Márfa 1955-56.

Az ötvenes évek első felében szinte lehetetlen volt nekünk külföldre utazni, külföldinek Magyarországra jönni. Idegent gyakorlatilag néhány barátságvonat érkezésekor, illetve a „a testvéri felszabadító Vörös Hadsereg ideiglenesen hazánkban állomásozó” katonái és azok családtagjai jelentették.

Városkánk határában volt egy kis katonai lőtér, ahol a szovjet és a magyar katonák gyakorlatoztak. Az állandó személyzetet néhány katonatiszt jelentette, mindkét hadseregből. A tiszti lakások az utcánkban, egy lebombázott malom helyén épültek fel (négy-négy tiszti lakás házanként, felváltva mindkét hadseregnek).

Gyermekként sokszor játszottunk együtt a szovjet tisztek gyermekeivel, hiszen a gyermek nem értette a politikát. Elég jó nyelvi képzést jelentett ez nekünk, nagyon jól kommunikáltunk egymással. A kis szovjet kolónia körülbelül húsz gyermeke nálunk járt iskolába nyolcadikig, a kicsik a mi iskolánkba (saját tanító-nénivel, osztatlan csoportba) a nagyokat autóbusszal szállították Árkodra, a megyeszékhelyen lévő helyőrségi orosz középiskolába.

Amikor a tatár származású (mohamedán vallású) Petya és nővére, Márta (Μарфа, Márfa) városkánkba költözött, ötvenöt nyarát írtuk, és én hetedik osztályba mentem.

Amikor Petyka eldicsekedett tatár származásával valamelyik gyermek „kutyafejű”-nek nevezte. Petyka a kutya szó értelmét ismerte, ezért sírva szaladt nővéréhez. Márta nagyon haragudott és mivel velem találkozott először, rám zúdította haragját. Nagy nehezen elmagyaráztam, hogy a „kutyafülű” kedveskedés, a „kutyafejű” a régi mondákban szerepelt, és csak szeretetből mondták, nem akartak csúfolódni. A fagylaltos kocsi jött csengetve, én a barátság kedvéért (és mert tetszetett Márta) meghívtam mindkettőjüket fagylaltozni, nemsokára a fagylaltos körül megjelent a fél utca, látták, hogy mindenki barátságos velük. Szent lett a béke, és mivel senkit sem ismertek még itt, én lettem Márta első barátja.

Márta - hosszú, egyenes, fekete hajával és égszínkék szemével- nagyon tetszett, kezdetben oroszul beszélgettünk, de néhány hónap alatt már annyi tatár kifejezést is megtanultam tőle, hogy akár tatárul is megértettük egymást, az iskolatársak viszont minket nem). Márti (így becéztem, hiszen a közelítőleg helyes Márfi kiejtés nekünk szokatlan, és megegyezik az eredete a mi Márta nevünkkel, ő pedig, Vovkának hívott) nagyon könnyen sajátította el a magyar nyelv alapjait. Nagyot nevettünk, amikor kiderült, hogy egy év és egy nappal vagyok idősebb.

Mindketten szerettünk szavalni, és zongorázni, énekelni. Közös zongoratanárnők volt, az iskolánk karvezetője, sokszor játszottunk négykezest is, az iskolai ebédlőben lévő pianínón. Énektanárnőnk javasolta, hogy az ünnepségeken a népek barátsága jegyében közös produkciónk legyen. Tanáraink eldöntötték, hogy azonos verset mondunk el két nyelven, és zongorázzunk (külön-külön és együtt) is és Márti énekelt. A közös ének mutálásom miatt elmaradt. Első közös produkciónk a november hetedikei ünnepségen volt.

Az iskolában szervezett tánciskolában, rendezvényeken is egy párt alkottunk, mindig együtt voltunk. Produkciónkkal valamilyen úttörő bemutatón is voltunk, majd eljutottunk először az „úttörők karácsonya” parlamenti ünnepségre, majd nyáron a Krím-félszigeti nagy nemzetközi úttörőtáborba is elküldtek. Először édesanyáink, később apáink is egyre jobban összeismerkedtek.

Mindketten kamaszodtunk, egymástól tanultunk csókolózni (kezdetben csak félénken puszilkózni), állandóan igyekeztünk egymás közelébe. Karácsonykor hajnalban indultunk Árkodról a megyei küldöttekkel vonaton, a Nyugati pályaudvarról autóbusszal vittek a parlamentbe, ahol a „Télapó”, „Hópelyhecske” és az ország vezetői várták az úttörőket. Márti állandóan fogta a kezemet, idegenül érezte magát a sokadalomban, a gyors beszédet, pláne a zajban nehezen értette. Hazautazáskor a hajnali ébresztőtől és a sok élménytől elfáradva, Márti az ölembe hajtotta fejét, átölelt, és az ülésre kucorodva elaludt. Nagyon felnőttnek éreztem magam, az ölembe alvó „párom” védelmezőjének. A vonat akkor öt óra alatt (közel éjfélre) ért Árkodra, ahonnan katonai kocsival Petya bácsi vitt haza minket.

A tavasszal egyre többször kerékpároztunk ki a kiserdőbe, ahol kevesen láttak, és így egy kis zavartalan együttlétre nyílt mód.

A folyamatos többnyelvű kommunikáció, egymás segítése a tanulásban (később értettem meg, hogy a pontos megfogalmazást, a magyarázást –ráadásul több nyelven– ekkor tanultam meg), javította az egyébként is jó eredményeinket.

A huszadik kongresszus, és határozatai minket nem érintettek, bár szüleink és a felnőttek izgatottságát, elbizonytalanodásukat észleltük.

Amikor megtudtuk, hogy a nyári krimi táborozásra mi megyünk Jenőfalváról, rendkívül boldogok lettünk. Alig vártuk az indulást. A magyar úttörők barátságvonattal utaztak, ami egyből a táborba vitt és hozott vissza, mi ketten viszont a kijevi úttörő fesztiválra is meghívást kaptunk.

Már nagyban készülődtünk az indulásra, amikor az MDP főtitkára Rákosi Mátyás helyett Gerő Ernő lett, és szokatlan híreket kaptunk. Apáink sokat beszélgettek suttogva, és azon gondolkoztak, hogy egyáltalán elengedjenek-e minket.

A táborban Márti is a magyar csapat tagja lett, sokszor tolmácskodtunk, sőt megdicsértek minket a szép orosz kiejtésűnkért. A táborban gyakorlatilag minden nemzetet elkülönítettek, csak néha volt közös program. A két hét gyorsan eltelt, hazainduláskor mi ketten a kijevi vonatra szálltunk kísérő nélkül. Egésznapi utazás után este érkeztünk, meg Kijev állomásra, ahol már vártak bennünket, magyar delegációt az állomási hangosanbeszélőn keresték és az elénk jött komszomolka autón vitt a szállodába. Nagy meglepetésünkre a „magyar delegáció” egy franciaágyas szobát kapott. Összenéztünk, elfogadtuk. Másnap, az egyik iskolai felkonferálásból jöttünk rá, hogy testvérekként kerültünk nyilvántartásba egy fordítási hiba miatt. Megkaptuk a napirendet: nemsokára vacsora, reggeli nyolc órakor, utána naponta 14-15 óra hosszú programokkal, percre beosztva a három nap.

Vacsoráig csak kipakoltunk, és egy rövid táviratot küldtünk haza a portáról, máris kezdődött a vacsora. Szerencsére hamar visszamehettünk a szobánkba, elfogadták, hogy a hosszú vasúti úton elfáradtunk.

A szobától egy függönnyel elválasztott vizesblokk számomra nagyon meglepő volt: egy öntöttvas tálca kézi-zuhannyal, egy kis mosdókagylóval, egy nagy lukkal és két kiemelkedő lábnyommal, az Artyeki táborban latrina volt (ma ezt „bio” WC-nek mondják). Megtudtam Mártitól, hogy a nagy luk és a lábnyom a vízöblítéses WC, nem lehetett leülni csak guggolni. Ha csak egy kicsit is akartuk, társunk minden élettevékenységét közvetlenül megfigyelhettük.

Márti javasolta, a közös zuhanyozást, és segítségemet kérte a hajmosáshoz és a haja felcsavarásához.

Eddig csak serdülés előtti lányokat láttam meztelenül, nagyobbat még nem, ezért nagyon kíváncsi voltam Márti testére. Merev szerszámomat nagyon megnézte, addig csak a Petykáét látta, amiről a fitymát körülmetéléssel eltávolították. Csak a hátát és a haját engedte megmosnom, ő is hasonlóan járt el. Egy-egy fürdőlepedőbe tekertük magunkat, majd amennyire csak lehetett, kis törülközővel szárítgattam a haját. Ezután a nagy fésülködő asztal elé ült, és közösen felcsavartuk a haját fidibusra (papírcsík). Közben a törülközők lecsúsztak rólunk, Merev szerszámom ekkor ért először egy felserdült lány, meztelen bőréhez. A tükörben láttuk magunkat, végig gyönyörködhettem szép mellecskéiben. A robbanásig felizgultam, mondtam Mártikának, hogy könnyítenem kell magamon, behúzódtam a mosdóhoz és néhány mozdulat után már végem lett.

Gyorsan lefeküdtünk, Márti az ölembe bújt, kiskifli-nagykifli alakban feküdtünk le. Kezem elkezdte felfedező útját Márti pizsamájában, kabátját kigombolva hozzáfértem kemény melléhez. Apró csókokkal köszöntettem nyakát, fülét, gyűrögettem mellecskéit. Már pihék borították szeméremdombját, simogatásomra bátortalanul nyitott utat, de hamar kihúzta kezeimet, ráigazította a mellére, még textilen keresztül sem akarta a simogatást szemérmén. Merev szerszámomat kezecskéjével méregette, próbálgatta, majd forró combjai közzé igazította, félig rám feküdt, és mellecskéit hozzányomta mellkasomhoz. Jobb kezemet a feje alatt előre nyújtottam, fenekét megfogtam, ballal derekát húztam magamhoz. Szájunk össze-összeért, puszilgattuk egymást. Szorosan összefonódva aludtunk el.

Reggel hamar felkeltünk, és együtt tisztálkodtunk, jól megfigyelve egymás meztelen testét. Már megengedte mindenütt a simogatást, sőt ő néhány húzással megfigyelte a fityma működését. Hajából a papírcsíkokat kibontva, kicsit hullámos lett.

Reggelitől késő estig próbák, minősítő és válogató versenyek, iskolai műsorok sorozata következett, délután három iskolában is szerepeltünk. Másnapra hasonló programot terveztek. Harmadnap délelőttre kerültek a döntők, este az úttörőpalotában a gála következett. Negyedik nap estére maradt a hazautazás. Nappal a többiekkel voltunk, de alig vártuk az éjszakákat, hiszen ez csak kettőnké volt.

Második és harmadik közös esténken Márti haját a zuhanyozás alatt fürdősapkával védte meg, mert csak fésűvel megnedvesítve akarta felcsavarni. Élveztük a pucérkodást, huncutkodtunk. Zuhanyozás és hajcsavarás alatt robbanásig feszült szerszámom. Érdeklődve vizsgált, fogdosta-húzogatta szerszámomat, elég volt néhány maszturbációs mozdulat, ejakuláltam. Maszturbációmat, ejakulációmat közelről figyelte, sőt az ondót megfogdosta, szagolgatta és segített lemosni. Most már szívesen vette, hogy mosdatom, és megengedte azt is, hogy az ágyon fekve, ajkait szétnyitva minden részletében megnézhessem. Meztelenül bújtunk össze, már pizsamanadrágot sem vettünk. Egyre merészebb kutakodásomat csókokkal fogadta.

Utolsó estén, zsebpénzünkön a szállodai Inturiszt boltban vettünk egy -körülbelül decis, (сто-грамм)- örmény konyakot, mert nekem aznapra, Mártinak, pedig másnapra esett a születésnapja. Amikor visszaértünk értesítés várt, hogy telefonon fognak keresni otthonról. Amikor megjött a hívás a szülinapi jókívánságok mellett apám és Petya bácsi egyaránt nagyon felhívta figyelmünket az alapos körülnézésre, mondták, hogy nagyon alaposan nézzük meg az állomásokat.

Elhatároztuk, hogy együtt, konyakozva ünnepeljük születésnapunkat. Zuhanyozás után, szépen felöltöztünk, a konyak felét kitöltöttünk a poharakba, elővettük az addig rejtegetett ajándékot, átadtuk, megcsókoltuk egymást, ittunk a konyakból. Mártitól (általa hímzett) gyöngyhímzéses ruhadíszítő szalagot kaptam (a tatárok ünnepi ingét díszíti ilyen, és hasonlóan a mi keszkenőnkhöz a lányok ezzel jelzik hajlandóságukat a fiúnak), én egy kis ezüstgyűrűt adtam, amibe még otthon belevésettem a kezdőbetűinket és az évet. A gyűrűt újára felhúzva, immár igazi csókot váltottunk. Apránként ketten megiszogattunk a kitöltött három-háromcentnyi konyakot, állandó csókolózás közben levetkőztettük egymást és teljesen meztelenül bújtunk össze. Mellecskéit csókjaimmal halmoztam el, szerszámomat simogatta, és megengedte, hogy a résébe nyúlva simogassam. Ráfeküdtem, merev szerszámomat combja közzé igazítottuk, csókolózásunk közben, összeszorított combjai között elkezdtem a párzó mozgást. Rövid idő alatt, elélveztem, a törölközővel megtörölgettem, ekkor éreztem meg az orgazmus hullámzását testén. Megpihenve egymásnak adott ajándékként érezve gyönyörünket aludtunk el. Egyre inkább szerelemnek éreztük kapcsolatunkat.

Miután versenyen kívül indultunk, csak oklevelet, és egy-egy karórát kaptunk (az enyém ma is megvan, bár már csak emlék, mert egy filléres alkatrész miatt nem vállalják a javítást, érdekessége a beépített stopper, ébresztőóra, és logarléc).

Utolsó napunkat városnézés, vásárlás töltötte ki. Csodáltuk a metró csillogó megállóit, mozgólépcsőztünk és nagyon-nagyon boldogok voltunk. Az egyik újságosnál néhánynapos Szabad Nép, Irodalmi Újság volt kirakva, rögtön megvettem. Megvettük a legfontosabb szovjet lapokat is. Mindenkinek vettünk ajándékot, és este nyolckor felszálltunk a hazahozó vonatra. Az egynapos (21 órás) utat hálókocsiban tettük meg. Egy négyágyas fülkében kaptuk a két felsőágyat, útitársaink egy fiatal tiszt és felesége volt. Amíg vártuk az étkezőkocsiban a vacsorát, beleolvastunk az újságokba, teljesen új hangot érzékeltünk, de inkább a szerelemre gondoltunk, mint a politikára. Közös ágyba bújtunk, és a megmaradt konyakot úgy az üvegből szopogattuk el titokban. Éjjel összebújva aludtunk, egyszer csak a szerelmeskedés hangjaira ébredtünk, mi is csókolózni kezdtünk (az orgazmusig izgattuk egymást), majd álomba merültünk.

A Magyarországra visszautazó tisztek furcsa félmondatait, kérdéseit, a vasutasok kacsintásait és a katonavonatok tömegét végképp nem tudtuk hova tenni.

Amikor 1956. augusztus 28-án délután megérkeztünk az árkodi állomásra, Márti édesapja várt bennünket a szolgálati autóval, és mondta, hogy nagy meglepetés vár otthon.

A két család közös ünnepi vacsorával és nagyon nagy szeretettel és sok szülinapi ajándékkal várt minket. Az ételek elfogyasztása után apám áthívott engem és Petya bácsit a másik szobánkba, hogy velem, mint férfival kell beszélniük. Hirtelen arra gondoltam, hogy az együttalvásról vagy az italozásról kell számot adnom.

Nagyon megkönnyebbültem, amikor az asztalra három pohár bor került (nekem csak fél adag), és a szovjetunióbeli hangulatról, az utazó, sétáló katonákról, a bolti-piaci állapotokról kérdeztek

Ekkor hallottunk először a tatárok és más nemzetiségek illetve a „nép ellenségeinek” sorsáról, a hatalom brutalitásáról, a kijevi bombázásról, és a sztálinizmus szörnyűségeiről. Petya bácsi suttogva elmondott szavai teljesen ellentétesek voltak a tanultakkal. Elmesélték a távollétemben itthon történteket.

Szeptember elsején megkezdtük az iskolát, büszke nyolcadikosként, már szinte kész férfinek éreztem magam (külföldön jártam, állandó barátnőm is volt, akkor, amikor a legtöbb hasonló korú fiú legfeljebb csak álmában látott bugyi-pendelybe öltözött lányt). Kettőnk nagy örömünkre szüleink egyre többet beszélgettek nálunk politikáról, a jövőről, ilyenkor délután mi együtt vigyáztunk testvéreinkre Mártiéknál (nehogy a kicsik elszólják magukat). Játszottunk, tanultunk, felügyeltünk a kicsikre. Este, a felnőttekre félig figyelve, sokat csókolózva eredményesen javítgattam, próbálgattam egy régi világvevő rádiót, „rövidhullámú megfigyelő amatőr” vizsgára készültem.

Így ért bennünket október 23-a. A két család együtt hallgatta a különböző külföldi adókat és a Kossuth rádiót. Petya bácsi megkért bennünket, hogy a helyzet tisztázásáig családja lakjon nálunk. A többi tiszttel együtt berendelték az árkodi laktanyába, apámnak is a munkahelyén kellett jelentkezni még este.

24-én hajnalban meghallgattam a lehető legtöbb adót, faltuk a híreket. Ismertem a katonai frekvenciákat is, de a kódolás miatt nem értettük. Reggel bementünk az iskolába, de a tanítás szünetelt, tanáraink megzavarodva küldtek haza bennünket. Jenőfalván is volt felvonulás, valaki elszavalta Cuczor Gergely betiltott versét a Riadót.

Sikolt a harci síp: riadj magyar, riadj!

Csatára hí hazád, kifent acélt ragadj.

Villáma fesse a szabadság hajnalát,

S fürössze vérbe a zsarnokfaj bíborát.

Él még a magyarok nagy istene,

Jaj annak, ki feltámad ellene.

Az isten is segít, ki bír velünk?

Szabad népek valánk, s azok legyünk.

Nem kell zsarnok…! csatára magyarok,

Fejére vészhalál, ki reánk agyarog.

Ki rabbilincseket s igát kohol nekünk,

Mi… lelkébe tõrt vetünk.

Él még a magyarok nagy istene,

Jaj annak, ki feltámad ellene.

Az isten is segít, ki bír velünk?

Szabad népek valánk, s azok legyünk.

A föld talpunk alatt, s fejünk fölött az ég

Tanú legyen, hogy áll Árpád ős népe még,

S mely e szent földre hull, minden csepp honfi-vér,

Kiáltson égbe a bitorra bosszúért!

Él még a magyarok nagy istene,

Jaj annak, ki feltámad ellene.

Az isten is segít, ki bír velünk?

Szabad népek valánk, s azok legyünk.

Tiporva szent jogunk, szent harccal ójuk azt,

Pusztítsa fegyverünk a … gazt,

A zsarnokok torán népek vigadjanak,

A nép csak úgy szabad, ha õk lebuktanak.

Él még a magyarok nagy istene,

Jaj annak, ki feltámad ellene.

Az isten is segít, ki bír velünk?

Szabad népek valánk, s azok legyünk.

Elé, elé, jertek, haramiahadak,

Kiket nemzetbakók reánk uszítanak,

Temetkezéstekül, ti bősz szelindekek,

Helyet dögvész vadak gyomrában leljetek.

Él még a magyarok nagy istene,

Jaj annak, ki feltámad ellene.

Az isten is segít, ki bír velünk?

Szabad népek valánk, s azok legyünk.

Szívünk elszánt keserv, markunk vasat szorít,

S csatára milliók imája bátorít,

Óh drága véreink, vagy élet, vagy halál,

De szolganépre itt a zsarnok nem talál.

Él még a magyarok nagy istene,

Jaj annak, ki feltámad ellene.

Az isten is segít, ki bír velünk?

Szabad népek valánk, s azok legyünk.

Vitézek őrhadak, fogjunk búcsúkezet,

Iszonytató legyen, s döntõ ez ütközet,

Ős áldomás gyanánt eresszünk drága vért,

Végső piros cseppig hadd folyon a honért.

Él még a magyarok nagy istene,

Jaj annak, ki feltámad ellene.

Az isten is segít, ki bír velünk?

Szabad népek valánk, s azok legyünk.

Délben együtt ebédeltünk, nem mertünk elmenni, apáinkról nem tudtunk semmit, csüngtünk a rádión, anyáink is féltek, a fiúkat a nagyágyban maguk közzé fektetve, egymás kezét megfogva, próbáltak aludni.

Mártival még meghallgattuk az éjféli híreket, minden adón. Nem törődve semmivel, a pizsama-felsőt be sem gombolva, összebújtunk az ágyamban, szinte mezítelenül, szorosan ölelve egymást szunyókáltunk.

Nagyon féltünk!

Nem értettünk semmit!

Reggel anyáink csókkal ébresztettek bennünket, nem szóltak, pedig látták hogyan aludtunk.

Valamikor 25-én délelőtt rettenetes hangzavart hallottunk. A padlásról láttuk, hogy gépkarabélyos szovjet katonák nyitott teherautóra terelték a tisztek családját (hivatalosan az „ellenforradalmi banditáktól” akarták megvédeni őket), Mártiékat keresve hozzánk is jöttek, puskatussal kopogtattak, és annyi időt sem kaptunk, hogy elbúcsúzhassunk.

Évekig elő-előjött álmomban az utolsó kép: A távolodó autóról karját felém nyújtó, zokogó Mártit gépkarabélyával tolja beljebb egy katona, hogy lehajthassa a ponyvát és egyre gyorsabban haladva az autó, befordul a kiserdőn átvezető útra, és eltűnik a fák között, nem látom többet. Mi mozdulatlanul álltunk, anyám fogta vállamat, nehogy megmozduljak, hiszen néhány katona fegyverrel figyelte reakciómat.

Másnap a szovjet katonák elszállítottak a szovjet tisztek lakásából mindent a laktanyába, de a ruháikat, bútoraikat csak hónapokkal később szállították utánuk. Egy-két könyvük nálunk maradt, néhány apróságom a lakásukban. Hetek múlva tudtam bemászni kifosztott lakásukba, szedtem össze néhány nekem fontos apróságot, megtaposott leveleket, fényképeket, amit évtizedekig őrizgettem.

A nagypolitikai történéseket mindenki ismeri, akit érdekel, az másutt elolvashatja.

Nálunk nem voltak atrocitások, de a másutt történtek híre eljutott hozzánk. Egyetemista unokatestvérem, és Pesten élő nagybátyám elbeszélései sok mindent megvilágosítottak a történtekből. Sok mindent nem értettem, megzavart az, hogy nemcsak sok addig hirdetett „örök igazságról” derült ki, hogy az ellenkezője sem igaz, hanem az új történések jelentős részét sem értettem. Az indulatok, az általánosítások számomra érthetetlenek, ellentmondásosak voltak. Nem tudtam gyűlölni a “ruszkikat”. Hisz kit gyűlöljek, Márfit a szerelmemet, akinek tatár népét majdnem kiirtották; vagy Szása bácsit a doni kozák őrmestert, aki mindig faragott nekünk valami játékot, és majdnem éhen halt a harmincas években; vagy Olja nénit, aki csodálatos pirogot sütött. Haragudjak Vologya bácsira, aki minden, kékszemű kisfiúban a „Leningrádi blokádban” éhen halt fiát látta. Nagyon nem értettem a történteket. Gyűlölnöm kellett volna a „moszkovitákat”, a szovjetek kiszolgálóit! Haragudjak arra az asszonyra (édesanyám barátnőjére), aki koncentrációs táborban vesztette el édesapját, mert az szakszervezeti vezető volt, és akinek a férje bement az árkodi ipari tanuló kollégiumba és rábeszélte a srácokat a fegyverletételre, biztosítva a büntetlenségüket (be is tartották) és aki az idegességtől kapott agyvérzést 56. decemberében, amikor meghallotta a salgótarjáni sortűz hírét.

Vártam-vártam Márti jelentkezését, mindhiába. Osztályfőnököm, Zoli bácsi, jelentkeztetett oroszul szavalni az április 4. ünnepségre. Tudtuk, szovjet tisztek is jönnek, az ünnepség után a büfénél megpróbáltam érdeklődni a keresés lehetőségeiről, szemüket lesütve eloldalogtak, nem mertek rámnézni, sőt egy ezredes (politikai tiszt, azaz komiszár) megsúgta, hogy ha szeretem őket, nem hívom fel a figyelmet rájuk. Évek teltek el, nem kaptam semmi hírt. Többet nem lakhattak szovjet tisztek köztünk (állítólag jelentős részük megbízhatatlanná vált), a régi tisztek közül senkit sem találtam. 1962-ben, egy könyvemben a könyvjelzőként berakott borítékon megtaláltam Márti nagynénjének címét. Levelet írtam neki, de „a címzett ismeretlen helyre költözött” jelzéssel a levél visszajött. Mint rádióamatőrnek sok szovjet klubbal volt kapcsolatom, és az ottani rádióamatőrök segítségével végül is két év alatt sikerült felkutatnom Márti nagynénjét, akitől megkaptam címüket. 65-ben sikerült válasz kapnom Mártitól, kiderült, hogy egy zárt körzetbe vitték, gyakorlatilag internálták őket. Édesanyja 1960-ban meghalt, Petykát gyermekotthonba vitték, Márfi 1961-ben feleségül mehetett egy tiszthez, így elkerült onnan. Petya bácsiról csak annyit tudtak meg, hogy meghalt. A zárt körzetből külföldre nem írhattak levelet, családjuknak is csak ritkán. Találkoznunk csak 1979-ben sikerült, de akkorra már mindkettőnknek családunk volt, a régi szerelem már csak emlékké vált, de a gyűrűmet egy kis láncon viselte a nyakában, én pedig, a kis hímzését a mai napig a tárcámban őrzőm.

Évente néhányszor levelet váltunk, a szívünkben él még a régi nyár, és de már egyre ritkábban gondolok arra, hogy talán máshogy is történhetett volna.