JOHN CONNOLLY: "DENNIS LEHANE"A New England-i ír-amerikai bűnözés története igen sokszínű, s színeit nagyjából egyenlő arányban képezi siker, ostobaság és erőszakos halál.
Az 1930-as évek elején a Gustin Gang rövid ideig abban a hitben élt, hogy komoly riválisa lehet a New Englandi Maffiának, amíg aztán az olaszok fel nem világosították őket az ellenkezőjéről, mikor mind egy szálig végeztek velük.
Aztán 1950 januárjában Joe McGinnis vezetésével egy csapatnyi ír bűnöző végrehajtotta a kor mércéje szerint az USA történelmének legnagyobb szabású rablását, amikor 2,77 millió dollárnyi készpénzt és kötvényt emeltek el a bostoni Brinks irodából.
Sajátos módon, míg a pénz átszámolásával foglalatoskodtak, ketten a bandából Towandában eltulajdonítottak egy fűnyírót, és a kocsi csomagtartójába dobták a rablásnál használt fegyverek közé, ezzel az események olyan láncreakcióját indítva el, melynek végeredményeként McGinnis életfogytiglannal vonult börtönbe. Dióhéjban ennyi is elég belátni, az írek miért nem jelentettek sohasem fenyegetést az olaszokra: 2,7 millió dollár csücsült a zsebükben, mégsem tudtak ellenállni egy őrizetlen fűnyíró csábításának.
Egyedül két bostoni származású ír-amerikairól tudok, aki valóban elmondhatja magáról, hogy jelentős mértékű vagyonra és hírnévre tett szert a bűnözésen keresztül. Egyikük James J. "Whitey" Bulger (maguknak "Mr. Bulger"), a Patriarca maffiacsalád korábbi partnere, jelenleg az egyetlen ír útlevéllel rendelkező személy az FBI Tíz Legkeresettebb Bűnözőjének Listáján. Whitey - bocsánat, "Mr. Bulger" - egyszer kis híján bebizonyította Isten nemlétét, mikor azt állította, megnyerte a Mass Millions lottójáték 14 milliós nyereményét, amíg aztán az FBI le nem foglalta éves jövedelmét arra a gyanúra alapozva, hogy megvesztegette a valódi nyertesek egyikét egy pénzmosó balhé keretében.
A másik ír-amerikai, aki bűnhöz köthető nyereségekből húzott hasznot, Dennis Lehane, aki valószínűleg több emberrel végzett magándetektív-regényeiben, mint amiről a való életben Bulger csak álmodozhat. A 34 éves Lehane, aki futólag emlékeztet Aidan Quinn színészre, egyike Amerika két legjobb, 40 év alatti krimiírójának. (Egyetlen méltó vetélytársa a New York-i Harlan Coben.) 29 évesen publikált első regényével, az A Drink Before The War-ral indította útjára a bostoni magánnyomozó-duó, Patrick Kenzie és Angela Gennaro öt köteten át bonyolódó vesszőfutását. Karaktereik és viszonyuk (szakmai és személyes egyaránt) mellett Lehane briliáns párbeszédei, időnként szürreális, vad erőszakhullámok által felkorbácsolt cselekményvezetése és biztos kézzel megrajzolt mellékalakjai (köztük a nyomozók segítője, a zseniálisan elmebeteg Bubba Rogowski) határozzák meg e könyveket.
Minden kötet meglepően más jelleget ölt: a Darkness, Take My Hand Lehane sorozatgyilkos-regénye, a Sacred kissé ingatag lábakon álló "nagy balhé" története, míg a Gone, Baby, Gone-nal Lehane a gyermekbántalmazás ingoványára merészkedik, részben saját, Floridában szerzett élményeire támaszkodva, amikor is tanulmányait finanszírozandó maga is bántalmazott gyermekek mellett vállalt munkát. Ez utóbbi kötet különösen kiváló, a kortárs krimiirodalom egyik legkeserűbb és megalkuvásmentesebb lezárásával. "Ez a happy ending szomorú", mondja. "Két évbe telt a megírása, és nehéz ezzel a témával együtt élni. Mialatt írtam, a házamtól másfél kilométerre elraboltak egy gyereket, én pedig tudtam, hogy halott. Ilyen volt az élet körülöttem. Jeffrey Curleynek hívták, és három nappal később megtalálták a holttestét. Annyira dühös voltam, és úgy éreztem, sértés volna boldog lezárást kerekíteni a történetnek."
Lehane ír katolikus, öt gyerek közül a legkisebb, egy olyan oktatási rendszer neveltje, amit apácák és jezsuiták felügyeltek. Regényei mintha mind azt tükröznék, hogy a jó katolikus fiúk sorfala mögött valami sötétebb is lappang. Édesanyja Connemarából, apja Clonakiltyből való. Külön-külön emigráltak a kései negyvenes években, Bostonban találkoztak, és 1951-ben házasodtak össze.
"Ha valaha hazalátogatnának, azt hiszem, inkább Shannonba viszem őket", jegyzi meg Lehane. Az 1990-es évek közepén járt utoljára Dublinban, és egy olyan, kissé agyonvágott férfi benyomását kelti, aki munkájából arra ér haza, hogy otthonát lerombolták, és helyére irodaházat emeltek. Mint oly sok vele egykorú dublini, abba a valószínűtlen helyzetbe kerül, hogy alig harminc évesen letűnt korok iránt érez nosztalgiát. Ez a nosztalgia árad regényeiből is: látszólag napjaink bostoni külvárosában, Dorchesterben játszódnak, ám a lapokon lefestett Dorchester már a nyolcvanas évek elején megszűnt létezni.
"A nyolcvanas években még mindig egy ír-lengyel enklávéként határoztuk meg magunkat", magyarázza. "Mint egy kolostor, ám a városi etnikumok ezen enklávéi ma már országszerte kiveszőfélben vannak, méghozzá joggal. A könyvek furamód olyan helyet sírnak vissza, mely már nem létezik. Olyan ez, mint a régi Dublin vs. új Dublin."
A hasonlat találó. Dorchester, ahogy Dublin nagy része is, egyházközségekből áll össze, ahol a szomszédságok határait templomok szabták meg. A fehér, főként keresztény dorchesterieknek meg kellett tanulniuk együtt élni a fekete negyedek lakóival, és e két közösség közt eléggé pengeélen táncolt a fegyvernyugvás. Érdemes felidézni, hogy az összes liberális harvardi eredménnyel együtt, Bostonban zajlottak le a legelkeseredettebb szegregációs összetűzések, amelyekben az ír-amerikai közösség csoportjai nem kardoskodtak túlzottan a jó ügyért.
"Boston története a hatvanas, hetvenes és korai nyolcvanas években egy etnikaliag totálisan megosztott város története", idézi fel Lehane. "Az utolsó városok egyike volt, ahol még fennállhatott, hogy 'ez itt a feketék oldala, ez az olaszoké, és a kettő sose keveredjék'. Hál' istennek ez már megváltozott, s ebben a legnagyobb szerep a gazdaságé. Általánosságban véve is mondhatjuk, hogy az egész világ egy nagy olvasztótégely. A mai Dublin jóval kevésbé megfoghatóan "dublini", mint akár négy évvel ezelőtt, és az igaz dubliniak vegyes érzelmeket táplálnak erről."
Lehane a nyolcvanas években otthagyta Bostont, és Floridába utazott, hogy kreatív írást tanuljon Eckerd piciny egyetemén, St. Petersburgben. A Miami-i Florida International-en végezte a doktori programját, amikor elkészült és kiadásra került A Drink Before The War című könyve. Visszatért Bostonba, és kiaknázva regényének sikerét, arra készült, hogy filmen is megörökítse a közösséget, amelyben felnőtt. Ennek eredményeként született meg a Neighborhoods, egy általa írt, rendezett és finanszírozott dramedy, melynek 35 ezer dolláros összköltségére ráment Lehane összes pénze. 1996-ra befejezte a forgatást, és ahogy a Neighborhoods forgatócsoportja pakolt össze, egy másik filmes csapat érkezett és fogott egy hasonló vállalkozásba Dél-Boston ír-amerikai környékén. A filmet úgy hívták, Good Will Hunting. A Neighborhood bemutatása a vágás körüli problémák miatt elhúzódott, a többi már történelem. "Szívek törtek darabokra", vallja be Lehane.
Az élmény ennek ellenére nem ábrándította ki. Ezidőtájt Prayers for Rain című regényének forgatókönyv-változatát írja, egy olyan férfi történetét, aki ahelyett, hogy megölné áldozatait, olyan mértékben dönti romokba azok életét, hogy végül a halálukat kívánják és az öngyilkosságba meneküljenek. A Prayers for Rain különös publicitáshoz jutott, amikor Bill Clinton, kiszállván az Air Force One-ból, ezt a könyvet gyűrögette a kezében, holott a regényben nyoma sincs orális szexnek.
A Prayers for Rain megjelenése óta Lehane felváltva dolgozik első Kenzie és Gennaro mentes könyvének, a Titokzatos folyónak a befejezésén, és tanul bele a házaséletbe Sheilával, ki 14 hónapja a felesége. Whitey Bulger lottósvindlijéhez mérhető a bűvészmutatvány, amivel a pár barátait és családjait Lehane meglepetéspartijára hívták meg, hogy aztán a gyanútlan vendégsereg az év legváratlanabb esküvőjén találja magát. Még a hotelt is álnéven foglalták le, hogy elkerüljék a hagyományos esküvő veszélyeit.
"Hát" von vállat Lehane, "vagy ez, vagy marad a lányszöktetés."
Katolikus kölykök.
Nem lehet megbízni bennük.
(Forrás itt.)
