Barlangban kezdődött

A Dunakanyar egyik kis falvában 1944. pünkösd utáni első vasárnap nagy öröm volt a Széles gépész úr házában. Ádám fiuk, aki most is, mint eddig mindig, kitűnően teljesítette az egzáment, kitűnően maturált Budapesten a Lónyay utcai Református Főgimnáziumban, és megnyerte az egyházmegye ösztöndíját. Havi 100 pengő ösztöndíj (bár már elmúlt a nótában emlegetett „havi 200 pengő fix” világa) még ekkor, a háború végén is jelentős jövedelemnek számított. A falu intelligenciái az ünnepi ebédre már hozták süldő lánykáikat, hiszen mindenki tudta öt-hat év múlva már kitűnő parti lesz, addig is legyenek a lánykák a szeme előtt.

Ádám egész nyáron segített az arató és a cséplőgépek üzemeltetésében apjának, amikor viszont tudott, kedvenc időtöltésének a barlangászatnak hódolt. Legtöbb vasárnap délután valamelyik lányos ház meghívásának tett eleget.

A nyár folyamán már egyértelmű lett számára a háborút elvesztettük, immár csak a végjáték hossza lehet kérdéses. Augusztus közepén feljött Budára, hogy berendezkedjen az új tanévre. Az egyik antikváriumban meglátott egy orosz nyelvkönyvet. Megvásárolta, és elkezdett oroszul tanulni. Anyai nagymamája, Garam menti szlovák asszony, tőle tanulta meg a szláv nyelvek alapjait. A műegyetem közelében kapott szállást egy rokkant, és ezért tartalékállományú híradós ezredesnél. Az ezredes és családja befogadta, nemsokára kiderült, a háborúról hasonlóan gondolkodnak. Az ezredes úr kapcsolatain keresztül, félig hamis papírokkal karpaszományos zászlóssá vált, és bevonták a kiugrás előkészítésébe. Az ezredes úr hetedik gimnazista lányával –mintha szerelmesek lennének– karonfogva sétáltak, közben megfigyelték a csapatmozgásokat, illetve hozták-vitték a híreket.

1944. október 15-én Ádám egyenruhában, a szervezők egyik levelét vitte Vácra. A válasszal jött vissza, amikor a lakása közelében észrevette a német táboricsendőrség és a nyilasok egységét. Megállt, és jelentést kért a németeknek segítő egyik árpádsávos szakaszvezetőtől. Megtudta, hogy a „nemzetáruló” ezredest fogják éppen el. Megdicsérte őket a szövetségi hűségért, és a gyors intézkedésért, majd gyorsan elment. Messziről látta amint elviszik házigazdáját és családját.

Haza menni nem lehetett, elment hát a biztonsági találkozási pontra, egy laktanyába. A laktanyában jelentkezett. Helyismeretét kihasználandó, nyílt paranccsal a Pilisi hegységbe küldték futárként. Valódi célja az ellenállás részére bázisok keresése. Szerencséjére éjjel, titokba ment haza, szüleitől megtudta, hogy egy nyilassá lett régi ismerőse, meglátta a körözési parancsot, és készült elfogására. Magabiztosságában ezt nyíltan hangoztatta. Szülei bujtatták a házuk pincéjében néhány napig. A közeli erdőben is tudott egy barlangot, és amikor szüleit Esztergomban egy bomba megölte, a család teljes bab, krumpli és hagyma készletével elbujt egy közeli barlangban.

Tudta, ez a barlang nem biztonságos, könnyen felismerhető az élet nyoma, ezért éjszakánként átvitte készletét egy másik, több rejtett kijáratos barlangba. Itt még a barlangban rakott tűz fénye és füstje sem lehetett árulója, sőt a barlangban hideg és meleg karszforrás is fakadt.

Alig telt el egy-két hét, az addig fess, mindig elegáns, naponta borotválkozó fiatalemberből egy rongyokba burkolózó, elhanyagolt remete vált. Addig neveltetése miatt nem tudta volna elképzelni, hogy lopjon, de most, legcsekélyebb lelkiismeret furdalás nélkül lopott ruhát, krumplit és baromfit.

Talált néhány dróthurkot, ezeket naponta megnézte, a vadat kiszedte belőle.

November közepén, a hajnali szürkületben, egy fa tövében rátalált egy tépett ruhájú, vértől és sártól mocskos, ájult lányra, akinek a nyakában négy, viszonylag vastag aranylánc volt. Megsajnálta, és elvitte a barlangjába. A lányt megvizsgálva látta, hogy a sebesülés viszonylag csekély, de a legyengült szervezete segítség nélkül nem tudja legyőzni az elfertőződött sebből induló fertőzést. Kérdezgette, de a seblázban deliráló Éva nem adott értelmes választ. Ádám segíteni akart, ezért nedves ruhával megtisztogatta Éva testét. Mindkét bezárult, gennyedő sebet megnyitotta, kitisztította, és mert szilánkot érzett az egyik sebben, azt is kinyomta. A sebekbe ultraszeptilt és „judaport” szórt.

A megtisztított Évára egy ingét adta fel, és mert a hideg rázta, testével melengette. Ádám életében először történt, hogy az ölében egy szinte mezítelen lány feküdt. Miután egészséges hormonháztartású fiatalember volt, állandó merevedéssel reagált.

Ádám szexuális tapasztalata szegényes volt (hasonlóan, mint a legtöbb hasonló korú fiúnak), néhány lopott csókon, simogatáson kívül legfeljebb a nyilvános házak látogatásában merült ki. Ő is elment 18 éves korában, valameddig figyelte a szalonban folyó életet. Amikor az egyik öreg és kövér kéjnő karonfogta, hogy menjenek szobára megundorodott, és elmenekült. Az érettségi letétele után a bankett kötelezően valamely ilyen „műintézmény” meglátogatásával fejeződött be. Ilyenkor lehetőleg kimenőt kaptak az öregebb „lányok”. A nyájszellem itt is segített, és minden fiú elveszítette szüzességét. Ádám is, erősen spicces állapotban, a második látogatáson szerezte meg tapasztalatát. Előtte a társaitól kapta a „jó” tanácsokat: „vágd be, hogy csillagokat lásson”, vagy „az első menetnél mind sikítozik, de majd bele szokik”. A hivatásos lányok persze saját érdekükben elég síkosítót kentek előre magukra.

Ádám a némaságtól –hiszen napja legnagyobb részét a barlang olyan termében töltötte, ahova a külvilág neszei esem jutottak már– szinte megőrült. Végre volt kihez beszélni. Ezért megállás nélkül beszélt a lányhoz.

Éva lázálmában újra és újra átélte a borzalmakat, nyöszörgött, vigasztalást keresett. Ádám simogatta, puszilgatta, próbálta megnyugtatni. Napok teltek el úgy, hogy csak a szükségét végezni ment el mellőle Ádám. Naponta többször megetette, megitatta, pelenkázta, sebeit gondosan kezelte. Éva tisztogatása, kötözése közben ismerkedett meg a női testel. Néhány nap múlva túljutott a krízisen, a láza is lement, és tudott beszélni.

Napok alatt tudta Ádám összerakni az összefüggéstelen, sírásba fulladó elbeszélés töredékekből összerakni Éva történetét.

Színes Éva Judit volt a neve, 1944. január 3-án volt 12 éves. A Terézváros egy bérházában laktak, édesapja munkaszolgálatosként aknát szedett a keleti fronton, felrobbant. Anyja a három lánnyal, a hetedik gimnazista Éva Jolánnal és a tanítónőnek készülő Éva Júliával együtt csipkeverésből próbált megélni. Ebben az időben szokás volt, hogy a lányoknak azonos monogramuk legyen (a hímzett kelengye mindenkinek jó), és egy-egy szent vagy neves ős neve mindenkinek a nevében szerepel. Házuk a gettó területére esett, egyre nagyobb zsúfoltságban, egyre nehezebben, egyre kevesebb ételt fogyasztva, de éltek. A nyilasok a gettóból elindítottak több száz munkaképes nőt és gyermeket, első állomásuk az óbudai téglagyár volt. Másnap a Vörösvári úton mentek több napon át. Valahol az út szélén tankcsapdákat ástak, majd az erdőben mentek tovább, már besötétedett, amikor megálltak, nagy gödröt ásattak, és a pribékek begéppuskázták őket a gödörbe. Édesanyja és nővérei testükkel védték, ezért csak két könnyebb sérülés érte. Két nővére azonnal meghalt, anyja több sebből vérzett, de még élt, amikor magával rántotta a tömegsírba. Nyakába tette mindhármuk nyakláncát, megpuszilta és ráparancsolt, meneküljön el. A gyilkosok italoztak, nyílt tűzön főztek, egy repülőgép odagéppuskázott. A nyilasok szétfutottak, Éva kimászott, és négykézláb futott, amíg bírta a lába, elbújt a bokrok sűrűjében. Amikor biztonságosnak érezte, tovább ment, néha összeesett, néha elájult, ha magához tért futott tovább. Fogalma sem volt, hova fut, hol van!

Ádám nagyon megsajnálta, szeretgette, sokat beszélgettek. Éva úgy érezte, hogy meghalt családja pótlására találkozott Ádámmal.

Mindennap látták, érezték egymás testét, mezítelenül aludtak egymás karjaiba. Éván az átlagosnál hamarabb kifejlődtek a másodlagos nemi jegyek. Első vérzése akkor már két éve megtörtént.

Ádám egyre érezte ágyékában a kielégítetlenség feszítő, szinte fájó érzését. Maszturbálni nem mert, mert akkoriban az izomsorvadást a maszturbáció következményének tanították, és Onán példájára hivatkoztak, fenyegetve Isten haragjával.

Ádám rendszeresen az esti szürkületben indult el „vadászni”. Egyik nap az út szélén talált egy dobozt, tisztálkodó szerek és selyem fehérnemű volt benne. Hazavitte a barlangba, és az esti fürdéshez szagos szappant adott Évának. A lobogó tűz fényében boldogan fogadta Ádám segítségét, és utána már ő segített Ádámnak tisztálkodni. Az ágyba bújva csókokkal köszönte meg Ádámnak a kedvességét. Éva ártatlanságában úgy fordul, hogy a misszionárius pózban találják magukat. Szemérmük összeér, megérzik egymás testének izgató nyomását. Ekkor Ádám elveszti a fejét, a bejáratnál várakozó szerszámát marokra fogja, és ahogy a kupiban a kéjnőtől tanulta, egyetlen hatalmas lökéssel tövig hatol Évába. A fájdalomtól Éva felsír, de Ádám gerjedelmében nem képes leállni, néhány hatalmas lökése után ejakuál.

A fájdalmas feszítéstől vérző, a megalázottságtól síró Éva megdöbbenti Ádámot. Évát a házaséletre nem készítették fel, gyakorlatilag fogalma sem volt a részletekről. Felvilágosítása kimerült a tisztálkodási kérdések megbeszélésében.

- Miért bántottál? –mondta, könnyeit nyeldesve, és meglepő módon Ádám karjaiban keresve védelmet az előző támadás után.

Ádám megdöbbent, ha nem is tudott sokkmindent a normális szexről, azt tudta, hogy a nők is élvezik, tehát az előbb valami nem jól csinált!

- Ha szeretsz, minden nap engeded ezt csinálnunk. Ha nem engeded, akkor nem aludhatunk együtt! Nem bújhatsz hozzám! Mindenki szerint az első fáj, de utána már jó lesz neked is. Ne félj, megpuszilom, hogy ne fájjon. –mondta, zsarolva Évát, de a szenvedő arcra nézve lelkiismerete is feltámadt. Előbb csak Éva arcát, majd az előbb meggyötört lánytestet csókolgatta, simogatta, vigasztalta.

A gyöngéd törődés, simogatások-csókok hatására nemsokára már csak sajgott Éva öle, a fájdalom helyét átvette az együttalvásokból megismert jó érzés. Ádám simogató kezei átsegítették a gyógyító álomba.

Ádám nehezen aludt el, tudta, hogy valamit elrontott. A megtanult viselkedési normák, az öltözködési, étkezési szabályok minden elvesztette jelentőségét. Már a puszta létük volt a tét. Tudta, amit addig csak sejtett, hogy az erdőben, a front közelében legfeljebb napokat tudna Éva életben maradni, ha vele valami történne. A tűz is elaludt már, amikor a teljes csendben behatolt a közeli robbanások moraja.

Ádám nem gyújtott tüzet, nem ment ki a szabadba, Évát nem engedte a melegvizes, legbiztonságosabb teremből elmozdulni. Félelmükben csak suttogtak. Immár érezte, hogy kötelessége megvédeni Évát. A „párját”, a nőstényét védő, vackát óvó hím ösztönei tették óvatossá Ádámot.

Az elkövetkező néhány napban már Ádám próbálta kontrollálni magát, hosszas csókolgatás, simogatás és figyelmeztetés után kezdett behatolni, Éva is rájött arra, hogyan tudja magát ellazítani. Ekkor már csak kicsit érezte kellemetlennek, de érezte Ádám boldogságát és úgy gondolta, hogy az életéért ezt elviselni nem nagy ár, ha Ádámnak ez kell, ő kibírja. Egyszer, amikor Ádám a szemérmével játszott megtalálta a csiklót, Éva testéből kirobbant első orgazmusa. Ettől kezdődően már Éva is élvezte a szexet, immár boldogan adta át magát Ádámnak. Az eltelt hetek-hónapok alatt már megtanultak teljesen egymásra figyelni.

A havas erdőbe Ádám nem mert kimeni, félt, hogy nyomai elárulják a rejteküket. Ha nem is változatos, de bőséges készletük volt. Egész nap csak beszélgettek, Ádám előbb csak az olvasmányait mesélte el, később a gimnáziumi anyagot. Agytornaként még a latint is elővették. Mindketten megdöbbentek, hogy Éva egyszeri hallás után mennyi mindenre emlékszik. A biológia embertani részét egymáson tanulmányozták.

A közelből egyre fogyott a tüzelnivaló, már csak időnként éghetett a tűz. Kevés tartalékukat igyekeztek beosztani, ezért állandóan összebújva, egymást melengetve ültek-feküdtek. Ádámnak feltűnt, hogy Éva mellei megnőttek, meghízott, kislányos alakja kezdett asszonyosodni. Határozottan nőtt a hasa.

Közben véget ért a tél. Már ismét kimerészkedtek, immár Éva is elkísérte párját a cserkészésekre. A hajnali erdőben döbbentek meg, milyen vademberekké váltak. Ádám ősz óta nem borotválkozott, Éva kinőtte rongyait, hajat sem vágtak, mostak hónapok óta. A falvak közelébe nem mertek menni. Az erdőbe találtak egy cirilbetűs újságot, a Pravda néhány oldalát. Ádám jól megértette, innen tudták meg, hogy elfoglalták Budapestet, a harcok már régen Németország belsejében folynak.

Elhatározták, hogy elmennek Ádámék házába. Éjjel a sötétben osontak a faluba, szerencsére a ház nagyjából éppen várta őket. Egy alapos takarítás, kisebb javítások után lakható lett. A szülők mindennapi ruhája megmaradt, így fel tudtak öltözni.

Reggel Ádámék elindultak körülnézni, első útjuk a jegyzőékhez vezetett, gondolta házasságot kötnek. Nagy örömmel fogadták őket, Ádám, mint a menyasszonyát mutatta be Évát. A jegyzőné egyik első kérdéseként a baba várható érkezési idejéről érdeklődött. Meglepődésüket látva Évát elvitte a bábához. Így aztán kiderült, nyár végére jöhet meg a baba.

A jegyző úr, az esküvőhöz a menyasszony papírjait kérte, majd miután megtudta, hogy a mennyasszonynak nincs, elszörnyülködve mondta, hogy reméli Éva már betöltötte az első közösüléskor a 14 évet, mert egyébként „liliomtiprásnak” minősül, ami hivatalból üldözendő. Ádám otthon elmondott mindent Évának, ekkor úgy döntöttek az öt évvel idősebb nővérének adatait diktálják be. A jegyző által kiadott ideiglenes okmányokkal kötöttek házasságot.

Még alig laktak néhány napja otthon, amikor egy magas rangú szovjet tiszt kocsija meghibásodott a közelben, Ádám megjavította, fizetségként kapott egy bumaskát (papírt, hogy a tábornok védelme alatt áll), ez többször megmentette az elviteltől.

A jegyzőné és a lelkész felesége lányukként gondoskodott Éváról. A kisfiú szeptember elsején született meg, Éva, a baba mellett magántanulóként –anyai barátnői segítségével– leérettségizett. Elvégezte a tanítóképzőt, és először a kis faluba tanított. Ádám a munka mellett a műegyetemet végezte. Az államosítás idején a kis műhelyből hozták létre a környék gépállomását. Ádámra nem volt szükség, elküldték. Felköltöztek Budapestre, itt Ádám egy nagy vállathoz került. Innen ment nyugdíjba, mint főmérnök, Éva pedig, történelemtanár. Később még két gyermekük született. Nemrég ünnepelték megismerkedésük hatvanéves évfordulóját.

Sok év óta ismerem őket, történetüket öt évtized beszélgetéseiben elhullajtott foszlányokból, a mai jellemükből, jellemük fejlődéséből, és az akkori idők emberpróbáló emlékeiből próbáltam rekonstruálni. Egyszer, amikor az indiai nők korai szüléseiről beszéltünk, Éva elszólta magát, hogy még ő sem volt 14, amikor fiát szülte. Meglepődtem, hiszen hivatalos adatait ismertem, ellentmondást éreztem. Az elkövetkező néhány évben feltett célirányos kérdésemre kapott válaszokat és a korábbi információtöredékeket felírtam, rendszereztem. Végső bizonyosságot Éva nagyszüleinek sírja adta, amelyre felvésették a meghalt, és másutt eltemetettek valódi adatait.

Az elmúlt fél évszázadban sokszor, sokféle helyzetben láttam őket, de amikor egymásra néztek, Ádám szemében a tisztelet és a féltés, Éváéban a feltétlen szeretet mutatkozott csak.