Ora et labora!

…Az a gyáva,

Ki, amit érez, elrejti magába,

És ami benne gyönge, emberi,

A másiknak föltárni nem meri,

Mért várod őt, ha nem ezért?

A boldog élet vágya nem kísért?

Galambok közt, virágos szigeten,

Békés családi kör, parányi házban.

Az élet szép… Tenéked magyarázzam?

Heltai Jenő: A néma levente

Mikor ezeket írom 2005. szeptemberét mutatja a naptár, este van, csendes a ház. Ülök a dolgozószobámban a számítógépembe írom a szöveget.

Behunyt szemmel is látom életem mottóját, ahogy évtizedekig a rádiósklubi íróasztalomnál felnézve mindíg láttam a Bocskai udvari homlokzatára írt intelmet: Ora et labora!

Imádkoztam és dolgoztam, nem akartam, de néha mégis lázadoztam, magam választott úton rossz irányba indultam, többször visszautasítottam, de végül elfogadtam a kapott kegyelmet.

Emánuel –legkisebb, harmadik fiam kapta ezt a nevet, hiszen születése is megmutatta számomra, hogy velünk az Isten, – is kibüfizte magát, jóllakottan-boldogan szuszog a bölcsőben, karnyújtásnyira tőle alszik ifjú feleségem. Ma szokatlanul korán aludtak el, Veronika nagyon elfáradt, mert megtartotta a tanév első óráját az egyetemen. Én vittem be őket és Zsikét Árkodra, mert már Erzsikémet is eltiltották a vezetéstől, mindenki alig várja, hogy megszülje hatodik gyermekét, elnehezült, mindenórás, óráit átszervezte, az őszi félévben nem tanít.

Veronikám nagyon boldog, hiszen végre átélhette az anyaság csodálatos érzését. Legfeljebb Zsike gyermeknevelési tanácsait, utasítgatásait viseljük nehezen, épp tegnap fejtette ki, hogy én már elfelejtettem, Veronika pedig, még meg sem tanulta a gyermeknevelést. Óvatos megjegyzésemre, miszerint talán őket is…, felcsattant:

Régen volt, egyébként is, ha ránk nézel, láthatod a nevelésed „eredménytelenségét”! Legfeljebb azt mondhatjuk, hogy nem akadályoztál minket.

Házunkat belaktuk, az ikerház másik felébe Tündérkémék költöztek, náluk a babát október 30-ra, Édesanyám nyolcvanötödik születésnapjára várjuk.

Egyre több unokám Veronikát már mamámnak szólítja, csak az öregebbek nevezik Vera mamának.

Amíg Veronika óráját tartotta, Zsike lepihent a kanapén, öcsikéjét maga mellé fektetve elaludtak, gyönyörködtem gyermekeimben, de mert csendben nem tudok maradni elindultam a régi falak között. Az egyetemi körsétámon meglátogattam néhány korombeli csitrit és úrfit (sajnos már professor emericus jelzést láttam nevük mellett), megállapítottuk, hogy immár a tanszékvezetők is szemtelenül fiatalok, óvodát csinálnak az egyetemből.

Visszaérkeztem, gondoltam, csendben olvasgatok, amíg alszanak. A polcon megláttam Goethe Faustját, bele-bele olvastam, elgondolkoztam az analógián, Faust illetve a saját megifjodásomon. Végiggondoltam életem elmúlt néhány évét. Timi betegsége, halála miatt megfáradt, öregemberré váltam, aki a halálra készül, de nekem nem kellett szerződnöm az ördöggel, Veronika szerelmén keresztül Istenem kegyelme (fiút adott) megfiatalított.

Amikor nem láttam a jövőt, mert csak sajnáltam magam, akkor megállítottam volna az időt, mert a további bánattól féltem, nem mertem még órákkal sem előre tervezni, kimondatlanul, de az élet végén éreztem magam. Féltem az elkerülhetetlen véghez vezető hosszú percektől!

Ifjú feleségem, kicsi fiam, születendő unokám, dédunokám, de egész családom új célt adtak életemnek, 2033-ban Isten kegyelméből még csak kilencven éves leszek, és kicsi fiam akkoriban alapít majd családot.

Az egyik tankönyvkiadó nem csak elfogadta a régi jegyzeteim alapján írt tankönyvemet, hanem egy egész tankönyvcsaládot rendelt tőlem, előleget is felajánlott.

Előttem az új élet!

De ezért hálát adva, élnem, bíznom, küzdenem kell!

Örömmel várom a száguldó évtizedeket, mert a Tragédia végén nekem (is) mondja az Úr:

Karod erős - szíved emelkedett:
Végetlen a tér, mely munkára hív,
S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd
Szünetlenül, mely visszaint, s emel,
Csak azt kövesd. S ha tettdús életed
Zajában elnémul ez égi szó,
E gyönge nő tisztább lelkülete,
Az érdekek mocskától távolabb,
Meghallja azt, és szívérén keresztül
Költészetté fog és dallá szűrődni.
E két eszközzel álland oldalodnál,
Balsors s szerencse közt mind-egyaránt,
Vigasztaló, mosolygó géniusz. -
……
Mondottam ember: küzdj, és bízva bízzál!