Telepátia 69.

Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd

Távol csillag remegő sugarát.

Timi már nagyon készült az egyetem befejezésére. Biológus és biológia – földrajz szakos tanárnak avatták júniusban.

Júliusban új szokásunk szerint kéthetet Marikáéknál töltünk, kéthetet, pedig ők nálunk. Az évek során Marikával és Karcsival olyan bensőséges kapcsolat alakult ki, hogy ez már a testvérnél-barátnál is több. Ikreknél, esetleg házaspároknál találkoztam ilyen, a telepátiához hasonló kapcsolattal, megérezték, ha a másik akart valamit. Ilyesmi alakult ki négyünk között is. Rendszeres volt, hogy tudtuk mikor ír a másik. Engedtük a többieket belátni bensőnkbe. Marika is, Timi is szemérmes volt, soha egy kivágottabb ruhában, merészebb fürdőruhában nyilvánosan nem mutatkozott egyikőjük sem. Évek alatt négyünk között minden gát eltűnt. Nem forszíroztuk, de ha a természetes helyzet úgy hozta nem zavart egymás meztelensége. Zuhanyozás közben rányitva, nem szabadkoztunk természetesnek tekintettük. Ha nagyon rágondoltunk valamire, a másik megérezte. Ha közösen koncentráltunk, mindig hatékonyabb volt. Mindig hitetlentamásként viszonyultam a „csodákhoz”.

Előre bocsátom, hogy nem tudom, nem értem a tudományos alapját a gondolatátvitelnek, a telepátiának. A témát vizsgálók pontos definícióit sem ismerem, nem is használom, ezért a továbbiakat csak, mint egy érdeklődő megjegyzéseit vegyék figyelembe.

Csak negyvenegynehány éve tanítok. Évek alatt megtanultam, „meghallani” tanulóim gondolatát, puskázási próbálkozást, a „jaj most ne feleljek”, a „most hívjon ki, mert mindent tudok” üzeneteket. Többször kipróbáltam és hatékonynak bizonyult a vizsgákon, dolgozatíráskor telepatikus üzenetekkel javítani vagy rontani az eredményt. A bizonytalankodókat legtöbbször sikerült befolyásolnom (ez általában és átlagosan 1-1 jegyet jelentett).

Keresztkomáinkkal (még használtuk-használjuk a megszólítást, de már komatálat nem küldtünk, csak úgy szóban komásodtunk el, azaz Isten és ember előtt felvállaltuk a barátságnál sokkal szorosabb, választott testvérséget jelentő komaságot) nagyon szoros kötődés alakult ki.

Már az első beszélgetéseinknél feltűnt a nagymértékű összhang Karcsival. Kedvenc könyveink, ételeink, világlátásunk szinte azonosak voltak, „egy bordában szőttek” benneteket, mármint Karcsit és engem, mondta Marika már az első este. Testvérként szerettük egymást. Bátyámnak tekintettem. Marikát nagyon vonzónak találtam (szexuálisan is), tréfásan megjegyeztem, a húga jó lenne nekem is.

Furcsa, hogy Marika és Timi is annyira hasonló volt (belsőleg teljesen, de külsőleg is eléggé), hogy minden további nélkül elmehettek volna testvérnek.

Többször megjegyezték idegenek, hogy érdekes a testvérek testvéreket vettek feleségül.

Kezdetben azt észleltük, hogy a másik hamarabb válaszol, mint ahogy kérdezünk. Egyre gyakrabban sikerült szavak nélkül beszélgetni. Először csak véletlennek könyveltük el, azt, hogy közöset álmodtunk, illetve megálmodtunk eseményeket. A furcsa egybeesések megsokasodtak, különösen, ha Veronikára vagy Zsikére vonatkozott.

Módszeresen kezdtük megfigyelni ezeket, kísérleteztünk, megpróbáltuk előidézni ezeket a jelenségeket, közben egyre pontosabb lett a „telepatikus kommunikációnk”. Nem tudom, de nem is érdekel, hogy hogyan és miért történik.

A két család minden tagja között többé-kevésbé létezik ez a kapcsolat. A kapcsolat nagyon változatos intenzitással állt-áll fenn, térben-időben eklektikusan változik, és egyes személyek között egy időszakban nagyon intenzív, más esetekben egészen meggyengül a kapcsolat.

Nekem kiemelkedően intenzív volt mindig a kapcsolatom Timivel, Erzsikével és Veronikával. Nagyon erős lett legidősebb unokámmal, Tündével is de csak a serdülése óta.

Karcsiék négy és a mi öt gyermekünk inkább testvérként, mint unokatestvérként kapcsolódik össze, Andriska kicsit elkülönült, talán azért, mert sokáig egyedül volt fiú, de most már, hogy a fiaim hozzáöregedtek bensőségessé vált a kapcsolatuk.

Erzsike, Veronika és Kismarcsi feltűnően szorosan kapcsolódott mindig egymáshoz. Első közös karácsonyukon (1966-ban) Veronika szerint Zsike és Kismarcsi beszélgettek, valóban párbeszédszerűen kommunikáltak.

Erzsikém óvodás-kisiskolás korában nagyon hozzászokott a „néma” beszélgetéseinkhez, gondolataival üzent, én visszaüzentem. Timivel valószínűleg a tanulás, a várandóság alatt megváltozó idegállapota, a fiúk születése miatt nehezebben tudott kapcsolatot teremteni, mint velem. Később nagyon szorosan kötődött anyjához is.

A két kisebb lányom viszonylag későn született, 37 illetve 40 éves voltam Mónika illetve Zsuzsa születésekor. Erzsike már középiskolás, Veronika pedig egyetemista volt ekkor (az árkodi egyetemre járt, ezért nálunk lakott). A két nagylány az anyaságot rajtuk gyakorolta be. Legidősebb unokám születésekor Zsuzsa még csak két éves volt. A kislányaimat inkább kényeztettem (ahogy az unokáimat is), igényelték is, mert Timi határozott következetességét még fokozta Zsike és Veronika fiatalságából származó szigora. Általában „kisanyának” nevezték a két nagyot.

Megfigyeléseim szerint a közös szülések során teljesedett ki szokatlan kapcsolatunk.

Minden tabu ledőlt köztünk, hiszen a szülés-születés a legintimebb dolog a nő, de valójában az egész család életében. Itt testüket-testünket feltárjuk egymás előtt, és megmutatkozik a döntésképesség, a helyzetfelismerés is. A férj próbája is, nemcsak a feleségé. Mindent összeszámolva legalább negyven születésnél voltam jelen, de szerencsémre az elsőnél váratlanul, csak kevéssé érintett kívülállóként. Ezért tudtam objektíven látni sok mindent. Mire személyesen érintettként segítettem Zsike lányom megszületésénél, illetve az ő szüléseinél is, már „rutinos” segítőként kívülről láttam mindent. Legidősebb lányom férje, Béla határozott üzletember, de amikor a szülésre került sor, rosszul lett, és még ő igényelt ellátást.

LÉLEKTŐL LÉLEKIG

Állok az ablak mellett éjszaka,

S a mérhetetlen messzeségen át

Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd

Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,

Jött a jeges, fekete és kopár

Terek sötétjén lankadatlanul,

S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most

Hozzám talált, s szememben célhoz ért,

S boldogan hal meg, amíg rácsukom

Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a

Tudósok finom kristályműszerén,

Bús földünkkel s bús testemmel rokon

Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,

És csöndben és tűnődve figyelem,

Mily ős bút zokog a vérnek a fény,

Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,

A térbe szétszórt milljom árvaság?

S hogy össze nem találunk már soha

A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,

Mint egymástól itt a földi szívek!

A Sziriusz van tőlem távolabb

Vagy egy–egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!

Ó, jaj, az út lélektől lélekig!

Küldözzük a szem csüggedt sugarát,

S köztünk a roppant, jeges űr lakik!