Mint egy virág, olyan vagy,
oly tiszta, szép, szelíd.…
ilyen maradj örökre,
ily kedves, tiszta, szép.
Mint egy virág, Heine (Képes Géza)
Az egyetem első évét követően a pedagógia gyakorlat
részeként, egy hónapig vagy úttörőtáborban, vagy nyári napköziben kellett
segíteni. Az egyik megyei bázistábor ügyeletesi posztját szereztem meg a
Bakonyban. Kölcsönös megelégedettségünk miatt ezt azután rendszeresen megismételtük.
Az első és az utolsó turnus mindig egy rajvezető képzés,
továbbképzés volt, és ezek a hallgatók segítettetek az építésben vagy a
bontásban. Az általam vezetett tábort a Bakony szélén, alacsony hegyek-dombok
által határolt részen építettük fel, és egy lankás domboldalon álló menedékház
és a körülötte lévő rét alkotta (egy időben a regös cserkészek is használták).
A területet élősövény keretezte, táborkapuként egy
megkopva is lenyűgöző székelykapuval. A menedékház
gyengélkedőnek, fürdőnek és raktárnak lett kialakítva. A szomszédos domb
oldalában volt egy erdészház, ahol a kerületvezető erdész lakott a családjával.
A körülbelül
Az a nyár is el kezdődött, felépítettük a tábort, abban
az évben vándortáborozást csináltunk, azaz a kéthetes
tábor során négy-öt tábort érintve mennek végig. Egy-egy helyen néhány napot
töltenek. Nekünk a táborban hetente kétszer jött egy-egy csapat, és ment
tovább. Takarítás, főzés volt az „állandó” személyzet feladata. Néhány váltás
is gond nélkül megtörtént, amíg az egyik délután érkezők között egy rajvezető
lányt nagyon ismerősnek találtam. Van egy zavaró tulajdonságom, hogy bár szinte
minden eseményre, arcra és névre emlékszem (évtizedeken át), csak ezeket
nehezen tudom összekapcsolni. Felsejlett, hogy egy távírász-lány (Lenin ifjú
távírásza verseny országos helyezettje volt), a neve (Tímea?) és hívójele is
rémlett, de már három-négy év telt el, gyönyörű nővé fejlődött, ezért sem
voltam biztos a felismerésben. Azt viszont akkor éreztem másodszor, hogy ő
nagyon fontos lesz az életemben.
A tábor kapujában álltam, a kapu oszlopán kopogva morzéztam
a hívójelét a keresés (CQ kapcsolatfelvétel igénye) jellel egyetemben, a
sajátomat aláírásként a végén.
Egy meglepett nézés felém, rövid mosoly és a „forgalmazásra
kész” nyugtát fütyülte, majd sietve, elindult felém.
Én, mint „táborparancsnok pajtás” nem futhattam hozzá, de
néhány gyors lépés után már megölelhettem, és puszit adtam és kaptam. Az
eligazításig csak néhány mondatot válthattunk, és megbeszéltük, hogy a vacsoránál
majd beszélgetünk.
A vacsoránál, majd utána a tábortűznél nagyjából kétszáz
úttörő, és harminc felnőtt látott és hallott mindent, ami köztünk történt.
Ezért még a legfontosabb adatokat: hol, mit tanulunk, mit tervezünk a nyárra is
alig tudtuk megbeszélni, Közel éjfél lett, amikor elkezdhettem a közel egy órás
napi ügykezelési munkát, befejezése után botorkáltam a sátramba, hol aludtam
egy keveset (nekem volt egy kis egyszemélyes sátram, amit legszigorúbb magán
területemként kezeltünk, és itt volt felállítva a rádió-adóvevőm is).
Már abban az időben is általában öt óra körül ébredtem
(ez az elmúlt bő négy évtizedben nem változott) és elindultam az első kávém
elfogyasztására, úgy láttam, hogy mindenki alszik. A konyhasátorban megláttam
Tímeát, aki már elkészítette a két pohár kávét, és mosolyogva nyújtotta az
egyiket:
*
Vizet, szívet, kávét beleraktam, de cukrot nem! –utalt
állandó mondásomra, hogy a jó kávé főzéséhez ez a három szükséges.
Egy puszival akartam, de végül csókkal köszöntem, meg kedvességét,
és az asztalhoz leülve már a lehető legnagyobb felületen bujtunk össze és
csókokkal megszakítva beszéltük el életünk utolsó pár évét a hat órai
ébresztőig rendelkezésünkre álló rövid időben (de legalább az új címét
megkaptam), mert utána estig még megállni is alig tudtunk. Mivel feltűnt a
rádióantennám Tímeának, megkérdezte, hogy milyen készüléket hoztam, és
javasolta, hogy a gyerekeknek még a rádióforgalmazást is mutassuk be, Timivel
nem tudtunk kettesben maradni, de azért néhányszor elmerülhettem csillogó
szemébe. A raj- és őrsvezetők általában az úttörőikkel aludtak közös sátorba,
különösen, ha mint Timi raja is 8-10 éves kisdobosokból állt.
A következő reggel egyszerre értünk a konyhasátorba öt
óra előtt, és így egy teljes óránk volt kettesben. Most már úgy ültünk le, hogy
a belépők elöl takarásban legyünk, ezért nyugodtan csókolózhattunk, sőt a melegítő
alatt is simogathattuk egymást. A meginduló tábori élet miatt éppen csak
„leltárellenőrzésre” volt módom a melegítőjében. Megbeszéltük, hogy ha
hazamegyek, megkeresem, és legkésőbb a tanév kezdetén találkozunk.
A csapat reggeli után elindult a közeli várromot
megmászni, számháborús ostromot játszottak, majd fent ebédeltek (a táborból
vittük fel a szükséges eszközöket, fent főztünk gulyáslevest), ebéd után már a
hegy másik oldalán másztak le, és indultak tovább a következő táborba vezető,
hét kilométeres úton. Elbúcsúztunk Tímeával egymástól, de csak kézfogásra és
puszira volt mód, hiszen mindenki minket figyelt.
Az erdészethez címezve két-háromnaponta kaptam levelet
Timitől, illetve küldtem velük a postára, Marikának fel is tűnt. Megjegyezték,
hogy eddig a két nyáron összesen nem írtam ennyit.
A tábor közelében a régi rönkrakodót rendbe raktuk, így
készítettünk a kisvasútnak egy ideiglenes megállót, ahol a vonat előzetes
kérelemre megállt. Bő két hét múlva kezdődött a rajvezető tanfolyam, az érkezők
itt szálltak le, ezért eléjük mentem. Meglepetésemre Tímea is jött a csapattal.
Elmondta, hogy valaki megbetegedett, így majdnem egy közös hetünk lett a
táborban. Unokatestvére, Kati is jött a csapattal, de szerencsére az utolsó két
napon Kati már elutazott. A rádióforgalmazásra hivatkozva órákat tölthettünk kettesben a sátramban, és csak ritkán zavartak meg. Sokat
csókolóztunk, simogatva fedeztük fel egymás testét, kényeztetve a másikat. Bemutattam
Marikáéknak is.
A rajvezető képzés hat napja alatt folyamatosan bontottuk
a sátrakat, az utolsó napra már csak a konyha-, a fiú- és a lánysátor maradt.
Ebéd után ezt is elbontottuk (csak az enyémet nem), a sátrak, eszközök ládákba,
zsákokba csomagolva várták az indulást, bepakolva a menedékházba. A tervek
szerint másnap július 29-én jött a cukorgyár teherautója az eszközök
elszállításra, én maradtam csak az átadásra.
Timi előzőleg megjegyezte, hogy csak 25-én este várják,
ha nem „zavar” velem maradna az utolsó estén, természetesen nagyon örültem az
ötletének. Nehogy valaki elszólja magát, azt mondtuk, más irányba utazik
autóbusszal. Karcsi kocsiján bevitte a faluba, hogy „elérje” autóbuszt.
A csapattal kisétáltam az „állomásra” és vártuk a
kisvonatot, elbúcsúztunk, elutazásuk után visszasétáltam az elhagyott táborhelyre.
Néhány perc múlva Timi is megérkezett az erdészháztól,
hosszú csókban forrtunk össze, és alig bírtuk ki, hogy elérjük a házat,
anélkül, hogy már az udvaron levetkőztessük egymást. Végre kettesben!
A menedékházban üres hely csak a betegszobához tartozó
zuhany volt, mindenütt másutt csomagok foglalták el a helyet.
Javasoltam a közös fürdést, hiszen nagyon meleg volt és
nemcsak megizzadtunk, hanem a por is ránk rakódott. Timi szégyenlősködött,
levetkőzni sem akart előttem, nemhogy zuhanyozni. A fürdőszobában folyamatos
csókolózás közben először kigomboltam blúzát, kiszabadítottam mindkét mellét,
amit megállás nélkül simogattam, csókoltam. Blúza a szoknya korcában volt betűrve,
ezt nem tűrhettem, a szoknyát kigomboltam, egy kicsit eltolva hasát ölemtől, a
szoknyára hatott a gravitáció, meg sem állt a csempéig. Ölbekapva
forogni kezdtem Timivel, és a lebegő blúzból előbb a bal, majd a jobb karját is
kihúztam. Immár egyetlen kis bugyi maradt rajta. Közben ő sem késlekedett,
ingemet, nadrágomat kioldotta, így én is csak egy alsónadrágban álltam előtte.
Ahogy leállítottam, térdre rogyva fokozatosan csókoltam egyre délibb tájakra
kalandozva. A bugyival fedett ölét elérve megéreztem az izgalmától forró női-öl
szagát és egy, addig csak Petránál érzett, még erősebb vonzó illatot. A
szemérmére (bugyin át) adott csókom már remegést okozott, és egyre nehezebben,
kapkodva szedte a levegőt. Hírtelen ő is letérdelt és nyelvét óriási sebességgel
kezdte a számba átdugni, majd visszahúzni. Közben a bugyin keresztül köröztem
kezemmel szemérmén, ő pedig, szorított-lazított a hasítékon
kikandikáló szerszámomon. Éreztem, hogy rögtön végem, de már ő is folyamatosan
zilált, összefüggéstelenül mondott szótagokat. Felkaptam és - a csókolózást meg
sem szakítva - egy köteg plédre fektettem, és szemérmünket összeszorítva intenzív
mozgást kezdtem rajta. Amikor éreztem a robbanás közeledtét, megálltam de egyre
gyorsabban izgattam a selyemmel fedett csiklóját. A harmadik megszakításkor már
oldalról benyúlva közvetlenül értem szemérméhez. Miután az újaim megtalálták helyüket,
egyre gyorsuló tempóban simítottam a résén. Csiklóját hüvelykujjammal, ajkait
tenyeremmel izgattam, amikor a középső- és gyűrűs-ujjamat fenekéhez húztam,
mélyen bedugtam nyelvem a szájába, és erősen rászorítottam a dombjára. Másik
fázisban felemeltem magam a testéről, nyelvemet visszahúztam, és ujjamat
bedugtam résébe. Minden mozdulatomra dobott egyet-egyet a testén, és egyszer
csak mindkét lábát derekamra szorítva elérte az orgazmus. Mikor kezdett
lecsillapodni már nekem is elegendő volt néhány gyors mozdulat, hogy robbanjak.
Percekig feküdtünk egymást szorítva, lassan simogattam,
csókolgattam arcát, fülét. Boldogan suttogtunk egymás fülébe kedves szavakat.
Lenyugodtunk és egymás karjában elszunnyadtunk, egy örökkévalóságnak (de
legalább több órának) érzett időszak után tértünk magunkhoz. Javasoltam, hogy
menjünk zuhanyozni, most elfogadta, nem volt ellenvetése. Az alsónadrágot
levetettem, megkezdtem a víz beállítását, Timike a
bugyit magán hagyva állt mellém a zuhany alá. Nevetve mondtam, hogy még senkit
sem láttam mosdókesztyűben zuhanyozni. Visongva, és el-elhúzódva vette
tudomásul, hogy beszappanoztam bugyiját, majd lesodortam róla. A bugyival -mint
mosdókesztyűvel- átdörzsöltem minden porcikáját, majd ő mosott meg engem. A
csókok egyre változatosabb helyekre kerültek, minden testrészünk találkozott
mindegyikkel. Az izgalom olyan magas szintjére kerültünk, hogy már szinte
állandó orgazmusunk volt. Nem tudtunk betelni egymással. A víz kihűlése
figyelmeztetett az idő előre haladására. Legnagyobb sajnálatúnkra be kellett
fejezni, csókokkal és törülközőkkel szárítottuk magunkat és társunkat.
A szám szinte zsibbadt volt a folyamatos csókolózástól,
teljesen kiszáradtam, lábaim remegtek, Timikére nézve láttam, ő is hasonló a
helyzetbe került, nehezen de egy trikót és nadrágot felvettünk magunkra. Leültünk
a menedékház lépcsőjére összebújva és csak lágy puszik sorozata közben olyan
kimerítő társalgást folytattatunk, hogy:
*
Aranyom!
*
Csodálatos
voltál!
*
Még egy csókot?
*
Nem tudom
abbahagyni!
Mi nem, de a Nap viszont figyelt az órára, és úgy
gondolta takarékoskodik a fénnyel. Erősen sötétedett, a gyomrunk viszont megkordult. Ekkor néztem az órára, és láttam, több mint öt
óra telt el kettesben.
·
Konzervet kell
melegíteni vacsorára, keressük meg mi a választék! –mondtam szerelmemnek.
·
Na máris a
konyhába száműzöl, mi lesz itt később, keresd csak meg egyedül! Akkor szólj, ha
lehet enni! –
Válaszolta, és megcsókolt.
Borzalmas csörgés szakította meg dialógusunkat.
Károly és Marika (az erdész és felesége) csengetett át,
és meghívott bennünket vacsorára. Megköszöntük és éltünk a lehetőséggel, így
legalább nem kellett konyhába menni.
A vacsora felséges volt, jót beszélgettünk négyesben, ők
hároméves házasok voltak, a beszélni tanuló Andriskával és az október közepére
várt Veronikával (akiről még nem tudtuk, hogy lány lesz). Két szerelmespár nem
zavarja egymást. Amikor először jöttem el az előző évben ide táborozni két
hétre, ismerkedtem meg Karcsival és Marikával. Nagyon szimpatikusnak találtam
őket, Andriska hasonlóan szőke göndör hajú volt, mint Bandi öcsém ilyen
korában. Károly mintha a bátyám lenne, annyira sok közös volt természetünkben.
Károlynak két fiú és egy lány testvére született, Marikának csak egy –velem
egyidős öccse volt– Zoltán, mert édesapjuk meghalt a háborúban, édesanyja egyedül
nevelte őket.
Amikor késő éjjel elbúcsúztunk és visszaindultunk a
táborba, Marika a fülembe súgta: „csoda
hogy ilyen gyöngyöt találtál, becsüld meg, simogatni, fényezgetni kell, nem
eldobni vagy összetörni!”.
A sátramban mezítelenül bebújtunk a hálózsákba, én
féloldalt, ő a hátán feküdt. Csókolóztunk, simogattuk egymást, de egyikünk sem
kívánta azt az intenzitást, amit délután elértünk. Átfordult, hátát
mellkasomnak nyomta, jobb kezem a feje alatt, ami pont elérte a mellét,
félkemény szerszámomat combja közzé igazította, bal kezemet rányomta
szemérmére. Ringattam, újaimmal simogattam. Nem tudtunk megszólalni, miközben
elértük álomország határát, félálomban élveztem bársonyos bőrét, kemény mellét
és azt a csodát, hogy a dombja pont a markomba illett.
Hajnalban kezdtem felébredni, máskor nyugtalanul aludtam,
sokat forgolódva, de most szinte meg sem mozdultunk. Felébredve megértettem azt
a boldogságot, amit, az jelent, hogy a partnered mellett jobb felébredni, mint
lefeküdni. Csak néztem a vállamon szuszogó csodát, és lassan simogatással és
csókokkal keltegettem, mert nyolc órára vártam a teherautókat, és addig még reggeli
és pakolás.
A csókos ébresztő jól sikerült, és mindjárt orgazmusig
csókolgattuk egymást. Megreggeliztünk, meztelenül ült az ölemben és egymás
szájából kaptuk ki a falatokat, nagyokat nevettünk, nagyon-nagyon boldogok
voltunk.
Mire felöltöztünk, és sátramat összecsomagoltuk már
jöttek is a teherautók. A leltár szerinti felpakolás, a tárgyak átadása a másik
tábor parancsnokának közel ebédig tartott, az autók elindultak, mi pedig
felmálháztuk a pótkocsis Pannóniámat (dicsértem az eszemet, hogy a másik
sisakot is elhoztam, így együtt mehettünk hazáig). A sisakokba mikrofont és
fülhallgatót építettem, ezért nem kellett kiabálni, rendesen lehetett beszélgetni.
Beköszöntünk Marikához, megebédeltünk. Karcsi valahol a
területen volt kint, amíg Andriskával játszottam, a lányok beszélgettek egy
keveset, megígértük a levélírást és a faluba beadtuk a kulcsokat a tanácsházán.
Elindultunk haza, csodálatos volt tudni Timit mögöttem,
érezni karját, ahogy belém kapaszkodik. A motor falta a kilométereket,
távolodtunk boldogságunk első színhelyéről, bő háromszáz kilométer volt még
előttünk. Útközben beszélgettünk, de leginkább „halljam a hangod, és ne csak
érezzelek” okán.
Hosszabb időre először Sztálinvárosnál
(bár lehet, hogy akkor már Dunaújváros volt) álltunk meg, Amíg a kompra vártunk
egy finom halászlét ettünk, átkeltünk a Dunán, majd Szajol
és Szolnok között uzsonnáztunk. Egyébként pedig, elsősorban csókolózni álltunk
meg. Későeste láttuk meg Jenőfalva fényeit, ekkor már
csak egy kanyar és néhány perc távolság hiányzott, Timi kért, hogy itt is
álljunk meg. Leszálltunk, a motorról, hozzám simult és csak annyit mondott,
hogy köszöni az elmúlt napot és éjszakát, és örült, hogy nem sürgettem.
*
Rövid évtizedekre
akarlak, nem hosszú percekre! Ezért voltam türelmes, és ezért sem akarok semmit sem elsietni, nagyon sok időnk van,
kedvesem. -feleltem.
Megcsókoltuk egymást és hazavittem. A házuk előtt
elbúcsúztunk. Elmondta, hogy harmadnap elutaznak szüleivel a Balatonhoz
(Fonyód-Bélatelep) két hétre, addig nem találkozunk. Csomagjával beszaladt, és
én indultam haza, szüleimhez, testvéreimhez.
Szüleimmel augusztus első hetét anyai rokonaimnál
töltöttük, ott volt Ági unokatestvérem is, Ágival sokat beszélgettünk,
elsősorban a párkapcsolat és a szex került szóba.
Majdnem eltelt a hét, amikor távíratott kaptam, eléggé
rossz hír jött, az egyik fiatal operátorlány elesett, csuklója megsérült
(repedés csak, de ez most úgy jött nekünk, mint ablakos tótnak a hanyatt esés,
három hét pihenés, utána is kímélni kell), és ezért nem szerepelhet az
augusztus utolsó hétvégéjén rendezett 24 órás versenyen, ahol csak négy
operátorral indulhat egy-egy közös állomás. Nagy gondot jelentett, hogy a
kiírás a csapat átlagéletkorát, sőt a fiú-lány arányt is előírta.
Nyári szünet volt, mindenki nyaralt, keresni kellett egy
elég jó operátort, aki legalább közös állomásra rendelkezik engedéllyel, lány
és középiskolás. Timire gondoltam, hiszen a tábori rádiózáskor láttam, jól megy
neki, csak nem gyakorolt mostanában. Táviratot írtam neki, megkérve, hogy
segítsen, és ha vállalja elviszem a gyakorló felszerelést, hogy még a nyaralás
alatt felkészüljön. Csupán az volt a gond, hogy nem tudtam az üdülő nevét. Az
MHSZ munka során sok rendes embert megismertem a rendőrség sorain belül is, így
csak egy-két telefonba került, máris tudtam Timiék
ideiglenes címét. A fonyódi klub titkára (egyébként a postahivatal vezetője)
személyesen vitte el a táviratot.
Egy óra múlva megjött a pozitív válasz, és megtudtam,
hogy a fonyódi klubtól kapott egy zümmert gépadóval,
hogy legalább a vételt gyakorolhassa. Meghívásos telefonbeszélgetésemet
Édesanyám és Ági hallotta, és megállapította, hogy ez több mint a szokásos
futkosásom egy csinos szoknya után. Mi hamarabb érkeztünk Jenőfalvára,
elkezdtem a szervezést, és az új helyzetnek megfelelően az időbeosztás
tervezését. Tudtam, hogy a kevésbé gyakorlott Timi bedobása a 24 órás versenybe
azt is jelenti, hogy a klub eredményessége érdekében kevesebb időm marad a
menet-közben előforduló javításra és karbantartásra. Jenci bácsival konzultálva
a versenyre a lehető legtöbb tartalék részegységet állítottunk össze.
Ahogy hazaérkeztek Timiék,
megkezdtük a rézdöngölést (azaz változó sebességgel morze adás és vétel
gyakorlását). A versenyen elfogadhatóan szerepeltünk (összeköttetés számban országos
második hely, összes távolságban győztünk), de kettőnknek legalább olyan fontos
volt az együttlétünk, a közös munka, éreztük, ahogy fokozódott a feltétlen
bizalom egymás iránt.
Augusztus huszadika körül Jenci bácsi nekem mondta el
először, hogy a Miskolci Műszaki Egyetem automatizálási tanszéke egyelőre heti
egy napra meghívta előadást tartani, sőt kandidátusi témát is javasoltak
számára. Nagyon örültem, hogy visszakerül a tudományos életbe, de tudtam több
munkám lesz, és kevesebb támogatást kapok. Megmaradt járási-városi MHSZ
titkárnak, a rádiósklub titkárának engem javasolt, amit elfogadtak de csak
tiszteletdíjas „társadalmi munkás”-ként.
Lassan megkezdődött a tanév, és jelentkeztek a gondok, hiszen
egyre több időt akartunk együtt tölteni Timivel, de a tanulás, a munka egyaránt
sok időt követelt.
Amíg lehetőségem volt (azaz nem fagytam az ülésre),
motorral jártam be Árkodra, hazaérkezve úttörőház, MHSZ, technikumi osztály
gyakorlati oktatása következett, és szerettem volna minden este Timikémmel is tölteni legalább egy-egy órát.
Már néhány hét alatt rájöttem, hogy a nap nekem is csak
24 órából áll. Jenci bácsival leültünk, és végiggondoltuk a lehetséges
személyeket, ki hol segít, miben tud könnyíteni.
A klubtagok munkáját és egyéniségét megnézve három olyat
is találtunk, aki alkalmas volt egy-egy részterület irányítására, így
átadhattam az ifjú távírászokat Bélának, a rövidhullámú csapatot Sándornak, a
rókavadászokat Istvánnak. Jenci bácsival magunknak az URH-t (itt folyt a
fejlesztés) és a külső ügyfeles munkákat (ez hozta a pénzt) tartottuk meg.
Timi, a nagyszobájukból egy függönnyel elválasztott
alkóvban aludt, ez volt a szobája, hibája csak az, hogy a nagyszobából lehetett
mindkét hálószobába bemenni. Nekem tanuló-műhelyem volt a szuterénben, normál
szoba méretű, elég világos is, de nem volt fűthető, és annyi eszközzel
telezsúfolva, hogy ágy már nem fért el.
Szüleink tudomásul vették, hogy nem csak hétköznap, hanem
vasárnap is mindig együtt vagyunk, délelőtt valamelyik családnál, délután
általában elmentünk Ágival és Gyurival (ekkor kezdődött az ők szerelmük is)
moziba - színházba, vagy elvonulva beszélgettünk, tanulgattunk.
Gyuri gépészmérnökként dolgozott a konzervgyárba, ahova
élelmiszer-technikusként Ági is került.