Nézd meg az anyját! Vedd el a lányát?

avagy mégsem igaz a mondás?

 

Az egyetem után éppen nem volt kutatói státusz, elmentem hát dolgozni egy, a szomszéd városban akkor létesülő ipari üzembe. A gyár kerítése már éppen megvolt, az üzemcsarnokok építése akkor folyt. Amikor beléptem én voltam a negyvenedik dolgozó, amikor tíz év multán elmentem, már közel ötezer dolgozó termelt ott. A gyár kapott a tröszttől néhány „öreg” (30-35 éves) dolgozót, a többiek nagyon fiatalok voltak.

Homokdombok, zsaluk és daruk között botladoztunk, egyszerre építettünk, tanultunk. Nem csak a gyárat kellett a majdnem semmi közepén létrehozni, de a zsellérekből (gyermekeikből) kellett kitermelni a vegyipar (ön)tudatos, önálló döntésre érett dolgozóit. Embertelenül nehéz volt elérni, hogy megértse: mérni kell, nem lehet csak úgy szemre adagolni, és a drága adalékokból nem azért írtunk elő annyit, mert irigyeljük, hanem tényleg csak annyi szükséges. Megszerettem a Tiszántúl északi részén élő embereket, becsülöm ma, is nehéz sorsuk közben mutatott emberségükért, de nagyon sok energiám ment el abban az időben a nevelésükre és megértésükre. A jövendő vezetőket kihelyezett technikumi osztályokban, és vezetőképző tanfolyamokon oktattuk. Folyamatosan oktattam, segítettem a tanuló kollegáimat.

Még a kiránduló vonatjegy váltásakor kapható kedvezmény is a KISZ lététől függött. Amikor beléptem, a gyárban nem volt KISZ szervezet, ezért semmi kedvezményt sem kaphattunk. Az első munkás évem során egy tucatnyi –közösségi munkát vállaló, magát községben jól érző– munkatársammal (önző anyagi érdekből is) létrehoztuk a KISZ alapszervezetet. Fő célunk, az volt, hogy jól érezzük magunkat, másodlagos viszont a kedvezmények megszerzése volt.

A közösség (mind a tíz fő) engem választott meg titkárnak, Hubay Annit (egy a közgazdasági technikumban érettségizett lányt) szervezőtitkárnak, és a Csóka Csaba nevezetű fiút kultúrosnak. Hármunkból állt a vezetőség.

 

Az új gazdasági mechanizmus kialakulása idején az ifjúsági munka csak KISZ (kommunista ifjúsági szövetség) keretében történhetett. A vállalat vezetését felügyelte, a stratégiai döntéseket meghozta az „üzemi négyszög”, azaz az igazgató, a párt-, KISZ-, és a szakszervezeti-titkár. Mint KISZ titkár én is a szűk vezetőség tagja lettem.

 

A KISZ szervezetünkben csak jó barátok voltak. Munka után is együtt maradtunk, hétvégeken pedig mentünk kirándulni. Az egész városban szinte nem volt olyan hely ahol fogyasztás nélkül beszélgethettünk volna, ezért az egyik ház üressé vált szenespincéjében csináltunk KISZ klubbot. Politizálni eszünkbe sem jutott, de a kirándulásainkra, vitaestjeinkre egyre többen jöttek, és igényelték a rendszeres meghívást. A város és a megye párt, állami és KISZ vezetése támogatott minket, szívesen jöttek el fórumainkra. Mire felocsúdtam már hetente két este a pincéből a közeli művelődési házba kellett átmennünk, mert már városszerte nem csak beszédtéma volt a fórumunk, hanem illett megjelenni. 

 

Anélkül, hogy különösebb propagandát kifejtettünk ki, egyre több fiatal jelentkezett, a létszámunk exponenciálisan nőtt. Kezdetben még megvizsgáltuk, kit veszünk fel, próbaidőt kötöttünk ki. Mire észrevettük, egy újabb esztendő alatt a gyár létszáma meghaladta a kétezer főt, és a KISZ szervezetünkbe már nyolcszázan voltunk.

Ekkora tömeg szervezése, irányítása már több hivatásos politikust igényelt. Döntés elé kerültünk: vagy a politikát választjuk életcélnak, vagy átadjuk a vezetést más személyeknek.

Annival mi a szakmai előrelépést választottuk, Csóka barátunk a politikait, de nagyon jó, baráti kapcsolatunk maradt. Csaba, mint a vállalati KISZ Bizottság titkára kezdte, majd megyei szinten nagy politikai karriert futott be.

Anni ekkor vette át az igazgató titkárságának, én pedig a minőségellenőrzés szervezetének vezetését. Anni elkezdte levelezőn végezni a jogi egyetemet. A városban akkor kezdődött egy komoly oktatásügyi fejlesztés, aminek során eseti óraadóból az évek alatt a főiskola tanszékvezetőjévé váltam.

 

Ekkora bevezetés után térjek a tulajdonképpeni történetre.

 

Annival egy napon léptünk be a vállalathoz, együtt köröztünk, azaz jártuk végig az osztályokat, és ismerkedtünk meg a munkatársakkal. Akkoriban még minden jövendő érdemi dolgozónak mindenütt egy-egy hetet kellett eltölteni. Az első hónap így telt el, egész nap kettesben ismerkedtünk a céggel. Anni nagyon tetszett, hiszen egy dekoratív, kedves lány volt, akivel minden szempontból kiválóan megértettük egymást. Kezdetben csak kettőnknek nem volt partnere a csapatban, mint két egyedülálló (páratlan és pártalan) együtt vettünk részt a programokon.

Mindketten bejárók voltunk, albérletben laktunk. Amikor a KISZ szervezést csináltuk, esténként egyre több időt töltöttünk együtt (a KISZ-re hivatkozva). Minden szabadidőnkben együtt voltunk, sokszor együtt vacsoráztunk a klubba, mindenki szerint a legjobb úton haladtunk, hogy egy párrá váljunk. Nemsokára, már gyakorlatilag csak aludni aludtunk külön, de testi kapcsolat a rendszeres puszikat leszámítva nem volt köztünk. Évekig egyensúlyoztunk a barátság és a szerelem keskeny mezsgyéjén, egy lökés kellett volna, hogy eldőljön, széna-e, vagy szalma. Utólag visszagondolva nem voltunk még érettek a családalapításra.

 

Ekkor történt, hogy egy júniusi szerda délután beugrottam az OMNIA cukrászdába meginni egy kávét. Oda jártunk, mert ez volt az a hely, ahol, egy kávé és egy süti mellett (sokadikán egy pohár szóda is elég volt) két órát is üldögélhettünk, borravaló helyett néha egy-egy szál virág elég volt a hölgyeknek. Mivel ez még az előző évezredben, a mobil telefon feltalálása előtt történt, itt hagytunk üzenetet egymásnak, itt kerestük a másikat telefonon.

A bejárat közelében Annit láttam meg egy középkorú hölgy (az édesanyja) társaságában. Odaköszöntem, majd a hölgy hívására odamentem, és bemutatkoztam, hellyel kínáltak. A következő pillanatban a hölgy mind a 150 cm-es magasságával, és 120 kg tömegével a nyakamba omlott, és fél órán át nyálazta az arcomat, majd őszinte öröméről biztosított, lenyomott egy üres székre és elkezdte kikérdezésemet. Akkor értettem meg, hogy mit érezhettek azok, akik a Gestapo vagy a KGB karmai közzé kerültek.

Megdöbbenésemben nem tudtam megszólalni (pedig minden ismerősöm szerint esetemben a halál beálltát az a tény jelzi, hogy 10 azaz tíz másodpercig csendben vagyok), de a hölgyet ez nem igazán zavarta, tíz perc múlva, már tudtam, hogy Anni ősei mit cselekedtek a honfoglaláskor, hol voltak a népvándorlás idején, a Pun háború során, már az özönvíz került volna sorra, amikor azt hittem megérkezett a felmentő sereg, egy emberöltővel és 20 kilóval bölcsebb hölgy –a NAGYMAMA- alakjában, akit Anni nagyapja kísért. A tiszta nagybetűs írással a mindent elfoglaló, mindent irányító anyacárné szerepet akartam világossá tenni.

 

Félelmetes volt látnom Annit egyszerre 20, 40 és 60 évesen, karcsún, vágásérett-kövéren és szétfolyó alakban.

 

Nagymama a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt, ránk telepedett. Úgy utasította lányát és unokáját, hogy azonnal megértettem a matriarchátus lényegét, és minden rabszolgalázadás okát is. Azonnal szódavizet rendelt mindenkinek, majd ellentmondást nem tűrő stílusban elmagyarázta, hogy melyik gyermeke, melyik unokája mit tud, mire van tehetsége, mit tesz majd az élete hátralévő időszakában. Kezemet elkapva megnézte a tenyérvonalaimat, majd ráparancsolt lányára, hogy nyissa ki a most vett dobozt. A dobozból egy kilós nyaklánc, egy arany zsebóra lánccal, és egy önvédelmi fegyvernek (boxer) is minősíthető pecsétgyűrű került elő. Mire levegőt kaptunk, már rámadta, és közölte: pont jó, illik a szememhez, és egyébként is ezt az Anni férjének szánták! A nagypapa jóságos arccal hallgatott, csak néha erősítette meg a „Jóska, te megmondhatod, hogy úgy volt” kérdésre adott egy-egy „igen drágám” megjegyzéssel felesége szóáradatát.

 

Megrémültem! Ilyen formátlanná, kiállhatatlan természetűvé válik majd a most csókolni való Anni is? Nem tudtam mit tenni, hogyan meneküljek el, mert akkora vehemenciával mondták, hogy attól félhettem, hogy az anyakönyvvezetőig meg sem állunk. Annira nézve láttam bocsánatért könyörgő, rémült tekintetét. Mit csináljak?

 

Szerencsénkre Ica, egy korunkbeli felszolgáló mentette meg a helyzetet. Ica az Annival és velem szembe lévő asztalt szedte le, a nagymama háta mögött telefonálást mutatott nekünk és kérdően nézett. Igent bólintottam. A tálcát hátra vitte a mosogatóba. Megcsörrent a telefon, a csörgésre előjött Ica, felvette, majd a kagylót kezében tartva kezdett kiabálni:

Árkody mérnök urat és Hubay Annát keresik a gyárból! Tessék telefonhoz jönni! Vegye fel, a hívó a vonalban van. –mondta.

Megkönnyebbültem, mentem a készülékhez, felvettem a kagylót, benne Kati néni a vezető nevető hangját hallottam:

Nem tudom, miért csináljuk, ez a lókötő Ica üzeni, hogy az ajtó előtt áll Peti a taxijával, egy sarkot ingyen elvisz! Most beszélj valamit, aztán menekülhettek.

Igen! Természetesen megyünk, Igazgató kartárs! Anni helyett inkább Erzsit. Igen, biztosan megértik! –Valami ilyeneket mondtam a búgó telefonba, közben láttam, Anni édesanyja és nagyanyja nagyon figyel. Icától kértem a számlát, majd visszamentem az asztalhoz.

 

Elnézést, de nagyon fontos ügyben keresett az igazgatónk! Holnap jön a vezér, és nem holnapután. A jelentést össze kell állítanunk. Nekem sajnos mindenképpen be kell mennem, de téged Anni megpróbáltalak kimenteni. Erzsit keresik, majd ő letisztázza az anyagot. Nagyon örülök, hogy találkoztunk, de már itt is az értünk küldött taxi! –mondtam, mindkét hölgynek kezet csókoltam és indultam fizetni.

Ica megcsinálta a számlát, rendeztem, kifele menet Anni szólt, hogy ő is jön, a munka fontosabb, hétvégén úgy is hazamegy.

A presszó előtt beszálltunk a taxiba, elindultunk, a kocsiban kitört belőlünk a röhögés. Peti a taxival két sarkot vitt, a Vesszőshöz vacsorázni, majd visszament, hátha kell valakinek. A vendéglőbe meghívtam Annit vacsorázni, elnézésemet kérte anyja és nagyanyja arroganciájáért, a kínos percekért. Egy engesztelő puszit váltottunk. Alig rendeltük meg az ételt, jött Ica. Odahívtuk az asztalunkhoz, sokat nevetgélve megvacsoráztunk, és megtárgyaltuk a történteket. Ica visszament dolgozni, én pedig elkísértem Annit az albérletéhez.

 

Hiába tetszett nekem Anni továbbra is, de minden intimebb helyzetben (például tánc közben), lelki szemeim előtt megjelent, milyenné válhat az évek során. Megpróbáltam a barátság megtartása érdekében nem gondolni a történtekre. Egyik este, az albérleti szobámban elfogyasztott vacsora után beszélgettünk:

Tudod –mondta Anni, megfogva kezemet– meg kellene beszélnünk a kettőnk kapcsolatát. Jó veled, szeretlek, de nem vagyok szerelmes beléd.

Látod, én is hasonlóan érzek. Egyelőre te vagy a legfontosabb nő számomra, de nem a feleségemként, hanem a húgomként gondolok rád! Remélem nem értetted félre az eddigi tetteimet.

Látom, elkerülnek téged a lányok, engem pedig a fiúk, legtöbben már az anyakönyvvezető előtt látnak bennünket. Nekem így vagy fontos, hiszen veled mindent, mindenkit megbeszélhettem. Mindig egy ilyen bátyót szerettem volna.

Éreztem, hogy az utolsó akadály is elhárult a barátságunk elől.

 

Megkezdődtek a szabadságolások, Annit jutalomból (és mert kiválóan beszélt angolul és franciául) a tröszt elküldte egyik kanadai partnercéghez a főmérnökkel és gépésztechnológusokkal továbbképzésre, kooperációs tárgyalásokra. Indulásukkor kikísértem a csapatot Ferihegyre (a vállalati mikróval mentem egy kísérleti segédanyagért), búcsúzáskor megkértem a fiúkat, vigyázzanak a kishúgomra. Ezen az úton részt vett Ottó, egyik gépészmérnökünk, a hathetes út alatt megszerették egymást.

 

Júliusban szabadságom alatt a KISZ KB (eredményes szervezőmunkáért) jutalom útra küldött. Moszkvában és Leningrádban töltöttem kéthetet. Miután hazajöttem, itt volt Ilona nap. Névnapján a presszóban virággal és egy érdekes népművészeti vázával köszöntem meg Icának, hogy kimentett. Zárás után addig beszélgettünk, hogy lekéste a vonatát, így az albérletemben folytattuk reggelig a diskurzust. Beszélgetés közben összebújtunk, csókolóztunk. Munkarendje eléggé furcsa volt, egyik nap déltől este tízig dolgozott, másnap reggel hatra ment, nyolckor nyitott, és délután hatkor végzett. A harmadik nap szabad volt. Az együtt töltött éjjel izzott a levegő az Ica nőiességétől. Negyed nap, zárás előtt megint felkerestem, már egyből az albérletembe vezettem. Nagy örömömre, első szóra elfogadta a közös zuhanyozás ötletét.

Ekkor mezítelenül összebújva feküdtünk le, csókolózva, egymást simogatva beszélgettük álomba egymást. Elmondta, hogy az ötödik féléve nem sikerült a tanárképzőn, halasztott, ezért dolgozott a presszóban. Szeptembertől folytatta a főiskolát, kollégista lett.

 

Szeptember végére egyértelmű lett számomra, szerelemmel szeretem Icát. Láttam, hogy Annit egyre többször látom Ottóval. Kétnapos megbeszélésen voltam Pesten, Anni is fent volt, együtt vacsoráztunk, és sokat beszélgettünk. Nagyon örültünk, hogy mindketten találtunk párt magunknak.

Novemberre Ica már gyakorlatilag hozzám költözött, hiszen hetente legalább öt éjjel nálam aludt.

Annival a barátságunk megmaradt, párjaink is összebarátkoztak.

A következő nyáron a vállalati KISZ, segítséggel tíz ikerházat építet az ifjú házasok számára. Megtakarításunk jelentős része is elment az építkezésre. Az ikerházak elosztása sorshúzással történt, a házunk másik felébe Anniék kerültek. Karácsonyt már az új házban töltöttük. Február másodikán született meg Miklós fiam, március 7-én Anni lánya Erzsike. Egymást hívtuk meg keresztszülőnek, azaz a kor szokása szerint a vállalat április negyedikén névadó ünnepséget szervezett (egyesek ezt akarták a keresztelő helyett elterjeszteni). Húsvétkor pedig megtartottuk a keresztelőt családi körben.

 

Teltek az évek, és láttam, Anni karcsúsága, kedvessége semmit sem változott! Itt nem volt igaz, hogy az anya formázza a lány jövőjét.

Negyven éve már, hogy Annival testvérként szeretjük és tiszteljük egymást. Két lánya és egy fia együtt nőt fel gyermekeimmel.

Nem bántam meg, hogy akkor inkább Icát választottam, hűséges feleségem volt és van a mai napig, aki három fiút és egy lányt szült nekem, és közvetve neki köszönhetem tíz unokámat is.

 

Már annak is közel húsz éve, hogy a nagyfiam nősülés előtt csak az anyát nézte meg, a nagymamát és a dédmamát nem, ezért bátran elvette feleségül keresztlányomat, Anni első gyermekét.

 

Múlt vasárnap az előkertben locsoltunk és beszélgettünk Annival, amikor legidősebb –közös–unokánk jött rémült arccal tanácsot kérni, mert a kiszemelt lány családjánál volt délutáni viziten, és a család azonnal kezdte káderezni.

Most mit csináljak, a lány tetszik, a családja nem! Mit tanácsoltok? Vegyem figyelembe a közmondást, vagy nem! –kérdezte.

Hallgass a szívedre! –mondtuk.

Mert tudod, van amelyik lány pont olyan lesz, mint az anyja, de van aki tanul az anyja hibájából. De ezt csak utólag tudhatod meg! –tettem hozzá.