Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Magyarórán
vagyok a bocskaiban, biztos, mert hallom nagy költőnk
feleségéhez intézett szavait kedves irodalom-tanárnőm felolvasásában:
Hová merült el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalul, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s
ködvárak lebegnek,
Zajától felrémül a szívmagány.
Ha van mihez bízhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A bírhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hízelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé
zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifjú szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét
ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.
Vörösmarthyi Mihály: A MERENGŐHÖZ (Laurának)
Félálomban is érzem, valami nem
stimmel! Nem hallom az osztály csendjét.
*
Kedves… –hallom, két puha kar simít végig
mellkasomon, és mint pille éri számat egy száj.
Hirtelen ébredek
félálmomból, már az érzékeim képesek eligazítani, tudom, csak Veronikám lehet,
ő a jelen, Timi már a múlt, amit le kell zárni, de nem lehet és szabad elfelejteni,
hiszen negyven év számtalan emléke, öt gyermekünk, az
unokák mindig felfrissítik emlékét. Már csak sajog a seb, és minden tudatosítja
a veszteségemet. A nyereség itt nem kompenzál. Veronika sosem pótolhatja
Tímeát, az emberek, szerelmeink nem felcserélhetők! Ahogy Babits írta a Halotti
beszéd-ben:
…Ilyen az ember.
Egyedüli példány.
Nem élt belőle több
és most sem él,
s mint fán se nő
egyforma két levél,
a nagy időn se lesz
hozzá hasonló…
*
–Tudod Veronikám,
most félálomban végig pergett az életem. Lezártam egy nagyon nagy szakaszt, a
folytatás már csak kettőnkön múlik.
*
Gyere, Vesszősnél
van friss szalontüdő, megrendeltem. Onnan még időbe beérünk az értekezletre. –felhúzott a fotelből, és
elindultunk ebédelni.
Az alakuló értekezlet a szokásos módon folyt, mint közel
negyven éve minden évben, az igazgató születésnapomon most is felköszöntött.
Mint óraadók mindketten nyolc-nyolc órát kaptunk, és ezt hétfőn-csütörtökön
tarthattuk meg. Az értekezlet után a tantestület átvonult a Vesszősbe, egy kis
poharazásra, mi Veronikával az első poharat megittuk, majd összenéztünk, és
elindultunk haza.
Bandi öcsémnél este vártak minket, nagyon kíváncsi voltam
édesanyám és testvéreim reakciójára, hogyan fogadják, megváltozott
kapcsolatomat Veronikával.
Hazaérve Veronika kikészítette a ruháinkat,
megborotválkoztam, és leültem a számítógéphez megnézni az elektronikus
postaládát.
Veronika egy csodálatosan sejtelmes köntösben sétált
hozzám, és az ölembe ülve elmesélte a délelőtti megbeszélést. Tudtam, hogy egy
igazi szeretkezésre nincs idő, ezért csak csókolóztunk, a vágyunk kielégítését
az éjszakára hagytuk.
Bandi öcsémhez átsétáltunk, mindenki nagy szeretettel
fogadott bennünket, édesanyám Veronikát maga mellé ültette, és sokat
beszélgettek sógornőimmel. Teljesen természetesen vettek mindent, szó nélkül
vették tudomásul, hogy most már Veronika tartozik hozzám. Amikor édesanyám haza
indult, felajánlottam hogy elkísérjük, és Veronikával kétfelől karoltuk. Semleges
dolgokról beszélgettünk, de feltűnt, hogy mindig kislányomnak szólította
Veronikát (mint mindig, minden menyét, de mást nem).
*
Vigyázzatok
egymásra! - mondta
búcsúzáskor.
Alig tudtam kibírni a hazaérkezésig, a sötétebb helyeken
megálltunk csókolózni, mintha még diákok lennénk. Hazaérve már mindketten
türelmetlenek voltunk, Veronika megkért, hogy vessem meg az ágyat, addig
előkészíti a fürdőszobát.
Az
ágytakarókat levettem, egy kis kancsó bort, gyertyákat bekészítettem,
levetkőztem és bementem a fürdőszobába. Veronika a petting-zuhanyozáshoz
előkészített fürdőszobában várt. A mosdatás során egyre forróbb területet
találtunk, közben jól felizgatva egymást, végére már mindketten a robbanásig
értünk.
Ölbe kaptam, átvittem a hálószobába, óvatosan letettem az
ágyra, combjai közzé térdeltem, és egyetlen mozdulattal beléhatoltam. Miután az
izzó, szoros ölében elmerültem mozdulatlanul vártam, hogy megszokjon,
kitáguljon. Nyelvemmel nyelvét kergettem, éreztem, ahogy megemeli mellkasát, és
hegyes mellbimbóit nekem szorítja. Nagyon-nagyon lassan emelkedek ki belőle,
majd hasonlóan visszanyomulok (hogy fel ne robbanjak rögtön, közben lassan
tízig kell számolnom), néhányszor sikerült, de azután már Veronika is követelte
a gyors mozgást. Belenyalt a fülembe, elkezdte a cimpámat harapdálni, és gyors
mozgásom után hüvelye szinte fejni kezdett, robbantam, lábaival úgy szorított,
hogy mozdulni sem tudtam, nyelvét áttolva számba szívott, amíg megnyugodtunk.
Csak annyira szakadtunk el, amíg megtöröltük egymást,
háttal ölembe fészkelődött, jobb karomra igazította kis párnáját, balomat ölébe
igazította, megsimogatta karomat, és nemsokára már mélyen aludtunk.
Reggel elaludtunk, alig értünk be a javító-pótló vizsgák
kezdetére. Délután a tanévnyitó értekezlet a megszokott módon folyt,
elvállaltuk, hogy az új típusú érettségire felkészítő oktatásokon részt
veszünk. A gólyatábor és az adminisztráció miatt az első héten nincs óránk.
A vacsora készítése közben csengett a telefon, felvettem.
*
Szia
bátyó! A nagysasszony az ángyikámmal szeretne beszélni! –mondta öcsém, én átadtam Veronikának a kagylót. Amíg a sógornőm és
Veronika beszéltek, elgondolkoztam családom finom tapintatán, amivel jelezték,
hogy Veronikát már feleségemnek tekintik.
Eldöntöttük, hogy
szombaton senkinek sem leszünk elérhetők. Egész nap verseket olvastunk fel
egymásnak, főzőcskéztünk, pakoltunk, szerelmeskedtünk.
Kedvenc költőm, Ady egyik versét éreztem helyzetünkhöz
illőnek, kikerestem és felolvastam:
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.
Ady: ŐRIZEM A SZEMED
Megcsókoltuk egymást.
*
Gyöngyöm,
elvállalsz társadnak Isten és ember előtt?
*
Kedves, már két
évtizede várok erre, én eddig is a párodnak tartottam magam!
Vasárnap, mint minden hó utolsó vasárnapján, az
öregtemplomban a délutáni istentiszteleten úrvacsoraosztás is volt. Kicsit
korábban érkeztünk, bementünk a lelkészi hivatalba, és kértük Tibort, hirdesse
ki szeptember 25-én este tartandó esküvőnket. Megölelt mindkettőnket, sok
boldogságot kívánt.
Családom már ott ült a helyünkön a templomban, amikor
leültem, Zsike hozzámhajolt.
*
Bejelentkeztetek?
–kérdezte, amikor
látta, hogy a lelkésszel és a gondnokkal érkezünk. Igenlő bólintásom után
megsúgta férjének, aki továbbította a hírt.
Minden istentisztelet után egy kicsit beszélgetni
szoktunk a cinteremben (templom körüli kert, régen temető is), most mindenki
nekünk gratulált.
Az istentisztelet
után kocsival mentünk Szolnokra, hogy a hétfői tervegyeztetésen pihenten
vegyünk részt. Kedden reggel elutaztunk Karcsiékhoz,
ahol hivatalosan megkértem és megkaptam Veronika kezét (a többi részét
ráadásnak adták). Hazafelé két napra beugrottunk Lillafüredre, szombaton onnan
jöttünk haza.
Az út az Öreghegy lábánál vezetett. A dűlőútnál
lelassítottam, ránéztem Veronikára, ő bólintott. Lekanyarodtam az országútról,
felmentünk a szőlőhöz. A kolombáriumot eltakaró lugas
szinte lángolt a tűzpiros és hófehér rózsáktól. Levágtam egy hófehér és egy
tűzpiros tearózsát, Veronika odatűzte az urna elé tett kis vázába. Pár percig
némán álltunk, Tímeára gondolva imádkoztam.
Éreztem, hogy Veronika gondolatai a távoli jövőbe
kalandoztak, jobban rá figyelve furcsa érzésem lett. Láttam, befelé, a belső
világára figyel, ragyog az arca, kezét óvón tartja maga előtt. Megcsókoltam,
arcát megfogva, szemébe nézve, a lelkébe akartam látni.
*
Úgy
gondolod?…, úgy érzed…? –kérdeztem, a hasára simítva kezem.
*
Talán… még nem
biztos, de már négy napja ideje lenne…, és nem
védekeztünk! –mondta,
kezemet hasára simította és megcsókolt.
Összeölelkezve, boldogan, a jövőbe bízva elindultunk az
úton, immár egy másik, új életünk felé.