Előszó helyett

(Karinthy Frigyes: Nem mondhatom el senkinek)
 

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek
 
Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.
 
A titkot, ami úgyis egyre megy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
 
A titkot, amiért egykor titokban
Világra jöttem vérben és mocsokban,
 
A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.
 
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
 
Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a félúton.
 
Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.
 
A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itt hagyott.
 
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
 
A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.
 
Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.
 
De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
 
Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.
 
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
 
Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,
 
Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,
 
Hogy itt vagyok már, és még itt vagyok
S tanúskodom a napról, hogy ragyog.
 
Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.
 
Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,
 
Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,
 
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
 
Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.
 
Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyújtsatok kezet.
 
Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.
 
A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.
 
Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek hát fel a magosba.
 
Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.
 
Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
 
Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.
 
Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.

Nevem Árkody László. A következőkben regényes életrajzomat adom kezedbe. A szereplők, események hasonlósága, megegyezősége a valósággal nem a véletlen műve. Ha valaki magára ismer, akkor rám is, tehát… állok elébe (valódi nevem, címem megtalálja a telefonkönyvben!).

Egész életemet egy mezővárosban töltöttem, amit nevezzünk Jenőfalvának. A város Bocskai István fejedelemtől kapott hajdúkiváltságot, ezért minden második intézmény róla lett elnevezve. Megyénket Árkádiának nevezem, mert igaz, hogy számos költő innen indult, azaz a költők idillikus országa, de dús marhalegelőiről is legalább olyan híres (megyénkben minden főre három-négy szarvasmarha esett). Székvárosát Árkodnak emlegetem. Sajnos (vagy hála Istennek) már várhatóan életem utolsó harmadába értem. Életkoromat jelzi, hogy Tóth Árpád SZIGETI EMLÉK című verse akár rólam is szólhatna, hiszen három tanítványom is ismert színházi rendező lett:

Csókolóztam a Margitszigeten,

Ó, drága, félszeg, régi eset –

Tanár úr voltam, lelkes és sovány,

S egy kisdiákom meglesett.

A diák most egy színház rendezője,

A haja ritkul. És tűnődve látom

Rosszkedvén s vénlegény–tempóin,

Mily messze lehet az én ifjúságom!

De a szigeten ma sem mások a fák,

S az édes légben valahogy ott maradt

Sűrű arany napfénybe konzerválva

A régi, boldog pillanat.

S hiába volt sok rossz vihar,

Kopár ősz s hulló szerelem –

Elcsöndesülve a lombok alatt,

Ha utam néha arra terelem,

Megbúvok a kedves padon,

S mohó ajkamra messzi íz tolul,

Mintha kedvenc befőttjét csemegézné,

Újra gyerekké válva, egy ál–mogorva úr…

Aki egy SMS-ben elférő „megláttam - nekem felállt – leszopott – kinyaltam – tocsogott a bugyija – megdugtam – seggbe is – elment (háromszor) – nevét sem tudom” történetet vár, az kattintson tovább.

Velem sok év alatt sok minden történt, ezt csak sok szóban tudom leírni.

Az én életem is sokszor váltott, „hol kerék volt, hol talp”, amikor az élet napos oldaláról átkerültem az árnyékosra Sótörő Gyömbér Katalin szegedi paprikaárus asszony szavaival mondtam „Ha az embör soajtani nem tunna, mingyár mőgfuadna!”, de ha éppen minden jól ment, kihúztam magam, mint egy cső tengeri a zsákban, és Bugyi Sándor debrecenyi talyigással együtt állítottam „Úgy ülök itt a lú víginél, mit verág a poárba”.

A következő oldalakon azt írtam le, hogy mi történt volna, ha a néhány elágazásnál a később helyesnek bizonyuló utat választottam volna. A főhős az én jobbik felem. A rosszabbikról majd az ellenfeleim írnak! Családom, iskolám egyaránt úgy nevelt, hogy ha kérjük Istent, megmutatja, hogyan fordíthatjuk jóra a sorsunkat, Isten segítségével és a saját erőfeszítésünkkel jutunk előre.

Segíts magadon, Isten is megsegít! vallották őseink is. Állítólag még a török időkben történt, hogy a strázsák jelentették, keletről jön a török, nyugatról a német. A főbíró összehívta a Tanácsot.

Ne féljetek, Erős várunk nékünk az Isten! –mondta a papunk.

Ne féljetek, mert a tíz szekér lőport száraz helyen tartjuk! –tette hozzá főbíró.