Üdvözöllek a Lázár Ervint bemutató weboldalon!

Akinek még soha sem tűnt el fél pár zoknija, az akár bele se kezdjen művem olvasásába, mert akkor nem abba az embercsoportba tartozik, ahová én és a családom, és számára ez a rendkívül súlyos problémakör nem létezik. Nálunk bizony el-eltűnnek a fél pár zoknik. Ott áll valamelyikünk a szoba közepén és vadul lobogtat egy zoknit: Hol a párja? Hol a párja? - kiáltozza kétségbeesetten, és persze hiába, a másik zokni nincs se égen, se földön. Pedig átkutatunk, feltúrunk mindent, olyan helyeket is, ahol egy jólnevelt fél pár zokninak semmi keresnivalója. De nincs és nincs. Lássuk be, van valami misztikus a dologban, mert előfordulnak más váratlan eltűnések is a lakásban. Eltűnik egy konzervnyitó, egy könyv, egy olló, ne adj' isten egy fél pár cipő, de ezek mindig megkerülnek. A fél pár zoknik soha. Próbáltam rá racionális magyarázatot keresni, de hiába, beletörött a bicskám. Ám örömmel jelenthetem, vagy inkább búbánattal, hogy tegnap megoldódott a titokzatos fél pár zokni eltűnések rejtélye. A lányom tankönyvével kezdődött, amit döbbenten és porig sújtva tartottam a kezemben. Rémes, mondtam, ha ezt Gutenberg előre tudja, soha ki nem találta volna a könyvnyomtatást. A lányomnak is megvan a magához való esze. Azt kérdezte: Ki az a Gutenberg? Most ne gutenbergezz, - mondtam mérgesen, - hanem ezekről az iszonytató, rémületes, gyalázatos szamárfülekről beszélj! Hogy bánsz te a könyveiddel? Ilyenkor az a módszere, hogy megsértődik: Te kezdted a gutenbergezést, - mondta megbicsakló hangon, kikapta a kezemből a szamárfüles könyvet, és sírós képpel átvonult a másik szobába. Bennem meg viaskodott a fel-fellobbanó következetesség a lelkiismeret furdalással, egyszóval maga a pedagógia csődje voltam, miközben gyerekkori tankönyveimet próbáltam magam elé idézni. Így telt el egy jó félóra. Akkor nyílt az ajtó, és belépett a lányom. Szemrehányóan rám nézett: Te ugye azt képzeled, hogy ezeket a szamárfüleket én csináltam? Miért, talán a padszomszédod csinálta, vagy netalántán kötelező az iskolában a szamárfül? Külön szamárfülező óráitok is vannak? Most ne viccelj, fontosat akarok mondani. Közelebb hajolt: Nem hallottál még soha sem éjszaka surrogást, meg motoszkálást? Dehogynem. Na és? Tudod, ki surran és motoszkál? Ki? Hát a szamárfülező manó. Bebújik szépen a kulcslyukon és hipp-hopp már szamárfülez is. Tegnapelőtt is itt járt a harmadik emeleten. Ha nem hiszed el, nézd meg a szomszéd gyerekek füzeteit meg könyveit! Már a nyelvemen volt, hogy akkor az én könyveimet miért nem szamárfülezi ki ez a fránya manó, amikor megvilágosodott az agyam. Te! - suttogtam. Lehetséges, hogy ez a te szamárfülező manód hordja el a fél pár zoknijainkat is? Hát persze! - mondta felcsillanó szemmel. Nem tudtad? Csak azt nem értem, mire jó neki a fél pár zokni. Mert fél lába van. - világosított fel a lányom, aztán mélyen elgondolkodott, és helyesbített: Azaz hogy nem fél lába, hanem egy. Fél lába akkor volna, ha valaha kettő lett volna neki, de soha sem volt, így született. Ez egy egylábú manó. Úgy ugrál, mint a kenguru, és szükség esetén repülni is tud. És szamárfülez, meg lopkodja a fél pár zoknikat. Bizony, a múltkor kitördelte az összes ceruzám hegyét. Te! - mondom ijedten. - Ma reggel találtam az arcomon egy új ráncot. Ide nézz, itt! Lehet, hogy ezt is a te egylábú manód véste ide? Lehet, mondta kissé elbizonytalanodva. - Ráncvésést is csinál. Meg hajfestést. Beoson, és ősz szálakat bűvöl az ember hajába. Meglazítja a fogakat, tompítja a látást, kis szúró fájdalmakat cseppent a térdbe, derékba, a homlok mögé, hideg ujjakkal matat a szív körül. Szamárfül. Ott benn az agyban is. Aj, haj, - sóhajtottam, - elég rettenetes manót találtál ki. Én kitaláltam? De hiszen nem találtam ki, kérdezd meg akárkitől. Hát akkor most megkérdezem: Önökhöz is jár ez az egylábú manó, Szamárfüle?

Vissza