Untitled Document

A csend mondja el A csend olykor szebben mondja el, hogy a szív húrja miről énekel, egy arc, melyre barázdát rajzolt az élet, melynek ráncai fájdalomról, régmúltról mesélnek. S egy szempár, melyben nem látod lángját, a reménynek,elmondja szavak nélkül: mennyit ért az élet. A csend olykor szebben felel, a választ hang nélkül, szótlan mondja el, egy reszkető kéz, melyre az élet túl sokat mért, mely dolgozott lankadatlan, egy boldogabb holnapért, egy könnycsepp, melyben lassan gördülve, fájdalom éled elmondja szó nélkül csendesen: mennyit ért az élet.
A csend ölén Ezernyi csillag gyúl az égen, álmokat sző a félhomály, kristály vizű tó tükrében, fürdőzik a holdsugár, hullámok csókját issza a lágy parti föveny, szívem a pillanathoz bújva boldogan megpihen. Láthatatlan csendfalak ölelik át lelkemet, hullámok moraját hallom és a halkan dúdoló szelet, mintha megállna az idő, nem lenne határ sem tér, csak a csend féltő ölelése, mely némán szívemhez ér, elmerengek, ringatózom a néma pillanat ölén, csupán egy apró porszem vagyok, a végtelen idő tenyerén.
A nyugalom ölelése Jó a csend ölén halkan megpihenni, mikor sűrű eső áztatja a tájat, elveszni testben, csak lélekben élni, mikor szívünkre fátylat sző a bánat. Hallgatni a monoton tompa zenét, amint eső koppan az ablaküvegen, elfeledni a nagyvilág zaját, s csak arra vágyni, hogy a csend legyen velem, hogy átöleljen s ringassa a lelkem, magába zárva, mint egy bársonyos tenyér, csak arra figyelni csendben és békén, ahogy az eső zenél az ablaküvegén.
Álarc Valami titokzatos borzongató talány, mely lelkemhez érve csendben rám talál, egy édes-bús dallam mit szívem húrja zeng, mely életem felett angyal-szárnyon leng. Egy ismeretlen-ismerős ki kilép a fényre, ki életét sokszor álarc mögött élte, egy arc mögött megbújva másikra vágyva, mindig bízva abban, hogy egyszer megtalálja. Egy arc, mely oly ismerős és mégis idegen, egy könnycsepp bújik meg csillogó szememen, a lánytól a tükörben választ kaphatok,, a lélek ugyan az, csupán az arcom változott! Egy boldog ifjú lány ki vissza tekint rám, ki csupán szeretetre megértésre vár, ki elérte végre csodás álmait, s lerombolta rémisztő magas falait. Egy újra és újra megújulni tudó, ábrándos lelkű örök álmodó.
Álom-tánc Csillagok szikráznak az ég sötét bársonyán, nyújtózik a hold ezüstös udvarán, az álom, könnyű szárnyon pillámon pihen, s ringat a pillanat, átölel csendesen, messzire repít, a valóságon túl, hol a szabadság és a képzelet az úr, szállok könnyű szárnyon, akár a gondolat, ölel a végtelen és magával ragad. Nem köt már földhöz a valóságnak lánca, semmibe repít a lélek álom-tánca, pillámon megpihen nehéz ólom szárnyán, s én lebegek szabadon ég és föld határán.
Bánatom Egy könnycsepp, mi arcomon gördül magába zárva bánatom, szívem szomorú gyöngye, melynek bölcsője a gyötrő fájdalom, lelkem túlcsordult érzése, mi hulló könnyemnek életet ad, s ahogy lassan gördül arcomon, bánatom fáradtan nyomában halad. Mintha álmot siratnék, ami örökre elveszett, és helyébe másikat nem lelek, hiába keresek, egy érzés, mely ha éled, szívemben bánat virágai nőnek, melyeket áradó könnyemmel táplál, a gyötrődő szomorú lélek. Egy érzés, melynek létére testem könnycseppel felel, s az öröm, mi legyőzni készül nem jut szívemhez közel. A bánat, mit mégis elűzök lelkemnek fényével, mit örökre eltörlök éltető csodaszép reménnyel, melynek fájdalma megszűnik ha nem a múlt sebeit siratom, a jövőbe nézek,és mi fáj örökre a múló pillanatnak adom. S lelkemet ismét a boldogság érzése tölti el, újra vívódom... immár az örömnek könnyeivel.
Boldog pillanat Fáradtan köszön az alkony, fehér ködbe rejtőzik a táj, árnyak bújnak meg az éjben, álmokat sző a félhomály. Lelkem csendbe burkolózik, szívemnek néma szavakkal mesél, elillant álmokat, emlékeket idéz, s a szunnyadó parázs új életre kél. Nyomodban járok, emlék-szőtte álmok húznak vissza karjaid közé, múltunk kapujában várakozva állok, s elindulok újra vágyaim felé. Mosolyod fénye áttöri az éjjelt, reszketőn ölel a pillanat, mit a tegnap elrabolni készült, nem vitte el, mégis itt maradt. Két karodban megpihenek újra, feledem a kínzó napokat, lelkem könnyezve örül a mának, s magába rejt egy boldog pillanat.
Boldogságom Egy érzés él mélyen lelkembe zárva, édes ám törékeny, mint a pillanat varázsa, féltve őrzött kincsem, szívemet éltető csodálatos álmom, angyal-szárnyon lebegő drága boldogságom. Percről-percre él, nem tudhatom soha meddig marad, mikor illan tova, könnyen összeroppan, mert törékeny a szárnya, porba hullhat sebzetten létem minden álma. Egy pillanat elég és eltűnik nyomtalan, s szívemben már csak bánatnak könnye van, fájdalom éledne lelkem rejtekén, ha drága boldogságom elveszíteném. Féltve őrzöm hát szívem melegével, táplálom éltető, csodaszép reménnyel, s bár úgy érzem néha elveszítem én, lángja újra lobban lelkem rejtekén!
Csendfalak Mikor a hold földre csorgatja ezüst sugarát, és csillagfény gyújt az égen tündöklő glóriát, láthatatlan csendfalak ölelik át lelkemet, magamba zárom a hangtalan, békés perceket, a nyugalom pilleszárnyait hatalmasra tárja, és csendesen ráhullik fáradt szempillámra, ólomszárnyon közeleg a békét adó álom, s én szabadon szárnyalok túl a valóságon, úszom az álmok tengerén ég és föld határán, egy ismeretlen, távoli, képzelt világ vár rám, csillagporos úton járok hol nincsen idő sem tér, míg a kelő nap első sugara lágyan pillámhoz nem ér.
Gondolsz rám Ha az ég sötét bársonyán csillagport szitál az éj, a hold reszkető sugárral égi vándorútra kél, ha könnyű angyalszárnyon pilládra álom száll csendesen, mond gondolsz-e rám akkor, gondolsz-e rám kedvesem? Mikor esőnek könnye mossa az út menti fákat, és a hideg, fázós reggelek ködharmatot szitálnak, mikor a hűvös szél arcodhoz simul szelíden, mond gondolsz-e rám akkor, gondolsz-e rám kedvesem? Mikor a nap aranysugara öleli a tájat, és érzed melegét a láng sugarú nyárnak, mikor a meleg pajkos szél füledbe dúdol csendesen, mond gondolsz-e rám akkor, gondolsz-e rám kedvesem?
Hajnal Nézd..., nézd a hajnalt, ahogy ezer színre festi az eget, bíbor bársonyba öltöztetve minden vándorló felleget, ahogy az égboltnak peremén kigyúl vöröslő lángja, ahogy parázslik s izzó fényével ráterül a tűnő éjszakára. Néha elég egy pillanat, egy ezer titkot rejtő hajnal, mely neked nyílik bíborszín virágot, s köszönt boldog madárdallal, hogy észre vedd az élet ezerarcú, tündöklő színét, hogy észre vedd a pillanat megismételhetetlen, ringató szépségét. Kell, mindig kell találnunk olyan lopott percet, mely szívünkhöz simulva megmutatja, mily csodás az élet, mely csak a miénk, mely csakis értünk múlik el, mely lelkünkhöz bújik szelíden és csendesen magához ölel.
Remény Én nem mondok le, soha a reményről! Nem űzi el a bánat, lelkem rejtekéből, ha olykor zokogva könnyezik a lélek, akkor is él, él még szikrája a fénynek, megújult erővel, parázslik, lángra kap, ad új vágyakat, és ad igaz álmokat, kibontja csodás égi szárnyait, mint napsugár elűzi, a lélek árnyait, betöltve szívem minden zegzugát, visszaadja létem, édes tavaszát, Magasra emel, a bánat rejtekéből: Én nem mondok le, soha, soha a reményről!
Talán. Talán eltűnik hirtelen a bánat és fájdalom, ahogy csillagporos éj egy lángoló hajnalon, talán feloldozást kaphat minden földi lélek, talán kigyúlnak rejtekén az árnyat űző fények. Mert szomorú a világ, bánatot dajkál a reggel, hiába köszön a hajnal boldog madársereggel, magányosak, semmi ágán ülnek a szívek, lemondón várnak és remélni sem mernek. Az út menti fák harmatkönnyet sírnak, s a szélben ágaik gyötrődve ropognak, az ég is siratja e fájó harmóniát, siratja a világ hatalmas bánatát. Az idő kopott faláról lassan, álmok omlanak, talán újrafesti valaki a megszürkült falakat. Talán eltűnik hirtelen a bánat, és minden fájdalom, talán boldogságot hoz a nap, egy csodás hajnalon. Talán fordul a világ az időnek tenyerén, talán éled egy fénysugár a lelkek rejtekén. A jövő bizonytalan, megfejthetetlen talány, de bízom, hogy minden ember boldog lehet...talán...
Törékeny pillanat Törékeny az élet, egy múló pillanat, a perc varázslatát átlépni nem szabad, mert a pillanat törékeny angyalszárnya alatt, a boldogság végtelen forrása fakad. Merj hát szeretni, oszd szét a szívedet, mert jövőbe tekintve, múltban szeretni nem lehet. A jelennek csodás pilleszárnya alatt, váljon öleléssé minden gondolat. Szeresd és öleld ki kedves neked, mert ha elveszíted, már nem szeretheted. Szívednek dallama mozdítsa karodat, ne csak sóhaj legyen az éledő gondolat. Ne hagyd elveszni az öröm csodáját, oszd szét lelkednek minden varázsát, mert mi egyszer elmúlt, vissza nem hozhatod, merj szeretni! Ragadj meg minden pillanatot! Hiszen törékeny az élet, gyorsan elszalad, Szeretni és Szeretve lenni! Csupán ennyi mi megmarad!