Ülünk egymás mellett a padon.
Ülünk
egymás mellett némán, hallgatagon.
Ő nem
szól hozzám, és én se szólok néki.
(József Attila)
Végre iskolás lettem. Ági unokatestvérem szeptember
elsején még nem töltötte be a hatodik évét, ezért bánatunkra nem kezdhettük
együtt az iskolát. Párosával sorba állítottak, senkit sem ismertem. Őzikeszemű,
barnahajú kislány lett a párom, Mária, aki miután megfogtuk egymás kezét, nem
eresztette el. Soha sem szerette, ha másként szólítjuk (ha gonoszkodni akartak
vele, „Marcsa hol a budi kulcsa” kiabálták (nem csak neki, hanem minden
Marikának), ekkor vagy verekedett, vagy sírva fakadt). Amikor bementünk a terembe,
egy padba ültünk.
Félt, mindig-mindenhol-mindentől.
Mindnyájan, mindig féltünk, de ő mindenkinél jobban. Biztos a front zaja: az
ágyúk dörgése, a katonák, az ÁVÓ, a padlásseprők valódi és képzelt rémtettei
ivódtak zsigereinkbe (lelkünkbe). Ez az a félelem, amely ritkán megfogalmazható
módon de még ma is szerepet játszik sorsunkban. Ezt legjobban az „Egy mondat a
zsarnokságról” fejezi ki. Ezért nem tudunk, most sem, nyugodttan átlépni egy
határon sem.
Még most is érzem félelmét első felelésekor, talán valami
képet kellett felismerni, nem szólt, csak nézett őzike szemeivel hol Erzsike
tanító nénire, hol rám, és kis kezét tétován nyújtotta felém a pad takarásában,
megfogtam, megsimítottam, Mária, mint egy fuldokló belém kapaszkodott, és
mintha egy zsilipet nyitottak volna fel, ömlött belőle a szó. Attól kezdve
sokszor kellett kezét megsimogatnom, megnyugtatnom az iskolában és az iskolán
kívül is.
Közel is laktunk, együtt jöttünk-mentünk, játszottunk. Én
nagyon büszke voltam, mert mellette élhettem át először a védelmező, erős férfi szerepét.
Ha baj volt nyújtotta a kezét, hogy bátorítólag megszorítsam, az arcát, hogy
lecsókoljam a félelem könnyeit, testét, hogy simogatva megnyugtassam
testét-lelkét. Az ő védelmében verekedtem, miatta vertek meg, és ő volt az, aki
sebeimet kimosva, egy érintésével elfeledtetett minden fájdalmat. Marikára
figyelve tanultam meg, hogy hány-és hány módja van a simogatásnak a
bátorítástól a vágykeltésig, a megnyugtatástól az izgalom robbanáshatárig
történő fokozásig.
Mária már hatéves korunkban fellebbentette a fátylat a
női lélek és test sok rejtelméről, de elvárta ugyanezt tőlem is. Már rég
elértük a kamaszkort, amikor Marikával még teljesen természetesnek tekintetük,
hogy előttem zuhanyozzon, hogy egyetlen szavára minden
titkunkat megosszunk, hogy tanítsuk egymást a szerelemre is (az erogén zónákat
egymáson kerestük meg). Soha nem voltunk féltékenyek. Mindig, mindent
megengedett, mert annyira bízott bennem, ezért ezt a bizalmat igyekeztem nem
eljátszani, nem visszaélni, hanem élni vele. Egyszerre volt a húgom és a
barátom, és tudtuk lehetnénk szeretők is, de nem úgy alakult.
Egy „bölcs” oktatási döntés miatt harmadikban vagy
negyedikben a vegyes iskolákat szétbontották nemek szerint, tovább már nem
tanultunk együtt, de a barátság megmaradt. Szülei több műszakban jártak
dolgozni, ezért minden második héten délután ketten lehettünk a lakásukban.
Negyediket végeztük, amikor egy nyári napon klottgatyában
játszottunk, fogócskázás közben lerántotta rólam. Ott álltam, ahogy Isten
megteremtett, megmérgesedtem. Tudtam, hogy magamhoz, vagy magam alá szorítva
kihasználhatom erőmet, és büntetésként csiklandozhatom. Elkaptam, karjait
összeszorítottam, másik kézzel lehúztam gatyáját, birkóztunk és nemsokára (még
alig nőiesedő) meztelen öléhez szorult szerszámom, és ahogy igyekezett
kiszabadulni, izgett-mozgott alattam, farkam
rendkívül gyorsan megkeményedett, és szétfeszítve rését, már a makkommal
éreztem öle nedves forróságát. Addig még nem volt hasonló érzésem!
Nem igyekezett karomból kiszabadulni, magához húzta a fejemet,
szánk összeért és csókolózni kezdtünk. Elernyedt, megnyitotta testét,
combjaival átölelt. Akaratlanul is mozogni kezdtem, minden mozdulat egyre
mélyebbre vitt a szorítóan szűk, de nedves barlangjában. Egyik mozdulatom már
nem kéjt, hanem fájdalmat okozott, felszisszent! Megdermedtünk, elhúzódtunk
egymástól. A kíváncsiság felfedezőútra indította kezeinket szemérmünkön, közel
hajoltam és láttam amint a megnyílt szeméremajkai lassan visszazáródnak. Nagyon
jó érzést okoztunk egymásnak, de tudtuk, tilosban járunk, ezért nem szóltunk
senkinek. Ezután még sokszor játszottunk mezítelenül egymással, az idő
múlásával egyre tudatosabban okoztuk a gyönyört magunknak és egymásnak. Az ő
kis keze szorgos munkája okozta első magömlésemet, és ölét csókolgatva éreztem
meg először a gyönyörnedv semmihez sem hasonlító ízét.
Hatodik évvégén édesapját elhelyezték, csak évek múlva
költözött haza, a napi együttlét megszűnt, de kapcsolatunk hőfoka nem csökkent.
Megtanított arra, hogy egy lány (nem a macsók szerepét megirigylő férfias emancipunci,
hanem igazi hölgy) szereti, ha a „férfi” határozott, halad a közös cél felé, és
ha kell, visszatartja, ha kell, átsegíti az akadályon, az ismeretlentől való
félelmen. Mindig, ha gondja-baja volt megkeresett vagy hívott, mellém ült, vagy
az ölembe fészkelte magát, arcát a nyakamba temette, karjaival átölelt, várta,
hogy simogassam, szemét-arcát csókolgassam, türelmesen –esetleg órákig– várjam,
amíg megnyugszik, és egyszer csak megszólalt: tudod…
Soha nem volt igazi, teljes testi kapcsolat köztünk, de
még most is, amikor nemrég, néhány hónap alatt nagyon beteg férjét, és öreg
szüleit is elvesztette, mindháromszor nálam keresett és talált vigaszt és
segítséget.
Amikor Timi temetése után magamba roskadva, az urnafalnál
ültem, kiutazott hozzám, odajött, mellém ült, most ő vont magához, és csak
annyit mondott, hallgatlak, ne szégyelld könnyeidet…