Laci bácsi

Hová merült el szép szemed világa?

Mi az, mit kétes távolban keres?

Talán a múlt idők setét virága,

Min a csalódás könnye rengedez?

Tán a jövőnek holdas fátyolában

Ijesztő képek réme jár feléd,

S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,

Mert egyszer azt csalúton kereséd?

Nézd a világot: annyi milliója,

S köztük valódi boldog oly kevés.

Ábrándozás az élet megrontója,

Mely, kancsalul, festett egekbe néz.

Mi az, mi embert boldoggá tehetne?

Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,

A telhetetlen elmerülhet benne,

S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.

Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;

A látni vágyó napba nem tekint;

Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:

Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.

Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,

Ki életszomját el nem égeté,

Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,

Földön honát csak olyan lelheté.

Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:

Egész világ nem a mi birtokunk;

Amennyit a szív felfoghat magába,

Sajátunknak csak annyit mondhatunk.

Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,

Megférhetetlen oly kicsin tanyán;

Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,

Zajától felrémül a szívmagány.

Ha van mihez bízhatnod a jelenben,

Ha van mit érezz, gondolj és szeress,

Maradj az élvvel kínáló közelben,

S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,

A bírhatót ne add el álompénzen,

Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:

Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,

Ha kart hízelgő ábrándokra nyitsz.

Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;

Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,

Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,

Egész erdő viránya csalja bár.

Maradj közöttünk ifjú szemeiddel,

Barátod arcán hozd fel a derűt:

Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,

Ne adj helyette bánatot, könyűt.

Vörösmarthyi Mihály: A MERENGŐHÖZ (Laurának)

Félálomban is érzem, valami nem stimmel! Nem hallom az osztály csendjét.

* Kedves… –hallom, két puha kar simít végig mellkasomon, és mint pille éri számat egy száj.

Hirtelen ébredek félálmomból, már az érzékeim képesek eligazítani, tudom, csak Veronikám lehet, ő a jelen, Timi már a múlt, amit le kell zárni, de nem lehet és szabad elfelejteni, hiszen negyven év számtalan emléke, öt gyermekünk, az unokák mindig felfrissítik emlékét. Már csak sajog a seb, és minden tudatosítja a veszteségemet. A nyereség itt nem kompenzál. Veronika sosem pótolhatja Tímeát, az emberek, szerelmeink nem felcserélhetők! Ahogy Babits írta a Halotti beszéd-ben:

…Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él,

s mint fán se nő egyforma két levél,

a nagy időn se lesz hozzá hasonló…

* –Tudod Veronikám, most félálomban végig pergett az életem. Lezártam egy nagyon nagy szakaszt, a folytatás már csak kettőnkön múlik.

* Gyere, Vesszősnél van friss szalontüdő, megrendeltem. Onnan még időbe beérünk az értekezletre. –felhúzott a fotelből, és elindultunk ebédelni.

Az alakuló értekezlet a szokásos módon folyt, mint közel negyven éve minden évben, az igazgató születésnapomon most is felköszöntött. Mint óraadók mindketten nyolc-nyolc órát kaptunk, és ezt hétfőn-csütörtökön tarthattuk meg. Az értekezlet után a tantestület átvonult a Vesszősbe, egy kis poharazásra, mi Veronikával az első poharat megittuk, majd összenéztünk, és elindultunk haza.

Bandi öcsémnél este vártak minket, nagyon kíváncsi voltam édesanyám és testvéreim reakciójára, hogyan fogadják, megváltozott kapcsolatomat Veronikával.

Hazaérve Veronika kikészítette a ruháinkat, megborotválkoztam, és leültem a számítógéphez megnézni az elektronikus postaládát.

Veronika egy csodálatosan sejtelmes köntösben sétált hozzám, és az ölembe ülve elmesélte a délelőtti megbeszélést. Tudtam, hogy egy igazi szeretkezésre nincs idő, ezért csak csókolóztunk, a vágyunk kielégítését az éjszakára hagytuk.

Bandi öcsémhez átsétáltunk, mindenki nagy szeretettel fogadott bennünket, édesanyám Veronikát maga mellé ültette, és sokat beszélgettek sógornőimmel. Teljesen természetesen vettek mindent, szó nélkül vették tudomásul, hogy most már Veronika tartozik hozzám. Amikor édesanyám haza indult, felajánlottam hogy elkísérjük, és Veronikával kétfelől karoltuk. Semleges dolgokról beszélgettünk, de feltűnt, hogy mindig kislányomnak szólította Veronikát (mint mindig, minden menyét, de mást nem).

* Vigyázzatok egymásra! - mondta búcsúzáskor.

Alig tudtam kibírni a hazaérkezésig, a sötétebb helyeken megálltunk csókolózni, mintha még diákok lennénk. Hazaérve már mindketten türelmetlenek voltunk, Veronika megkért, hogy vessem meg az ágyat, addig előkészíti a fürdőszobát.

Az ágytakarókat levettem, egy kis kancsó bort, gyertyákat bekészítettem, levetkőztem és bementem a fürdőszobába. Veronika a petting-zuhanyozáshoz előkészített fürdőszobában várt. A mosdatás során egyre forróbb területet találtunk, közben jól felizgatva egymást, végére már mindketten a robbanásig értünk.

Ölbe kaptam, átvittem a hálószobába, óvatosan letettem az ágyra, combjai közzé térdeltem, és egyetlen mozdulattal beléhatoltam. Miután az izzó, szoros ölében elmerültem mozdulatlanul vártam, hogy megszokjon, kitáguljon. Nyelvemmel nyelvét kergettem, éreztem, ahogy megemeli mellkasát, és hegyes mellbimbóit nekem szorítja. Nagyon-nagyon lassan emelkedek ki belőle, majd hasonlóan visszanyomulok (hogy fel ne robbanjak rögtön, közben lassan tízig kell számolnom), néhányszor sikerült, de azután már Veronika is követelte a gyors mozgást. Belenyalt a fülembe, elkezdte a cimpámat harapdálni, és gyors mozgásom után hüvelye szinte fejni kezdett, robbantam, lábaival úgy szorított, hogy mozdulni sem tudtam, nyelvét áttolva számba szívott, amíg megnyugodtunk.

Csak annyira szakadtunk el, amíg megtöröltük egymást, háttal ölembe fészkelődött, jobb karomra igazította kis párnáját, balomat ölébe igazította, megsimogatta karomat, és nemsokára már mélyen aludtunk.

Reggel elaludtunk, alig értünk be a javító-pótló vizsgák kezdetére. Délután a tanévnyitó értekezlet a megszokott módon folyt, elvállaltuk, hogy az új típusú érettségire felkészítő oktatásokon részt veszünk. A gólyatábor és az adminisztráció miatt az első héten nincs óránk.

A vacsora készítése közben csengett a telefon, felvettem.

* Szia bátyó! A nagysasszony az ángyikámmal szeretne beszélni! –mondta öcsém, én átadtam Veronikának a kagylót. Amíg a sógornőm és Veronika beszéltek, elgondolkoztam családom finom tapintatán, amivel jelezték, hogy Veronikát már feleségemnek tekintik.

Eldöntöttük, hogy szombaton senkinek sem leszünk elérhetők. Egész nap verseket olvastunk fel egymásnak, főzőcskéztünk, pakoltunk, szerelmeskedtünk.

Kedvenc költőm, Ady egyik versét éreztem helyzetünkhöz illőnek, kikerestem és felolvastam:

Ady: ŐRIZEM A SZEMED

Megcsókoltuk egymást.

* Gyöngyöm, elvállalsz társadnak Isten és ember előtt?

* Kedves, már két évtizede várok erre, én eddig is a párodnak tartottam magam!

Vasárnap, mint minden hó utolsó vasárnapján, az öregtemplomban a délutáni istentiszteleten úrvacsoraosztás is volt. Kicsit korábban érkeztünk, bementünk a lelkészi hivatalba, és kértük Tibort, hirdesse ki szeptember 25-én este tartandó esküvőnket. Megölelt mindkettőnket, sok boldogságot kívánt.

Családom már ott ült a helyünkön a templomban, amikor leültem, Zsike hozzámhajolt.

* Bejelentkeztetek? –kérdezte, amikor látta, hogy a lelkésszel és a gondnokkal érkezünk. Igenlő bólintásom után megsúgta férjének, aki továbbította a hírt.

Minden istentisztelet után egy kicsit beszélgetni szoktunk a cinteremben (templom körüli kert, régen temető is), most mindenki nekünk gratulált.

Az istentisztelet után kocsival mentünk Szolnokra, hogy a hétfői tervegyeztetésen pihenten vegyünk részt. Kedden reggel elutaztunk Karcsiékhoz, ahol hivatalosan megkértem és megkaptam Veronika kezét (a többi részét ráadásnak adták). Hazafelé két napra beugrottunk Lillafüredre, szombaton onnan jöttünk haza.

Az út az Öreghegy lábánál vezetett. A dűlőútnál lelassítottam, ránéztem Veronikára, ő bólintott. Lekanyarodtam az országútról, felmentünk a szőlőhöz. A kolombáriumot eltakaró lugas szinte lángolt a tűzpiros és hófehér rózsáktól. Levágtam egy hófehér és egy tűzpiros tearózsát, Veronika odatűzte az urna elé tett kis vázába. Pár percig némán álltunk, Tímeára gondolva imádkoztam.

Éreztem, hogy Veronika gondolatai a távoli jövőbe kalandoztak, jobban rá figyelve furcsa érzésem lett. Láttam, befelé, a belső világára figyel, ragyog az arca, kezét óvón tartja maga előtt. Megcsókoltam, arcát megfogva, szemébe nézve, a lelkébe akartam látni.

* Úgy gondolod?…, úgy érzed…? –kérdeztem, a hasára simítva kezem.

* Talán… még nem biztos, de már négy napja ideje lenne…, és nem védekeztünk! –mondta, kezemet hasára simította és megcsókolt.

Összeölelkezve, boldogan, a jövőbe bízva elindultunk az úton, immár egy másik, új életünk felé.

2004. augusztus 26. csütörtöktől