Kéjes tollak, tompa sikoly
(Írta: Masa)
Szürkésfekete gomolyfelhők, amik szinte a semmiből kerültek elő, súlyos fátyolt ontva a horizontra. Olyan, mintha a felhők meg akarnának védeni a sötétségtől, attól a sötétségtől, ami méregként ontotta be magát minden porcikámba. Burkot formázva szippant be magába, és addig nem enged, míg az utolsó sóhaj el nem hagyja ajkaimat. Talán ez az utolsó sóhaj napja. Az ég is gyászol, magára húzva a halotti leplet. Hirtelen egy fényvillanás szeli át az eget, amit hatalmas dörrenés követ. Vihar közeleg...
Az erkélyen álldogálok épp, majd amint megcsapja az orromat az eső illata és fintorogva lépek hátrébb, elhúzva a garzonfüggönyt. Besétálok a meleg, biztonságot nyújtó hallba. Enyém az egész birtok, így nincs mitől tartanom. Az oldalamon egy démoni komornyikkal bármit elérhetek, amit csak akarok.
Kiadom a szolgáknak az esti teendőket, nehéz, fáradt léptekkel trappolok fel az emeletre, szememet végigjáratva az üres falon. Egy kép sincs a családról, hiába. A család csak a gyengék számára mentsvár, én pedig nem vagyok puhány. Nem tudok magammal mit kezdeni, oda-vissza sétálgatok a végtelennek tűnő folyosón. A fülemet az ajtókopogtató hangja csapja meg. Mint ha az édes kín, hívogató varázsszava lenne.
Szöcskét szégyenítő, kecses ugrásokkal termek lenn az előtérben. Mire leérek, már látom, hogy Claude kinyitotta a hatalmas ajtót, melynek közepén a családi címer díszeleg. Az ajtó is virít a tekintélytől. Egy tagbaszakadt alak, orrig kabátban áll az ajtó előtt. Úgy fest, mint azok a tipikus londoni csavargók, akik csatornákban laktak és a patkányokon tartották el magukat. Claude némán áll és várja a parancsomat, én pedig kihajolok a számomra hatalmasnak tűnő démon mögül. Megérkezett a vihar, magával sodorva a fűtött erotikát.
- Váóóó király! Akár egy rabló! - lépek hozzá közelebb, cipőm sarkantyújának koppanása visszhangzik a folyosón. Abban a pillanatban, ahogy közelebb került hozzá a fejem, az orromba ontotta magát az a bódító illat. Közelebb hajolva hozzá szippantok mélyet az illatából, mélyen az érzékeimbe raktározva az aromát. Megőrjít. - Az illatod mégis isteni! - teszem hozzá a szokásos álszent fejemmel, hiszen tudjuk, álarc nélkül senki sem létezhet, és az én álarcom mögött egy sátáni démon lapul. - Mi a neved? - suttogom fülledten a fülébe, válasz még sem érkezik. Kesernyés mosolyra húzódnak az ajkaim, majd hátrahőkölve pislantok Claudera, kibökve egy "Maradhat"-ot.
Asztalhoz ültetem a kedves "Utazót", mind ezt szó nélkül hagyja. Szinte az orrába dugom az ételt, jelezve, hogy enni kéne, erre végre megszólal.
- Valóban mesésen néz ki, de a tányér szélén maradt egy cseppnyi szósz. Ez gondatlan és hanyag munkára vall.- hagyják el az elégedetlen szavak fogainak kerítését, Claude pedig bocsánatot kérve azonnal kicseréli az étket. Komornyikom a vacsora után elmagyarázza neki, merre találja a vendégszobát, ez idő alatt én lefürödök, remélve, hogy a hideg víztől a fülemen párolog ki a ködös perverzió. Sikertelenül. Magamra húzom a vörös hálóköntösöm és besétálok a szobába. Ledermeszt a látvány. Az én prédám egy szobában van azzal a kurvával, és még beszélgetnek is!
- Hannah, te meg mit csinálsz itt? - sátáni hangot ütök meg, ennek hatására egész testében megremeg a törékeny lány. Azzal mentegetőzik, hogy csak kicserélte a meleg vizet. Na persze. Esetleg valakire véletlen rá akarta önteni, hogy aztán letörölgesse róla. Nem ver át. - El akarod csábítani a vendégünket? Játszod itt az ártatlant, és bekötöd a szemed? Azt hiszed, ezzel elérsz bármit is, Hannah? - szavaim egyre jobban nyomatékosítanak, újabb sebeket tépve fel a lány lelkében, amiket mindig is én okoztam neki. Élvezem a sót a nyílt sebre hinteni. Éget, fáj, és csak tovább szenved, az én testem pedig örömmel lesz gazdag, a szenvedést látván. Elkapva a lányt rúgok a hátába, a kancsó kiesik a kezéből, keservesen csattan a földön, darabokra törve. - Takarodj innen te kurva - a fülemben hirtelen, mintha a lány lelkének szilánkosra törését hallanám, mégis alázatos arccal kel fel, meghajolva távozik.
- Ne haragudjon Utazó! - fordítom a fejemet a sötét alakra, lejjebb húzva sejtelmesen magamról a vörös selymet.
- Ő jól van? - eszem megáll! Itt fedem fel előtte a testem adta lehetőségeket, ő mégis arról a ribancról hablatyol.
- Nem tudom, mit képzelhet magáról, sőt, azt se tudom, hogy az emberek egyáltal-n mit gondolnak… - a mondat utolsó felét inkább magamnak mormolom, mintsem neki. Feladom, úgyse kapom meg, túl merev ahhoz, és nem abban az értelemben. Elbeszélgetünk az utazgatásról, arról, hogy mennyire unom itt magam, ahol semmi izgalom nincsen, csak a csicskák örökös rinyálása, majd szóba kerül a pince, hogy van ott lenn valami izgalmas dolog. Egyből felcsillannak a szemeim, mivel sosem gondoltam volna, hogy valamit is rejt az a piszkos hely. Levezetem őt a pincébe, még az út felénél sem tartunk és hirtelen két erős tenyér tapad a lapockáimra, szó szerint letuszkolva a lépcsőn, a földre préselve. A villanyok tragikusan pislákolni kezdenek, majd mindent elborít a velőrezgető sötétség. Egész testemben megremegek, a hisztéria kezdi átvenni testem fölött az uralmat. Kezeimet kinyújtva markolok a padlóba, kaparom, szabadulni akarok. Ujjaim között puhaságot vélek felfedezni, amint belemarkolok belém hasít a megdöbbenés. Tollak. Sebastian!
Ahogy az előbb a hisztéria tört fel belőlem,most helyét jobban átveszi a rettegés. A démon kezeiben vagyok, aki védjegyként hordja magával a fekete kínt, az örök káoszt. Rémálomba illő elmélkedésemből egy forró harapás zendít ki, ami a fülcimpámat ostromolja, majd a fenekemnek feszülő keménység, és a fülkagylómba ágyúként törő elégedett, kéjes sóhaj. Felrobbanok.
Folytatása következik, ha igényelitek! xD
