Magamról

Mi dolgunk a világon? küzdeni

Erőnk szerint a legnemesbekért.

Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.

Ha azt kivíttuk a mély süllyedésből

S a szellemharcok tiszta sugaránál

Olyan magasra tettük, mint lehet,

Mondhatjuk, térvén őseink porához:

Köszönjük élet! áldomásidat,

Ez jó mulatság, férfimunka volt!

(Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban)

Nagyon zavar a sok kiégett, minden nehézségtől megrémült, a harcot feladó, „öreg” tizenéves. Furcsa számomra, amikor egy fiatal anya (vagy apa) közli, hogy segítség nélkül nem tud elmenni 1, azaz egy gyermekével, saját autójával néhány kilométer távolságra a „sok csomag miatt”, vagy nem tudja egyedül néhány napig ellátni egyetlen gyermekét. Én még alig voltam középiskolás, amikor két öcsémmel (akkor három illetve öt évesek voltak) hármasban, egy hétre felpakolva, vonaton feljöttünk Budapestre nagybátyámékhoz. Zsike lányomra 12-13 éves korában már egész napra rábízhattam két óvodáskorú testvérét, és ezek úgy elijesztették a gyermekektől, hogy most várja a hatodik gyermekét! Családom példáján szeretném megmutatni, hogy Isten segítségével és saját lelkesedésünkkel lehet és kell vállalni a több gyermek örömét. Nem tartom tisztességesnek, ha a szülők saját vélt kényelmük érdekében megfosztják gyermeküket a testvér örömétől (magukat pedig, attól a sok gyönyörűségtől, amivel a gyermekek járnak). Első három gyermekemért könyörögtem a Teremtőnek, negyedik-ötödik gyermekemet megköszöntem, a hatodik gyermekemet pedig, váratlan ajándékként kaptam. Nekem elhihetitek, több idő kell egy gyerekhez, mint öthöz. Bár lehet, hogy sokan azért nem vállalnak gyermeket, mert tudják hogy ők olyan fajták, akiket nem szabad szaporítani.

Nagyon nem szerettem sosem a fekete-fehér értékelését a világnak. Tudom, nehéz, szinte lehetetlen az általunk átélt sokszínű valóságot megmutatni a következő nemzedéknek. Mi közelről láttuk, mások –még a kortársak is– távolabbról az életünket. Tudom, a földön nincs örök igazság, hiszen a kétszerkettő is csak azért négy, mert a szorzást így definiáltuk! Én is csak a saját lelkemen átszűrt „igazságomat” vallom igazságnak. Nekem ötvenhat elsősorban a kamaszszerelem kiteljesedését és a szerelmem elvesztését jelenti, és fogja jelenteni, amíg csak élek, egy barátnőmnek viszont meglincselték az édesapját, egy másik ismerősömnek, pedig utána –a megtorlásban– kivégezték a testvérét. Az életem nagyobb részét leélve tudom, a fájdalmat és az örömöt nem lehet rőffel mérni, mindenkié egyedi, összemérhetetlen, mert a szívünkben él. Fogadjátok el, bennem ez maradt meg! Ez az én igazságom. Mindenkinek figyelmébe ajánlom Radnóti Miklós sorait: Nem tudhatom, másnak e tájék mit jelent, nekem szülő hazám… Ki gépen száll feléje, annak térkép e táj… (számomra ez magyarázza meg legjobban az igazság relativitását).

Szüleim elsőgenerációs értelmiségiek. Édesanyám alsó tagozatban tanított (kivéve gyermekkorunk néhány évét), édesapám vasúti tiszt volt.

Olyan családból származom, ahol minden felmenőm előszeretettel végzett közösségi munkát, legtöbbször a fiatalok között, valószínűleg valami „génhiba” lehet, mert testvéreim, gyermekeim és unokáim is örökölték ezt a szokást). Én nem lehettem cserkésztiszt, mint apám, nem dolgozhattam a református ifjúsági mozgalomban (SDG), mint anyám, nem hívtak be leventeoktatónak, mint nagybátyámat, a munkásegyletekben illetve falusi-olvasókörökben sem tevékenykedhettem, mint nagy- illetve dédszüleim, az ötvenes-hatvanas évek Magyarországán csak az úttörőknél ifivezető, KISZ vezető, ha fiatalokkal, illetve MHSZ oktató lehettem, ha a honvédelmi sportokkal akartam foglalkozni.

Nyelveket sosem szerettem tanulni a nyelvtudás kedvéért. Keresztanyám (nagynéném) bajor, így legkedvesebb unokatestvérem anyanyelve német, tehát „von Haus aus” (magyarul ab ovo) beszéltem németül. Az oroszul pajtásaimmal beszéltem, az angolt pedig a rádiózás miatt tanultam, a francia pedig a tárgyalásokon ragadt rám. Már általános iskolában megszerettem a természettudományokat, elsősorban a fizikát, különösen a rádiózást. Az iskolai fizikaszakkörön kívül hírközléssel Jenőfalván csak az MHSZ-ben, azaz a Magyar Honvédelmi Szövetségben lehetett foglalkozni. Ez elsősorban nem politikai, hanem műszaki-tudományos-oktató munka volt. Az MHSZ-ben bő negyven évet dolgoztam, itt a munka jelentős részét este és hétvégén végeztük, ezért mellékállásokra is volt lehetőség. Mindig igyekeztem középiskolában is tanítani. Az egyetemek-kutatóintézetek munkájában rendszeresen részt vettem.

Évtizedek során dolgoztam, versenyeztem, tanítottam, mint rádióamatőr, és rádió-iránymérő (azaz rókavadász, most egyesek már rádiós tájékozódási futásnak nevezik). Az MHSZ a technikai sportok és a honvédelmi előképzés céljára jött létre. Gyakorlatilag elődjének tekinthető a leventemozgalom, az MHK (Munkára, Harcra Készen) bár részleteiben és céljában teljesen más volt mind a három. A levente a katonai alapképzést (kötelezően a gyalogság igényének megfelelően), kötelező formában a 12-18 éves fiúk részére végezte (készülődés a revízióra), az MHK a várt harmadik világháború ágyútöltelékét nevelte, és látványos felvonulásokat, sportnapokat szervezett, addig az MHSZ-ben a céllövészet, a lovaglás, a motoros sportok, a repülés, a rádiózás megtanulásra kapott lehetőséget sok ezer fiatal. A klubok a hadkiegészítő parancsnokságok alárendeltségében működtek. A vezetők kezdetben csak katonatisztek, később főként polgári alkalmazottak voltak, de mindenképpen legalább tartalékos tisztek voltak. Mindhárom szervezet ki nem mondott célja a békeszerződések katonasági létszámkorlátainak megkerülése volt.

A rádiósklubok világszerte nagyon korán bekapcsolódtak az informatika és a hírközlés fejlesztésébe. A rádiósklubok vezetői, de tagjai is könnyen találhattak maguknak mellékállást és sok szabadalom-újítás is innen indult el. Ezért nekem is nagyon hamar jó lehetőségem nyílt több munkával több pénz keresni. A nyelvtudásom biztosította a nemzetközi kapcsolatokat, az utazási lehetőségek és a szakmai folyóiratok kihasználását is. Elég sok munkával, de rendkívül jól kerestem, és elsősorban feleségem üzleti érzékének köszönhetően, jövedelmünket jól (nagy részét magunk és gyermekeink tudásának fokozásába) fektettük be. Most, hogy csak a legfontosabb könyveket tartottam meg (a többit szétosztottam a család, régi iskoláim és a rádiósklubok között) már csak alig kilencezer kötetes a könyvtáram. Szabadalmaink, versenyek, ösztöndíjjak, értekezletek napidíjai lehetővé tették számunkra, hogy a hatvanas-években keletre, a hetvenes évektől nyugatra is rendszeresen utazhattunk (a szabadalmi bevételek, a napidíj megtakarítások nagy részét valutaszámlán tarthattuk, ilyen számla megléte esetén nem hivatkozhattak a pénzhiányra). Amikor a hatvanas évek közepén saját napidíjamból nem farmert, nem ékszert, nem italt vásároltam, hanem könyveket és alkatrészeket, többen nem tartottak normálisnak, de amikor ebből nagyothallóknak építettünk miniatűr (szemüvegszárba elférő) erősítőket (ezek egy részét eladtuk nyugatra) a pénzemet megszázszoroztam. Amikor pedig elkezdtük a gitárerősítőket, a telefonvonal hosszabbítókat gyártani, ott az alkatrészérték sok-ezerszeresét érte a kész berendezés. Nagy anyagi fellendülést jelentett számunkra

Iskolába 1949-től járok folyamatosan, de még nem untam meg. Körülöttem felnőtt egy kisváros, sajnos természetes, hogy egyre több tanulóm már a harmadik-negyedik generációhoz tartozik, hiszen a dolgozók iskolájában sok, mai nyugdíjast is tanítottam, készítettem fel a technikusi vizsgára. Több mint negyven éve már majdnem mindenkinek „Laci bácsi” illetve a „tanár úr” vagyok, városunkban ez 20-25 ezer főt jelent. Első esti technikumi osztályom –alig húsz éves koromban– kezdett így hívni tiszteletből és szeretetből, bár koruk alapján szüleim is lehettek volna.

Egész életemben „kebelbarát” voltam (természetesen a nők többi testrészével is szívesen barátkoztam), a női nemet mindig tiszteltem (bár főként régen, a női igent inkább szerettem). Sajna már ötven éve, hogy egy „nővel” közösen először eljutottunk a gyönyör csúcsára.

Nők, ti, a teremtés csodái, akik megszépítitek és elbonyolítjátok éltünket, akiket az Isten jókedvében teremtett számunkra, ti vagytok a világ virágai, akik nélkül kevesebb problémával lehet élni (de minek!).

Egy városnyi jelent meg az életemben belőletek hosszabb-rövidebb időre. Persze nagyrészükkel még köszönő viszonyba is alig kerültem, de akkor is gyönyörködhettem bennük, és elmélázhattam, gondolatban továbbszőve a meg nem történt esetek, lehetetlen következményeit. A velem kapcsolatba kerültek egy része rokon, más részük barát-tanítvány, és nagyon kis részük volt (van? - lesz? – lehet?) szexuális partner.

Miután minden nap lemeztelenítem lelkemet tanítványaim előtt, nem okoz gondot a teljes őszinteség akár a testiség megnyilvánulásaiban is. Nagyon sok „kislányom” és „kisfiam” inkább tőlem kér útmutatást, mint szüleiktől, mert tudják, hogy soha sem adom úgy tovább, hogy felismerhetők legyenek, de ha fontos, akkor legalább egy megoldást segítek kitalálni. Minden tanulómmal az iskolában (tanórán, a mindenkori saját osztályom kivételével) mindig, magázódok tíz éves kor felett. A jelenlegi és a régi tanítványaimmal baráti beszélgetés során tegeződök, és érettségi után mindig mindet kértem-kérem, tegezzenek vissza, ezért Jenőfalvának csak néhány százalékával nem tegeződök (van, akit beosztása miatt <polgármester> nem tegezek, illetve még hála Istennek él néhány olyan hölgy –régi és jó értelemben vett „úriasszony”–, aki nem hatalmazott fel a tegezésre).

Nem szerettem a trágárságot, értelmetlennek tartom, lehetőleg nem használom, tehát aki erre vágyik, az lapozzon tovább. Régen nagyon élveztem az igazi káromkodást (a talyigások, és a kézikocsis hordárok vártak fuvarra a piac sarkán, és ott olyat hallhatott az ember, ami még az Akadémiai Nagyszótárba sem került bele, Lővy Árpád is öntöltőtolláért kapkodott volna, és a legtöbb focimeccsen sem hallani) amely valódi indulatból fakadt, és katartikus élményt adott a káromkodónak. A „négybetűs” szavak illetve az „izé” elburjánzása értelemzavaró, az árnyalt megfogalmazást teszi lehetetlenné. Ha valakit a nemi tevékenységek változatos kifejezése érdekel, javaslom például Lővy Árpád százéves verseit, vagy szolidabb változatban bármely költőt a hétszáz éves magyar Parnasszusról.

Az uraság tekergeti

Nagy hevesen a leányt,

A kereskedő bedugja

Ecetes korsó gyanánt.

A kanonok gyügyölgeti

Vén szotykáját pamlagon,

A káplán meg cicerészni

Tanul kinn a falvakon.

Hivatalnok feleségét

Frütyögteti rendesen,

De befirkant az írnok úr

A szajhának, - csak legyen!

Doktor urak hersentenek

Szép taktusra csendesen,

A poéta meg befütyöl

Kedvesének ékesen.

A mészáros megdolgozza,

Ha megáll neki a lány,

Diákember keficél

Nagy sietve szaporán.

Ács a kurvát jól megmássza,

Parasztlegény kamatyol,

Úgy van írva krónikában:

A napszámos kubikol.

Bakancsosnak sok az esze,

Éjjel-nappal toszni jár,

S habár keményen teszi,

De csak tököl a huszár.

Csizmadia jól beszurkol,

Besuvickol a cipész,

A takács meg mityolgatni

Éjjel-nappal mindig kész.

Vasutas befüttyent hetykén,

S benyom a nyomdászlegény,

Brűgöl a cigány, és kupiz

A nyaviga hevenyén.

Besavanyít a szakács,

S a harangöntő bekólint,

Csesz a varga jókedvében,

Ősrégi szokás szerint.

A vadász lő - úgy, ahogy kell,

Ha a töltés jó kemény,

Bemázol a szobafestő,

Pettyent a vándorlegény.

Molnárember csak bugyizgat,

Besrófol a lakatos,

Kádárlegény beverni tud,

Becsavar az obsitos.

Becserez a tímárlegény,

Kéményseprő meg befűt,

A markőrők belökdösnek

Ahol lehet, mindenütt.

A gombkötő vígan pitykéz,

Kefekötő bekefél,

A tudós csak cicizni tud,

Újságíró meg petél.

Stibicel a szobalánnyal

A vigéc a hotelben,

Kanol a bakonyi kanász,

De sohase fotelben.

Búgat a bús disznóhajcsár,

Ökörhajtó besuhint,

Beheppent a fürge pincér,

A szakácsnő, ha kacsint.

Benyes a szorgalmas kertész,

Becserrent a laboráns,

Bojtár gügyöl, s a frajlának

Behagyint a praktikáns.

A tornász meghúzza hölgyét,

És befúr az asztalos,

Megélvez a szolgabíró,

Ha a leány takaros.

A rézöntő meg becsörrent,

Patikárius meg beád,

Közösül a polgármester,

- Lassan mozgatva farát.

Befreccsent a tűzoltó, ha

Csőre kapja a leányt,

A dinnyecsősz meglékeli,

Ha a nő hagyja magát.

A konduktor sorba likaszt,

És szurkol a zord finánc,

Szakácsnőt a kapu alatt

Megböki az ordinánc.

Zsandárkáplán tíz körméről

Lekapja a menyecskét,

Furvézernek megdönteni

A lotyóját - gyerekség.

Koslat a falusi kántor,

És betol a péklegény,

Párzik a bús filozopter,

Minden hónap elsején.

Háziúr lakbérnegyedkor

Csinál két s több numerát,

Aki steigerolni szokott,

Annak semmi meg nem árt.

Azt mondja a nóta, hogy nincs

Se mennyország, se pokol,

Ennél fogva érthető, hogy

Még a pap is kupakol.

Szabósegéd megugorja,

Mint a kecske, ringyóját,

A kovács meg bever neki,

Szikrázik - az áldóját.

Az inas csak bagzani tud,

Hágni pedig, a kocsis,

Vén baroneszt jól megcékel

Könyv nélkül a hajdú is.

Libapásztor zsákon tömi

A leánykát - hogy csak nyel,

A miniszteri tanácsos

Rendszerint már csak -… figyel.

A széplélek csak kettyintget,

Szemlesütve, sötétben,

A nagy kujon megprütyköli

A legyet is röptében.

Hanem:

Szart sem ér a mesterségük,

Alhatnak ők afelül,

A hatökrös gazda baszik

A világon egyedül

Évek óta olvasgatom az erotikus-pornográf történeteket (az utóbbi pár évben elsősorban Interneten, régen nyomtatásban). Boldogult úrfi koromban elsősorban a kevés (agyon olvasott) nyomtatvány, és a jóval bőségesebb sokszorosítások és kéziratok segítették a felvilágosításunkat. Sok olyan történetet olvastam, amelyik csak annyira izgatott fel, mint egy hólyagtükrözés, viszont valószínűleg megtörtént. Más esetben egyértelműen láttam, hogy a valósággal nincs sok kapcsolata, vagy az erkölcsi érzékem tiltakozott, de nagy hatást tett rám is. (Ilyenkor jut eszembe egy régen olvasott történet <talán Mikszáth?>: A gróf magyarázza a vers fogalmát a kocsisának példaként saját, rögtönzött versét mondja: Idefigyelj hebehurgya Miska, szeretőm a húgod Mariska! Na látod Miska ez vers, de nem igaz. Miska hallgat, de szégyelli a családját ért „vádat”, majd megszólal: Na! Figyeljen a méltóságos úr! Szeret engem a méltóságos asszony. Ez nem vers, de megkérdezheti, IGAZ!).

Rendkívül jól szórakozok az internetes fórumokon a történethez írt hozzászólásokon, nagyon sokat elárul a mai fiatalok gondolkodásmódjáról, értékeiről, szokásairól. Rossz tanárszokás -lehet, hogy ez a katedra mellékhatása- szerint osztályozok, és osztályzom a hozzászólásokat, megpróbálom kitalálni a hozzászólók életkorát, tevékenységét, azaz életét.

Ami engem nagyon zavar az a divatos szóval „pörgés”, és minden, ami ebből következik. Nem a gyorsaság, hanem a lépések kihagyása az, ami -szerintem-, szegényíti a lelki fejlődést. Lehet egy-egy állomást gyorsan megismerni, továbblépni és majd vissza-visszatérni, de nem megengedhető a stációk kihagyása illetve a hosszabb-rövidebb szünet után az előzőleg elért ponttól történő folytatás. Másik zavaró jelenség, a szókincs beszűkülése. A számítógépes szövegekből könnyű statisztikát készíteni, sajnos a „négybetűs” szavak a szöveg ötödét jelenti. A tanítványaim és az elektronikus újságok statisztikája szerint jó, ha ötszáz szó alkotja a nyelvi korpusz 95%-át.

Sajnos egyre többször találom szembe magamat a műveltségi fehér foltokkal. Egyre többen tartoznak a „lábjegyzetes” nemzedékhez.

Higgyétek el, nem irigylem a fiatalságotokat, nekem már oly sok szép emlékem van, hogy szeretnék nektek is megmutatni belőle.

Az évtizedes tapasztalataimból és az elődök tanúságából tudom, Éva anyánk minden lánya azonos bordában szövődött, ezért sokkal több használható ötletet tud kitalálni, ha az együttlét megszervezéséről, a párja meghódításáról van szó. A lányok jelentik a család nyakát (nyakasok is mind!!!). Ádám apánk fiai viszont tudják, ők a teremtés koronái, (de legalább) a család fejei. Azonban ki látott már olyat, hogy a fejet és rajta a koronát ne mindig a nyak mozgassa.

Számtalan fiú elköveti azt a hibát, hogy a hódítást onnan folytatná, ahol legutóbb abbahagyták. Gondoljátok csak meg, ha a párotokkal már több órája kettesben vagytok, és eljutottatok addig, hogy kölcsönösen egymás nadrágjába benyúlva simogattok, de jönnek az ősök, le kell állnotok, majd másnap, amikor találkoztok, mondjuk egy, ab ovo szexuális izgalmat okozó matematika dolgozatírás, vagy egy mosogatás esetleg fokhagymatisztítás után közvetlenül, ugyanolyan izgalomban lesztek, mint tegnap a több órás együttlét végén? Persze, hogy nem! Minden együttlét kezdetén újra és újra végig kell haladni a meghódítás és a meghódolás (nem behódolás) eddigi teljes útján, és csak utána lehet továbblépni.

Öltöztessétek minden randira menet a lelketeket ünneplőbe, éreztessétek a párotokkal, hogy most csak ő érte vagytok, az ő boldogsága, megelégedése a fontos. Aztán, majd kicsit később, együtt megéritek, hogy minden hétköznapból lehet kis ünnepet varázsolni. Ehhez elég egy mosoly, egy biztató pillantás, akár egy szem cukorka, amit a csók közben áttolsz a szájába.

Én már sokszor látom a fák mögött az erdőt, egy-egy párt látva, egyre többször gondolom végig a lehetséges jövőjüket, mert analóg esetek kerülnek szemem elé: Saci pont úgy csüng Pista szavain, mint… vagy Mári pont olyan nehezen érti meg, hogy Józsi csak „azt” akarja, mint a logaritmikus azonosságokat, tehát…

Láttam sok tipikus, és atipikus esetet is.

Egy kedves régi ismerős házaspár történetével kezdeném, a részleteket több évtizedes beszélgetéseink mozaikjából raktam össze.

Nevezzük őket Ádámnak és Évának. Amikor megismerték egymást 1944. őszét mutatott a naptár. Ádám a Műegyetem elsőéves hallgatója volt, 19 éves, az októberi kiugrási kísérlet során komolyan vette a Kormányzó Úr parancsát, a nyilas hatalomátvétel után nem térhetett vissza, ezért katonaszökevénynek számított, megtalálás esetén kezdetben felkoncolás, később málenykíjrobot várt volna rá. Hazament Budapestről falujába, szülei bujtatták a házuk pincéjében. Egy Esztergom közeli erdőben tudott egy barlangot, és amikor szüleit Esztergomban egy bomba megölte, a család teljes bab, krumpli és hagyma készletével elbujt a barlangba. Néhány nappal később az erdőben rátalált a seblázban deliráló Évára, egy pesti zsidó gyermeklányra, akinek még pár hónaphiányzott a 12. születésnapjához. Éva sebesülten mászott ki a tömegsírból, amikor a gyilkosok elmentek italozni, és menekült el. Mindenkije ott halt meg.

Ahogy elmesélték, Évának fogalma sem volt még a szexualitásról, és Ádám tapasztalata is csak két nyilvánosházban tett látogatásra (ebből egyszer nem mert felmenni szobára a kéjnővel) és néhány csókra korlátozódott. Nem akart ő durva lenni, a rémült, szeretetéhes, lázas, sebesült Évát még minden hátsó szándék nélkül vitte a barlangba. Amikor először megmosdatta, letörölgette Éva testét, kitisztította a sebét, még óvón-féltőn vonta ölébe és gondoskodott róla. Összebújva aludtak. Ahogy Éva gyógyult, egyre nyilvánvalóbbá vált, bimbózó nőiessége. Egyik este, ahogy lemosdatta Évát, a meztelen lánytest felizgatta Ádámot és minden előkészítés nélkül beléhatolt, nem törődve csak a saját gyönyörével. Az első néhány alkalommal Éva csak a szeretetzsarolás miatt tűrte el Ádám behatolását, mint az élete árát fogadta el. Valóban a halálból menekült, tehát hálás volt az életfeltételeinek biztosításáért Ádámnak, a hála és az a tény, hogy minden családtagját megölték így tehát egyedül Ádámtól nem kapott rosszat, valamint a korkülönbség, együtt okozta, hogy szeretetét a feltétlen alávetettség kimutatásával fejezte ki.

Ádám teljesen domináns hímként viselkedett, óvta-védte-ellátta „nőstényét”, de mert ember volt egyre inkább figyelt párjára. Megérezte, hogy bármit megtehet, mindenre ráveheti, teljesen kihasználhatja, de sejtette, a nőnek is örömöt kell jelenteni a szexnek, ezért egyre inkább törődött a párja gyönyörével is. Mivel a barlangban csak enni, inni, beszélgetni és szeretkezni lehetett, Éva is viszonylag hamar megszokta, elfogadta, megtanulta, végül élvezte a szexet.

Beszélgetéseik során a tanulástól elzárt kamaszlány kérdezett, tájékozódni akart a világban, és mint a kiszáradt szivacs szívta magába a tananyagból azt, amire Ádám emlékezett.

Együtt éltek a barlangban tavaszig, ekkor már megmozdult Éva hasában a baba. Papírjaik nem voltak, Ádám a falujába visszatérve a sajátjait megkapta a községházán. Amikor apai jó barátjával, a jegyzővel beszélgettek a házasságkötés feltételeiről, ő utalt arra, hogy a 14 év alattival történő közösülés „liliomtiprásnak” minősül, és ezért Éva a saját adatai helyett megölt nővérének adatait mondta be, így rögtön öt évet öregedett, és házasságot köthettek ideiglenes papírokkal. Ádám szülői házát lakhatóvá tették, és az apai lakatos-gépjavító műhelyben Ádám elkezdett dolgozni.

A jegyzőné és a lelkész felesége lányukként gondoskodott Éváról. A kisfiú megszületett, Éva a baba mellett magántanulóként –anyai barátnői segítségével– leérettségizett. Elvégezte a tanítóképzőt, és tanított a kis faluba. Ádám a munka mellett a műegyetemet végezte, Felköltöztek Budapestre, itt Ádám egy nagy vállat főmérnöke lett, Éva pedig, történelemtanár. Később még két gyermekük született, nemrég ünnepelték megismerkedésük hatvanéves évfordulóját. Az évek során Ádám felelősségteljes férjé vált, Éva odaadó felesége maradt. A rendkívüli kezdet itt hétköznapi folytatást hozott.

Másik történet, főszereplője egy középkorú asszony.

Történetünk kezdete a hatvanas évek idejére esett. A szorgalmas, középkorú gépkocsivezető feleségül vette a környék legmutatósabb fiatal lányát. A férj rengeteget túlórázott, felesége nappali tagozaton végezte el az egyetemet, nemsokára tanári diplomát szerzett, középiskolában tanított. Közben egy szép házat is építettek. Az asszony rábeszélte férjét, hogy legyen kamionsofőr, nemzetközi fuvarokat vállalt. Nemsokára már egy drága kocsi is állt a garázsban.

Az asszony kezdte sokallni a 18 év korkülönbséget. Már csak akkor engedte a férjét az ágyába, ha a valami külön ajándékot (gyűrűt, medált, esetleg külön pénzt) is vitt haza. Nemsokára már csak a férj nem tudta városunkban, hogy távollétében felesége kegyeit a tanítványainak osztogatta. A férj egyszer egy nappal hamarabb jött haza, a házhoz közeledve meghallotta a félre nem érthető hangokat, vadászfegyverét magához vette, őzsöréttel rájuk lőtt. Egyetlen lövésétől a nő megvakult, az egyik fiú meghalt, a másik gerincét érte a sörét, ezért részlegesen megbénult, majd saját magát is főbelőtte.

Harmadik történetem egy nevelőotthon igazgatójáról szól.

Az igazgató közel az ötvenhez, három nagy gyerek apjaként került egy lánynevelő-otthon élére. A nevelőotthonban 6-18 éves lányok éltek, kertészetre tanították őket, ezért lett agronómus végzettséggel igazgató. Felesége és gyermekei nem költöztek el Budapestről, kinevezése után nem sokkal, elváltak. Mindenki szerette, a közeli városkában vett egy házat. Egy nyárvégi napon meglepődve hallom, hogy lemondott, és a TSZ-be ment dolgozni, és feleségül vette egyik (17 éves) tanítványát. Hat hónap múlva született meg gyermekük.

Negyedik történetben egy programozó matematikusbarátom történetét mondom el.

Géza barátom a hatvanas évek közepén már tanársegéd volt a szegedi egyetemen, programozást tanított. Sok órát tartott más egyetemeken, így az árkodin is. Ebben az időben jártak matematikus szakra a „Fehér Rózsák”. Egy unokatestvérpárt emlegettünk így Jenőfalván, az öreg Weiss bácsi két, világszép unokáját. A lányok unokatestvérek voltak, és közel egyszerre születtek. Szüleik megjárták a poklot, hamar meghaltak, a nagyapjuk nevelte őket. Ő emlegette mindig „rózsáknak” Ágit és Ágotát. A lányok nemcsak a programozás iránt érdeklődtek, hanem a tanár iránt is, vetélkedésükből Ági került ki győztesen. A diplomaosztás összekapcsolódott Géza és Ági házasságkötésével. A fiatal pár a Videoton budapesti kutatóintézetébe kapott állást, sőt lakást is. Nemsokára megszületett a fiuk, Lajoska. Ágota a miskolci SZÜV (ez megye számítóközpont volt) rendszerprogramozója lett.

Amikor Lajoska óvodába ment, Gézáék látogatóba mentek Izraelbe a rokonokhoz. Egy nap öngyilkos merénylő robbantott a piacon, amikor bevásárolni volt Ági. Egy szilánk a harmadik-negyedik csigolya között megsértette a gerincvelőt. Sok műtét, gondos ápolás ellenére megbénult huszonévesen. A balkezét és a ballábát tudta valamennyire használni, de segítség nélkül még a kerekes széket is csak nehezen kezelte.

Géza a munkája mellett nem tudta egyedül ellátni a munkáját és a családját, ezért Ágota ment segíteni, egy szomszéd házban kapott lakást. Ági (mivel az esze teljesen jól működött) otthon folytatta a programfejlesztést, kezdetben papíron, később az otthoni terminál segítségével. Kialakult a „házirend”, azaz egyik nap Géza, másik nap Ágota hazahozta Lajoskát, vacsorát készített, majd négyesben megvacsoráztak, segítettek Áginak. Este Ágota hazament aludni. Reggel az egyik felnőtt Lajoskát, a másik Ágit készítette fel a napra. Ágota gyakorlatilag átvette az anya-feleség szerepét.

Valamikor Ágota és Géza szexuális kapcsolata kialakult, igyekeztek titokban tartani, hiszen mindketten nagyon szerették Ágit, és nem akarták megbántani. Ági rájött, elfogadta, hiszen az évek során egyre nehezebb volt gondozása, sőt ő biztatta közös nyaralásra férjét fiát az unokatestvérével. A biztosító minden évben fizetett egy hónapos rehabilitációs szanatóriumi kezelését Áginak, erre az időre időzítették a nagytakarítást és a nyaralást. Közel tizenöt éves betegeskedés után, még megérte fia érettségijét, de a tüdőgyulladásból már nem épült fel.

Halála után Ágota és Géza összeházasodtak.

Sajnos a teljesítés kényszere akadályozza a párok boldog életét. A pornófilmek, történetek azt sugallják, hogy minden pár első próbálkozásra tökéletes összhangban, egyszerre ér a csúcsra, hiszen minden fiú akkora szerszámmal rendelkezik, mint egy ló, és akár egy órán keresztül képes közösülni, a lányokba pedig, már beépítették a gyönyörgombot, amit elég megérinteni máris folyamatosan, óráig élvez. Lehet persze, hogy csak nekem jutottak olyan nők, akikkel az összeszokás hetekig tartott, és hol így-hol úgy jutottunk el a csúcsra, és rekuperáció nélkül általában aktusonként „csak” egyszer. Még hosszú összeszokás után is, az esetek közel tizedében nem voltunk szinkronban, és nem mindig tudott partnerem is kielégülni.

Közel öten éve egy atyai barátom (orvos professzor) mondta, amikor hallgattam barátaim és iskolatársaim „élménybeszámolóit” és „teljesítmény jelentéseit”, összehasonlítva tapasztalataimmal nem tudtam eldönteni, én vagyok nyomorék és impotens, vagy a többi hazudik: „Laci, te nem tudsz mondani közepes kétjegyű számokat?”. Később rájöttem, legtöbben addig mesélik vágyaikat, amíg már maguk is elhiszik, mint tényt.

Sokan mondják, hogy minden sikeres férfi mögött ott áll egy odaadó nő. Azzal egészíteném ki, hogy a nő mögött egy férfi, és sajnos a sikertelenek mögött is egy-egy rossz kapcsolat volt. Sajnos mindkét fél (férj-feleség) egyidejű eredményes előrejutásához nélkülözhetetlen legalább egy vagy több nagyszülő önfeláldozása és a gyermekeik segítő megértése is.

Hányszor hallottam már és még biztos hallom is, amikor egy jövendő partnerrel töltendő alkalomért egy-egy testrészét, vagy akár életét adná az illető. „De szép halál lenne!” meghalni a kéj pillanatában, szerelmét ölelve, illetve „Bár csak örökké tartana a szeretkezésünk!” mondják természetes túlzással.

Én eljutottam oda, hogy látom nincs olyan szerelmi gyönyör, de még más területen sem találtam meg azt, amiért érdemes meghalni, de látom, hogy mennyi-mennyi dolog van, amiért érdemes élni!

Ma már tudom, nem azt kell kérdezni, hogy hányadik vagyok valaki életében, mert visszamenőlegesen csak a balga követel hűséget. Mennyivel többet ér, ha valaki azt mondja: te légy életemben az utolsó partner!

Remélem, mindenki tudja, hogy csak az Mephistopheles korlátozta Faustust a megállítandó pillanatok számában, és azt gondolják mind a ketten, hogy ez a mindent elsöprő gyönyör pillanatában következeik majd be. Ezért gondolja sok fiatal férfitársam, hogy azért a pillanatnyi gyönyörért még meghalni is érdemes. Goethe drámájában (Jékely Zoltán fordításában) amikor Faust szerződik Mefisztóval, Faustnak csak a léhaság, az élvezetek jelenthetik azt, ami megörökítésre érdemes, ekkor mondja:

Néhány általam, fejlődésemben fontosnak tartott szerelmem, illetve erotikus kapcsolat történetét írom meg. Azt, hogy miért, hogyan és hova értem el, csak az életemet kísérő nők ismeretében érthetjük meg. Azokra a csodálatos lányokra és asszonyokra, fiú és lány barátaimra, akik nem játszottak szerepet szexuális fejlődésemben egy erotikus oldalon nem térek ki.

A valódi neveket helyettesítettem (legtöbben velem egy kisvárosban élnek, ahol mindenki mindenkit ismer), de egyébként minden a lelkemben megőrződött „igazság” tökéletlen megfogalmazása. Mindenki elfogadja el, hogy húsz-negyven évvel az eset után, vagy már csak arra emlékszem, hogy milyen emlékeim voltak, vagy csak egy érzés, hangulat, íz, vagy szag maradt meg. Mindig megpróbáltam láttatni a kort is, és többször éltem az emlékek „kiegészítésével” is az olvashatóság okán.

Igyekeztem mindenkor az igazat írni (legalább is azt, amit az emlékeim igaznak tartanak), és amikor szembesültem, hogy a bizonylatokkal jelzett valódi esemény, ellentmond emlékeimnek, az „igazat” választottam.

Megpróbáltam teljesíteni a költők parancsát, hiszen József Atila szerint (THOMAS MANN ÜDVÖZLÉSE című versben):

Te jól tudod, a költő sose lódít:

az igazat mondd, ne csak a valódit,

a fényt, amelytől világlik agyunk,

hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.

Arany János (VOJTINA ARS POÉTIKÁJA című versében) viszont, figyelműnkbe ajánlja:

Mendacem oportet esse memorem:

Költőnek ezt ajánlani merem.

Nem épen tisztes, de derék szabály,

Versembe jól fér, s a mellett - talál.

Azaz – magyarra téve a szavak:

„Költő hazudj, de rajt' ne fogjanak”;

Mert van egy példa, hogy: a sánta eb…

A sánta költő még keservesebb.

(A latin közmondás szerint: a hazugnak legyen jó memóriája, de a tanulókra is igaz, ezért írtam le először a valódi nevekkel magamnak a történeteket, majd egy „szótár” alapján a „keres-cserél” paranccsal alakítottam át.)

A kulinális és a szerelmi élvezetek összekapcsolódására utal a „fóti dal” című versben Vörösmarty Mihály:

Víg pohár közt édesebb a

Szerelem.

Ami benne keserű van,

Elnyelem.

Hejh galambom, szőke bimbóm,

Mit nevetsz?

Áldjon meg a három isten,

Ha szeretsz.

Érted csillog e pohár bor,

Érted vív,

Tele tűzzel, tele lánggal,

Mint e szív;

Volna szívem, felszökelne

Mint a kút,

Venni tőled vagy szerelmet,

Vagy búcsút.

(megjegyzem, ez a vers a Fáy présházhoz kötődik, a legendárium szerint itt mutatta be nagyobb közönség előtt Jedlik Ányos a szódavizet, és a reformkor nagyjai itt ittak először fröccsöt).