A névből nem derül ki minden!

avagy lakva ismeri meg az ember a párját.

A hatvanas évek közepén az egyetemisták néhány hetes-hónapos külföldi ösztöndíj pályázatai elfértek egy ritkán gépelt A/4-es lapon. Minden egyetem, valamennyi hallgatója részére legfeljebb kéttucatnyi pályázatot írtak ki összesen. Ötödéves koromban meglepődtem, mintha direkt nekem gondolták volna ki az egyik témát. A tranzisztoros bistabil áramkörök tervezési problémáiról szólt. A diplomamunkám alapja is. Azonnal megírtam a pályázatot, két hónap múlva közölték, mehetek Wrosław (Boroszló, Breslau) városába, az ottani elektronikai fejlesztő intézetbe az ELWRO gyár kutatóközpontjába tanulni három hónapra. A témát egy másik hallgató a másodéves Kovács Jácint is megpályázta, szintén nyert, együtt mehetünk.

Jácint Szegedre járt egyetemre, műtétje miatt a papírokért édesanyja jött fel a követségre. Megígérte, hogy Jácint Cegléden száll fel a vonatra.

1965. januárjának végén, egy szombat koradélután szálltam fel Püspökladányban a vonatra. A hálókocsi közvetlen Várna-Bukarest-Budapest-Katowice-Wrosław-Gdansk járat volt. A papírokon rajta volt a kupé és az ágy száma. Elfoglaltam a helyet, csomagjaimat felraktam a mennyezet alatti csomagtartóra. Cegléden a fülkébe belépett egy feltűnően bájos arcú lány, Alakját a télikabát rejtette el, ő volt Jácint. Miután tisztáztuk, hogy kettesben utazunk, megígértem, hogy úriemberként viselkedem, nem fogom megerőszakolni. Megnyugtatott, hogy tanult önvédelmet, és nagyon tud visítani.

Elmondta, hogy édesanyja Jácintának akarta anyakönyveztetni, de nem engedték csak Jácintnak. Ebből időnként voltak kényelmetlenségei, például, behívták sorozásra. Az alsó ágyat átengedtem, a felsőt foglaltam el. Sokat tréfálkozva beszélgettünk, legfeljebb csak szunyókáltunk.

Az éjjel nyugodtan telt el, leszámítva a négy útlevél-ellenőrzést, a négy vámvizsgálatot, a négy statisztikai kérdőív kitöltést, és legalább tucatnyi jegyvizsgálatot. Az állandó jövés-menés közben midig ránkvilágítottak, az ágyból ki kellett szállnunk. A határon én nem is feküdtem vissza, Jácint ágya szélére ültem. Amikor ötödjére kérdezték meg, hogy nászútra megyünk-e, Jácint dühösen felelte, hogy igen, és szeretnénk megtartani a nászéjszakát, ha engednék!

A lengyel határt hajnalban értük el. Jácint épen szunyókált. A határőröknek odadugtam az útleveleket, kérdésükre, hogy ki az, aki alszik, röviden közöltem „maja zsenya” (azaz a feleségem), gyenge orosz tudásommal bár Tatjána levelét el tudtam mondani, de egy-egy étel összetevőit megérteni nem sikerült.

Ez minden hivatalos szervet kielégített a vonaton.

Reggeli előtt a termoszomból kávét töltöttem mindkettőnknek, ezzel ébresztettem. Amíg megmosdott és felöltözött elmentem, és a kalauznál megrendeltem az ebédet, hiszen csak este nyolcra érkezünk meg.

Engem nagyon zavart a neve, és mert olyan cicás volt a tekintete, ezért Ticának kezdtem hívni. Nevette, és elfogadta.

A huszonhatórás út végére már szinte mindent megbeszéltünk, és kiderült, nagyon hasonlóan látjuk a világot.

Megérkezve a főpályaudvarra, taxival elmentünk a vendégházba. Itt is közös szoba fogadott, de külön ágyakkal. Természetesen elfogadtuk. A vonaton mesélte el, hogy még sosem volt a családjától távol, és minden este kapott jóéjtpuszit.

Lefekvéskor tréfásan felajánlottam a jóéjtpuszit! Meglepetésemre elfogadta, és vissza is adta.

Másnap jelentkeztünk a személyzeti osztályon az ösztöndíjasok előadójánál. Egy hozzánk hasonló korú fiatalasszony Hanka fogadott minket. Elmondta, hogy két megoldás között választhatunk, vagy számlát kérünk a szállásról és az utazásról, ekkor az étkezések után alig marad pénzünk, vagy kérhetjük az átalányt (ez az ottani fizetés másfélszerese fejenként), ekkor mi gazdálkodunk. A második megoldást választottuk, a papírok aláírása után máris kezünkbe tettek közel tíz-tízezer zlotyt. Ez még az infláció előtti időben volt, az ebéd a vonaton fejenként kitelt egy tízesből.

Gondot az albérlet jelentette, hiszen csak egy hétre kaptunk helyet a vendégházban. A város rendkívül terjedelmes, a végei között akár két órát is villamosozhattunk. Már az első nap találtunk egy bútorozott garzont közel a gyárhoz, egy Minszkbe félévre utazó kollega lakását. Összesen csak kétezer zlotyt kért az egész időre. Kivettük, néhány napig még nézegettük a hirdetéseket, de egyre kevesebb lelkesedéssel. Nagyon megfelelt mindkettőnknek a közös lakás. Ha zárt ajtót láttunk, kopogtunk, vagy egyéb módon jeleztük jöttünket.

Közösen vásároltunk, közösen főztünk (ez még anyagilag is praktikus volt), de együtt tanultunk-dolgoztunk. Gyakorlatilag a nap huszonnégy óráját karnyújtásnyi távolságon belül éltük.

Tudjátok, hogy egy kollégiumi szobában is (de házasságban is) az együttlakóknak alkalmazkodni kell, meg kell tanulniuk egymást. Mit hova raknak, hogyan szereti a másik. Az egész együttélés kompromisszumok sorozata. Ez nálunk természetesen alakult, szinte sohasem volt, amikor nem egyformán tettünk valamit. Olyan természetesen illeszkedtek cselekedeteink, hogy ez még nekünk is feltűnt.

Két hét alatt kialakult a napirendünk:

Hatkor keltünk, mire megborotválkoztam lefőtt a kávé, és Tica megterített. Mire elkészült a toalettjével, megsütöttem vagy főztem a tojást. Megreggeliztünk, és hétre már beértünk a kutatóba. Tica mindig mindent aprólékosan kiszámolt, elvileg is megakarta érteni a működést, és csak utána akarta megépíteni. Én viszont néhány „ökörszabály” segítségével csináltam valami áramkört, annak változtatásával megkerestem a közelítő képleteket, majd a szakirodalomból megkerestem az elvet. A két alapvetően különböző felfogás nagyjából hasonló eredményre vezetett. Délben kezdetben tózsét vagy étót ettünk, azaz mivel nem tudtuk az ételek nevét, ráböktünk, hogy eto, illetve ha tetszett az előzőnek adott mondtuk a szintén lengyelül „tózse”. Délután, este addig dolgoztunk, amíg bírtunk, illetve akartunk. Vacsorát általában otthon készítettünk. Több színház, számtalan hangverseny adott lehetőséget a kulturálódásra. Lefekvés után beszélgettünk, majd puszival zártuk a napot.

Ahogy teltek a napok, úgy vált észrevétlenül természetessé, hogy egyre többször érintjük meg egymást. A finom vacsoráért megcsókoltam a tenyerét, a kérés nélkül kivasalt blúzát felvéve, megpuszilt. Részben kialakult egy munkamegosztás is kettőnk között. Viszonylag kis lakásban éltünk folyamatosan együtt, ebből következett, hogy egyre több volt, amit egymás jelenlétében végeztünk. Lefekvés előtt már legtöbbször bent vetkőztünk (leoltott villany mellett, de a beszűrődő fény sokat láttatott), és nem kapta össze ijedten magán a blúzt, ha véletlen rányitottam. Természetes volt, hogy mosásnál, vasalásnál a társunkét is megcsináltuk, és az első naptól közös kenyéren voltunk, mindenhova együtt mentünk.

Az első hónap végén kiderült, hogy –takarékoskodás nélkül is– kevesebbet költöttünk egy ezresnél. Egyik nap nem akart táskát hozni, és én tettem zsebre az útlevelét. Megláttam, hogy három nap múlva lesz 21 éves. Az ünnep előestéjén délelőtt hazalógtam, piskótalapból és félkész krémekből tortát készítettem 21 gyertyával, behűtöttem egy üveg pezsgőt, és vettem egy szép kámeát ajándéknak. Egy orchidea ággal díszítettem az asztalt. A gyári boltban rendeltem hidegtálat, ezt a nap végén vittem haza.

A lakásba belépve teljesen meglepődött, a kedveskedésemet igazi csókkal köszönte meg. Az édes pezsgőt elkortyolgattuk, és bizony a fejünkbe szállt. Ticának nagyon mozgott a föld, ezért ölbe kaptam, és vittem lefeküdni.

Fogjál, mert nagyon szédülök! –mondta, és magához húzott az ágyba. Levetkőznie csak a tevékeny segítségemmel sikerült, de még utána sem engedett el maga mellől, a felső ruhámat úgy vetettem le. Lefekvéskor bebújt az ölembe, kezemet használta párnának, teljesen hozzám szorította testét.

Nagyon kedves vagy! Minden gyertyáért jár egy-egy csók! –mondta, és kezdte teljesíteni az ígéretét. Csókolózásunk közben egyre inkább éreztem a szinte meztelenül összeérő szemérmünk izzását. Kényelmetlenül kemény szerszámom kibújt a nadrág résén, és csak egy kis selyemnadrágocska választotta el szemérmétől. Ahogy simogattam, éreztem nincs korlát, bárhova barangolhatok, mindenütt szabad utat találok. Töredékes, felizgult beszéde, korábbi szemérmességének feladása, egyértelművé tette számomra, a pezsgő beszélt belőle. Semmiképpen sem akartam első együttlétünket félrészeg állapotban, ezért karjait a nyakamba igazítottam, és összeölelkezve, álomba simogattam magunkat.

Másnap három napos munkaszünet kezdődött, de a pirkadattal ébredtem. Teljesen elgémberedtem a szokatlan helyzetű alvástól. Az alvástól kipirult arcú Tica mellén szétnyílt az ing, teljesen elémtárva lányosan kemény melleit. Csodálatos volt, ahogy a –gyakorlatilag mezítelen– lánnyal az ölemben ébredeztem. Gyönyörködtem még egy kicsit a látványban, majd a résnyire nyitott szájára adtam egy csókot.

Az ajka érintésemtől szétnyílt, nyelvét éreztem a számba benyomulni. Percekig vadul csókolóztunk, közben magára húzott. Mikor elfogyott a levegőnk, és lihegve feküdtem Ticán, éreztem, már szétfeszített ölét nem fedi a kis habselyem bugyi, közvetlenül a rését hosszában feszítette szerszámom.

Folytattuk a csókolózást, közben a félig önkéntelen mozgásunk hatására a makkom teljesen elbújt a résében. Izzóan forrón vettek körül szeméremajkai, a makkom hegye érintette csiklóját. Néhány mozdulatom hatására az orgazmus remegtette testét, teljes erővel megemelte ölét, és én sem tudtam tovább tartóztatni, beterítettem hasunkat, kiszállt belőlem is az erő, és csak feküdtem kedvesemen.

Meg állt számunkra az idő. Egymás karjaiban pihegtünk, csókolgatva egymást.

Köszönöm, ez a csodálatos élmény volt a legszebb születésnapi ajándékom. –mondta Tica és a fülemet puszilgatta.

Szeretlek Tica! Meglátod, még csodálatosabb élményeket adhatunk egymásnak.

Ölembe kaptam, és vittem a fürdőszobába. Levetkőztettük egymást, és közösen lezuhanyoztunk. Szárítkozni visszamentünk az ágyra.

Mezítelenül ült az ölembe, így reggeliztünk. Nem tudtunk betelni egymás kényeztetésével. Most a másik ágyon szerelmeskedtünk, de még csak csókolgattuk egymást, amikor a melleit harapdáltam és a megnyílt szemérmében lapozgattam az ajkakat, megtaláltam kézzel is a csiklóját. Nála valóban ez volt a „gyönyörgomb”, alig értem hozzá, máris satuban éreztem a kezem, nem tudtam megmozdulni, amíg a gyönyöre nem csillapodott. Közben megragadta férfiasságomat, és őrült tempóban fejni kezdte. Néhány perc alatt telepumpáltam a markát.

Mikor magunkhoz tértünk, láttuk meg, hogy majdnem leestünk az ágyról. Javasoltam, hogy rendezzük át a szobát, tegyük a heverőket ismét egymás mellé. A pakolást egy gyors takarítással kötöttük egybe.

Meghívtam ebédelni, előtte a szép télvégi-koratavaszi tavaszi időben elmentünk sétálni, a központba a virágpiacon keresztül mentünk. Gyönyörű rózsákat árultak, vettem egy kiscsokorral. Ahogy a Ratus (városháza) előtti téren megláttunk egy esküvői menetet átmenni a templomba. Utánunk mentünk, összeölelkezve, szerelemmel telt szívvel, mi is megálltunk –a násznéptől kicsit távolabb– és összesimulva hallgattuk a katolikus esketés latin nyelvű szertartását.

Bár mindketten reformátusok vagyunk, megéreztük a pillanat ünnepélyességét, önkéntelenül (alig megmozduló ajkakkal) mondtam én is a vőlegény esküjét, magamhoz szorítva Ticát. Ahogy a menyasszony került sorra, Ticára nézve láttam, ő is motyogja az esküt. Miután befejezte, némán, de egymást szótlanul is értve, megcsókoltuk egymást.

A közelbe lévő étteremben megebédeltünk, éreztem, Tica is egyre türelmetlenebb, ezért taxival mentünk haza, alig bírva ki a néhány perces utat.

A lakásba érve, kapkodva, türelmünket vesztve vetkőztettük egymást, csókjainkat csak a legszükségesebb másodpercekre szakítva meg. Most már a duplaheverő nyújtotta nagy téren kezdtem csókjaimmal megvizsgálni minden porcikáját. Tica megnyitotta ölét, kezemet oda húzta szemérméhez, férfiasságomat marokra fogva vezetett magába. A megnyíló rését simogattam, ő pedig a makkomat benedvesítette a résében.

Gyere, fogadjak magamba! –mondta, és beirányított, fenekemnél fogva húzott magába. A nagyon szűk, de teljesen nedves ölébe úgy hatoltam be, hogy alig kellett erőt kifejtenem.

Tica folyamatosan kért, hol lassításra, hol gyorsabb benyomulásra. Éreztem, hogy már nem csak oldalra feszítem, egy rugalmas akadály állított meg.

Tica, szerelmem, köszönök mindent, amit tőled kaptam. –mondtam, és lassan kezdtem ki-be mozogni.

Lacikám, az előbb mindketten elmondtuk a házassági eskü szövegét, Isten előtt már férj-feleség vagyunk. Legyünk hát ténylegesen is! –és elkezdett velem ellenfázisban mozogni.

Egyik összemozdulásunkkor hirtelen teljesen bent voltam, már a szemérmeink érték egymást. Kezével-lábával szorított magához nem engedte, hogy kihúzzam magam. Nemsokára elérte az orgazmusa, remegése engem is a fellegekbe repített. Ahogy boldogan simogattuk egymást az első teljes együttlétünk után, hírtelen eszembe villant, nem védekeztünk. Megnyugtatott, a legkevésbé fogamzóképes időszakban van.

A három nap alatt szinte minden időt a szerelmeskedésre fordítottuk. Írtunk egy közös levelet szüleinknek, bejelentve eljegyzésünket, és javasoltuk ismerkedjenek össze. Hétfőn telefonon is felhívtuk anyáinkat, elmondva döntésünket, és egyúttal megvettük a jegygyűrűket.

Két hét múlva egy nagyon vastag borítékban sok-sok figyelmeztetés, szülői jó tanács érkezett. Szüleink találkoztak, és legnagyobb közös osztóként együtt fogalmazott levelet írtak, megpróbálták minden elmaradt vágyaik általunk elérésére sarkalni kettőnket. Fő mondanivalót az jelentette, hogy gondoljuk meg, egész életre kiható döntés, miből fogunk élni, hol fogunk lakni és a többi ezer figyelmeztetés.

Nem törődtünk vele, boldogan, szerelmesen dolgoztuk végig a napokat. A tranzisztoros bistabilok vezérlésére észrevettünk egy addig nem publikált megoldást. A számítógépekben akkoriban ezrével (bizonyos logikai feladatokhoz még ma is) volt szükség a megoldásunkra.

Az Elwro szolgálati szabadalomként megvette megoldásunkat. Mi kezünkben maradt a hazai felhasználás joga, az övéké a többi terület. Előzetes becslések alapján legalább tízévi együttes keresetünknek megfelelő összeg volt várható. Tíz évig minden januárban küldtek egy részletes elszámolást a darabszámokról, és a nekünk járó pénzről. Az első évben csak egy Trabant, de a legnagyobb összegként egy Gül Baba utcai ház árát kaptuk.

Tica levélben benyújtott kérvényben kérte, hogy már velem egy egyetemen fejezhesse be az iskolát. Utolsó héten közölték velünk, hogy az ösztöndíjon felül még további tíz-tízezer zloty jutalmat kapunk. Rövid kasszát csináltunk, és kiderült, hogy átváltva valamivel több, mint harmincezer forintunk lett a három hónap eredménye.

Hazaérve a kibéreltünk egy lakást, és gyakorlatilag azonnal összeköltöztünk. Beadtam a diplomadolgozatomat, és államvizsgáztam. Az akadémiai intézetbe alkalmaztak, csatlakoztunk a KFKI és az ORION-EMG számítástechnikai programjához. Kezdő fizetésem alig volt kevesebb, mint apám igazgatói jövedelme.

Tica megkapta az egyetemváltásra az engedélyt, dolgozatomat továbbfejlesztésre alkalmasnak ítélte a TMB (tudományos minősítő bizottság), két év múlva egyetemi doktornak avattak.

Névnapomon kötöttünk házasságot, kisebb kalamajkával. Amikor bejelentkeztünk, szerencsére jó korán, az anyakönyvvezető közölte velünk, hogy csak Tica névváltoztatása után lehetséges, mert két férfi nem köthet házasságot. Szerencsére anyósom minden papírt elrakott, ezért megvolt az anyakönyvi hivatal levele, amelyben elutasították a Jácinta név bejegyzését. A belügyminisztérium soron kívül intézkedett, így már Kovács Jácinta lett a feleségem.

Az évek alatt négy szép gyermekünk született, ma már unokáink elegendőek egy kor és nem szempontjából vegyes focicsapat kiállítására.

Tudom, hogy ma már nem „trendi”, de egyetlen munkahelyünk volt, egyetlen (bár elég nagy) területet ismertünk meg alaposan, ráadásul szinte mindig közös laborban dolgoztunk. Az intézetben folyamatos munkarend volt, ezért a munkaidőt már akkor annyira rugalmasan kezelhettük, hogy a kettőnk munkaidőkeretét közösen töltöttük ki. Ez nagyon jól jött például, ha a gyermek betegsége miatt Tica nem tudott bejönni. Volt, amikor a hangverseny közben lódult meg az agyunk, és szaladtunk be kipróbálni ötletünket, máskor „gondolkozásgátlót” reggelizünk, ezért egy kis kínlódás után feladtuk az aznapi munkát, és elmentünk kirándulni vagy csak szerelmeskedni.

„Unalmas” volt az életünk, mert nem csaltuk meg egymást, és „szegény” gyermekeink sem hivatkozhattak a sanyarú gyermekkorukra.

Biztos, sikeres együttélésünk alapja az is volt, hogy előbb csiszolódott össze párosunk a munka, a háztartás és csak a végén a nemiség frontján.