Az én szerelmem
Az én szerelmem nem zúgó folyó,
mely mélybe húz, és mindent elragad,
az én szerelmem kristályvizű tó,
vagy csendes, hűs vizű patak,
mely lágyan ringatja lelkedet,
s ölel akár egy bársonyos tenyér,
az én szerelmem csendes víztükör,
mely őszinte, tiszta és mély.
Az én szerelmem nem zúgó szélvihar,
mely pusztít, s romba dönti édes álmaid,
olyan, mint a lágy tavaszi szél,
mely arcodon szelíden végigsimít,
mely forró délutánon, üdítő csókját hinti rád,
mely enyhíti a nyári napsütés
perzselő, lángoló sugarát.
Az én szerelmem szívem mélyén lángol,
olyan, mint a bíborszínű hajnal,
minden reggel új reménnyel ébreszt,
s hozzád simul szelíd sugarakkal.
|
 |
Ha nem volnál…
Most, hogy kicsit fáradt, reszkető a szívem,
jó lenne ha átölelnél, s ringatnál szelíden,
úgy ölelnél, mintha el sohasem engednél,
csak némán, hallgatagon, velem együtt lennél,
s nem figyelnél zajra, a rohanó világra,
csak szerelmes szívem csendes ritmusára,
úgy ülnél mellettem, mint szelíd vigasztalás,
csak mi ketten lennénk, senki-senki más.
Csak mi ketten és a békés pillanat,
s a szavak nélküli, hangtalan gondolat,
a gondolat, mely lassan csendes szavakat formál:
„jó, hogy itt vagy, fájna az élet, ha nem volnál.”
|
 |
Szerelem
A szerelem olyan, akár a bíbor pirkadat,
mely csókjával ébreszti a kelő napsugarat,
kristályvizű forrás, melyben önmagamat látom,
s benne mindenem, az egész világom,
édes ölelés, melyben megpihen a lélek,
a szerelem..., a szerelem maga az élet!
Hűvös szomjoltó patak, szelíd habokkal,
borzongató vágy, mely megtölti lelkemet álmokkal,
égig érő remény, mely féltőn szeretőn ölel,
egy hűséges szív, mely sohasem hagy el.
A szerelem egy csók, melyben önmagamra találok,
egy pille könnyű érzés, mellyel fellegekig szállok,
egy édes bús dallam, mely csak nekem énekel,
egy szerelmes szívhang, mely szívemnek felel.
A szerelem biztonság, mely két karjába zár,
félelem…, mely olykor rám talál,
simogató tenyér, egy édes pillantás,
fagyos borzongás, és perzselő lángolás,
egy ölelés, melyben megpihen a lélek,
a szerelem…, a szerelem, maga az élet.
|
 |
Tovaszálló évek
Ha az idő arcomra
mély barázdát rajzol,
s éveimet ráncba zárja
a könyörtelen kor,
ha reszkető kezem
fáradtan ölemben pihen,
s lassuló ritmussal
dobban már szívem,
ha csendben elmerengve
sokszor üldögélek,
ha elszállnak fejem fölött
a rohanó évek,
mond szeretsz-e majd,
szeretsz úgy, mint régen?
Ahogy lángoló ifjúságunk
boldog idejében.
Szelíd türelemmel
segítesz majd nekem,
ha tétova és lassú lesz
minden egyes léptem,
és nyári délutánon
emléket idézve,
ráhullik-e az öröm
szerető szívedre.
S az összetartozás
lángol-e majd bennünk,
érezzük-e azt,
hogy szép volt az életünk?
Mondd, ha megöregszem
szeretsz úgy, mint régen?
Ahogy lángoló ifjúságunk
Boldog idejében.
|
 |