Üdvözöllek a Lázár Ervint bemutató weboldalon!

Berzsián költő beburkolózott. Pokrócba, csendbe, szobája dermesztő hidegébe. Kucorgott recsegő rugójú fotelja mélyén.
- Elhagytak. Elhagytak engem a bajban - motyogta.
Lelke mélyén arra számított, hogy néhányszor elismételgeti ezt a mondatot, és feldühödik tőle. S ha már feldühödött, bármi történhet. Mert ugye csak elordít valamit.
De nem dühödött fel. Csak a félelem, csak a szomorúság.
- Mert az az igazság - mondta magának -, hogy te hagytad el őket. Rútul cserbenhagytad a barátaidat. Semmirekellő, oktondi, széllelbélelt, fölfuvalkodott kapcabetyár voltál.
Így oktatta magát Berzsián. És félelemtől görnyedezett, bánattól kornyadozott, hidegtől diderészett.
A barátai meg? Hol is lettek volna? Persze hogy ott. A Hörpentő nevű szörpentőben, ahol kilencvenkilencféle szörpöt mért Vinkóci Lőrénc korcsmáros az igen tisztelt publikumnak. Ott ültek Berzsián költő barátai egy kecskelábú asztal mellett. Ők voltak a publikum. És könnyen meglehet, hogy igen tiszteltek is voltak, de hogy jókedvűek nem, az biztos. Lógatta az orrát mind a három. Mármint a locska-fecske Zsebenci Klopédia, Violin, a fülrepesztő csudazenész meg az aranykezű Sróf mester. Nem fecsegett, nem locsogott Klopédia, a fülrepesztő zenésznek nemcsak az orra, a füle is lógott, Sróf mester meg tétován babrikált az arany kezével. Annyit se mondtak, hogy mukk.
Nem is csoda, mert mint egy láthatatlan darázs, ott dingett-döngött körülöttük a kérdés: Mit csinálhat most Berzsián? De ki nem mondta volna egyikük sem, mert ami igaz, igaz, más láthatatlan darazsak is döngécseltek ottan. Az egyik azt döngécselte, hogy cserbenhagyott benneteket Berzsián, a másik, hogy Berzsián egy semmirekellő, oktondi, széllelbélelt, fölfuvalkodott kapcabetyár. A harmadik meg, hogy megérdemli a sorsát Berzsián, csak savanyodjon, keseredjen, aszalódjon. A negyedik meg, hogy mégsem olyan rossz fiú az a Berzsián. Az ötödik meg: hagyta Violint börtönbe zárni. A hatodik meg. Sohasem érünk a végére ennek a darázshadseregnek, abba is hagyom a felsorolást. Elég az hozzá, hogy egyik darázs így, másik darázs úgy. De inkább így - sokkal több láthatatlan darázs döngécselt Berzsián ellen, mint mellette.
Nem is állhatta tovább Violin, odamorrant a darazsak közé:
- Úgyse tehetett volna értem semmit. Mindenféleképpen börtönbe zártak volna. Meg aztán másnap amúgy is kiengedtek.
Megdobbant ám a locska-fecske Zsebenci Klopédia szíve! Lám csak, Violin Berzsián költő védelmére kelt. Éljen. Már mondani is akarta, hogy akkor, nosza, látogassák meg Berzsiánt, de közben lopva Sróf mesterre pillantott. Ajaj. Sróf mester arany keze abbahagyta a babirkálást, és puff, nagyot csapott a kecskelábú asztalra.
"Rettenetes - gondolta Zsebenci Klopédia -, Sróf mester már megint ragaszkodni fog az igazsághoz."
És ebben nem tévedett. Sróf mester ragaszkodott.
- Lehet, hogy nem tehetett volna érted semmit - emelte fel az ujját -, de meg sem próbálta. Úgy becsapta az ablakát, mint a pinty!
Hát ez igaz. Becsapta. Be bizony. Klopédia egy sötét pillantást küldött Sróf mester felé. Szörnyűségesek ezek az igazsághoz ragaszkodó emberek. Mindig csak az igazság, az igazság. Az ördög bújjon bele.
Sróf mester feszengett a székén, újra kezdte a babirkálást arany kezével, s arra gondolt, hogy milyen szörnyűséges mindig az igazsághoz ragaszkodni. "Mennyivel könnyebb lenne az életem - gondolta -, ha nem ragaszkodnék ilyen fenemód az igazsághoz. Odamennék ahhoz a gézengúzhoz, a vállára ütnék, és azt mondanám neki, mi újság, pajtikám." De csak megrázta a fejét. Nem tágított. Ragaszkodott tovább. Mit tegyünk, ilyen ember volt Sróf mester. Nem árt, ha vannak ilyen emberek.
Így aztán nem is sokáig bírták együtt. Fölálltak nagy szomorúan a Hörpentő asztalától, s hárman háromfelé.
Nagy búsan bandukolt hazafelé Sróf mester. És még nagybúsabban Violin, a fülrepesztő zenész. De legeslegnagybúsabban a locska-fecske Zsebenci Klopédia. Fölnézett a gomolygó, komorló téli égre, és azt gondolta magában: "Még szerencse, hogy az ég is ilyen búbánatos. Összeillünk." Csakhogy a komorló, gomolygó téli ég nem akart ám a világ végéig búbánatos lenni. Esze ágába sem jutott. Mert, nicsak! Elszállingózott egy jókedvű fehér pihe a búbánatos Klopédia orra előtt. Aztán egy másik. Egy meg éppen a szeme pillájára. Egyszeriben nagy, fehér vidámság özönlötte el a várost. Földbe gyökerezett Zsebenci Klopédia lába, és búbánat ide, búbánat oda, nagy boldogan elkiáltotta magát:
- Esik a hó!
Mi az, hogy esett?! Szakadt, özönlött. Táncolt a sok hópehely, Klopédia hallani vélte boldog, önfeledt kiáltásaikat. Nesze neked, búbánat!
Klopédia kitárta a karját, magához ölelte a havas járdát, a hóval fölékszerezett fákat, a hósapkás házakat.
- A búbánatot kiverték a birodalomból az egyesített hóhadak - kiabálta.
És már meg is fordult. Futott. "Mit nekem Sróf mester, az igazság bajnoka - gondolta magában -, amikor esik a hó." És már bent is volt Berzsián udvarában, még a havat sem verte le a lábáról, már az előszobában kopogott a cipője sarka. És már be is libbent a szobába. Azt akarta kiáltani, hogy "Berzsián, esik a hó!", de a bebugyolált költő látványa úgy hatott rá, mint egy puskalövés, a libbenés összetört, mozdulatlanul állt Klopédia, szorongatta az ajtókilincset.
Sisegett a csend, Berzsián tompa, fénytelen szeme Klopédiára meredt.
- Ki az? - kérdezte.
- Hogyhogy ki az - rebegte Klopédia -, nem látod, hogy én vagyok.
- Isten hozott, Klopédia - mondta bizonytalanul Berzsián. - Kérdezhetek valamit?
- Hát persze - mondta ijedten a lány.
- Mondd, Klopédia, világos van?
- Világos? - csodálkozott Klopédia. - De hiszen vakít a hó! Nézz ki az ablakon, Berzsián, esik a hó!
Most szabadult ki Klopédiából az ajtóba tervezett mondat.
Zengett boldogan, körülszárnyalta a szobát. De le is hullott szárnyaszegetten az egyik sötét sarokba, mert Berzsián ahelyett, hogy az ablak felé fordult volna, azt suttogta:
- Sejtettem.
Nagyon baljóslatú volt ez a "sejtettem".
- Mit sejtettél? - kérdezte Klopédia.
De válaszra már nem volt idő, mert kintről valami kis kapirgálás, mintha egy egér. nem, mégsem egér, ez annál hangosabb, talán kutya? Na de kutya se, mert kopog a cipője. Ez meg ki? Szép lassacskán megmozdult a kilincs, szép lassacskán kinyílt az ajtó, ott állt teljes életnagyságban Violin, a fülrepesztő csudazenész.
- Szervusz, Berzsián - motyogta -, gondoltam. izé. esik a hó.
- Csukd már be az ajtót - mordult rá Klopédia -, bejön a hideg.
Violin képe felderült, most vette csak észre Klopédiát. - Á, te is itt vagy!
- Nem érted, hogy bejön a hideg!
- Inkább kimegy - mondta Violin. - Olyan hideg van itt, mint egy jégveremben. Berzsián, miért nem fűtesz?
Berzsiánra tévedt a tekintete, aztán Klopédiára, megint Berzsiánra. Valami itt nincs rendben. Valami nagyon nincs rendben. Megijedt Violin.
- Várjatok csak, mindjárt befűtök - motyogta, s már ment is a konyhába, zörömbölt a fásládában.
Térült-fordult, csörgött a gyufásdobozzal, fújta teli tüdővel, egy-kettő, sziszerészett a tűz Berzsián kályhájában. De a nyomasztó, ólmos csendet csak növelte a sziszerészés. Sehogy sem értette Violin ezt a baljóslatú csendet. Talán Sróf mester miatt?
- Az már igaz - mondta. - Ha Sróf mester megtudja, hogy idejöttünk, szépen a nyakunk közé csördít. De hát hogy lehet ilyenkor rendíthetetlenül ragaszkodni az igazsághoz? Hiszen esik a hó! Nem igaz, Berzsián?
- Mondd, Violin - szólalt meg ekkor síri hangon Berzsián -, világos van?
Violin fölegyenesedett a kályha mellől, megrendülten bámulta Berzsián elrévedő, fénytelen szemét. Összeszorult a szíve.
- De hiszen vakít a hó. nem látod? - Klopédiára kapta a tekintetét. - Klopédia, rohanjunk Sróf mesterért. Gyerünk.
Kint meg kipp-kopp, csissz-csossz. Jött valaki. Nyikordult az ajtó, ott állt maga Sróf mester. Megköszörülte a torkát, és azt mondta:
- Mi újság, pajtikám?
A kályha felől mintha vihogást hallott volna. Arra rebbent a tekintete. No lám, ezek már itt vannak. Gyorsan szigorú ábrázatot öltött és elzenegte:
- Nem mintha megfeledkezném az igazságról! Rútul cserbenhagytál bennünket. Semmirekellő, oktondi, széllelbélelt, fölfuvalkodott kapcabetyár voltál. - Majd sokkal szelídebben hozzátette: - De most esik a hó.
Elhallgatott, Berzsiánra bámult. Az ő szívét is összeszorította a félelem.
- Mondd, Sróf mester - kérdezte halkan Berzsián -, tényleg világos van?
Sróf mester közelebb lépett, nézte, nézte Berzsián szemét.
- Berzsián, ne bolondozz!
Pedig tudta, hogy nem bolondozik.
- Megvakultam - mondta ki Berzsián.
- De hát hogyan, mitől? - ordított fel Violin.
- És mi meg hagytuk itt vakon szenvedni! Feléje se néztünk - sírt fel Klopédia.
- Ne ordítozzatok - szólt rájuk Sróf mester. - Mondd el, hogy történt!
- Az éjszakák - motyogta Berzsián.
- Miféle éjszakák?
- Itt ültem megátalkodottan, fortyogott a dühöm.
- Vettük észre - kottyantott közbe Zsebenci Klopédia.
- Sajnos. Ne haragudjatok - mondta Berzsián.
- Mi volt az éjszakákkal? - sürgette Violin.
- Biztosan láttátok már - mondta Berzsián -, ahogy az erdő felől beoson a városba az éjszaka. Először a kertek sötét zugait foglalja el. Aztán a szűk utcákat. Lassan elsötétíti a tágas tereket is, ráül a kémények tetejére.
- Persze hogy láttuk - mondta Sróf mester. - Ez a világ rendje. Nappalra éjszaka, éjszakára nappal.
- De ami velem történt, az már nem a világ rendje - kesergett Berzsián. - Mert ugye az éjszaka belopózkodik az ablakon, egy kicsit elmotozgat a szobában, és sutty, be az ember szemén, az ember megtelik sötétséggel.
- Aztán reggel meg jön a fény - mondta Zsebenci Klopédia -, a sötétség, sutty, ki az ember szemén, a fény meg sutty, be!
- Hát persze - bólintott Berzsián -, rendes körülmények között. De én az egyik reggel érzem ám, hogy nagyon nehéz a lábam. Mintha mázsás súlyok húznák. Egész nap azon gondolkoztam, mi lehet? Rám is esteledett, rám is éjszakállott. A sötétség sutty, be a szememen. Reggel meg, ajaj, már nem csak a lábam volt nehéz, olyan volt, mintha derékig ólommal lennék teli.
- Te úristen - kiáltott föl Violin -, nem ment ki belőled egészen a sötétség.
Berzsián szomorúan bólogatott.
- Ne is mondd tovább - szólt közbe ijedten Zsebenci Klopédia -, mert harmadnap ugye már mellig ért benned a sötétség?
- Nyakig - mondta keserűen Berzsián.
- Ami azt jelenti - emelte fel az ujját Violin -, hogy ma reggelre egy picikét se jött ki belőled a sötétség. Tele vagy sötétséggel a talpadtól a fejed búbjáig. Azért nem látsz.
- Hát - mondta Berzsián -, ha igazat beszéltek, és már tényleg reggel van, akkor bizony könnyen meglehet.
- Reggel?! - mondta méltatlankodva Sróf mester. - Berzsián, már elmúlt dél. Minden ragyog odakint. Esik a hó.
- Akkor nincs mese - mondta elszontyolodva Berzsián -, tele vagyok sötétséggel.
Tanácstalanul nézett egymásra a három jó barát.
- Jajistenem, most micsináljunk? - suttogta ijedten Klopédia.
De akkor felcsillant Violin szeme.
- Nincs itt baj egy se, Berzsián! Előbb-utóbb úgyis dühbe gurulsz, kiabáld akkor azt, hogy takarodjon ki belőled a sötétség.
- Azt hiszed, magamtól nem jutott eszembe - szomorkodott Berzsián. - De az a baj, hogy nem tudok dühbe gurulni. Csak félek. Minél jobban szeretnék dühös lenni, annál jobban szorongat a félelem. Érzem én, hogy soha többé nem láthatom az arcotokat.
- Nem mintha az utóbbi időben olyan kíváncsi lettél volna az arcunkra - mondta epésen Sróf mester.
- Most igazán nincs itt az ideje a prédikációknak - mérgelődött Zsebenci Klopédia. - Inkább ezen a szerencsétlenen segítsünk, nem ülhet itt vakon ítéletnapig.
- De hát hogyan segítsünk? - morgott Sróf mester. - Egyikünk sem szemorvos.
- Akkor hívjunk gyorsan egy szemorvost - mondta Violin.
- A szememnek semmi baja - jelentette ki Berzsián.
- De amikor nem látsz!
- Akkor se a szememmel van baj, a sötétséggel van baj.
- Akkor meg egy sötétségorvos kell - mondta gyorsan Violin, de csak annyit ért el vele, hogy Klopédia is meg Sróf mester is szemrehányóan nézett rá.
- Jó, jó, ne haragudjatok, csak hirtelenében a nyelvemre jött - védekezett Violin -, tudom, hogy sötétségorvos nincs. de talán valami sötétségizé. mondjuk sötétségszakértő. az esetleg van.
- Sötétségszakértő! - horkant fel Sróf mester. - Miket nem tudsz kitalálni?!
De Zsebenci Klopédia a homlokára ütött, és hohózni kezdett.
- Hohó! Hohó! - kiabálta. - Eszembe jutott!
- Mi jutott eszedbe?
- Nem mi, hanem ki. Áttentő Redáz jutott eszembe.
- Az ám! Áttentő Redáz - kiáltott fel boldogan Violin is -, na ugye, hogy mégis van sötétségszakértő!
- Nem kedvelem Áttentő Redázt - mormogta Sróf mester.
- Akkor is! Ki tudna tanácsot adni Berzsiánnak, ha ő nem?!
- Ki az az Áttentő Redáz? - kérdezte gyanakodva Berzsián.
- Rohanunk Áttentő Redázért! - kiabált Klopédia. - Gyere, Violin!
Meg sem várták Sróf mester beleegyező bólintását, kivágtattak az ajtón.
- Ki az az Áttentő Redáz? - ismételte meg a kérdést Berzsián.
- Egy rossz arcú alak - mondta kedvetlenül Sróf mester. - Hétpróbás gazembernek látszik. Tele van sötétséggel.
- Hogy mondod? - villanyozódott fel Berzsián. - Tele van sötétséggel?
- Mi az, hogy tele?! Fölösen tele van.
- És lát?
- Mint a sas.
- Akkor nem létezik, hogy tele van sötétséggel - szontyolodott el Berzsián.
- Mondom, hogy fölösen! - bizonykodott Sróf mester. - Képzeld, a múltkor bejött a Hörpentőbe egy sötét szemüveges, rossz arcú alak. Horgas orr, mindent lefitymáló, összeszorított keskeny ajkak, elálló, hegyes fül.
- Ő volt Áttentő Redáz?
- Ő, csak akkor még nem tudtuk, kicsoda. Keménykalap volt a fején, s úgy kalapostul odatelepedett az egyik asztal mellé.
- Nem vette le a kalapját?
- Nem az. Pedig jól tudod, hogy ez a Hörpentőben nem szokás. Aki oda bejön, köszön és leveszi a tökfedőjét. Na, gondolhatod, röpködtek a megjegyzések, hogy talán veréb van a kalapja alatt, meg hogy talán az erdőben nevelkedett, a fene a fölfuvalkodottjába. Amikor már elég nagy volt a ricsaj, felénk fordult és azt mondta: "Uraim, az önök érdekében tartom a fejemen a kalapom." Na, több se kellett! Még hogy a mi érdekünkben! Már valaki föl is állt, hogy nyakon vágja az istenadtát, mire ő a legnagyobb nyugalommal azt mondta: "Na jó, ha annyira akarják, akkor leveszem." És levette a keménykalapot.
Sróf mester elhallgatott, idegesen megrándult az arca, a ráncai föl s le tekergőztek, majd le és föl. Igen szerencsétlen ábrázatot öltött Sróf mester, ha Berzsián látta volna, bizonyára nem tudja mire vélni. De nem látott, így csak a csöndet nem tudta mire vélni.
- Ott hagytad abba, hogy levette a kalapját - mondta.
- Igen - mondta Sróf mester, és a ráncai továbbra is tekergőztek. - Képzeld, a kopasz koponyája tintafekete volt. De csak egy szempillantásra láttuk, mert azon nyomban lilásfekete sugarak áradtak szét a fejéből, és két másodperc alatt megtöltötték a Hörpentőt. Töksötét lett. Az orrunk hegyéig sem láttunk. Déli tizenkettőkor.
- A fejéből jött a sötétség?
- Abból hát. Egy darabig csönd volt, aztán valaki megszólalt, és kérlelni kezdte, hogy tegye föl a kalapját. De nem tette föl azonnal, megvárta, míg mindenki könyörgőre fogja. Akkor aztán nagy kegyesen a fejébe nyomta a keménykalapot. A sötétség, mintha elvágták volna. Újra világos lett. Csak tartsa a fején nyugodtan, motyogtuk neki, és arra gondoltunk, hogy egy percig sem maradunk vele egy fedél alatt, sipirc haza, de ő előbb meggondolta, fölállt nagy gúnyosan, meghajolt felénk, és azt mondta: "Áttentő Redáz vagyok. A viszontlátásra." Megemelte a kalapját. És arra a pillanatra, amíg nem volt a fején a kalap, megint sötét lett.
- Őérte szaladt Violin meg Klopédia? - kérdezte szomorkásan Berzsián.
- Őérte - válaszolta ugyanolyan szomorkásan Sróf mester.
- Na épp egy ilyen éjfejű, százszorjajnekünk segít majd rajtam!
Sróf mester izgatottan közbeszólt:
- Hallgass! Jönnek.
- Jó napot, jó napot - köszönt Áttentő Redáz -, ha megengedik, a kalapomat a fejemen tartom.
- Persze, persze, csak tessék - zengte a három jó barát beijedt kórusa. Berzsián meg hallgatott. Nem tetszett neki Áttentő Redáz hangja. Nem is csoda, mert karistolós, recsegős, horzsolós, reszelős hangja volt Áttentő Redáznak.
- Hát akkor. egyszóval. a barátunk - dadogott Sróf mester. - Úgy gondoltuk, hogy ön ért a sötétséghez.
- Értek egy-két dologhoz - mondta rátartian Áttentő Redáz, és Berzsián felé fordult. - Ön lenne hát a híres Berzsián költő. Gratulálok. Olvastam egypár jobbladáját. De meg kell mondanom, hogy az a ramazúri, amit az utóbbi hónapokban rendezett, az minden költészetnél többet ér.
- Miféle ramazúri? - kérdezte megszeppenve Berzsián.
- Hát a villámcsapások, viharok, lábtörések, lángra lobbanó szakállak!
Áttentő Redáz köszörűkő hangja átszellemült, hallhatta, aki hallotta, hogy igazán csodálja Berzsiánt.
Berzsián meg szégyenkezett.
- Beszéljünk inkább a sötétségről - mondta gyorsan. - Tele vagyok sötétséggel. Meg tudna gyógyítani?
Áttentő Redáz izgatott lett, gyors, hadaró hangon magyarázni kezdett Berzsiánnak.
- Mi az, hogy gyógyítani?! Azt kell meggyógyítani, akiben egy csöpp sötétség nincs!
- Nono - mondta Berzsián.
- De igenis - folytatta Áttentő Redáz, most már tudomást se vett róla, hogy Sróf mesterék is a szobában vannak -, ez csak a fejlődés kezdete. Az csak átmeneti, hogy nem látsz. Még egy-két vihart kell támasztanod, pár lábtörés jobbra, pár lábtörés balra, s akkor már annyira megtelsz sötétséggel, hogy ha leveszed a kalapod, sugárzik a fejedből az éjszaka, és minden koromsötét lesz körülötted. S akkor már látsz is! Még sötétben is látsz. Érted?
- Na ne - nyöszörgött Berzsián, s aztán eszébe villant a mentő ötlet: - Sohasem viselek kalapot.
- Ugyan már! Majd kapsz tőlem egyet. Nekem van öt is.
- Hallod, már tegezi - súgta ijedten Klopédia Violinnak.
- Rossz jel - súgta vissza Violin.
Sróf mester megköszörülte a torkát.
- Csak azt szeretném mondani, hogy Berzsián egyáltalán nem akarja, hogy sötétség áradjon a fejéből.
- Miért szólsz bele?! - recsegett Áttentő Redáz. - Mi az, hogy nem akarja! Képzeld, Berzsián, amikor mind a ketten levesszük a kalapunkat, az egész világ elsötétül. Gyönyörűséges lesz!
- Akkor inkább maradjak vak örök életemre - mormogta Berzsián.
Sróf mester megkönnyebbülten fölsóhajtott, Áttentő Redáz meg ráreccsent Berzsiánra.
- Mit mondtál?
- Nem akarom, hogy sötétség áradjon a fejemből.
- Akkor maradj csak vak! - dühöngött Áttentő Redáz, és megindult az ajtó felé. De az ajtó előtt megtorpant. Gondolkozott.- Van még egy lehetőség - mondta mézesmázosan.
- Micsoda? - kérdezte gyanakodva Berzsián.
Áttentő Redáz megfordult, visszament a szoba közepére.
- Lakik itt a város szélén egy lány. Ismeritek?
- Mi a neve? - kérdezte Zsebenci Klopédia.
- Dideki - mondta Áttentő Redáz. - Egy kimustrált vasúti teherkocsi a háza. A kertje napraforgószárral van bekerítve.
- Sose hallottunk róla - mondta Sróf mester.
- Hát akár hallottatok, akár nem - folytatta Áttentő Redáz -, ott lakik. De nem is ő a fontos. Van neki egy fekete, loboncos kutyája.
- Puli? - kérdezte Violin.
- Puli, nem puli, nem tudom. Csak azt tudom, hogy ez a kutya a világ leggonoszabb kutyája.
- Harapós? - kérdezte Klopédia.
Áttentő Redáz gúnyosan Klopédiára pillantott.
- Harapós?! Sokkal rosszabb. Ha ez a kutya megtudja, hogy egy kisgyerek egyedül maradt otthon, besuttyan hozzá, és halálra ijesztgeti. Úgy bizony! Ha meg nem ijesztgeti őket, akkor a kezük ügyébe rakja a gyufát, hogy azzal játsszanak. És amikor fölgyullad a ház, boldogan bámulja, hogy bennég a kisgyerek. Ilyen ez a Ribizli.
- Kicsoda?
- Ribizli. Úgy hívják a kutyát. És ha a kisgyerekek kapnak egy szelet kenyeret vagy egy pohár tejet, akkor ez a Ribizli lecsap a levegőből, és elrabolja tőlük.
- Hogyhogy lecsap a levegőből? - kapta fel a fejét Sróf mester. - Kutyát mondtál, nem sast.
- Persze, hogy kutyát mondtam. Mert kutya. Csak tud repülni.
Mind a négyen ámulva hallgatták Áttentő Redázt.
- Borzasztó - mondta Zsebenci Klopédia -, ha már ilyen gonosz, legalább repülni ne tudna.
Berzsián is megszólalt.
- És az a lány, a gazdája, Dideki vagy mit is mondtál, nem tudja megfékezni ezt a gonosz kutyát?
- Ha tudná, se akarná. Mert éppen olyan gonosz, mint a kutyája. Egy boszorka ez a Dideki, semmi más!
- El kell pusztítani azt a kutyát! - kiáltotta Violin.
- Én már rég elpusztítottam volna - forgatta a szemét Áttentő Redáz -, de engem már ismernek, a közelükbe se engednek. Ha meglát a kutya, huss, szárnyra kap, s már hét határon túl jár. De rátok biztosan nem gyanakodnának. Szerezzétek meg nekem a kutyát, és én azonnal kiűzöm Berzsiánból a sötétséget.
- De hát hogyan tudnánk megszerezni?
- Ó, mi sem könnyebb annál. Elmentek Didekihez látogatóba.
- Beenged bennünket?
- Be hát. Még mézesmázoskodik is, majd meglátjátok. De ti ne higgyetek neki, csak a gonoszságát takargatja. A kutyáról egy szót se ejtsetek. Csak amikor eljöttök, és a kutya elkísér benneteket a sarokig, se szó, se beszéd, kapjátok el. Jó szorosan fogjátok, hogy a szárnyát ki ne tudja terjeszteni. És a száját azonnal kössétek be egy madzaggal. Hogy a vonyításával ne riogassa az embereket. Hozzátok ide Berzsián házába, kötözzétek össze, zárjátok be a kamrába. Majd érte jövök. És Berzsián abban a minutában, ahogy a kezemben lesz a kutya, visszanyeri a szeme világát.
- Minden csepp sötétség kimegy belőlem?
- Persze - mondta Áttentő Redáz. - Én megyek is. Ne tétovázzatok sokat, cselekedjetek!
Ezzel elment. Magára maradt a vak Berzsián meg három jó barátja. Igen haragudtak a gonosz kutyára. Szidták, hordták. Még ha nem is segítene Áttentő Redáz Berzsiánon, akkor is el kellene pusztítani azt a gonosz kutyát. Egyedül Berzsián volt egy kicsit tétova, nem volt annyira lelkes, mint a többiek.
- Látok én valamit - mondta halkan.
- Látsz? - kiáltott örömmel Violin, de Berzsián erre csak rázta a fejét gondterhelten, és nem is beszélt róla többet, hogy mit lát a vak szemével.
Összeszedelőzködtek, elindultak a város széle felé. Térdig gázoltak a hóban, az arcukat odatartották a hópihéknek. Még Berzsián is megvidámodott, pedig ő aztán semmit sem látott a hóesésből.
Klopédia meg Sróf mester Berzsiánba karolt, úgy vezették, Violin meg hol előttük, hol mögöttük ugrált, mint egy boldog kisgyerek. De egyszer csak mozdulatlanná dermedt valamennyi.
- Mi történt? - kérdezte Berzsián.
- Nem látod, hogy - kezdte Violin, de gyorsan észbe kapott -, ja persze hogy nem látod. Berzsián, ebben a kiskertben nyár van. Nézd csak, a tél közepén!
Megszólalt Sróf mester is meg Klopédia is. Mind a hárman egyszerre magyarázták Berzsiánnak, hogy mit látnak. Így aztán kicsit lassabban értette meg Berzsián, mit is látnak, de végül kihámozta a szóáradatból, hogy ott állnak egy kimustrált vasúti kocsi előtt. A kocsi ugyan kerekeken áll, a kerék meg síneken, de a sín éppen annyira hosszú csak, hogy egy vasúti kocsi ráfér. Különben nem vezet sehová. Kéménye is van a vasúti kocsinak, pöfögve jön belőle a füst, de ugye ebben nincsen semmi különös. Annál különösebb a tehervagonház kertje. Tenyérnyi kertje van, az igaz, s ahogy Áttentő Redáz mondta: napraforgószárral van körülkerítve, de ami a kertben van, az egyenesen bámulatra méltó. Tele van viruló, nyíló virággal. A hó nem esik rá, pedig nincs fölötte más, csak a nagy, kerek ég. Tél ide, tél oda, Dideki virágoskertje mégis virul!
- Talán azért, mert boszorka. Talán azért tudja ezt a varázslatot, hogy télen is viruljanak a virágai.
Nem szólt rá egyikük sem, de mind a háromnak ugyanaz forgott a fejében: Ha egyszer boszorkány, miért virágot varázsol? Miért nem szamárkórót? Vagy szerbtövist? Vagy királydinnyét?
- Na, gyerünk csak beljebb - mondta Sróf mester, és hahózni kezdett.
Nem kellett sokat hahózni, mert a harmadikra már nyílt is az ajtó, s a virágok között megjelent egy lány. Icinyke-picinyke lány volt, még Zsebenci Klopédiánál is egy fejjel alacsonyabb, pedig Klopédia sem volt éppen óriás. Vöröses haja volt a lánynak, és tejfehér arcbőrén gyönyörűséges szeplők virítottak.
- Vörös ember, vörös ló, vörös kutya egy se jó - sutyorogta Klopédia.
- Hallgass! - mordult rá Violin, és tátott szájjal bámulta a lányt. Mert az az igazság, hogy nagyon, de nagyon megtetszett neki.
- Isten hozott benneteket - mondta a lány. - Dideki vagyok.
- Én meg Sróf mester - motyogta Sróf mester.
- Violin - hajolt meg áhítattal Violin.
- Zsebenci Klopédia - sziszegte a foga között Zsebenci Klopédia.
- Ó, akkor te meg nyilván Berzsián vagy! - kiáltotta örömmel Dideki. - Gyertek be hozzám.
Kitárta a napraforgószár-kerítés napraforgószár-kapuját.
Odabent tejjel, kaláccsal és hecsedliszörppel kínálta őket, látszott, nagyon örül a vendégeknek. Elcsodálkozott, hogy Berzsián nem lát.
- Mikor a jobbladáidat olvastam, eszembe sem jutott, hogy nem látsz. De hiszen a szívekbe látsz - mondta Dideki -, az mindennél többet ér.
Berzsián fölmordult, mint akit nyakon vágtak. Nagyon szégyellte magát. Csak tömte magába a kalácsot, hogy meg ne kelljen szólalnia. Sunyított a másik három is, s lopva lesték a sarkokat, hol az a gyalázatos kutya. Az a gonosz Ribizli. De a kutya nem volt sehol.
Aztán, hogy ne legyen olyan nagy a csend, megszólalt Sróf mester:
- Khm. hmm - kezdte -, nagyon megcsodáltuk a virágaidat. Hogyhogy neked télen is. hogyhogy nem fagynak meg?
- Ó, hát a kutya miatt. A kutya miatt kell a virág - mosolygott Dideki.
A négy vendégnek fagyos lett az arca.
- Van kutyád?
- Persze - mondta Dideki -, nagyon kedves kutya. Az igaz, van egypár rossz tulajdonsága, de azért nagyon kedves. Ribizlinek hívják.
- Aha - horkant fel Violin. - És most hol van?
- Biztos talált egy magányos gyereket - mondta Dideki, és közben - nézze meg az ember! - olyan ártatlan volt az arca, mint egy angyalé.
- Magányos gyereket? - szisszent fel Sróf mester.
- Persze - bólintott Dideki, s közben földerült az arca. - Nézzétek, már itt is van. Gyere be, Ribizli!
És sutty, az ajtón beosont egy fekete, loboncos kutya. Leheveredett, lihegett.
Zsebenci Klopédia rémülten bámulta. Te nagy ég, mit csinálhatott ez azzal a szegény magányos gyerekkel. És bizony rémülten nézett rá Sróf mester meg Violin is. Az ő fejükben se járhattak különb gondolatok, mint Zsebenci Klopédiáéban.
- És miért kell ennek virág? - kérdezte ellenségesen Sróf mester.
- Mert különleges kutya - mondta Dideki.
"Tudjuk" - gondolta morcan a négy vendég.
Dideki folytatta:
- Virágillattal táplálkozik.
Na, bámultak egy nagyot.
- Semmi mást nem eszik?
- Nem.
- Kenyeret se? - gyanakodott Violin.
Dideki rázta a fejét.
- Tejet? - rukkolt elő a kérdéssel Sróf mester.
Dideki nevetett.
- Csak virágillatot. De hiszen az a nagy bánata - nézett szeretettel a kutyájára -, hogy nem ehetik velős csontot, mint minden más rendes kutya.
- Akkor már értem ezeket - mondta Sróf mester, és a polcra mutatott. Egy nagy polc állt a hátsó falnál, rogyásig megrakva gondosan lecelofánozott befőttesüvegekkel. Csakhogy a befőttesüvegekben nem volt semmi.
- Azt gondoltad, üresek? - nevetett Dideki. - Virágillat van bennük. Ínséges időkre. Ha netalántán valami baj érné a kertet meg a virágokat.
Ribizli közben kisuttyant az ajtón, "jaj, egy pillanat" kiáltotta Dideki, és utánament.
- Lehet, hogy Áttentő Redáz hazudott - mondta gyorsan Violin -, és ez a kutya nem is gonosz.
- Azt is mondta róla, hogy repülni tud - toldotta meg Zsebenci Klopédia -, pedig nem is repül.
- Nono - mondta Sróf mester -, nézzetek csak ki az ablakon.
Egyszerre nagy csend lett.
- Mi az? - kérdezte Berzsián. - Miért hallgattatok el?
- Repül - suttogta Klopédia.
Bizony, a kutya kiterjesztett szárnyakkal röpködött a virágok fölött. Szagolgatta őket.
Úgy látszik, megéhezett.
- Mégiscsak igaz - mondta gyászos hangon Violin. - Áttentő Redáz nem hazudott.
Mély csönd lett a kiszuperált teherkocsiban. Akkor is mély csönd volt, amikor Dideki visszajött.
- Mindig csak liliom meg tearózsa - mondta. - Aztán elrontja nekem a gyomrát. A diétásat bezzeg nem szereti. Se dália, se muskátli! Majd adok én neki.
Elhallgatott, ijedten nézte a vendégeit.
- Mi az, megbántottalak benneteket valamivel?
- Á nem, nem - mondta sietve Sróf mester. - Csak túl sokáig maradtunk. Indulunk is. Nem zavarunk tovább.
- Egyáltalán nem zavartatok - mondta szomorúan Dideki. - Nagyon örültem, hogy eljöttetek. És gyertek el máskor is.
Elbúcsúztak.
- Ribizli majd elkísér benneteket a sarokig - mondta Dideki. - Gyere Ribizli, kísérd el a vendégeket.
A kutya odalebbent melléjük a virágok fölül, összecsukta szárnyát, és megindult velük a sarok felé.
Puff, a saroknál rávetették magukat. Meg se mukkant, meg se nyikkant Ribizli, már össze volt kötözve. Futottak vele hazafelé.
- Majd adunk mi neked, gyerekeket ijesztgetni - mondta dühösen Sróf mester.
A kutya meg nyüszített, nyöszörgött, mintha mondani akarna valamit. De nem törődtek a nyöszörgésével. Bedobták a kamrába, rázárták az ajtót.
Lehuppantak Berzsián szobájában, fújtattak. Várták, hogy jókedvük lesz. De nem lett.
- Mintha. mintha az a kutya mondani akart volna valamit - mondta Berzsián.
- Az hiányzik, hogy beszélni is tudjon - morgott Violin.
- A gaz ördögfattya - mondta Zsebenci Klopédia. - Majd Áttentő Redáz elveszi tőle a kedvét, hogy gyerekekkel gonoszkodjék!
- Arról nem beszélve - tette hozzá Violin -, hogy belőled meg kiűzi a sötétséget. Újra látni fogsz.
Berzsián szomorúan ült a foteljában. Nem szólt.
- Neked meg mi bajod? - kérdezte Klopédia. - Ahelyett, hogy boldog lennél. Hiszen újra látsz majd! Hallod, Berzsián.
- Nagyon kedves kutyának látszott - mormogta Berzsián.
- Hiszen nem is láttad!
- Akkor is nagyon kedves kutyának látszott.
Elhallgattak. Lehorgasztották a fejüket. Mert tényleg kedves kutyának látszott. Ők ráadásul látták is, hogy annak látszik. Ültek nagy némaságban. És ekkor kintről, a téli éjszakából egy vékonyka hang.
- Figyeljetek csak - mondta Berzsián.
- Valaki sírdogál - mondta Klopédia.
Bizony, valaki keservesen sírdogált kint a havas, hideg téli éjszakában.
Sróf mester odaugrott az ablakhoz. Kitárta. A fénynyaláb egyenesen a járdára esett, arra a picike lányra, aki ott sírdogált. Didekire.
- Jaj, ti vagytok? Nem láttátok a kutyámat? Elveszett Ribizli. Ribizli, hol vagy?!
- Egyet se sajnáld azt a gonosz kutyát. Örülj neki, hogy elveszett - reccsent rá Sróf mester.
- Még hogy Ribizli gonosz kutya?! Tudod te, mit beszélsz? Mit gondolsz, ki keresi fel a magukra hagyott, síró kisgyerekeket, ki mókázik nekik addig, amíg el nem mosolyodnak? Ribizli, ha nem tudnád. És ha egy kisgyerek elejti a vajas kenyerét, ki ügyel rá, hogy ne a vajas felére essen? Ribizli, ha nem tudnád. Mi lesz szegény kisgyerekkel Ribizli nélkül? Biztos az az átkozott Áttentő Redáz csalta tőrbe. Az éjfejű százszorjajnekünk.
- Azt mondod, hogy Ribizli szereti a kisgyerekeket? - kérdezte Sróf mester, és bizony nagyon viszketett a feje búbja.
- Hát nem tudtad? Hát nem azért látogattatok meg?
Berzsián fölugrott, odatapogatódzott az ablakhoz.
- Gyere be, Dideki - mondta.
- Meg kell keresnem Ribizlit - mondta Dideki.
- Nálunk van. Mi raboltuk el - mondta szégyenkezve Berzsián.
Dideki beszaladt Berzsián házába, mentek egyenesen a kamrába. Kioldozták Ribizlit.
- Balfácánok - mondta Ribizli, amikor leoldozták a szájáról a madzagot.
- Te tudsz beszélni? - ámuldozott Klopédia.
- Tudok hát, ha hagynak - mormogott. - Biztos Áttentő Redáz tanácsolta nektek, hogy kössétek be a számat.
- Ő - mondta Violin -, mert hogy nagyon vonyítasz majd.
- Vonyítok?! Mert különben el tudtam volna mondani az igazat. Hogy ő milyen gonosz fráter, és mennyire utál minden jószívű embert. A jószívű kutyákról nem is beszélve. Dideki, légy szíves, dörzsölgess meg egy kicsit, nagyon elzsibbadtam a kötelektől.
Dideki megdörzsölgette, Sróf mester is segített neki.
- Ne haragudjatok ránk - kérte őket Berzsián. - Miattam történt az egész. De inkább maradjak vak egész életemben. Legalább nem kell soha meglátnom azt a gaz Áttentő Redázt.
- Az ám, Áttentő Redáz - mondta Ribizli. - Nehogy azt higgyétek, hogy ennyiben hagyja a dolgot. Nem ismeritek még igazán.
- Én annyira félek - suttogta Dideki -, nagyon kérlek, kísérjetek bennünket haza.
Nosza, elindultak, de rossz sejtelmek gyötörték valamennyiüket.
Hát bizony nem ok nélkül.
- Jaj, a kert! - kiáltott Dideki, amikor a kerthez értek.
A sötétben is jól láthatták, mi történt.
- Összetiporta a virágokat, ugye? - rémült meg Berzsián.
Abból, hogy nem válaszolt senki, megértette, hogy össze bizony. A földbe taposta Áttentő Redáz Dideki gyönyörű kertjét. A virágok összetört testtel, mint a halottak. Még nézni is szörnyűséges volt.
- Te vagy a legszerencsésebb - mondta Violin Berzsiánnak -, legalább nem látod.
De akkor Berzsián már sejtette a még szörnyűbb valót, és felkiáltott:
- A befőttek!
Rohantak a házba.
Berzsián nem tévedett.
Az illatbefőttek celofánjai kiluggatva, beszaggatva. Mind egytől egyig. Kósza, elenyésző illatfoszlányok úszkáltak a levegőben. Orgona, kankalin, tearózsa. De egy pillanat alatt szertefoszlottak, nem maradt a kicsiny szobában semmi, csak a hideg, kegyetlen télszag.
- Most mi lesz vele! - sírt fel Dideki. - Éhen pusztul.
Egész éjszaka tanácskoztak, törték a fejüket. De nem jutottak semmire. Honnan vegyenek a legnagyobb télben virágot? Elmúlt másnap dél is. Még mindig semmi. Ribizli meg nagy szomorúan megszólalt:
- Éhes vagyok.
- Jaj, éhen pusztul - sápítozott Zsebenci Klopédia.
- Gyertek - kiáltott akkor Violin, és futásnak eredt.
Nyomában a többiek, vitték magukkal Berzsiánt is. Violin hazaszaladt, kihozta a hegedűjét, és mindannyiukat megtanította egy dallamra, Berzsián meg azonnal szöveget írt hozzá. Így hangzott:

Adjatok virágot,
mindegy, ha vágott,
mindegy, ha tépett,
Ribizli feléled.
 

És így énekelve, muzsikálva járták végig a házakat. Virágkoldusok lettek. Akartak nekik pénzt adni meg hurkát, kolbászt, szalonnát, de persze az nem kellett nekik. Csak virág. S ha hiszitek, ha nem, az emberek szívesen adták oda nekik a féltett leandereiket, fokföldi ibolyáikat, egy helyen még kaktuszvirágot is kaptak.
- Ez egy kicsit kesernyés - mondta rá Ribizli, de azért erőre kapott tőle, és aznap is megtette a dolgát: fölvidította a síró kisgyerekeket, vigyázott a földre pottyanó vajas kenyerekre.
- Kihúzzuk így tavaszig - mondta boldogan Berzsián.
De nem tudták kihúzni, mert Áttentő Redáz akcióba lépett.
Odaszegődött a nyomukba, és amikor énekelni kezdtek, puff, levette a kalapját. Olyan sötét lett azonnal, mint egy úritök belsejében. Avagy Berzsián belsejében. Merthogy Berzsiánban is sötét volt.
Az emberek megrémültek. Csak annyit tudtak, hogy amerre ezek a muzsikáló virágkoldusok járnak, ott azonnal sötét lesz. Nem is engedték be őket sehova. Kiabáltak rájuk, dobálták őket, egy helyütt még rájuk is lőttek.
- Jaj, meneküljünk! - sikoltozott Zsebenci Klopédia.
- De amikor semmit se látok, sötét van - ijedezett Violin.
- Kapaszkodjatok belém - mondta Berzsián -, nekem úgyis mindegy, hogy sötét van-e vagy világos. Majd én elvezetlek benneteket.
És így történt, hogy a vak Berzsián vezette őket haza Dideki házába Áttentő Redáz sötétjében.
Ültek ott nagy szomorúan - közben világos lett, mert Áttentő Redáz a fejébe nyomta a kalapját. Tudták, ha kilépnek a házból, újra sötét lesz, Áttentő Redáz nem kegyelmez. Ribizli meg egyre fogyott, egyre erőtlenebb lett. Hevert csak a padlón, már a fejét is alig tudta mozdítani.
- Hagyjatok csak itt. Ne törődjetek velem - suttogta. - Titeket nem bánt Áttentő Redáz, csak engem gyűlöl.
- És akkor mi lesz a síró, magukra hagyott kisgyerekekkel? - támadt neki Sróf mester.
- De hát mondd meg, mit csináljak? - sóhajtott erőtlenül Ribizli.
Berzsián nyaka vörösödni kezdett. Kivörösödött az arca is, szikrák pattogtak a homlokáról. Ijedten nézték: jaj, mi lesz?
Berzsián, a földühödött, vak Berzsián meg fölugrott, kiszaladt Dideki háza elé, és elkiáltotta magát:
- Legyen tele Dideki kertje virággal! Az egész utca legyen tele virággal. Az egész város! Nyíljatok, ibolyák, bodzák, szarkalábak. Virítsatok, estikék, tulipánok!
Mind kiszaladtak mellé, és látták, ahogy Dideki kertje megtelik virággal, az utcán a hóból kidugják a fejüket az ibolyák, tulipánok, szarkalábak, s virágba borultak a bodzabokrok is.
Csupa virág lett a hóval borított, téli város.
Ribizli kitámolygott a szobából, beleszimatolt az illatfelhőbe, felcsillant a szeme, kitárta a szárnyát, és a virágok fölé lebbent. Megtelt erővel, élettel.
- Jaj, Ribizli, vigyázz, el ne rontsd a gyomrod! - mondta neki Dideki.
És ebben a pillanatban sötét árny felhőzte el az eget.
- Áttentő Redáz! - kiáltott Zsebenci Klopédia, de a sötétség azon nyomban eloszlott, újra világos lett.
Értetlenül néztek egymásra, csak Berzsián mosolygott boldogan.
- Nem Áttentő Redáz volt - mondta. - Belőlem ment ki a sötétség.
- És látsz is? - kérdezte Violin.
Berzsián bólintott boldogan, a többiek a nyakába ugrottak.
Csak Sróf mester csóválta a fejét.
- Sose hittem volna, hogy ennyi sötétség elfér egy emberben - mormogta.
Volt nagy vigalom. Táncoltak, énekeltek Dideki házában, majd kirúgták az oldalát. Violin, a fülrepesztő zenész kedvére nyirettyűzött és dorombolt, hegedült és hagymabördőzött. Meg csimpolyázott.
Aztán egy kicsit elcsodálkoztak. Mert sehogyan sem akart este lenni.
- Ez meg mi? - kérdezte Zsebenci Klopédia. - Mindjárt éjfél, és még mindig világos van.
Sróf mester értette meg először. Berzsiánra bámult.
- Berzsián - mondta -, te átestél a ló másik oldalára! A te fejedből jön a fény!
- Még hogy az én fejemből! Miket nem mondasz.
De Sróf mester erősködött.
- Na jó, szerezzünk egy kalapot, és tegyük a fejére - javasolta Zsebenci Klopédia.
Szereztek egy kalapot, Berzsián a fejébe csapta: sutty, sötét lett. Levette a kalapot, világos lett. Nem kétséges, a fejéből jött a fény.
- Úgy látszik, amikor kiment belőled a sötétség, túlságosan megteltél világossal - mondta Sróf mester.
- Most már minket aztán nem zavar az áramszünet - lelkesedett Violin, a fülrepesztő zenész.
- Viszont Berzsiánnak kalapban kell aludnia - állapította meg Zsebenci Klopédia -, hacsak nem akarja, hogy egész éjszaka világos legyen.
Mulattak tovább, s amikor elfáradtak, Berzsián költő a fejébe csapta a kalapját, s jót aludtak reggelig.
De alighogy felkelt a nap, szörnyű ordítozás hallatszott odakintről. Jött ám Áttentő Redáz.
- Majd adok én nektek! - ordibálta. - Azt hiszitek, kifogtok rajtam. Sötétben telik el az egész életetek! Vegyétek tudomásul, hogy soha többé nem teszem föl a kalapomat.
S ezzel lekapta a kalapját.
Mélységes mély sötét lett azonnal. Sötétségbe borult a világ.
- Jaj, mi lesz velünk! - jajveszékelt Zsebenci Klopédia.
- Örök sötétségbe zárt bennünket - nyöszörgött Violin.
- Végünk - mondta Sróf mester.
Ám ekkor megszólalt Dideki, a sötétben is érezni lehetett, hogy mosolyog. Azt mondta:
- Berzsián, kérlek, vedd le a kalapod.
Berzsián levette. És - gondolhatjátok - azonnal kivilágosodott.
Ugrált, toporzékolt Áttentő Redáz. Feltette, levette a kalapját, de nem változott semmi. Világos maradt.
- Megállj, Berzsián, ezt még megkeserülöd! - fenyegette Berzsiánt.
Berzsián költő egy icinke-picinkét elvörösödött, és csak annyit mondott:
- Csapjon beléd a ménkű!
Bele is csapott.
- Jaj - kiáltott Áttentő Redáz, és futóra! Máig is fut, ha el nem fáradt.

 

Vissza