Pókhálók és varjútollak
(Írta: mikamisan)
A szobában minden csillogó fehér, egy furcsa fényes anyag borítja a bútorokat. A hosszú étkező asztalt, a magas támlájú székeket, az arany evőeszközöket. A gótikus stílusú ablakokat annyira ellepte, hogy ki sem lehet látni rajtuk, így ha a gyertyák nem világítanának, teljesen sötét lenne.
Az asztalnál ülök, rangomhoz illően a főhelyen. Érdeklődve nyúlok a terítőhöz, selymes puhaságra számítok, de meglepődve kell tapasztalnom az érdességet. Mikor felemelem a kezem, a terítő is megemelkedik. Az egyik borospohár ezer darabra törik a padlón, vörösség terül el e fehérségben. Mégis mi lehet ez? Pókháló! Suhan át rajtam a felismerés. Az ujjaim reszelős, szakadó hanggal válnak el szövettől. Hálótól, emlékeztettem magam.
Hangos kacagás szakítja meg a terem csendjét, hosszasan visszhangzik a magas teremben.
- Ciel Phantomhive - suttogja a nevem egy sötét alak az asztal túlsó végén - Már nagyon vágytam beszélni veled.
-Ki vagy te? - kérdezem, mire az alak előre dől ültében és a gyertyák gyér fénye végre az arcára vetül.
- Trancy -suttogom összeszorított fogakkal, Ő szélesen elmosolyodik, szőke haja aranyszínűnek tűnik ebben a megvilágításban.
- Miért vagy így meglepve? Természetes, hogy két fiatal nemes keresi egymás társaságát - mondja mindezt olyan álszent arccal, hogy felfordul tőle a gyomrom.
- Te nem vagy nemes, sosem leszel az. Egy mocskos kis senki vagy, aki azt hiszi herceget játszhat -mondom élvezettel figyelve az arcára kiülő dühöt.
- Nagy kár, hogy így gondolod -hangja most közvetlenül mellőlem szól, hozzám hajolva egészen a fülembe suttog. - Claude külön nekünk hozta létre ezt a kis társalgót, hogy az ölebed nélkül beszélgethessünk - simít végig az arcomon.
- Ne érj hozzám! - el akarom taszítani a kezét, de nem tudok megmozdulni, a pókháló már teljesen a székhez szegezett.
- Annyira vágytam találkozni veled. Megtudni mitől vagy különleges, hogy mivel érdemelted ki ezt - azzal lerántja a szemkötőmet, és láthatóvá teszi Sebastian jelét a tekintettemben.
- Oh, ez annyira snassz, "a szem a lélek tükre". Az én jelem sokkal egyedibb - kuncogva, gúnyosan ejti a szavakat, olyan közel van hozzám, hogy míg beszél, látom a hálószerű mintát a nyelvén.
- Igaz - hagyom rá -, de minden más szempontból egy mocskos kis másolat vagy.
- Én az vagyok, aminek neked kéne lenned. Egy démonnak parancsolgatsz és mire használod? Kicsinyes bosszúra. Én legalább élvezem az életet -tette hozzá mosolyogva
- Rettegésben tartani a szolgáidat tényleg nagyon szórakoztató lehet.
Dühös mozdulattal kap fel egy arany kést az asztalról, majd a torkomnak szegezi. Akaratlanul is felszisszenek, mikor megérzem a fém hidegségét a bőrömön.
- Mit tudsz te a rettegésről? A bosszúvágyat nagyon jól ismered, de a félelemről nem tudsz semmit! - jéghideg kegyetlenség izzik a szemében.
A falakat borító pókháló szakadozni kezd, majd fekete varjúszárnyak hullnak alá az égből. Sűrű fehér köd lep el mindent.
- Mi ez?! - kérdezi Alois teljesen megzavarodva, az asztal is eltűnik, aminek támaszkodott, döbbenten veszti el egyensúlyát, alig tudja megállni, hogy ne essen el. Hamisítatlan diadalérzettel állok fel a székből.
- Úgy tűnik az én komornyikom megint jobbnak bizonyult a tiédnél. Bár, meg kell, mondjam ez a kis késes magánszámod kifejezetten tetszett. -mosolygok rá lekicsinylőn.
A fekete tollak zápora még jobban felerősödik, a köd fehérségén egy hang zúg keresztül, egy ismerős, lágyan zengő hang.
- Fiatalúr, kérem ébredjen fel!
Kinyitom a szemem, Sebastian ott térdel az ágyam mellett és fogja a kezemet.
- Sajnálom, úrfi - szabadkozott. - Nagyon sokáig tartott áttörnöm a másik védelmi vonalát, majdnem túl sokáig. - mondja és a nyakamhoz nyúl. Mikor visszahúzódik, látom, hogy vér mocskolja a fehér kesztyűt.
