Az
egyetemet Árkodon végeztem. Első félévben még bejáró voltam, de később
kollégista lettem, mert az esti vonatközlekedés sok időt vett el.
Mindig
igyekeztem megkeresni a zsebpénzemet, részben korrepetáltam, részben az egyik
főiskola könyvtárában dolgoztam kisegítőként, heti két délután.
A
könyvtár vezetőnője egy nagyon csinos, mindig kosztümöt viselő asszony volt.
Tudtam, több gyermekét egyedül neveli, férje néhány éve balesetben halt meg,
ezután költöztek be Árkodra. Senki sem gondolta volna Erzsikéről, hogy négy
gyermeket szült.
A
nyáron, egyik este, zárás után, a lánya Betti várta, bemutatott neki. Nagyon
szemrevaló, érettségire készülő lány volt. A villamosmegállóig beszélgettünk,
majd ki erre, ki arra ment tovább.
Pár hét
múlva, a Gödörben rendeztek egy latin-táncestet. Éppen nem volt partnerem,
elmentem így is, hiszen ilyenkor mindig van néhány szóló lány is, de néhány
táncot táncolhatok legalább. Nagyszerű hangulat volt, a teremben alig fértünk.
Több ismerős és rokon lányt megtáncoltattam, amikor megláttam a kolleganőm
lányát, Bettit üldögélni, zöld harangszoknyában. Oda mentem hozzá, felkértem.
Vagy két számot táncoltunk, amikor szünet következett. Meghívtam a büfébe, a
süteményt eszegettük, amikor láttam, az ajtóban Betti másolata áll, csak kék
ruhában, és keres valakit a szemével. Kezében Betti pulóverével az asztalunkhoz
lépett, az ölébe dobta.
- Legközelebb
a fejedet is elhagyod! –mondta, és elszaladt, mint a
szélvész.
- Ki volt ez
a szélvészlujza?
–kérdeztem, mert Betti
nem lehetett, hiszen mellettem ül, a rövid hajú -Erzsike
sem lehetett a lófarkú szélvész kisasszony.
- Nem ismerted meg? –kérdezte Betti. Tagadó fejrázásomra
folytatta.– Az ikertestvérem, Liza. Anya
sem mesélt róla?
- Hát le se tagadhatnátok
egymást! –mondtam, majd
visszamentünk táncolni.
Nemsokára
lekérték Bettit, én kicsit sétáltam, beszélgettem, amikor megláttam Lizát
egyedül üldögélni. Odaléptem hozzá.
- Szia Lizi!
–meglepett arcát látva
folytattam.– Ne haragudj, hogy
ismeretlenül köszönök. Betti árulta el a neved. Édesanyátok mellett vagyok
kisegítő a könyvtárban. Árkody László, negyedéves
tanárjelölt vagyok. Felkérhetlek, vagy inkább pihensz?
- Gyere, táncoljunk! –megfogta a kezem, és mentünk a
parkettre. Nagyszerűen táncolt, a gyors forgások, rázások akár a Riói utcán is
megfelelőek lettek volna. Éreztem, vele megpróbálhatok kicsit akrobatikusabb
figurákat is.
A
következő ütemben megfogtam mindkét kezét, előre hajoltam, ő hátra és magamhoz
húztam. Rögtön megértette mozdulatomat, megfeszítette testét és a sarkán máris
csúszott hátra a lábaim között, Lófarka seperte a parkettát, visszahúztam, a
függőleges helyzet elérése után, megfogtam a derekát, felugrott, és máris a
csípőmet érte a combja. Néhányszor megismételtük, majd a tarkóját fogtam át
kezeimmel, magamhoz vontam, és megkérdeztem, kész-e a forgásra. Karjait
összekulcsolta a nyakamon, én pedig a derekán, és
kezdtünk forogni. A gyors forgás során vízszintesen lett a teste. Amikor
megálltunk, láttuk, mindenki minket néz.
Leültünk,
Betti azonnal ott termett. Nem engedte át a beszélgetés irányítását, majd
órájára nézve közölte, tíz óra, indulni kell haza.
Felajánlottam
a lányoknak a hazakísérést, amit Betti azonnal elfogadott. A lányok
közrefogtak, Betti belémkarolt, nemsokára Liza is. Az
akkor bemutatkozó új zenekarról, és a tervezett új bálteremről, a Csűrről
beszélgettünk. Nemsokára elértük a házukat, kézcsókkal búcsúztam el tőlük.
(Lehet, hogy ma már furcsa, de akkoriban az első este után már az is komoly
folytatást ígérő volt, hogy belémkaroltak.)
Miközben
hazafelé bandukoltam, a történteken törtem a fejem. Nagyon furcsa volt
számomra, hogy ikerlányok végső fokon azonos nevet kapjanak (Erzsébet-Liza).
Nem tilos, de mindenképpen furcsa volt. Inkább unokatestvérnek gondoltam a
lányokat, hiszen Betti megfontoltabb viselkedése inkább hasonlított Erzsikére,
mint Liza szélvészsége.
Amikor
két nap múlva bementem a könyvtárba, Erzsike jókedvűen fogadott.
- Hallom, jót táncolt a
lányaimmal. Melyik táncol jobban? –kérdezte.
- Liza temperamentumosabb,
Betti viszont jobban kitáncolja a figurákat. Persze nem azonos táncokat
táncoltunk, ezért nehéz véleményt mondani. –válaszoltam.
Ezután
többször találkoztunk a vasárnapi össztáncokon. Nekem Betti tetszett inkább,
Lizában valami szertelenséget éreztem, mintha valamit akarna bepótolni, amit
nem értettem, és ez zavart.
Egyre
tudatosabban foglalkoztam Bettivel, és hanyagoltam Lizát, természetesen, ha már
régen nem volt táncosa azért felkértem. Délutánonként az iskolája felé
sétáltam, hazakísértem Bettit. Nagyokat beszélgettünk, kezdtem egyértelműen
udvarolni Bettinek.
Már legalább öt-hat
alkalommal voltam a lányokkal, amikor egyik pénteken Erzsike megkérdezte, hogy
megyek-e a hétvégén táncolni. Igenlő válaszom után rámbízta
Bettit, mert nem volt kísérője. A házukhoz érve, felcsengettem, lejött Betti,
és mentünk táncolni. A Gödör íratlan szabálya szerint, ha egy lányt nem közeli
férfirokona kísért, lekérés esetén a következő számra visszakérhette. Nagyon
jól éreztük magunkat, a hazafelé vezető félkilométert
két óra alatt tettük meg. A következő hétvégén volt a szakestünk. Meghívtam
Bettit, hozzátéve, hogy őt egyedül, de ha muszáj, Lizát is várom. Örült a
meghívásnak, megjegyezte, hogy ne féljek, Liza nem jön!
A
könyvtárban Erzsikétől is elkértem Bettit, aki megadta az engedélyt ráadásul
korlátlanul. Éltünk is a lehetőséggel, jártunk moziba, színházba. Már
közeledett advent, amikor egyik vasárnap a keringő jegyében szervezték az
estét. Hármasban mentünk, Liza is jött.
A
Gödörben most kevesebb fiatal és több középkorú volt. Először megtáncoltattam
Lizát, majd Betti került sorra. Láttam, sokan táncoltatták Lizát, Bettivel is
kifáradtunk, leültünk beszélgetni. Nemsokára jött Liza is pihenni, átadtam a
helyemet, és mögöttük álltam, és előre hajolva beszélgettünk. Ahogy a két lány
fejét néztem felülről, a forgó tükör éles fénysugarat vetett a fejükre,
meglepődtem, így jól látszott, ahogy a lófarkat vendéghajból építette be a
fodrász.
Így már
Erzsike játszhatta Liza szerepét. A dekoltázsaikat egymás mellett látva,
teljesen egyértelmű lett számomra „Liza” rég volt tini!
Erzsike-Liza
sok kérdése, reakciója így már más megvilágításba került. Megértettem, miért
nem találkoztam sosem a Gödör félhomályán kívül Lizával. Megtartottam magamnak
az információt. Amikor hazakísértem őket, a kapuban mindkettőt átöleltem,
búcsúzásként előbb Bettit, utána azonnal „Lizát” csókoltam szájon. A
meglepetéstől felszaladtak.
Másnap,
a könyvtár raktárában rendezkedtünk. Délután Erzsikével kettesben maradtunk
néhány percre.
- Milyen volt a csókom,
Lizácska? –kérdeztem.
- Mióta tudod? Most már
valóban itt is tegeződjünk! –válaszolta.
- Tegnap lettem biztos! A
hajad árult el.
- Nem folytathattuk a
beszélgetést, ezért meghívott egy egyszerű vacsorára, és beszélgetni.
Egy szép
virágcsokorral, és egy akkor divatos társasjátékkal érkeztem. A két fiú
fogadott, közölték, a lányok még szépítkeznek. A kisebbiket már ismertem,
hospitálni voltam az osztályukban, akkor kapcsoltam, hogy az ikerhúga ült
mellette. Vacsora után Bettivel hármasban kezdtünk beszélgetni, a gyermekek az
új játékot próbálták ki.
- Amikor nem ismerted meg
anyát, sőt megkérdezted ki az, előbb azt hittem tréfálsz, de arcodat látva
gondoltam megtréfállak mindkettőtöket. Akkor ijedtem meg csak, amikor odamentél
anyához és felkérted. Láttam, nagyszerűen táncoltok együtt.
- Amikor bemutatkoztál, és
Lizának szólítottál, tudtam, ez a kisboszorka mondott valamit. Hagytam
sodortatni magam az árral. Olyan volt mintha ismét diák lennék.
- Akkor ott a Gödörben a
lófarok miatt zártalak ki! Ha a lófarkat tegnap is olyan pontosan alakítjátok
ki, mint eddig, nem lehettem volna biztos benne. Az alakod, még tökéletes, a
szarkalábaid sem látszanak ki a púder alól.
- Amikor a gyászév eltelt,
akkoriban lett Betti középiskolás. Tőlem, mint négy gyermekes özvegytől
elvárták volna, hogy ne járjak szórakozni, főként ne járjak táncolni, nekem még
ma is fájó seb Péter halála, de nem temetem el magam, hiszen alig múltam
harminc. Az illem szerint férjhez ugyan mehettem volna, de nem akartam.
Gyerekekkel újra kezdeni nehéz. Itt alig ismertek, amikor rendszeresen
testvérnek néztek minket, akkor gondoltuk ki Bettivel, hogy mint a testvére
kísérem el, így néha én is kitáncolhatom magam, az iskolában hívtak Lizának,
megbeszéltük, hogy hívjon így. Néha jólesett köztetek, fiatalok között lennem.
Ezután a
beszélgetés után, közel egy évtizedig én voltam a családjukban „a
férfi”. Úgy adódott, hogy nem lett nemi kapcsolatom sem Erzsikével, sem
Bettivel. Erzsike testvéreként kezelt, a gyermekek nagybácsinak tekintettek. A
fiúknak (akkor 14 illetve 16 évesek voltak, én tízzel több), és a kis
Zsuzsinak, kicsit báty, kicsit apapótlék voltam. Erzsike is velem beszélte meg
a kamasz fiúkkal kapcsolatos gondokat. Betti is testvérnek tekintett. Ha hívtak
mentem, villanyt szerelni, kiválasztani és felállítani a karácsonyfát, vagy
csak beszélgetni. Ők viszont segítettek a lakásom berendezésében,
tisztántartásában. A lányok nekem mutatták be az udvarlókat, az én tisztem volt
eltanácsolni a szemtelenkedő kamaszokat. Együtt vettünk színház és
hangversenybérletet.
Volt is,
meg nem is családom. Kapcsolataim hosszabb-rövidebb ideig tartottak, mert ezek
a nők Erzsikével vagy Bettivel nem voltak összehasonlíthatók, nagyon
alulmaradtak. Főként szüleimet zavarta ez a helyzet, hiszen már vágytak
unokára.
Szaladtak
az évek, szakvizsgára készülő orvos volt már Betti, amikor megkért, kísérjem el
egy háromnapos orvos-találkozóra, Manheimbe. Az egyik
klinikai kollegája kocsijával utaztunk és negyedikként annak frissen
diplomázott, biofizikus húgával (színházból, hangversenyről látásból ismertem
őket). Ahogy Betti és Zsigmond viselkedtek, egyértelműen jelezte, „a kölcsönös
udvarlás minősített esete” áll fent, ráadásul vak szerelemmel súlyosbítva.
Zsiga vezetett, Betti az anyósülésről beszélgetett vele orvosi kérdésekről. Mónikával pedig hasonlóan érdekfeszítő témáról, az
ingerület-átvitel és a molakula-térszerkezet
kapcsolatáról beszélgettünk. Mi férfiak három-négyóránként váltottuk egymást a
vezetésben, ilyenkor a partnerünk is átült. Móni egész viselkedése nagyon
szimpatikus volt, úgy éreztem, évek óta barátok vagyunk, egyedül a fiatalsága
zavart, sokalltam a 12 év korkülönbséget. A lányok egyik, Zsigával mi, a másik
szobában laktunk. Az ülések alatt együtt voltunk várost nézni Mónikával, és
átvittem Ludwighshafenbe a BASF informatikai központjába,
és benéztünk az egyik ismerősömhöz az egyetem biofizikai intézetébe is. Egyre
inkább éreztem, ez a lány feleségnek való. Elalvás előtt Zsigával is
beszélgettünk, nagyon komoly fiatalembernek ismertem meg.
Hazafelé
úton Mónika finoman jelezte, hogy szívesen van velem, kérte, hogy cseréljük el
Zsigával bérleteinket. Tudtam, ezzel elkezdtem a saját család építését,
főszerepben Mónikával.
Néhány
hónap múlva, Zsiga tőlem kérte meg Betti kezét, amit Mónika kezéért cserébe oda
is adtam.