(kis gyermek = kis gond, nagy
gyermek = nagy gond)
Gimnazistaként, a körülöttem
félrenevelt gyermekeket nézve öt biztos gyermeknevelési módszert gondoltam ki,
és propagáltam. Most van öt felnőtt gyermekem és nincsenek biztos nevelési
elveim!
1982-ben
tavasszal két hónapig a BASF ludwigshafeni
központjában, ősszel fél évig Minszkben tanultam-dolgoztam.
Ludwigshafeni út, jutalom volt, csak napi három-négy óra elfoglaltságot jelentett, és a
legmagasabb napidíjat kaptam. Ezért nyelvtanulási célból elkísértek a fiúk és Zsike. Sikerült egy nyugdíjas tanárházaspárnál kapni
szállást, hamar összebarátkoztunk. Zsike már
rutinosan vezette a háztartásunkat, sok segítséget kapott Lottétől,
háziasszonyunktól, a fiúk német tudása is sokat javult hála Franz
sok tanításának. Sikerült megvásárolnunk különböző μ-processzoros
fejlesztőkészleteket, és egy Commodor személyi
számítógépet. Nyáron legyártották a ház bővítéséhez mindazt, amit előgyártani
lehetett, mi mindent összepakoltunk, elutaztunk és átadtuk a terepet az
építészeknek. Veronika ott maradt, csak a legnagyobb rumli idejére kiköltözött
a szőlőbe.
Az őszi
félév kezdete előtt, augusztusban, egész családommal vendégül láttak a balti
államokban. Ősszel az egész család együtt költözött ki Minszkbe. A vendégházban
két nagyszobát kaptunk, heti hat órában tanítottam az egyetemen, bejártam a
számítástechnikai kutatóintézetbe, Timi a közeli biológiai központban
dolgozott, a kicsik orosz iskolába-óvodába jártak. Zsike
pedig az egyetem germanisztikai intézetében segédkezett (így egyszerre tanult
németül, fehéroroszul és oroszul), elkezdte összehasonlító nyelvészeti
tanulmányait, már akkor megszerzett fényszedő-gépekhez és szövegszerkesztő-gépekhez
való szövegszalagokat (regények-újságok-tankönyvek). Decemberben édesanyám
is kijött néhány hétre, hogy a félévi osztályozó vizsgára segítsen felkészülni
unokáinak. Hálókocsival jöttek haza, a szilvesztert már csak kettesben töltöttük
kint Timivel. Csodálatos időszakunk volt, hiszen csak egymásra kellett
figyelni. (Minden családnak javaslom, hogy időről időre egy kis szabadságot
kapjanak a szülők a gyerekektől, és a házaspárok is engedjék el egy-egy hétre
párjukat, mentsék fel a család gondjaitól!)
Mire
1983. januárban hazaértünk, már tudtuk, ötödik gyermekünk a nyár végére
érkezik, Tímea egy féléves UNESCO ösztöndíjjal Fokvárosba megy, és nekem
február első felében Rióba kell mennem, jelöltek a nemzetközi szövetség
döntéshozó szervébe.
Gyors
készülődés után február harmadikán már a Frankfurti repülőtéren búcsúztunk
egymástól, Zsike elkísért Rióba.
Április
végén Zsike teljesítette a harmadik gimnázium
osztályozó vizsgáját, és anyák napján megérkezett Fokvárosba, segíteni Timinek.
Én a
kicsikkel itthon maradtam, szüleim, főként édesanyám sokat segített. Ica néni
hetente négyszer jött, sokat segített nekünk.
Veronika
az egyetemi elfoglatságai mellett, főként a
hétvégéken tudott segíteni, szinte anyaként bánt a kicsikkel, de hét közben
általában lefekvésük után ért haza. Lefekvésük után sokat beszélgettünk a
dolgozószobánkba, de nem engedtem a közös ágyban alvást, mert féltem nem tudjuk
visszatartani magunkat, és megtörténik a teljes egyesülésünk.
Egyik
este a konyhában beszélgettünk, Veronika –a fürdés után egyetlen köpenybe
öltözve– ült az ölemben, amikor Mónikám felébredt, és lejött a szobájukból,
meglátott bennünket, és megkérdezte: „Most
te vagy anya?” Nagyon meglepődtünk.
*
Nem! –felelte és ölbe vette Mónikát, megpuszilgatta– Én most Zsike vagyok.
Tudod, hogy ha Kereszt nem ér rá, mindig Zsike segít
nektek.
*
Jó, akkor most
gyere, mesélj a kockásfülű nyúlról! –mondta, és a nyakába csimpaszkodott.
Ezután
még inkább vigyáztunk, nehogy a gyerekek olyat lássanak, amit félreérthetnek.
Legfeljebb egy-egy simogatást, puszit engedtünk meg magunknak. Egy előadást
Veronikával néztem meg, ekkor volt egy nyugodtan, kettesben töltött éjszakánk.
Minden évben kerestünk és találtunk kettőnk születésnapja
körül egy-két zavartalan napot-éjszakát. Ilyenkor kettesben elmentünk valahova,
és csodálatos, gyönyörökkel teli órákat ajándékoztunk egymásnak. Timi ilyenkor
sosem kérdezte hova, miért megyek, utána sem, hogy mi történt. Most már tudom,
érezte, hogy mi alakul köztünk, de azt is tudta, hogy a családom mindkettőnknek
fontosabb. Mindig megálltunk mielőtt az aktus teljessé vált volna.
Mire Zsike hazakísérte Tímeát, már nagyon nagy pocakja volt, azt
hittük, hogy elszámoltuk az időpontot, de a negyvenedik születésnapom
délutánján, mintegy ajándékként érkezett meg legkisebb lányom Zsuzsika.
A nyáron
Kismarcsi bejelentette, az árkodi
egyetem agrár-közgazdasági karán tanul tovább, és „természetesen” nálunk lakik.
A háromszobás tetőtéri lakásrészbe a következő nyáron már öt lány lakott, ekkor
kezdték lányvárnak nevezni a fiaim.
Mi is
éreztük, de a gimnáziumi tanárokkal konzultálva teljesen egyértelművé vált,
hogy Zsike tudását rendszerezni kell, ezért a családi
nagytanács szigorú iskolába járásra ítélte. Megbeszéltük, hogy most, ebben az
évben csak tanuljon, legyen rendes, nappali tanuló. Ősszel elment
nyelvvizsgára, meglepetésként németből és oroszból felsőfokú, angolból bulgárból és lengyelből középfokú bizonyítványt
kapott. Az OKTV (bár lehet, hogy akkor másképp hívták) eredménye alapján
német-orosz szakra felvételi nélkül jutott be. Ekkor már elismert szakfordító
volt, gyorsan és pontosan fordított, így néha egy-egy hétvégén annyit keresett,
mint egy tanár éves fizetése.
A
kettőnk pesti operabérlete megmaradt, egyik alkalommal nem kaptunk szobát a
rádiósklub vendégházában. Szállodába mentünk, a szobában franciaágy volt.
Szokás szerint mindketten csak egyingben feküdtünk
le. Leányom befészkelte magát az ölembe, és alibi kérdések sorozatát tette fel.
Hallgattam-hallgattam egy ideig, de csak megszólaltam:
*
Zsikém! Elő a farbával, nem vagy
te Bodóné!
*
Tudod Apa, két
gondom is van. Az egyik az, hogy a nyáron megismerkedtem Szabolcsy
Bélával, nagyon tetszik, talán emlékszel édesapjára –egyideig
a Hajdúélet Tsz főagronómusa volt, most Szegeden élnek– és holnap délelőtt
szeretne veled találkozni. A másik, hogy nem tudom meddig, mit engedjek
–engedhetek– meg, hogy tudnám kontrolálni magunkat. –Mondta, suttogta a fülembe. Furcsa
volt, hogy a határozott „felnőtt” lányom most –úgy, mint régen, gyermek
korában– zavarban van, sőt elpirult.
*
Tudod kicsim!
Emlékszem az egész családra, nagyon örülök, ha ő udvarol neked. Ezt majd reggel
közösen megbeszéljük. A másik gondodra csak azt mondhatom, hogy neked (nektek)
kell tudni, meddig akartok elmenni, hol akartok megállni. Édesanyád fiatalabb
volt, mint te vagy most, mindent rám bízott, én nem éltem vele vissza, mi
megbeszéltük a határokat. Két dologra kérlek, egyik, hogy az abortusz semmiképp
sem lehet a családtervezés eszköze, legfeljebb, mint végső megoldás „endlözung” engedhető meg, tehát védekezzél, lehetőleg
hormonmentes módon. A másik, nagyon vigyázz, a bugyidba csak akkor és csak azt
engedd benyúlni, ha biztosan érzed, hogy mindent rábízhatsz, biztos vagy magatokban,
mert ha beengedted, már nem tudod magatokat megállítani, ekkor már túl sok
múlik a fiún! –mondtam,
Zsike bebújt az ölembe, kezemet hasára igazította, és
elalvásunk előtt még részletesen elmondtam a családtervezési tapasztalataimat
(ők is hasonlóan hozzánk, elsősorban a kombinált naptármódszert használták).
A
Hungária (leánynevén New York) kávéházban találkoztunk Bélával és szüleivel.
Kicsit
beszélgettünk a kávéházban, majd Ceglédig együtt utaztunk. Béla a közgázon volt
utolsó éves, lehetőséget kapott egy féléves hollandiai gyakorlatra egy ottani
bankba utazhatott ki.
Nagy
szerelem lett a fiatalok között, az érettségi és az államvizsga után azonnal
összeházasodtak, féléves nászútra utaztak Hollandiába, Utrechtbe.
Megszervezték, hogy Zsike a német tanárszakot kint
kezdhette meg, majd Béla további félévre is kapott állást kint. Első gyermekük
(Tünde) már 85. augusztus 20-án megszületett.
Erzsikéék Berlinben és Genfbeb is éltek egy-egy évet,
„rutinosan jelentkezett mindenütt egyetemre, ment vizsgázni, mire három év után
hazajött, szinte a teljes beszámítható vizsgarendszert abszolválta.
Mire
felocsúdunk, 1989-re két gyermekkel, egy PhD doktori,
és egy kandidátusi címmel lett gazdagabb.
Szabolcsyék a biológiai kutatóközpontban dolgoztak, Timi is kapcsolódott az ottani
kutatásokhoz (nagydoktori címét az ottani kutatásokkal szerezte meg). Veronika
másfél évtizedet dolgozott ott.
Nászomékkal beszélgetve jöttem rá, hogy az informatikában még elég jól állunk, a
gyártás és a nagyfelhasználások területén. Sajnos a többi területen történő
alkalmazásokat nagyon nehezíti (a létesítése idején egyébként célszerű
központosítás). Az élőmunka viszonylagos olcsósága miatt a kutatóintézetek a
kiegészítő számítógépes illesztőegységeket nem vették meg a nagyteljesítményű
műszereikhez.
Ebben az
időben kezdődött a szocializmus méhében a kapitalizmus kifejlődése. Megkezdődött
az „eredeti tőkefelhalmozás” időszaka. 81-88 között még segítették is az állami
eszközök jobb kihasználását magántevékenységgel. Ekkoriban a Bizományi Vállalat
boltjaiban feltűntek a COCOM listás termékek, az egyébként hiányzó anyagokat a
háromévenkénti valutakeretből hozták sokan be, és adták el búsás haszonnal.
Megkezdtük
a szövetkezetekben a melléküzemágak szervezését (egy asztalos szövetkezet
égisze alatt néhány kutató precíziós műszereket kezdett építeni, egy másik
szövetkezet almaléért gyermekeknek készített „barkács” számítógépet hozott be, amiből szerszámgépeket
vezérlő eszköz lett). Az állami cégekben GMK (gazdasági munkaközösség), a KKT
(közkereseti társaság) szerveződött annyira, hogy már a kabaré szerint a már
nem Lacházy művészúr, hanem a Kincsem GMK játszotta a
Hamlet címszerepét. A számítástechnikában kevés beruházással, az agy tornáztatásával
komoly eredményt lehetett elérni. Ezért ezen a területen nagyon sok ember
próbálkozott. Nemsokára már több társaságban dolgoztunk barátaimmal, és
elértük, hogy évente már két-három családi ház értékét tudtuk a vállalkozásaink
bővítésére fordítani, illetve kivenni. Mire a változások miatt (88-92. között)
a honvédelmi és a rádióssportok rendszerét átszervezték, megszüntették az
MHSZ-t, és én csak a helyi rádióklub vezetője lehettem (fizetés nélkül) néhány
évig, már megfelelő gyakorlatom volt a vállalkozásban, és életszínvonalunk még
nőtt is, hiszen nem vett el időt az országos szövetség vezetése. Ekkoriban
többen azt hitték, hogy szakértelem, gyakorlat és munka nélkül is lehet élni a
sportból.
Aki
ebben az időben nem volt szemérmes és jó érzékkel választott témát, az becsületes úton is megszerezhette a családja induló
vagyonát.
A
nagyműszerek jobb kihasználásának érdekében μ-számítógépes-adatgyűjtő-rendszereket
terveztem, építettem (természetesen a szakemberek adták az elvi megoldást, mi
„csak” megvalósítottuk). Kezdetben GMK, végül Kft. formában
létrehoztunk egy oktatási, számítástechnikai, kereskedelmi és környezetvédelmi
családi vállalkozást. Ez a vállalkozás biztosított (és biztosít ma is) stabil
hátteret családomnak.
A
huszadik század utolsó évtizedében gyermekeink rendre felnőttek, Isten
segítségével párt és szakmát választottak. Úgy érzem, megfelelően választottak
mind. Az unokák is időben, rendre érkeztek.
Világlátott,
több nyelven beszélő emberként kezdhették meg önálló életüket.