Tímea 1962 nyár

Mint egy virág, olyan vagy,
oly tiszta, szép, szelíd.…

ilyen maradj örökre,
ily kedves, tiszta, szép.

Mint egy virág, Heine (Képes Géza)

Az egyetem első évét követően a pedagógia gyakorlat részeként, egy hónapig vagy úttörőtáborban, vagy nyári napköziben kellett segíteni. Az egyik megyei bázistábor ügyeletesi posztját szereztem meg a Bakonyban. Kölcsönös megelégedettségünk miatt ezt azután rendszeresen megismételtük.

Az első és az utolsó turnus mindig egy rajvezető képzés, továbbképzés volt, és ezek a hallgatók segítettetek az építésben vagy a bontásban. Az általam vezetett tábort a Bakony szélén, alacsony hegyek-dombok által határolt részen építettük fel, és egy lankás domboldalon álló menedékház és a körülötte lévő rét alkotta (egy időben a regös cserkészek is használták). A területet élősövény keretezte, táborkapuként egy megkopva is lenyűgöző székelykapuval. A menedékház gyengélkedőnek, fürdőnek és raktárnak lett kialakítva. A szomszédos domb oldalában volt egy erdészház, ahol a kerületvezető erdész lakott a családjával. A körülbelül 300 méter távolságból azért elég jól átláttunk egymáshoz. Az erdésznél volt telefon, a tábor és az erdészház közzé jelzőcsengő volt kihúzva, amit én LB telefonra cseréltem. A falu mintegy félórai távolságra volt gyalog, de az erdei kisvasút vonala a dombtetőn vezetett, lehetőséget adott a régi rakodót, mint időszakos megállót használjuk.

Az a nyár is el kezdődött, felépítettük a tábort, abban az évben vándortáborozást csináltunk, azaz a kéthetes tábor során négy-öt tábort érintve mennek végig. Egy-egy helyen néhány napot töltenek. Nekünk a táborban hetente kétszer jött egy-egy csapat, és ment tovább. Takarítás, főzés volt az „állandó” személyzet feladata. Néhány váltás is gond nélkül megtörtént, amíg az egyik délután érkezők között egy rajvezető lányt nagyon ismerősnek találtam. Van egy zavaró tulajdonságom, hogy bár szinte minden eseményre, arcra és névre emlékszem (évtizedeken át), csak ezeket nehezen tudom összekapcsolni. Felsejlett, hogy egy távírász-lány (Lenin ifjú távírásza verseny országos helyezettje volt), a neve (Tímea?) és hívójele is rémlett, de már három-négy év telt el, gyönyörű nővé fejlődött, ezért sem voltam biztos a felismerésben. Azt viszont akkor éreztem másodszor, hogy ő nagyon fontos lesz az életemben.

A tábor kapujában álltam, a kapu oszlopán kopogva morzéztam a hívójelét a keresés (CQ kapcsolatfelvétel igénye) jellel egyetemben, a sajátomat aláírásként a végén.

Egy meglepett nézés felém, rövid mosoly és a „forgalmazásra kész” nyugtát fütyülte, majd sietve, elindult felém.

Én, mint „táborparancsnok pajtás” nem futhattam hozzá, de néhány gyors lépés után már megölelhettem, és puszit adtam és kaptam. Az eligazításig csak néhány mondatot válthattunk, és megbeszéltük, hogy a vacsoránál majd beszélgetünk.

A vacsoránál, majd utána a tábortűznél nagyjából kétszáz úttörő, és harminc felnőtt látott és hallott mindent, ami köztünk történt. Ezért még a legfontosabb adatokat: hol, mit tanulunk, mit tervezünk a nyárra is alig tudtuk megbeszélni, Közel éjfél lett, amikor elkezdhettem a közel egy órás napi ügykezelési munkát, befejezése után botorkáltam a sátramba, hol aludtam egy keveset (nekem volt egy kis egyszemélyes sátram, amit legszigorúbb magán területemként kezeltünk, és itt volt felállítva a rádió-adóvevőm is).

Már abban az időben is általában öt óra körül ébredtem (ez az elmúlt bő négy évtizedben nem változott) és elindultam az első kávém elfogyasztására, úgy láttam, hogy mindenki alszik. A konyhasátorban megláttam Tímeát, aki már elkészítette a két pohár kávét, és mosolyogva nyújtotta az egyiket:

*                   Vizet, szívet, kávét beleraktam, de cukrot nem! utalt állandó mondásomra, hogy a jó kávé főzéséhez ez a három szükséges.

Egy puszival akartam, de végül csókkal köszöntem, meg kedvességét, és az asztalhoz leülve már a lehető legnagyobb felületen bujtunk össze és csókokkal megszakítva beszéltük el életünk utolsó pár évét a hat órai ébresztőig rendelkezésünkre álló rövid időben (de legalább az új címét megkaptam), mert utána estig még megállni is alig tudtunk. Mivel feltűnt a rádióantennám Tímeának, megkérdezte, hogy milyen készüléket hoztam, és javasolta, hogy a gyerekeknek még a rádióforgalmazást is mutassuk be, Timivel nem tudtunk kettesben maradni, de azért néhányszor elmerülhettem csillogó szemébe. A raj- és őrsvezetők általában az úttörőikkel aludtak közös sátorba, különösen, ha mint Timi raja is 8-10 éves kisdobosokból állt.

A következő reggel egyszerre értünk a konyhasátorba öt óra előtt, és így egy teljes óránk volt kettesben. Most már úgy ültünk le, hogy a belépők elöl takarásban legyünk, ezért nyugodtan csókolózhattunk, sőt a melegítő alatt is simogathattuk egymást. A meginduló tábori élet miatt éppen csak „leltárellenőrzésre” volt módom a melegítőjében. Megbeszéltük, hogy ha hazamegyek, megkeresem, és legkésőbb a tanév kezdetén találkozunk.

A csapat reggeli után elindult a közeli várromot megmászni, számháborús ostromot játszottak, majd fent ebédeltek (a táborból vittük fel a szükséges eszközöket, fent főztünk gulyáslevest), ebéd után már a hegy másik oldalán másztak le, és indultak tovább a következő táborba vezető, hét kilométeres úton. Elbúcsúztunk Tímeával egymástól, de csak kézfogásra és puszira volt mód, hiszen mindenki minket figyelt.

Az erdészethez címezve két-háromnaponta kaptam levelet Timitől, illetve küldtem velük a postára, Marikának fel is tűnt. Megjegyezték, hogy eddig a két nyáron összesen nem írtam ennyit.

A tábor közelében a régi rönkrakodót rendbe raktuk, így készítettünk a kisvasútnak egy ideiglenes megállót, ahol a vonat előzetes kérelemre megállt. Bő két hét múlva kezdődött a rajvezető tanfolyam, az érkezők itt szálltak le, ezért eléjük mentem. Meglepetésemre Tímea is jött a csapattal. Elmondta, hogy valaki megbetegedett, így majdnem egy közös hetünk lett a táborban. Unokatestvére, Kati is jött a csapattal, de szerencsére az utolsó két napon Kati már elutazott. A rádióforgalmazásra hivatkozva órákat tölthettünk kettesben a sátramban, és csak ritkán zavartak meg. Sokat csókolóztunk, simogatva fedeztük fel egymás testét, kényeztetve a másikat. Bemutattam Marikáéknak is.

A rajvezető képzés hat napja alatt folyamatosan bontottuk a sátrakat, az utolsó napra már csak a konyha-, a fiú- és a lánysátor maradt. Ebéd után ezt is elbontottuk (csak az enyémet nem), a sátrak, eszközök ládákba, zsákokba csomagolva várták az indulást, bepakolva a menedékházba. A tervek szerint másnap július 29-én jött a cukorgyár teherautója az eszközök elszállításra, én maradtam csak az átadásra.

Timi előzőleg megjegyezte, hogy csak 25-én este várják, ha nem „zavar” velem maradna az utolsó estén, természetesen nagyon örültem az ötletének. Nehogy valaki elszólja magát, azt mondtuk, más irányba utazik autóbusszal. Karcsi kocsiján bevitte a faluba, hogy „elérje” autóbuszt.

A csapattal kisétáltam az „állomásra” és vártuk a kisvonatot, elbúcsúztunk, elutazásuk után visszasétáltam az elhagyott táborhelyre.

Néhány perc múlva Timi is megérkezett az erdészháztól, hosszú csókban forrtunk össze, és alig bírtuk ki, hogy elérjük a házat, anélkül, hogy már az udvaron levetkőztessük egymást. Végre kettesben!

A menedékházban üres hely csak a betegszobához tartozó zuhany volt, mindenütt másutt csomagok foglalták el a helyet.

Javasoltam a közös fürdést, hiszen nagyon meleg volt és nemcsak megizzadtunk, hanem a por is ránk rakódott. Timi szégyenlősködött, levetkőzni sem akart előttem, nemhogy zuhanyozni. A fürdőszobában folyamatos csókolózás közben először kigomboltam blúzát, kiszabadítottam mindkét mellét, amit megállás nélkül simogattam, csókoltam. Blúza a szoknya korcában volt betűrve, ezt nem tűrhettem, a szoknyát kigomboltam, egy kicsit eltolva hasát ölemtől, a szoknyára hatott a gravitáció, meg sem állt a csempéig. Ölbekapva forogni kezdtem Timivel, és a lebegő blúzból előbb a bal, majd a jobb karját is kihúztam. Immár egyetlen kis bugyi maradt rajta. Közben ő sem késlekedett, ingemet, nadrágomat kioldotta, így én is csak egy alsónadrágban álltam előtte. Ahogy leállítottam, térdre rogyva fokozatosan csókoltam egyre délibb tájakra kalandozva. A bugyival fedett ölét elérve megéreztem az izgalmától forró női-öl szagát és egy, addig csak Petránál érzett, még erősebb vonzó illatot. A szemérmére (bugyin át) adott csókom már remegést okozott, és egyre nehezebben, kapkodva szedte a levegőt. Hírtelen ő is letérdelt és nyelvét óriási sebességgel kezdte a számba átdugni, majd visszahúzni. Közben a bugyin keresztül köröztem kezemmel szemérmén, ő pedig, szorított-lazított a hasítékon kikandikáló szerszámomon. Éreztem, hogy rögtön végem, de már ő is folyamatosan zilált, összefüggéstelenül mondott szótagokat. Felkaptam és - a csókolózást meg sem szakítva - egy köteg plédre fektettem, és szemérmünket összeszorítva intenzív mozgást kezdtem rajta. Amikor éreztem a robbanás közeledtét, megálltam de egyre gyorsabban izgattam a selyemmel fedett csiklóját. A harmadik megszakításkor már oldalról benyúlva közvetlenül értem szemérméhez. Miután az újaim megtalálták helyüket, egyre gyorsuló tempóban simítottam a résén. Csiklóját hüvelykujjammal, ajkait tenyeremmel izgattam, amikor a középső- és gyűrűs-ujjamat fenekéhez húztam, mélyen bedugtam nyelvem a szájába, és erősen rászorítottam a dombjára. Másik fázisban felemeltem magam a testéről, nyelvemet visszahúztam, és ujjamat bedugtam résébe. Minden mozdulatomra dobott egyet-egyet a testén, és egyszer csak mindkét lábát derekamra szorítva elérte az orgazmus. Mikor kezdett lecsillapodni már nekem is elegendő volt néhány gyors mozdulat, hogy robbanjak.

Percekig feküdtünk egymást szorítva, lassan simogattam, csókolgattam arcát, fülét. Boldogan suttogtunk egymás fülébe kedves szavakat. Lenyugodtunk és egymás karjában elszunnyadtunk, egy örökkévalóságnak (de legalább több órának) érzett időszak után tértünk magunkhoz. Javasoltam, hogy menjünk zuhanyozni, most elfogadta, nem volt ellenvetése. Az alsónadrágot levetettem, megkezdtem a víz beállítását, Timike a bugyit magán hagyva állt mellém a zuhany alá. Nevetve mondtam, hogy még senkit sem láttam mosdókesztyűben zuhanyozni. Visongva, és el-elhúzódva vette tudomásul, hogy beszappanoztam bugyiját, majd lesodortam róla. A bugyival -mint mosdókesztyűvel- átdörzsöltem minden porcikáját, majd ő mosott meg engem. A csókok egyre változatosabb helyekre kerültek, minden testrészünk találkozott mindegyikkel. Az izgalom olyan magas szintjére kerültünk, hogy már szinte állandó orgazmusunk volt. Nem tudtunk betelni egymással. A víz kihűlése figyelmeztetett az idő előre haladására. Legnagyobb sajnálatúnkra be kellett fejezni, csókokkal és törülközőkkel szárítottuk magunkat és társunkat.

A szám szinte zsibbadt volt a folyamatos csókolózástól, teljesen kiszáradtam, lábaim remegtek, Timikére nézve láttam, ő is hasonló a helyzetbe került, nehezen de egy trikót és nadrágot felvettünk magunkra. Leültünk a menedékház lépcsőjére összebújva és csak lágy puszik sorozata közben olyan kimerítő társalgást folytattatunk, hogy:

*                  Aranyom!

*                  Csodálatos voltál!

*                  Még egy csókot?

*                  Nem tudom abbahagyni!

Mi nem, de a Nap viszont figyelt az órára, és úgy gondolta takarékoskodik a fénnyel. Erősen sötétedett, a gyomrunk viszont megkordult. Ekkor néztem az órára, és láttam, több mint öt óra telt el kettesben.

·                   Konzervet kell melegíteni vacsorára, keressük meg mi a választék! –mondtam szerelmemnek.

·                   Na máris a konyhába száműzöl, mi lesz itt később, keresd csak meg egyedül! Akkor szólj, ha lehet enni! – Válaszolta, és megcsókolt.

Borzalmas csörgés szakította meg dialógusunkat.

Károly és Marika (az erdész és felesége) csengetett át, és meghívott bennünket vacsorára. Megköszöntük és éltünk a lehetőséggel, így legalább nem kellett konyhába menni.

A vacsora felséges volt, jót beszélgettünk négyesben, ők hároméves házasok voltak, a beszélni tanuló Andriskával és az október közepére várt Veronikával (akiről még nem tudtuk, hogy lány lesz). Két szerelmespár nem zavarja egymást. Amikor először jöttem el az előző évben ide táborozni két hétre, ismerkedtem meg Karcsival és Marikával. Nagyon szimpatikusnak találtam őket, Andriska hasonlóan szőke göndör hajú volt, mint Bandi öcsém ilyen korában. Károly mintha a bátyám lenne, annyira sok közös volt természetünkben. Károlynak két fiú és egy lány testvére született, Marikának csak egy –velem egyidős öccse volt– Zoltán, mert édesapjuk meghalt a háborúban, édesanyja egyedül nevelte őket.

Amikor késő éjjel elbúcsúztunk és visszaindultunk a táborba, Marika a fülembe súgta: „csoda hogy ilyen gyöngyöt találtál, becsüld meg, simogatni, fényezgetni kell, nem eldobni vagy összetörni!”.

A sátramban mezítelenül bebújtunk a hálózsákba, én féloldalt, ő a hátán feküdt. Csókolóztunk, simogattuk egymást, de egyikünk sem kívánta azt az intenzitást, amit délután elértünk. Átfordult, hátát mellkasomnak nyomta, jobb kezem a feje alatt, ami pont elérte a mellét, félkemény szerszámomat combja közzé igazította, bal kezemet rányomta szemérmére. Ringattam, újaimmal simogattam. Nem tudtunk megszólalni, miközben elértük álomország határát, félálomban élveztem bársonyos bőrét, kemény mellét és azt a csodát, hogy a dombja pont a markomba illett.

Hajnalban kezdtem felébredni, máskor nyugtalanul aludtam, sokat forgolódva, de most szinte meg sem mozdultunk. Felébredve megértettem azt a boldogságot, amit, az jelent, hogy a partnered mellett jobb felébredni, mint lefeküdni. Csak néztem a vállamon szuszogó csodát, és lassan simogatással és csókokkal keltegettem, mert nyolc órára vártam a teherautókat, és addig még reggeli és pakolás.

A csókos ébresztő jól sikerült, és mindjárt orgazmusig csókolgattuk egymást. Megreggeliztünk, meztelenül ült az ölemben és egymás szájából kaptuk ki a falatokat, nagyokat nevettünk, nagyon-nagyon boldogok voltunk.

Mire felöltöztünk, és sátramat összecsomagoltuk már jöttek is a teherautók. A leltár szerinti felpakolás, a tárgyak átadása a másik tábor parancsnokának közel ebédig tartott, az autók elindultak, mi pedig felmálháztuk a pótkocsis Pannóniámat (dicsértem az eszemet, hogy a másik sisakot is elhoztam, így együtt mehettünk hazáig). A sisakokba mikrofont és fülhallgatót építettem, ezért nem kellett kiabálni, rendesen lehetett beszélgetni.

Beköszöntünk Marikához, megebédeltünk. Karcsi valahol a területen volt kint, amíg Andriskával játszottam, a lányok beszélgettek egy keveset, megígértük a levélírást és a faluba beadtuk a kulcsokat a tanácsházán.

Elindultunk haza, csodálatos volt tudni Timit mögöttem, érezni karját, ahogy belém kapaszkodik. A motor falta a kilométereket, távolodtunk boldogságunk első színhelyéről, bő háromszáz kilométer volt még előttünk. Útközben beszélgettünk, de leginkább „halljam a hangod, és ne csak érezzelek” okán.

Hosszabb időre először Sztálinvárosnál (bár lehet, hogy akkor már Dunaújváros volt) álltunk meg, Amíg a kompra vártunk egy finom halászlét ettünk, átkeltünk a Dunán, majd Szajol és Szolnok között uzsonnáztunk. Egyébként pedig, elsősorban csókolózni álltunk meg. Későeste láttuk meg Jenőfalva fényeit, ekkor már csak egy kanyar és néhány perc távolság hiányzott, Timi kért, hogy itt is álljunk meg. Leszálltunk, a motorról, hozzám simult és csak annyit mondott, hogy köszöni az elmúlt napot és éjszakát, és örült, hogy nem sürgettem.

*                  Rövid évtizedekre akarlak, nem hosszú percekre! Ezért voltam türelmes, és ezért sem akarok semmit sem elsietni, nagyon sok időnk van, kedvesem. -feleltem.

Megcsókoltuk egymást és hazavittem. A házuk előtt elbúcsúztunk. Elmondta, hogy harmadnap elutaznak szüleivel a Balatonhoz (Fonyód-Bélatelep) két hétre, addig nem találkozunk. Csomagjával beszaladt, és én indultam haza, szüleimhez, testvéreimhez.

Szüleimmel augusztus első hetét anyai rokonaimnál töltöttük, ott volt Ági unokatestvérem is, Ágival sokat beszélgettünk, elsősorban a párkapcsolat és a szex került szóba.

Majdnem eltelt a hét, amikor távíratott kaptam, eléggé rossz hír jött, az egyik fiatal operátorlány elesett, csuklója megsérült (repedés csak, de ez most úgy jött nekünk, mint ablakos tótnak a hanyatt esés, három hét pihenés, utána is kímélni kell), és ezért nem szerepelhet az augusztus utolsó hétvégéjén rendezett 24 órás versenyen, ahol csak négy operátorral indulhat egy-egy közös állomás. Nagy gondot jelentett, hogy a kiírás a csapat átlagéletkorát, sőt a fiú-lány arányt is előírta.

Nyári szünet volt, mindenki nyaralt, keresni kellett egy elég jó operátort, aki legalább közös állomásra rendelkezik engedéllyel, lány és középiskolás. Timire gondoltam, hiszen a tábori rádiózáskor láttam, jól megy neki, csak nem gyakorolt mostanában. Táviratot írtam neki, megkérve, hogy segítsen, és ha vállalja elviszem a gyakorló felszerelést, hogy még a nyaralás alatt felkészüljön. Csupán az volt a gond, hogy nem tudtam az üdülő nevét. Az MHSZ munka során sok rendes embert megismertem a rendőrség sorain belül is, így csak egy-két telefonba került, máris tudtam Timiék ideiglenes címét. A fonyódi klub titkára (egyébként a postahivatal vezetője) személyesen vitte el a táviratot.

Egy óra múlva megjött a pozitív válasz, és megtudtam, hogy a fonyódi klubtól kapott egy zümmert gépadóval, hogy legalább a vételt gyakorolhassa. Meghívásos telefonbeszélgetésemet Édesanyám és Ági hallotta, és megállapította, hogy ez több mint a szokásos futkosásom egy csinos szoknya után. Mi hamarabb érkeztünk Jenőfalvára, elkezdtem a szervezést, és az új helyzetnek megfelelően az időbeosztás tervezését. Tudtam, hogy a kevésbé gyakorlott Timi bedobása a 24 órás versenybe azt is jelenti, hogy a klub eredményessége érdekében kevesebb időm marad a menet-közben előforduló javításra és karbantartásra. Jenci bácsival konzultálva a versenyre a lehető legtöbb tartalék részegységet állítottunk össze.

Ahogy hazaérkeztek Timiék, megkezdtük a rézdöngölést (azaz változó sebességgel morze adás és vétel gyakorlását). A versenyen elfogadhatóan szerepeltünk (összeköttetés számban országos második hely, összes távolságban győztünk), de kettőnknek legalább olyan fontos volt az együttlétünk, a közös munka, éreztük, ahogy fokozódott a feltétlen bizalom egymás iránt.

Augusztus huszadika körül Jenci bácsi nekem mondta el először, hogy a Miskolci Műszaki Egyetem automatizálási tanszéke egyelőre heti egy napra meghívta előadást tartani, sőt kandidátusi témát is javasoltak számára. Nagyon örültem, hogy visszakerül a tudományos életbe, de tudtam több munkám lesz, és kevesebb támogatást kapok. Megmaradt járási-városi MHSZ titkárnak, a rádiósklub titkárának engem javasolt, amit elfogadtak de csak tiszteletdíjas „társadalmi munkás”-ként.

Lassan megkezdődött a tanév, és jelentkeztek a gondok, hiszen egyre több időt akartunk együtt tölteni Timivel, de a tanulás, a munka egyaránt sok időt követelt.

Amíg lehetőségem volt (azaz nem fagytam az ülésre), motorral jártam be Árkodra, hazaérkezve úttörőház, MHSZ, technikumi osztály gyakorlati oktatása következett, és szerettem volna minden este Timikémmel is tölteni legalább egy-egy órát.

Már néhány hét alatt rájöttem, hogy a nap nekem is csak 24 órából áll. Jenci bácsival leültünk, és végiggondoltuk a lehetséges személyeket, ki hol segít, miben tud könnyíteni.

A klubtagok munkáját és egyéniségét megnézve három olyat is találtunk, aki alkalmas volt egy-egy részterület irányítására, így átadhattam az ifjú távírászokat Bélának, a rövidhullámú csapatot Sándornak, a rókavadászokat Istvánnak. Jenci bácsival magunknak az URH-t (itt folyt a fejlesztés) és a külső ügyfeles munkákat (ez hozta a pénzt) tartottuk meg.

Timi, a nagyszobájukból egy függönnyel elválasztott alkóvban aludt, ez volt a szobája, hibája csak az, hogy a nagyszobából lehetett mindkét hálószobába bemenni. Nekem tanuló-műhelyem volt a szuterénben, normál szoba méretű, elég világos is, de nem volt fűthető, és annyi eszközzel telezsúfolva, hogy ágy már nem fért el.

Szüleink tudomásul vették, hogy nem csak hétköznap, hanem vasárnap is mindig együtt vagyunk, délelőtt valamelyik családnál, délután általában elmentünk Ágival és Gyurival (ekkor kezdődött az ők szerelmük is) moziba - színházba, vagy elvonulva beszélgettünk, tanulgattunk.

Gyuri gépészmérnökként dolgozott a konzervgyárba, ahova élelmiszer-technikusként Ági is került.