2002. ősz-2003. tél-tavasz-nyár

Én pedig, Uram, hozzád kiáltok,

Reggel és délben s estve könyörgök;

Megszabadulást tetőled várok,

Az ellenségtől mert én igen félek.

Psalmus Hungaricus

Sikerült nyugdíjba mennünk.

1990-től az MHSZ megszűnése, átalakulása miatt végül csak részállásban maradtam a rádiósklubban, részben tanítottam, részben a környezetvédelmi vállalkozásunkat szerveztem, illetve ott dolgoztam. 2000. februárjában a Hadügyminisztérium a honvédelem érdekében végzett negyvenéves rádióklub vezetői, több évtizedes nevelői, és nemzetközi sportvezetői tevékenységemet (idézet a laudatioból) díszkard adományozásával, és ezredessé történő előléptetéssel honorálta, egyúttal intézkedett nyugdíjazásomról.

Timi 56 évesen mehetett nyugdíjba, de a tanév kezdetétől már a felmondási időt töltötte.

Az oktatást egy kollegina szülése miatt teljes állásban 2002 nyaráig folytattam.

Timinek a környezetvédelem fakultáció és a biológia szakkör, nekem a programozás és két informatikai csoport oktatása maradt. Timinek csak heti hat, nekem tíz óra, szerencsére két napra tömörítettük.

Természetesen a rádióklubba bejárok, környezetvédelmi vállalkozásunk működik, így a nyugdíjas lét viszonylagos.

Úgy gondoltuk a hátralévő időnkről és helyzetünkről, hogy ránk már Robbert Burns szavaival érvényesek:

John Anderson, szívem, John,

kezdetben, valaha

hajad koromsötét volt

s a homlokod sima.

Ráncos ma homlokod, John,

hajad leng deresen,

de áldás ősz fejedre,

John Anderson, szívem.

John Anderson, szívem, John,

együtt vágtunk a hegynek,

volt víg napunk elég, John,

szép emlék két öregnek.

Lefelé ballagunk már

kéz-kézben csöndesen,

s lent együtt pihenünk majd,

John Anderson, szívem.

(John Anderson, Szabó Lőrinc fordítása)

Nagy izgalom, mert szeptember elején tartjuk Zsuzsáék esküvőjét. Timi nehezen alszik el, korán felébred, keveset alszik, sokat szunyókál, fáradt. Konkrét panasza nincs, a sok munkára fogjuk.

Persze mondhattuk volna azt is, hogy: „Árva a ház, nincs kacagás” ahogy a „Három a kislány” operettben Tschöll mama és papa énekli a lányaik távozása után.

SZTK diagnózis: enyhe depresszió. Biztos a nyugdíjazása miatt kezdődött, ami a kevesebb napfény miatt súlyosbodik, keressen más, rendszeres elfoglaltságot magának, mert nem maradt gyermeke otthon, unokázzon.

Karácsonyra láthatóan lefogyott, biztos a fényhiány miatt nem tud enni rendesen, mondták. Már az óráit is alig tudja megtartani. Vállalkozásunkban is már egyre nehezebben teljesít, határidőinket csak Veronika segítségével tudjuk tartani, Verának sajnos egyre kevesebb az intézeti munkája, nincs elég megrendelésük, így ráér nekünk segíteni.

Végre télen is elmehetünk (az óráinkat elcseréljük), javasolják a teljes kikapcsolódást. Ajándéknak két hetes, teljes ellátású, egyiptomi utat vettünk magunknak!

Veronika kutatóhelye megszűnt Szegeden, az egész részlegnek felmondtak, június 30-ai hatállyal, de már januártól nem kötelező bejárni. Kapott fél év végkielégítést, és fél évre felmentették a munkavégzés alól. Amíg nem talál végleges megoldást, ideiglenesen átvette Timi óráit a gimnáziumban, segíthet a cégünkben, és kapott hat órát a tavaszi félévben az árkodi egyetemen. Egyelőre hozzánk költözik, legalább van valaki a házban, amíg telelünk.

Január közepén megyünk „telelni”, mindenütt csodálatos látnivalók, vakító napfény, nyugalom, Timi hangulata sokat javult. Hazaérve boldogan mutogatja a fényképeket, meséli a rengeteg élményt.

Veronika a szegedi egyetemen meghirdette, és kiadta lakását, ideiglenesen kollégiumi felügyeletet is vállalt Árkodon, így szolgálati szobát kapott.

Az unokák minden nap bejönnek, jelenlétük felvidítja a házunkat. Mintha megfiatalodnánk

Bizakodunk!

Néhány hét után már feltűnő ismét a romlás.

Márciusban kórházi kivizsgálás Jenőfalván, nem értik a helyzetet, átküldik az árkodi klinikára, egy jó hír: a belgyógyászat főorvos-asszonya Klárika, ismerős, férje általános iskolában osztálytársam volt, régi jó barát, Pista, ő vezeti az egyik onkológiai klinikát.

Mindenféle vizsgálatok, Timi egyre fogy! Naponta négy-öt órát vagyok nála, vele a klinikán. Gyerekeink, unokáink és Veronika minden nap bejönnek. Veronika sokszor késő estig bent marad beszélgetni. Hétvégére mindig hazaengedik, néha egy-egy teljes hétre.

Április elején átirányítják Pistáékhoz, az onkológiára, újabb vizsgálatok, mintavételek, infúziók.

Május másodikán Pista telefonál, hogy este felkeres a lakásomon! Megjönnek egy kollegájával és a feleségével hármasban, nagyon ünnepélyesek. Magyaráznak, jár a szájuk, de nem értem, csak egy-két szó jut el a tudatomig: multiplex, neuróma, gerinccsigolya-törés, műtét, infúzió, kemoterápia, sugárkezelés, csont porlik!

* Pistám! magyarul mond: rák? ha kezelitek, mennyi időt jósoltok, és ha nem, akkor mennyit? -mondom lényegre törően.

* Nem áltatlak, a legkedvezőbb esetben, minden ismert kezelés kipróbálása esetén is, legfeljebb tíz százalék a kétéves túlélés esélye, az ötévesé gyakorlatilag nulla! Kezelés nélkül csak néhány hónap van hátra! –válaszolta.

* Fájdalmát tudjátok csillapítani? –kérdem.

* Természetesen. Holnap tízre gyere be hozzá, reggel elmondom neki! Nem akarom, hogy egyedül maradjon utána. –válaszolta.

Még sokáig beszélgettünk, szűrésekről, hatékonyságról, kifejlődések sebességéről. „Megnyugtatott”, hogy alig fél év alatt alakult ki, itt a szűrés sem segített volna.

Miután elment, elővettem Kodály Zoltán Psalmus Hungaricus lemezét, feltettem és hallgattam az 55. zsoltárt Kecskeméti Vég Mihály átköltésében:

Mikoron Dávid nagy búsultában,

Barátai miatt volna bánatban

Panaszolkodván nagy haragjában

Ilyen könyörgést kezde ő magában:

Istenem, Uram, kérlek tégedet:

Fordítsad reám szent szemeidet;

Nagy szükségemben ne hagyj engemet,

Mert megemészti nagy bánat szívemet.

Csak sírok-rívok nagy nyavalyámban,

Elfogyatkoztam gondolataimban,

Megkeserettem nagy búsultomban,

Ellenségemre való haragomban.

Én pedig, Uram, hozzád kiáltok,

Reggel és délben s estve könyörgök;

Megszabadulást tetőled várok,

Az ellenségtől mert én igen félek.

Te azért, lelkem, gondolatodat,

Istenbe vessed bizodalmadat;

Rólad elvészi minden terhedet

És meghallgatja te könyörgésedet.

Igaz vagy, Uram, ítéletedben:

A vérszopókat ő idejükben

Te meg nem áldod szerencséjükben;

Hosszú életük nem lészen a földön

Az igazakat te mind megtartod,

a kegyeseket megoltalmazod,

A szegényeket felmagasztalod,

A kevélyeket aláhajigálod.

Ha egy kevéssé megkeseríted,

Az égő tűzbe bétaszítod:

Nagy hamarsággal onnét kivonszolod,

Nagy tisztességre ismét felemeled.

Szent Dávid írta a Zsoltárkönyvben,

Ötvenötödik dícséretében,

Melyből a hívek, keserűségben,

Vígasztalását szerzék így versekben.

Hallgattam, kavarogtak a gondolatok: miért pont ő?; miért pont most?; miért minket próbálsz Uram! Mint a strucc az aszfalton, még a fejem sem tudtam homokba dugni, nem tudtam gondolkozni, nem tudtam megnyugodni! Fogtam egy üveg almapálinkát és teletöltöttem a vizespoharamat, lehajtottam, addig ittam, amíg mozdulni tudtam, de részeg önkívületben is csak a rettenetes ítéletet hallottam.

Reggel bementem, szemén látszott a sírás, de már kisminkelve várt.

* Vigyél haza! Egy hét szabadságot kaptam! Tündérke ballagásán ott leszek! –mondta.

Vigyorgok (mert mosolyogni nem tudok), Pista jön a papírokkal. Mehetünk, egy borítékot kapunk gyógyszerrel, és a körzeti orvosnak szóló levéllel. Egy táska megtelik a laborleletekkel.

Gyermekeink, unokáink örömmel fogadják.

Lefekszünk. Összesimulunk, két kézzel kapaszkodik belém. Annyira szorít, hogy szinte fáj!

* Drágaságom, eddig soha sem hazudtunk egymásnak. Ne most kezdjük el! Tudom, hogy Pista elmondta neked is, amit most tudnak. Most együtt kell harcolnunk! –mondtam, és megcsókoltam.

* Igazad van. –válaszolta, és befészkelte magát az ölembe.

Nehezen, egymást átölelve elaludtunk.

Reggel felemeltem, és megdöbbentem, elfogyott a súlya.

Nekem délelőtt el kell utaznom néhány órára, Veronika átjön, egész nap beszélgetnek, utána sokkal jobb a kedve.

Péntek délelőtt elvisszük a ballagásra. Rengetegen köszöntik. Délután nálunk nagyüzem, mindenki jön, barátok, rokonok. Már azt sem tudom hol a fejem. Erzsike és Veronika szinte teljesen átvette a háztartásunk irányítását, nekem csak Timire kell figyelnem. A betegségről nem beszélünk, de mindenütt jelen van. Lemezeket hallgatunk, előkerül az „Egy szerelem három éjszakája” is. Amikor a darab szerint próbálják lefordítani Apollinaire versét, minden változatnál egyre erőssebben fogtuk egymás kezét:

BÚCSÚ

Apollinaire

Letéptem ezt a hangaszálat
Már tudhatod az ősz halott
E földön többé sose látlak
Ó idő szaga hangaszálak
És várlak téged tudhatod

(Vas István)

Letelik a hét, visszamegyünk a klinikára.

Megtervezik a kezelést, sajnos nem jól reagál rá. Nagyon megviseli, hangulat mélyponton, órákig beszélget az orvosokkal.

Pista elmondja nekem, hogy gyakorlatilag nem hatott a kezelés, új változattal kísérleteznek, nem javasolják a műtétet.

Timi megkéri édesanyámat is, hogy jöjjön be, majd a gyermekeinket is, külön-külön. Mindenkivel órákig beszélget négyszemközt. Protekció segítségével elértem, hogy átköltöztetik külön szobába, ahol minden éjjel bent lehetek én is.

Május végére kiderül, sajnos az új kezelés sem hat! Zsuzsa lányunk ikreket szült Zsike és Vera segített neki.

Szeretne hazajönni, megengedik, csak a fájdalomcsökkentő műszert szabályozzák be.

Átviszem negnézni a babákat, nem bírja tartani, már egy újszülött is nehéz.

Kéri, utazzunk el Marikáékhoz néhány napra. Felhívom a klinikát, konzultálunk. Pista örül a hírnek, mert szeretne a Kékgolyó utcában és az Amerikai úton is kiegészítő vizsgálatot végeztetni. Egyedül nem merek elindulni, de Erzsike és Veronika eljön velünk, a VW mikrobusz

falja a kilométereket. Az úton fellelkesül, a lányok vezetnek, összebújunk.

* Emlékszel? –kérdezi mindenütt.

Karcsi terepjáróval segít, elmegyünk a szerelmünk első helyszíneire, hangulata nagyon jó. Csak mosdatáskor láttam, hogy a fájdalomcsillapító műszer majdnem maximumon van.

Hazamenet kontrol Budapesten, Pista a Kékgolyó utcában vár, az Amerikai úton is vizsgálják Timit.

Nagyon későn végzünk, Budapesten szállodában alszunk. Timi reggel megkér, hogy néhány mátrai és bükki kedves helyet is nézzünk meg. Estére érünk haza, nagyon elfáradt, már nem tud bemenni, úgy viszem be karjaimban.

Pista reggel felhív, hogy a receptekért menjek be a klinikára. Nagyon bánatos, Klárika is ott van. Nem kertelnek.

* A romlás sokkal gyorsabb, mint sejtettük. Legfeljebb heteket nyerhetünk. Beszéld meg vele, ha otthon akar maradni, rendben, én minden nap meglátogatom, de ha gondoljátok, bármikor van ágy számára az osztályomon.

Felírtak néhány erős fájdalomcsökkentőt, szigorú használati utasítással, kiváltottam

Beülök az autóba, indulnék, de nem látom az utat. A kormányra borulok, várok. Veronika telefonál, nemsokára jön, kezébe adom a kocsikulcsot, hazaindulunk, nem kérdez, nem mondok semmit, megfogja a kezem. Mire hazaérünk, már meleg ebéddel várnak lányaim.

Ebéd után Timi elküld mindenkit, mellé ülök, ő az ölembe hajtja a fejét. Átöleli a derekam, és megszólalt:

* Most én mondom, hogy ne hazudjunk, sem most, sem a továbbiakban. Tehát mit mondtak neked az orvosok? –kérdezte.

* Nem láttak javulást. Sajnos a laborvizsgálatok szerint a gyógyszerek nem hatnak eléggé, a te hited, akaraterőd segíthet. Pistáék –döntésed szerint– akár itthon, akár a kórházban minden segítséget megadnak Rajtunk áll, hogy beviszlek, és a szakemberek kezére adlak, vagy segítségükkel, együtt teszünk meg mindent itthon, a családra is számíthatunk. –feleltem.

* Most elalszom, és megálmodom, hogy mit tegyünk! Te, és a gyerekek is gondoljátok végig, mit vállalhatunk!

* Nekik is mondjuk meg az igazat együtt! –felelte, és simogatásom közben lassan elaludt.

Felhívtam Erzsikét, elhívtam estére, megkértem a testvéreit is hozza magával, mert az öt gyermekünkkel együtt kell beszélnünk.

Esteledett, amikor felébredt, megkért mosdassam le, tiszta ágyat, hálóruhát húztunk, megfésültem.

Amikor a gyermekeink mind megjöttek, körülülték az ágyat.

* Tudjátok, hogy előrehaladott rákom van, az orvosok szerint mindegy, hogy bemegyek, vagy itthon várom meg az elkerülhetetlent. Ahogy szülni is családi körben szültem, elmenni is itt szeretnék. Kérlek, segítsetek apátoknak! –mondta.

Mindenki némán összenézett, majd rám nézett, tőlem várta a feloldó magyarázatot.

* Sajnos édesanyátok a nyers valóságot mondta el. Nagyon régen megegyeztünk, hogy nem hazudunk egymásnak. mondhatnék kegyes hazugságokat, de úgy is rájöttök. A többieknek mindenki annyit mondjon el, amit elviselhetnek. Nem lesz könnyű! Én, itthon tudok maradni, már csak négy órám van. - mondtam.

Nappal kettesben jól elbeszélgettünk Timivel, volt mire emlékeznünk. Az unokáinkkal közösen elkezdtük rendezni és magyarázattal ellátni a rengeteg beolvasott fényképet, megbeszéltük a kép történetét. Sokat nevettünk, a régi kedves bohóságokon. Igazi nyugdíjas életet éltünk.

Gyermekeim megszervezték, hogy minden este valaki eljött segíteni a lefekvésnél (később ott is aludt).

Június közepére már csak segítséggel tudott járni, megkért, vigyem fel az öreghegyi gyümölcsösünkbe. Az autóval hamar felértünk. A kert végében van egy meredély, ahonnan csodálatos a kilátás. Amikor megvettük egy öreg akácfából készítettünk padot, sokszor ültünk itt kézen fogva. Évek alatt rózsalugast alakítottunk ki, a háztól a padig. Ide vitette magát, leültünk, megfogtam a kezét, így emlékeztünk a régi- szépidőre.

* Itt szeretnék megpihenni! Most pedig, vigyél haza! –mondta és megpróbált megcsókolt.

Másnap, 17-én, kedden este már nagyon nehezen tudott a fájdalomtól elaludni, többször felébredt. Délelőtt már egyre többször nagyon-nagyon messze nézett, nem szólt-nem látott. Ebédelni már nem akart, csak egy kis húslevest ivott. Időnként próbált beszélni, mintha a Tibor nevet mondaná de nehezére esett a beszéd. Amikor megkérdeztem, hogy Tibort, a pap barátomat kéri-e, igenel válaszolt.

Elhívtam Tibort, hiszen házasságunk minden fontos állomásánál jelen volt: ő adott össze bennünket, keresztelte, eskette gyermekeinket, felesége kolleganőnk volt a Bocskaiban. Feleségével érkezetek. Rövid ideig négyszemközt beszélgettek, majd mivel a gyermekeink is eljöttek családostól, egy családi istentiszteletet tartottunk, úrvacsorával.

Távozásukkor a fülembe súgta:

* Csodálatos asszony a feleséged! –súgta távozásakor Tibor a fülembe.

Menyeim-vejeim hazavitték a gyerekeket.

Mi hatan, leültünk Timi ágya mellett, beszélgettünk, fogtam a kezét, simogattam. Egyszer éreztem, hogy egyre gyengébb a pulzusa, és meg-meghorkan a légzése, beszéltünk hozzá, nem felel, a lélegzetvételek közti szünetek nőnek, nőnek, egyszer csak csend lett, a hiány csendje!

Nincs tovább.

Ránézek az órára: 2003. június 18. 22 óra 8 perc! Várunk, nincs pulzus, nincs levegővétel, már érzem (lehet, hogy csak bebeszélem az érzést), hogy hűl!

Telefonálok a körzeti orvosnak. Megmosdatjuk, felöltöztetjük, elrendezzük. Kijön, intézkedik. Gyermekeim házastársai is megjönnek. Elviszik a temetkezési szolgálatosok. A nap mégis felkel.

Előveszem a család (1702-ben vett Bibliáját, amit, mint legidősebb fiú, örököltem), és kinyitom az anyakönyvi résznél, és beírom Timi halálát.

A következő napokról-hetekről csak kusza, eklektikus emlékek maradtak, mint automata mozgok, sok részletet csak hónapok múlva idéznek fel beszélgetések között.

Anyakönyv, temető, kórház, nyomda.

Építésszel ki az Öreghegyre, megbeszéljük a házi urnafal tervét.

Este bemegyek a rádiósklubba, elindítom a rövidhullámú főadót, és a műholdas átjátszóra irányított URH készüléket. A két adót közös vezérlésre teszem, lekapcsolom az automata tasztatúrát, és a régen használt morzebillentyűn küldöm a kéziadás ma már szokatlan ritmusával: „CQ de HA…”, „CQ de HG…” kopogom az éterbe, majd közlöm, hogy Timi hívójele megszűnt (EOO 18:06:03 22:08 CEST, azaz end off operator 2002. június 18. 22 óra 8 perc Középeurópai nyári időszámítás szerint), válaszra nem várva döngölöm a rezet, mint egy gép ismétlem megállás nélkül. Csak akkor állok le, amikor érzem, már nem tudom tartani a ritmust, a csuklóm fájdalma hoz vissza a valóságba. Még beírom: EOM EOT EOS (end of message, end of text, end of statio), és válaszokat nem várva meg, leállítom mindegyik adót. A fiatalok lélegzésétől máskor hangos klubszoba némán figyel, senki sem tud mit mondani, minden adó néma. Az ügyeletes leszabályozza a tápokat, leállnak az adók, elhallgatnak a ventillátorok.

Erre a gyászüzenetre közel négyezer nyugtalap érkezett, az öt földrészről.

Tímeámtól hamvasztása előtt a város temetőjében búcsúzott szinte minden jenőfalvi, sok barátunk, tanítványai, munkatársai.

Halotti beszéd

Nem tudtam a régi házban megmaradni, nagy is volt, ott jobban éreztem a hiányát. Ezért szerettem volna elcserélni egy kicsire. Kapóra jött Erzsike javaslata, hogy ők átvennék, úgyis építkezni akartak, így átépítik.

Veronika intézett mindent a vállalkozásban, Timi helyére állt a környezetvédelmi munkában, mert a megrendeléseket teljesítenünk kell.

Nagyon nagy űrt éreztem, nem találtam helyemet, még a gyermekeim-unokáim is rá emlékeztettek.

Mert sehol se vagy, mindenütt kereslek,

nap, rét, tó, felhő, száz táj a ruhád,

mindig mutat valahol a világ,

s mindig elkap, bár kereső szememnek

tévedései is hozzád vezetnek,

úgyhogy fény-árnyak, tündérciterák

villantják hangod, a szemed, a szád,

csöndes játékait a képzeletnek:

látlak s nem látlak, drága nevedet

csengi csendülő szívembe szíved,

de percenkint újra elvesztelek:

csillagokig nyílok szét s hallgatózom,

üldöződ, én, mégis, mint akit ólom

húz le, sírodba, magamba csukódom. (Szabó Lőrinc: Huszonhatodik év)

Az Öreghegyen laktam remeteként. Rendezgettem gondolataimat, elkezdtem (csak nem haladtam előre) a régen halogatott könyvírást. Féltem emberek közzé menni. Legjobban magamtól féltem, Veronikát és Erzsikét is leszidtam, elkerültem, elzavartam (a veszett kutya is belemar a simogató kézbe!), nem tudtam elviselni a társaságot.

Tudjátok, olyan ez, mint amikor foghúzás után mindig az üres helyre mozdul a nyelv, és mindig újra-újra tudatosul a hiány. Nem akartam senkit sem látni, elhanyagoltam magam. Heteken át nem borotválkoztam, nem fürödtem, ruhában aludtam, nem vettem tisztát, enni sem ettem, de annál többet ittam. Azt sem tudtam milyen nap van. Lassan már hajléktalannak néztem ki.

Egyik nap délelőttjén kijött Marika, nem szólt egy rossz szót sem, csak mellém ült, magához vont. Én végtelen hosszú időnek éreztem, amíg ölébe fektetett fejemet simogatta, mesélt régi és mostani eseményekről, lassan megnyugodtam, talán még el is szunnyadtam.

* Gyere! Még sosem próbáltam a pezsgőfürdőt! –mondta és karonfogva odavezetett a kis famedencéhez. Néhány mozdulattal megszabadult kevés ruhájától, és belépett a vízbe. Mint akit megbabonáztak, követtem. A kellemesen langyos vízben, a pezsgés és a barátnőm simogatása ellazított.

* Hát, sok kosz leoldódott rólad, de még mindig jócskán maradt! Gyere, a fürdőt is előkészítettem! Ott folytatjuk! –Kézenfogva bevezetett a fürdőbe. Megdöbbentem, amikor belenéztem egy tükörbe.

Amit láttam, megdöbbentett, valóban én sem ismertem magamra, végiggondolva beláttam hülyeségemet. Amíg a fürdővizet engedte, kezdtem borotválkozni, igyekeztem eltüntetni vademberségem nyomait.

Megeresztette a fürdőkádat vízzel, levetkőztem és beültem a vízbe, segített megmosni hajamat.

Dörzsivel és szivaccsal segített megtisztulnom.

Loboncos hajamat, körmeimet lenyírta, tiszta ruhát adott, és elmondta, az otthon történteket.

Éjszakára már visszamentünk Jenőfalvára, és visszazökkentünk a normál életvitelhez.