iránt (túlsúly, betegség, motiváltság hiánya, TV, számítógép, stb. miatt), akkor a szülő feladata az, hogy kedvet "csináljon", érdeklődését felkeltse, rendszeres testmozgásra ösztönözze gyermekét. Ne feledjük, SOHASEM KÉSŐ elkezdeni, hiszen mi vagyunk felelősek saját magunk és gyermekeink egészséges testi, lelki és szellemi fejlődéséért. Fogjuk meg kezüket, vigyük őket mozogni, sportolni és ha igazi örömet akarunk szerezni nekik, akkor tartsunk velük mi szülők is...
 

A szülők többsége, aki gyermekét sportolni viszi, arról álmodozik, hogy csemetéje komoly sportsikereket ér majd el, sportkarriert fog befutni, példagép lesz, büszke lesz majd mindenki gyermekére. A sikerekhez vezető utat „tapossák” rendületlenül, többnyire mindent meg is tesznek: hozzák-viszik edzésekre a nebulót, felszerelést vesznek, tagdíjat, utazási költséget fizetnek, sőt sokszor edzőjük is a gyermeküknek.
Példaképet találnak, meccsekre viszik őket, sportközvetítéseket nézetnek velük, azaz mindenre hajlandó a szülő gyermekéért és a sikerért.
Ez így van rendjén, és ez helyes is, hiszen minden normális ember gyermekének többet jobbat és szebbet szeretne adni, mint amennyit ő kapott anno. A szülők többsége gyermekében saját magát is látja egy kicsit és a saját vágyait, álmait szeretné megvalósítatni vele. Amit ő annak idején elmulasztott, vagy nem volt rá lehetősége azt gyermekével szeretné bepótoltatni.
A kiválasztott példaképek általában Olimpiai bajnokok, világversenyek győztesei, országos bajnokok. Magasra állítjuk a mércét. De ez sem baj. Viszont ha okosak vagyunk, és nyitott szemmel járunk a világban akkor hamar rájövünk arra, hogy nem lesz minden sportoló gyerekből bajnok, nem vár rá fényes profi sportkarrier. Gondoljunk csak bele – hány érmet nyertünk Athénban? Hány magyar sportoló vett részt az Olimpiai játékokon? Hányan küzdöttek a kijutásért a játékokra? És hányan voltak olyanok akik még oda sem kerültek, hogy küzdhessenek? Az első kérdésre a válasz 17, a másodikra 219. Eddig pontos statisztikai számok voltak, a többit csak becsülni lehet, de abban egyetérthetünk, hogy drasztikusan növekvő számokról van szó, sőt az utolsó kérdésre valószínűleg több százezres szám lenne a helyes válasz.
Szóval. Mekkora annak az esélye, hogy éppen a mi szeretett és mindenben támogatott gyermekünk lesz az, akinek mi megálmodtuk őt?
Elkeseredni, vagy kétségbe nem kell esni, jobbak az esélyeink mintha lottózni mennénk (mindannyian tudjuk hogy a lottón igen kicsi a nyerési esélyünk…)
Összegezve mondandómat: nem baj, ha célokat tűzünk ki, sőt. Nagyon fontos, hogy nehezen elérhető célokat próbáljunk meg elérni, hisz ezáltal komolyabb, úgy fizikai, mint szellemi, munkára kényszerülünk. Nagyon fontos továbbá az is, hogy tudjuk bátran beismerni, ha valami nem megy. Tudjunk váltani és tudjunk egyéb dologban megújulni. Mi van ha nem lesz valakiből élsportoló, Olimpiai, vagy éppen világbajnok? Semmi, hisz ez csak keveseknek adatik meg. Tudjunk örülni annak amit elértek gyermekeink. Ha csak annyi sikerült, hogy egészségesen fejlődött izomzatuk, barátokat, esetleg baráti társaságot szereztek maguknak, van egy sportág amiben otthonosan mozognak és szeretik is azt, akkor már megérte fáradozásunk. A mai világban ezáltal sok minden egyéb negatív, rossz hatástól tudjuk megvédeni gyermekeinket. És ezek a legfontosabbak. Ital, cigi, kábítószer, különböző társaságok stb. Azok a szülők akik ezektől óvni szeretnék gyermekeiket, vigyék sportolni őket. Ha a gyerekek felnőtt korba úgy tudnak belépni, hogy ezen káros szenvedélyektől távol tudnak maradni, jó esélye van annak, hogy hasznos tagjai lesznek társadalmunknak és a szüleiknek sem fognak a későbbiekben fejfájást okozni...
 

Napjainkban, nemcsak a sportban, hanem bármelyik "civil" foglalkozásban nagy gond és megoldandó probléma a motiváció kérdése. Legegyszerűbb és sajnos a legelterjedtebb megoldások a keresetlen szavak, durva leszólások, fenyegetések, büntetések esetenként akár a zsarolásig is elmenő megoldások alkalmazásában rejlenek. Ezen motiválásokkal is lehet eredményt elérni, hiszen minden munkavállaló félti a kenyerét. Ez így van a sportban is, annyi különbséggel, hogy itt nagyobb pénzeket lehet „nyerni”, vagy éppen „veszíteni”. Számomra a motiválás eszközei mégsem ezekben a megoldásokban keresendők. Véleményem szerint tartós eredményeket, sikereket elérni és megőrizni csakis elégedett, sikerekre mindig éhes, kiegyensúlyozott emberekkel lehet az élet minden területén.
 Most maradjunk a sportnál, ezen belül is az élsportnál. Általában minden hazai sportágra igaz, hogy csak néhány egyesület van, ahol megfelelő körülményeket tudnak biztosítani, anyagi, tárgyi és versenyeztetési téren egyaránt a versenyzők számára. Természetesen mindenki szeretne ezeknél az egyesületeknél sportolni, ami nyilván lehetetlen, hisz a keretlétszámok adottak.

A "nélkülözhetetlen" sportolók helye biztosított, viszont ők azok, akikre mindig, minden körülmények között számítani lehet, már bizonyították rátermettségüket, elhivatottságukat. A "zongoracipelők" ezzel ellentétben évről-évre bizonytalanságban vannak, hiszen belőlük viszonylag sok van és nekik minden alkalommal bizonyítaniuk kell. Ettől a pillanattól sebezhetővé vállnak. Szerintem egy sportoló számára a legfőbb motiváció csakis a siker és a sikeresség, a győzelmek sorozatai lehetnek, hiszen csak azokból az emberekből lesznek sportolók, akik képesek a GYŐZELEMÉRT akár "meghalni" is a küzdőtéren. Csak ezután beszélhetünk minden másról. Mindenképpen itt meg kell említenem a pénzt, mert magasabb szinttől az alacsonyabbig jelen van, és előszeretettel használjuk motiváló eszközként. A pénz egy szükséges rossz, hiszen szinte minden konfliktus forrása, ugyanakkor nélküle nem megy... 
A "nélkülözhetetlen" kategóriájú sportolóknál a megállapodások általában egyszerűek, egyértelműek, legtöbb esetben menedzserek által kötetnek. A "zongoracipelők" nehezebb helyzetben vannak, hiszen ők futnak a szerződés után, és szinte bármit elfogadnak, ami egy kitörést, bizonyítási lehetőséget jelenthet számukra. Megállapodásaik nagyobb része arról szól, hogy milyen esetekben nem kapják meg juttatásaikat. Tehát látható, hogy egyeseknek csak presztízs veszteségük lehet, addig a többiek a presztízs mellett komoly anyagi veszteséget is szenvedhetnek. Megállapítható, hogy a sportolók nagy részénél (hiszen „zongoracipelőből” van a legtöbb) szorongás, félelem, bizonytalanság lappang. Ezt motiváló erőnek nem nevezhetném, inkább negatív irányba hathat a koncentrációra, teljesítményre. Aztán meg kell említenem a prémiumokat, mérkőzés-és eredménypénzeket, amelyeket általában a vezetőedzők pontozása, elosztása alapján fizetnek ki. Ezek szintén konfliktushelyzetek forrásai lehetnek. Vannak sportágak, ahol minden mérhető, ott ez nem jelenthet gondot, viszont legtöbb sportág nem ilyen. Ez utóbbi esetben nehezebb az edzők helyzete, mert csak szubjektív módon tudják értékelni a sportolók teljesítményét.

Véleményem szerint a sportolóknak nyugodt, stresszmentes, stabil környezetet kell biztosítani, csak úgy tudnak folyamatosan nagyot "alkotni". A pénzügyi motiváció negatív változatát (büntetés) lehetőleg kerülni kell, tapasztalataim szerint a sportolót elsősorban nem a pénz, hanem a győzelem íze és szépsége hajtja. A kevesebb konfliktus, kevesebb stresszt, jobb, közvetlenebb, őszintébb munkakapcsolatokat, és igazi, egymásért küzdeni tudó "csapatokat"(vezetők, edzők, sportolók) hoz létre. Szerintem egy sportoló számára nem kell más motiváció, mint elismerés és az, hogy szerződést kaphasson attól az egyesülettől, ahol a feltételek adottak, a sikerek, az álmok megvalósításához.
Ahogyan azt mondani szokták: "a siker közös".
A kockázat is legyen az..
 

Mit is jelent e két szó? Gyakran halljuk, "ki lesz ma az ellenség"? Igaz csak két betű eltérés van közöttük, jelentésük mégis nagyban különbözik egymástól. Valójában miről is van szó? Ellenséggel a háborúkban találkozhat az ember, ahol életre halálra megy a küzdelem, nincs kegyelem.  Ellenféllel pedig a társadalom minden szegmensében naponta találkozunk és meg is küzdünk velük az egzisztenciánkért. Itt nem vérre megy a harc (bár sajnos esetenként ez is előfordul), hanem a tudás, szorgalom, ész, leleményesség, kitartás stb. dominál. Célokat tűzünk ki, amiket ha el akarunk érni, akkor dolgoznunk, időnként túlóráznunk, tanulnunk. Jobbnak kell lennünk a riválisoknál, hiszen ezt várják el tőlünk vezetőink, és a magunkkal szemben támasztott követelmény is ezt diktálja. Társadalmunk mozgatórugója is ez egyben, így tudunk fejlődni. 

A sportban sincs ez másképp, sőt. Egy sportoló erényei között a legfontosabb tulajdonságok a győzni akarás, kitartás, fájdalom és fáradságküszöb kitolása. Győztes mindig csak egy van, egy lehet, csak egy állhat a dobogó legmagasabb fokán. 
Mikor válik az ellenfél ellenséggé?
A győztes mögött minden esetben legyőzöttek vannak. A mennyiben a sorrend tisztességes módon alakult ki, a legyőzöttek elfogadják azt, fejet hajtanak a nagyobb tudás előtt. „Győzött a jobbik” – mondjuk.
Azonban látnunk kell, hogy nem vagyunk képesek mindig ilyen könnyen elfogadni az ellenfél győzelmét, vélt vagy valós okokra hivatkozva. Innen kezdve szemünkben a barát és ellenfél ellenséggé válhat. Az erős indulatok, érzelmek, hirtelen megnyilvánulásai ezek, de esetenként hetek- hónapok múlva is görcsösen, idegesen tekintünk vissza bizonyos eseményekre. Tudjuk nem jól van ez így, de nehéz elfogadni és megemészteni a legyőzöttség érzését. A kudarcélményeket pedig tudnunk kell feldolgozni és nem szabad engednünk, hogy a barátot, ellenfelet ellenségként kezeljük. 

Mit jelent elsőnek lenni?
Dicsőséget, hírnevet, népszerűséget, anyagi javakat…
Kulcsszavak ezek a sportolók és az egyesületek életében egyaránt, hiszen ez a cél, ezért dolgoznak, küzdenek nap, mint nap.
Meg lehet-e szerezni mindezt tisztességes eszközökkel?
Meggyőződésem, hogy igen, bár sokszor rácáfol erre az élet. 
A sport mára már kőkemény üzletté vált. Remélem közfelháborodást nem okozok azzal a megállapításommal, hogy az üzleti élet több szereplője olyan „gyanús” eszközöket használ üzlet, haszonszerzés céljából, amivel a tisztességes konkurensek nem akarnak, vagy nem tudnak élni. Ezáltal tisztességtelen előnyre tesznek szert. Így nem a jobb, ügyesebb, okosabb, gyorsabb nyer, hanem a sumák, az "ügyeskedő". 

A sportban is jelen vannak az "ügyeskedők", a sumákok és próbálják a küzdőtéren kívül megnyerni a csatákat. Üzleti érdekből? Számításból? Túlélésért? Bizonyára mindenből egy kicsi. A küzdőtéren viszont már csak a sportolók, csapatok és az ellenfelek vannak, és természetesen a  játékvezetők. Ott nem száraz tények, számok, kimutatások vannak, hanem labdák, ütők, bábuk stb.. Ha minden „le van vajazva”, még akkor is lehetnek meglepetések (és szerencsére vannak is), hisz ahogy mondani szokták: a labda kerek. Vagyis egyformán gurul és pattan mindenkinek. A nyakkendős ügyeskedők nem tudják a közönséget befolyásolni, nem tudják a sérüléseket megjósolni, nem tudnak az idegen környezetből hazait varázsolni, nem tudnak a meleg, vagy hideg front ellen üzleti tervet készíteni. A sportban soha senki, még a legjobb üzletemberek sem mehetnek biztosra, hiába a csillagászati pénzek, sztárok sorai, lobbi (pl. a tavalyi Real Madrid labdarúgócsapata), a siker nem garantált. Azért szép és érdekes a sport mert kiszámíthatatlan, mindig van valami meglepetés vagy valami váratlan...

Előző írásomban a motivációról írtam, annak formáiról és hatásairól. Folytatnám a korábbi témámat, de teljesen más oldalról, a nézőtérről hoztam magammal fantasztikus élményeket Hispániából. Nem tudom, hogy tanítják-e az ottani közönséget arra amit tesznek (gyanítom hogy nem), de le kell szögeznem, hogy rendkívül hatásos és szívmelengető. Kérdezem, hogy mi van Magyarországon akkor, ha a kedvencek vesztésre állnak, rosszul játszanak? Nézzünk magunkba és ismerjük el, hogy többnyire keresetlen szavakkal, le és felmenőket emlegetve, szidalmazzuk a küzdőtéren lévőket, netalán kifütyüljük őket, az edzők azonnali lemondását követeljük, és ezt még lehetne sorolni, hogy mi minden jut eszébe a joggal elkeseredett szurkolóknak. A tisztesség kedvéért meg kell említenem, hogy elő szokott fordulni a „mindent bele” is, de tapasztalatom szerint az előző cselekedetek bőven többségben vannak.

Sok okot fel lehetne sorolni, hogy miért járnak szurkolók a mérkőzésekre. Én csak egyet, talán a legfontosabbat a sikerben való részvételt említeném. A szurkolók, nézők boldogak, hálásak, ha győzelmek részesei lehetnek, ha netalán a „főhősök” egy-egy nagy csata után a fantasztikus közönséget méltatják attól szinte elolvadnak. Ez így szép, ennek így kell lennie. De a korábban említett rossz játék, gyenge teljesítmény elkeserítheti az addig lelkesen buzdítók hadát és negatív szereplőkké válhatnak ők maguk is. A sportolók padlón vannak, a közönség padlón van, ebből sok jó nem sülhet ki…
És itt jönnek a spanyolok, a spanyol szurkolók!

Nem fütyülnek, nem szidalmaznak, kihagyott helyzetek, elpuskázott lehetőségek után, hanem segítenek a csapatnak felállni a padlóról. Legyen az bármilyen buta hiba, ők megtapsolják sportolójukat és hatalmas bíztatásba kezdenek, addig amíg visszatér kedvenceikbe az elveszett hit és önbizalom. Először teljesen értetlenül álltam, mondhatni hülyén éreztem magam. Miután a nyelvi korlátok elhárultak, magyarázatot kaptam a történések miértjére. Az első pillanattól valahogyan jó érzés volt, de mikor letisztult előttem a kép akkor értettem meg igazán, hogy mit is jelent a csapatnak egy ilyenfajta segítség a közönség részéről. Nagyon nehéz szavakkal leírni, de higgyék el, hogy fantasztikus. Most már tudom, hogy egy „vesztes” mérkőzést miként tud a közönség segítségével megfordítani a csapat. 

Ki merem jelenteni, hogy a közönségnek is felelőssége van. Sokat javíthat vagy éppen ronthat a hozzáállásuk a mérkőzések végkimenetelében. Előző írásomban említettem, most csak ismételni tudom a sportolók bizalom, nyugodt, stresszmentes körülmények hiányában nem tud jól teljesíteni. 

Még aktív játékosként, egy-egy vesztes mérkőzés után, napokig lehajtott fővel közlekedtünk Szegeden, hisz így sok megvető tekintet elkerültünk. Sokszor a hátunk mögött, még éppen hallhatóan különböző becsmérlő megjegyzések csaptak arcul. Ez nem volt jó, nem esett jól, és ezáltal sem mi, sem a csapat nem lett jobb. Természetesen a vereségre senki sem volt büszke.
Mindez a spanyol honban úgy játszódott le, hogy a vesztes mérkőzések után maradt a legtöbb drukker a játékoskijárónál. Nem azért, hogy szidjanak, megtapossanak bennünket, hanem azért, hogy lelket öntsenek belénk, bíztassanak. Ilyen pillanatokban a városban is sokkal többen megismertek, megszólítottak, Kivétel nélkül mindenki  bíztatott, lelki erőt adott a sikeresebb folytatáshoz. Valószínűleg nem tanították őket ezekre a pszichés gondviselésekre, valahogy ez nekik természetes. Legyen nálunk is természetes, a sportolók meg fogják hálálni bizalmukat, segítségüket…
 

Van valami oka annak, hogy az élsportolók átlagéletkora folyamatosan nő és annak, hogy egyre sűrűbben találkozunk 40 éves profi sportolókkal? Szerintem van, és annak is, hogy többnyire nyugat-európai országok sportolói azok akik ilyen szép korban is aktívak maradnak a sportpályákon, küzdőtereken. Természetesen nem egy példa van a magyar sportban is erre, szerencsére, ha lassan is de tanulunk.

Mit is akar jelenteni a cikk címe? 30, na jó 40%. Ismereteim szerint körülbelül ennyit edzenek odakint a magyar (volt szocialista tömb) 100%-hoz képest. Döbbenetes. És ezzel a munkával ugyanott vannak, ahol mi, ha nem előrébb…
Ezen el lehet gondolkodni, nyilván a legegyszerűbb legyinteni rá és azt mondani, hogy ez nem lehet igaz, azaz hülyeség. 
Kevesebb mint fele edzésből, terhelésből ugyanazt, vagy jobb eredményt? Trükk, vagy valami csel van mögötte? Netalán dopping (ez most úgyis divatos kérdés)? Nem hiszem, sőt !!! Szerintem magában a szakemberképzésben, az elméleti képzésben és a továbbképzésekben kell keresni a másságot. Továbbmegyek: az önképzésben. Mentségünkre legyen, hogy sokkal kevesebb könyv, tanulmány jelenik meg magyarul, mint a különböző világnyelveken.  Nem járok messze az igazságtól, ha azt gondolom, hogy az edzéselméletük naprakészebb és gyakrabban frissül, kiegészül a legújabb kutatási eredményekkel mint mondjuk a Testnevelési Egyetem (TE) tananyaga, vagy a különböző edzői továbbképzések tartama. Óriási különbség van az edzések mennyiségét illetően. Kint az alapozó időszakban heti 5-6 edzésnél semmiképpen sincs több, míg itthon ez a szám eléri a 12-15-öt. Mi a kettő között a különbség? Óriási! 5-6 edzés esetén minden tréningen frissen kipihenve, teljes erőbedobással dolgozhatnak a játékosok, míg 12-15 edzés esetében gyakorlatilag egyik edzést a másik követi, nincs regenerálódási, feltöltődési idő, a sportolók nem tudnak és valljuk be őszintén, talán nem is akarnak teljes erőbedobással edzeni, hiszen nemsokára kezdődik a „következő felvonás”. 

Versenyidőszakban heti 3-4-et edzenek tőlünk nyugatabbra, míg az itthoni tájakon 7-10 edzést tartanak általában. A képlet ugyanaz. Egyik oldalon fitt és bizonyítási vággyal teli sortolókat látunk, míg a másik oldal meggyötört és fáradt. Az egyik elmélet szerint mindig lehet 100%-ot nyújtani (el is várják), addig a másikon nehéz (de itt is elvárják). Innentől bonyolódik a helyzet. Miért nem jó az nekünk? Az edzők féltik az állásaikat, vagyis nem vállalnak fel rizikót ha ők „a munkában hisznek”, akkor el is végeztetik. Ők mindent megtettek „a játékos nem volt képes magából előhozni a gyakoroltakat” – mondják kudarc után. Innen kezdve csak a bajok és problémák fokozódnak. A játékosok fáradtságra, az edzők pedig rossz edzésmorálra panaszkodnak. A szurkolók pedig sokszor azt láthatják, hogy a játékosok „csalják” a meccseket, azaz nem adnak bele anyait-apait, az ellenfelektől függetlenül. És mi történik ha valaki fizikailag és pszichésen fáradt lesz? Nagy valószínűséggel jönnek a szerencsés esetben kisebb, más esetekben a nagyobb sérülések. A sérülések után pedig nincsen megfelelő idő a regenerálódásra, mert játszani kell, edzeni kell, mert hát az a dolga játékosnak. Az, hogy mi lesz, vagy mi lehet a következménye a nem megfelelő rehabilitációnak? Egy kis hasonlattal élve az, ami a legjobb márkájú autóval 4-5 év után, ha nem cserélnek benne olajt, szűrőt, gumit és versenyautónak használják. Tönkremegy. Idő előtt. Ez történik a sportolókkal is, amennyiben nincs megfelelő regenerálódási idő, és sérüléseik után a visszatérés siettetett. Igaz egy-egy mérkőzéssel sokat lehet nyerni, de az is igaz, hogy ugyanezzel a csatával sokat is lehet veszíteni. A sportolók mindig nyerni és küzdeni akarnak, tehát őket nem nehéz meggyőzni arról, hogy egy sérülésből idő előtt, injekciókkal, vagy egyéb segédeszközökkel visszatérjenek. 

A cikk végéhez közeledve, remélem a kedves olvasó megérti, hogy miért is halad abba az irányba az edzéselmélet tudománya, hogy inkább kevesebbet terhelik a sportolókat, de intenzívebben, tudományosabban.Úgy érzem, hogy ebben a magyar sportvezetők kevésbé naprakészek, de vannak már bíztató jelek és remélem, hogy hamarosan ebben is utolérjük a nyugatot. Akkor lesz nekünk is sokkal több idősebb sportolónk és várhatóan ezek a sportolók pályafutásuk után nem a klinikákat hanem a sportrendezvényeket látogathatják majd …