Telnek az évek

(kis gyermek = kis gond, nagy gyermek = nagy gond)

Gimnazistaként, a körülöttem félrenevelt gyermekeket nézve öt biztos gyermeknevelési módszert gondoltam ki, és propagáltam. Most van öt felnőtt gyermekem és nincsenek biztos nevelési elveim!

1982-ben tavasszal két hónapig a BASF ludwigshafeni központjában, ősszel fél évig Minszkben tanultam-dolgoztam.

Ludwigshafeni út, jutalom volt, csak napi három-négy óra elfoglaltságot jelentett, és a legmagasabb napidíjat kaptam. Ezért nyelvtanulási célból elkísértek a fiúk és Zsike. Sikerült egy nyugdíjas tanárházaspárnál kapni szállást, hamar összebarátkoztunk. Zsike már rutinosan vezette a háztartásunkat, sok segítséget kapott Lottétől, háziasszonyunktól, a fiúk német tudása is sokat javult hála Franz sok tanításának. Sikerült megvásárolnunk különböző μ-processzoros fejlesztőkészleteket, és egy Commodor személyi számítógépet. Nyáron legyártották a ház bővítéséhez mindazt, amit előgyártani lehetett, mi mindent összepakoltunk, elutaztunk és átadtuk a terepet az építészeknek. Veronika ott maradt, csak a legnagyobb rumli idejére kiköltözött a szőlőbe.

Az őszi félév kezdete előtt, augusztusban, egész családommal vendégül láttak a balti államokban. Ősszel az egész család együtt költözött ki Minszkbe. A vendégházban két nagyszobát kaptunk, heti hat órában tanítottam az egyetemen, bejártam a számítástechnikai kutatóintézetbe, Timi a közeli biológiai központban dolgozott, a kicsik orosz iskolába-óvodába jártak. Zsike pedig az egyetem germanisztikai intézetében segédkezett (így egyszerre tanult németül, fehéroroszul és oroszul), elkezdte összehasonlító nyelvészeti tanulmányait, már akkor megszerzett fényszedő-gépekhez és szövegszerkesztő-gépekhez való szövegszalagokat (regények-újságok-tankönyvek). Decemberben édesanyám is kijött néhány hétre, hogy a félévi osztályozó vizsgára segítsen felkészülni unokáinak. Hálókocsival jöttek haza, a szilvesztert már csak kettesben töltöttük kint Timivel. Csodálatos időszakunk volt, hiszen csak egymásra kellett figyelni. (Minden családnak javaslom, hogy időről időre egy kis szabadságot kapjanak a szülők a gyerekektől, és a házaspárok is engedjék el egy-egy hétre párjukat, mentsék fel a család gondjaitól!)

Zsuzsika megérkezik

Mire 1983. januárban hazaértünk, már tudtuk, ötödik gyermekünk a nyár végére érkezik, Tímea egy féléves UNESCO ösztöndíjjal Fokvárosba megy, és nekem február első felében Rióba kell mennem, jelöltek a nemzetközi szövetség döntéshozó szervébe.

Gyors készülődés után február harmadikán már a Frankfurti repülőtéren búcsúztunk egymástól, Zsike elkísért Rióba.

Április végén Zsike teljesítette a harmadik gimnázium osztályozó vizsgáját, és anyák napján megérkezett Fokvárosba, segíteni Timinek.

Én a kicsikkel itthon maradtam, szüleim, főként édesanyám sokat segített. Ica néni hetente négyszer jött, sokat segített nekünk.

Veronika az egyetemi elfoglatságai mellett, főként a hétvégéken tudott segíteni, szinte anyaként bánt a kicsikkel, de hét közben általában lefekvésük után ért haza. Lefekvésük után sokat beszélgettünk a dolgozószobánkba, de nem engedtem a közös ágyban alvást, mert féltem nem tudjuk visszatartani magunkat, és megtörténik a teljes egyesülésünk.

Egyik este a konyhában beszélgettünk, Veronika –a fürdés után egyetlen köpenybe öltözve– ült az ölemben, amikor Mónikám felébredt, és lejött a szobájukból, meglátott bennünket, és megkérdezte: „Most te vagy anya?” Nagyon meglepődtünk.

* Nem! –felelte és ölbe vette Mónikát, megpuszilgatta– Én most Zsike vagyok. Tudod, hogy ha Kereszt nem ér rá, mindig Zsike segít nektek.

* Jó, akkor most gyere, mesélj a kockásfülű nyúlról! –mondta, és a nyakába csimpaszkodott.

Ezután még inkább vigyáztunk, nehogy a gyerekek olyat lássanak, amit félreérthetnek. Legfeljebb egy-egy simogatást, puszit engedtünk meg magunknak. Egy előadást Veronikával néztem meg, ekkor volt egy nyugodtan, kettesben töltött éjszakánk.

Minden évben kerestünk és találtunk kettőnk születésnapja körül egy-két zavartalan napot-éjszakát. Ilyenkor kettesben elmentünk valahova, és csodálatos, gyönyörökkel teli órákat ajándékoztunk egymásnak. Timi ilyenkor sosem kérdezte hova, miért megyek, utána sem, hogy mi történt. Most már tudom, érezte, hogy mi alakul köztünk, de azt is tudta, hogy a családom mindkettőnknek fontosabb. Mindig megálltunk mielőtt az aktus teljessé vált volna.

Mire Zsike hazakísérte Tímeát, már nagyon nagy pocakja volt, azt hittük, hogy elszámoltuk az időpontot, de a negyvenedik születésnapom délutánján, mintegy ajándékként érkezett meg legkisebb lányom Zsuzsika.

A nyáron Kismarcsi bejelentette, az árkodi egyetem agrár-közgazdasági karán tanul tovább, és „természetesen” nálunk lakik. A háromszobás tetőtéri lakásrészbe a következő nyáron már öt lány lakott, ekkor kezdték lányvárnak nevezni a fiaim.

Zsike családot alapít

Mi is éreztük, de a gimnáziumi tanárokkal konzultálva teljesen egyértelművé vált, hogy Zsike tudását rendszerezni kell, ezért a családi nagytanács szigorú iskolába járásra ítélte. Megbeszéltük, hogy most, ebben az évben csak tanuljon, legyen rendes, nappali tanuló. Ősszel elment nyelvvizsgára, meglepetésként németből és oroszból felsőfokú, angolból bulgárból és lengyelből középfokú bizonyítványt kapott. Az OKTV (bár lehet, hogy akkor másképp hívták) eredménye alapján német-orosz szakra felvételi nélkül jutott be. Ekkor már elismert szakfordító volt, gyorsan és pontosan fordított, így néha egy-egy hétvégén annyit keresett, mint egy tanár éves fizetése.

A kettőnk pesti operabérlete megmaradt, egyik alkalommal nem kaptunk szobát a rádiósklub vendégházában. Szállodába mentünk, a szobában franciaágy volt. Szokás szerint mindketten csak egyingben feküdtünk le. Leányom befészkelte magát az ölembe, és alibi kérdések sorozatát tette fel. Hallgattam-hallgattam egy ideig, de csak megszólaltam:

* Zsikém! Elő a farbával, nem vagy te Bodóné!

* Tudod Apa, két gondom is van. Az egyik az, hogy a nyáron megismerkedtem Szabolcsy Bélával, nagyon tetszik, talán emlékszel édesapjára –egyideig a Hajdúélet Tsz főagronómusa volt, most Szegeden élnek– és holnap délelőtt szeretne veled találkozni. A másik, hogy nem tudom meddig, mit engedjek –engedhetek– meg, hogy tudnám kontrolálni magunkat. –Mondta, suttogta a fülembe. Furcsa volt, hogy a határozott „felnőtt” lányom most –úgy, mint régen, gyermek korában– zavarban van, sőt elpirult.

* Tudod kicsim! Emlékszem az egész családra, nagyon örülök, ha ő udvarol neked. Ezt majd reggel közösen megbeszéljük. A másik gondodra csak azt mondhatom, hogy neked (nektek) kell tudni, meddig akartok elmenni, hol akartok megállni. Édesanyád fiatalabb volt, mint te vagy most, mindent rám bízott, én nem éltem vele vissza, mi megbeszéltük a határokat. Két dologra kérlek, egyik, hogy az abortusz semmiképp sem lehet a családtervezés eszköze, legfeljebb, mint végső megoldás „endlözung” engedhető meg, tehát védekezzél, lehetőleg hormonmentes módon. A másik, nagyon vigyázz, a bugyidba csak akkor és csak azt engedd benyúlni, ha biztosan érzed, hogy mindent rábízhatsz, biztos vagy magatokban, mert ha beengedted, már nem tudod magatokat megállítani, ekkor már túl sok múlik a fiún! –mondtam, Zsike bebújt az ölembe, kezemet hasára igazította, és elalvásunk előtt még részletesen elmondtam a családtervezési tapasztalataimat (ők is hasonlóan hozzánk, elsősorban a kombinált naptármódszert használták).

A Hungária (leánynevén New York) kávéházban találkoztunk Bélával és szüleivel.

Kicsit beszélgettünk a kávéházban, majd Ceglédig együtt utaztunk. Béla a közgázon volt utolsó éves, lehetőséget kapott egy féléves hollandiai gyakorlatra egy ottani bankba utazhatott ki.

Nagy szerelem lett a fiatalok között, az érettségi és az államvizsga után azonnal összeházasodtak, féléves nászútra utaztak Hollandiába, Utrechtbe. Megszervezték, hogy Zsike a német tanárszakot kint kezdhette meg, majd Béla további félévre is kapott állást kint. Első gyermekük (Tünde) már 85. augusztus 20-án megszületett.

Erzsikéék Berlinben és Genfbeb is éltek egy-egy évet, „rutinosan jelentkezett mindenütt egyetemre, ment vizsgázni, mire három év után hazajött, szinte a teljes beszámítható vizsgarendszert abszolválta.

Mire felocsúdunk, 1989-re két gyermekkel, egy PhD doktori, és egy kandidátusi címmel lett gazdagabb.

Gyarapodunk

Szabolcsyék a biológiai kutatóközpontban dolgoztak, Timi is kapcsolódott az ottani kutatásokhoz (nagydoktori címét az ottani kutatásokkal szerezte meg). Veronika másfél évtizedet dolgozott ott.

Nászomékkal beszélgetve jöttem rá, hogy az informatikában még elég jól állunk, a gyártás és a nagyfelhasználások területén. Sajnos a többi területen történő alkalmazásokat nagyon nehezíti (a létesítése idején egyébként célszerű központosítás). Az élőmunka viszonylagos olcsósága miatt a kutatóintézetek a kiegészítő számítógépes illesztőegységeket nem vették meg a nagyteljesítményű műszereikhez.

Ebben az időben kezdődött a szocializmus méhében a kapitalizmus kifejlődése. Megkezdődött az „eredeti tőkefelhalmozás” időszaka. 81-88 között még segítették is az állami eszközök jobb kihasználását magántevékenységgel. Ekkoriban a Bizományi Vállalat boltjaiban feltűntek a COCOM listás termékek, az egyébként hiányzó anyagokat a háromévenkénti valutakeretből hozták sokan be, és adták el búsás haszonnal.

Megkezdtük a szövetkezetekben a melléküzemágak szervezését (egy asztalos szövetkezet égisze alatt néhány kutató precíziós műszereket kezdett építeni, egy másik szövetkezet almaléért gyermekeknek készített „barkács” számítógépet hozott be, amiből szerszámgépeket vezérlő eszköz lett). Az állami cégekben GMK (gazdasági munkaközösség), a KKT (közkereseti társaság) szerveződött annyira, hogy már a kabaré szerint a már nem Lacházy művészúr, hanem a Kincsem GMK játszotta a Hamlet címszerepét. A számítástechnikában kevés beruházással, az agy tornáztatásával komoly eredményt lehetett elérni. Ezért ezen a területen nagyon sok ember próbálkozott. Nemsokára már több társaságban dolgoztunk barátaimmal, és elértük, hogy évente már két-három családi ház értékét tudtuk a vállalkozásaink bővítésére fordítani, illetve kivenni. Mire a változások miatt (88-92. között) a honvédelmi és a rádióssportok rendszerét átszervezték, megszüntették az MHSZ-t, és én csak a helyi rádióklub vezetője lehettem (fizetés nélkül) néhány évig, már megfelelő gyakorlatom volt a vállalkozásban, és életszínvonalunk még nőtt is, hiszen nem vett el időt az országos szövetség vezetése. Ekkoriban többen azt hitték, hogy szakértelem, gyakorlat és munka nélkül is lehet élni a sportból.

Aki ebben az időben nem volt szemérmes és jó érzékkel választott témát, az becsületes úton is megszerezhette a családja induló vagyonát.

A nagyműszerek jobb kihasználásának érdekében μ-számítógépes-adatgyűjtő-rendszereket terveztem, építettem (természetesen a szakemberek adták az elvi megoldást, mi „csak” megvalósítottuk). Kezdetben GMK, végül Kft. formában létrehoztunk egy oktatási, számítástechnikai, kereskedelmi és környezetvédelmi családi vállalkozást. Ez a vállalkozás biztosított (és biztosít ma is) stabil hátteret családomnak.

Szaporodunk

A huszadik század utolsó évtizedében gyermekeink rendre felnőttek, Isten segítségével párt és szakmát választottak. Úgy érzem, megfelelően választottak mind. Az unokák is időben, rendre érkeztek.

Világlátott, több nyelven beszélő emberként kezdhették meg önálló életüket.