Éden a Pokol tornácán

Anyám rángatott.

- Ne hagyd el magad! Láttad, mi történt azzal a lánnyal tegnap este!?

A kép, amit anyám szavai felidéztek bennem, új erőt adtak fáradt tagjaimnak. A kis zsidó kislány kezeit feltörte a lapát, mellyel a földet vagyunk kénytelen a tankcsapdának ásott gödrökből kilapátolni. Cipőjéből szivárgott a vér. A sarkát a cipő törte fel. Az egyik katona ráparancsolt, hogy húzza le a cipőjét. Mindenki azt hitte, hogy a sebek láttán majd felültetik valamelyik teherautóra. A katona megcsóválta a fejét, aztán intett egy másik társának. A parancsnok is oda ment, majd megrázta a fejét. Az első katona szó nélkül elővette a pisztolyát, és halántékon lőtte a lánykát. Anyja sikongva, zokogva akart lánya holtestéhez rohanni, de durván visszalökték a mentbe. Sokáig sírdogált még. Aztán csak némán jött.

Hat napja jöttünk már. A Terézvárosban laktunk. Szegény apánkat már rég elvitték. Aknákat szedett a keleti fronton. Egy napon táviratot kaptunk. Apu felrobbant. Állítólag nem szenvedett. Ott maradtunk árván. Anyu csipkeverésből próbált fenntartani minket. Hárman voltunk testvérek. Két nővérem, sőt már én is dolgoztunk anyám keze alá, de egyre kevesebb étel jutott az asztalunkra. Jolán az egyik este egy zsák fagyott krumplival tért haza. Milyen boldogok is voltunk, amikor a feketére sült krumplikat faltuk!

Házunk a gettóba állt, és egyre több szomszédunkat vitték el. Egy éjjel a mi ajtónkon is kopogtak. Nyilasok voltak. Anyámat le „Zsidó szajházták”, még az egyik tiszt egy pofont is kiosztott neki. Gyorsan összepakoltunk pár holmit, és kis batyunkkal elindultunk a tátongó semmi, a bizonytalanság útján.

Az óbudai téglagyárba hajtottak minket. Már több százan várakoztak ott. Meleg étel került a gyomrunkba, valami kása féle, talán utoljára. Aztán megkezdődött a menetelés. A Vörösvári úton mentünk végig. Délutánonként megálltunk, és hatalmas gödröket ástunk a tankoknak. Az asszonyok fellazították a földet, mi pedig hordtuk ki lapáttal. Már mindenkinek feltörték a kezét a szerszámok. Fáradtak voltunk, és egész nap csak Három szelet kenyeret kaptunk, valami tea féle löttyel. Fáztunk, éjjel a fagyos földön aludtunk. Egyre többen köhögtünk.

Anyám, mint oly sokan az asszonyok közül három szelet kenyerét szétosztotta közöttünk. Az első napokban gyermeki mohósággal faltam be a pótszelet ételt, de aztán láttuk anyánk éhségtől kóválygó alakját, és megkeseredett a szánkban a falat. Mind a hárman visszaadtuk neki az ételt. Így meneteltünk már hat napja. Fogytunk. Sokan összeestek az út szélén, vagy nem tudtak kimászni a gödrökből. Ilyenkor előre tereltek minket, és pár pillanat múlva hallottuk a lövéseket. Az elmaradottakat soha többé nem láttuk.

- Balra, befelé az erdőbe! – hallottuk a kiáltásokat. Megint tankcsapdát kellett ásnunk. A katonák leszedték a teherautóról a szerszámokat, majd egy kupacba dobálták egy helyen.

- Itt ássatok! – dörrent ránk a parancsnok, és mi nekiálltunk a fagyos földet túrni ismét. Az őrökön kívül a többi katona rőzsét gyűjtött, majd az egyik teherautóval befaroltak a fák közé. Bogrács, szalonna, hagyma és bab került elő a ponyva mögül. Hamarosan finom étel illata töltötte be a környéket, és mi éhesen, nagyokat nyelve dolgoztunk tovább.

- Évike – szólt anyámhoz az egyik dermedt ujjú, csont sovány asszony.

- Tessék Mária? – hallottam szelíd, suttogó hangját anyámnak.

- Rosszat sejtek, még sosem álltak be mellénk a teherautóval – anyám arcán végigsuhant a félelem, kinézett az autóra, aztán komoran ismét ásni kezdett, mert az egyik őr felénk indult.

- Kuss! Ássatok, ne pofázzatok! – kiáltott ránk, aztán visszament a helyére, így anyám csak bólintott, és remegő keze az asszony kezéhez ért egy pillanatra.

Mikor sötétedni kezdett, a parancsnok a gödör mellé állt, karjait háta mögé tette, jobbjában láttuk az elegáns lovaglópálcát. Nem egyszer sújtott rá vele a lassan mozdulókra.

- Ki a gödörből, csürhe! Bár nem érdemlitek meg, kaptok a babból! Csajkával sorakozz!

Az emberek pedig boldogan sorakoztak elő a gödör mélyéről. Anyám odasúgta nekünk:

- Ha a ponyva lebben, ugorjatok!

Igaza lett. Mikor már az utolsó asszony imbolygó alakja is beállt a sorba, felcsapódott a teherautó ponyvája és mi ott álltunk szemben a géppuska halálos csövével, aztán ugatni kezdett a szörnyűséges dög. Csak azt éreztem, hogy kétszer is belém hasít valami iszonytató fájdalom, majd ragadnak magukkal élettelen testek, körülöttem halál sikolyok, félelemmel teli ordítás. Nem láttam semmit. Két testvérem, és anyám testemet óvva feküdtek rajtam. Aztán csend lett. Olyan csend, mint amilyet még sosem éltem meg. Fejemet elfordítva, Mária véres arcát láttam. A golyók teljesen szétroncsolták. Júlia vére átáztatta a ruhámat. Iszonyatosan fáztam.

- Mind megdöglött? – hallottam távolról a parancsnok hangját. Fülemben még a géppuska kelepelése visszhangzott.

- Úgy látom – szólt egy másik hang.

- Gyere enni, majd később rájuk lapátolunk egy kis földet.

Aztán csak távoli röhögést, meg a csajkák csörömpölését lehetett hallani. Szinte örökkévalóságnak tetszett a csend, amikor anyám megmozdult.

- Éva, élsz? – súgta.

- Igen – hallottam saját remegő hangomat, és Júlia teste legurult rólam. Merev szeme az eget bámulta. Anyám óvatosan felült, és lefogta a szemét, aztán Jolán után nézett. Mellettem feküdt, még mindig markolta a kabátom ujját, annál fogva rántott magával. Szájából vér csorgott. Ő is halott volt. Anyám lecsatolta a testvéreim és saját nyakláncát, és a nyakamba rakta. Akkor láttam meg, hogy keze csupa vér. Gyomron találta a golyó.

- Menj! – sóhajtotta elhaló hangon – Szaladj, ahogy bírsz!

Azzal testvéreim mellé hanyatlott, és rángatózni kezdett, majd az ő száján is vér buggyant ki, és többet nem mozdult. Rettegve feküdtem ott, és nem tudtam, hogy mihez is kezdjek. Ha kibújok a gödörből, biztosan észrevesznek, és édes halottaim sorsára jutok. Ha itt maradok, élve eltemetnek. Épp arra gondoltam, hogy jobb menekülés közben meghalni, mint élve eltemetve lenni, amikor repülők zajára lettem figyelmes. Hamarosan meghallottam a fegyverropogást, majd a nyilasok kétségbeesett kiáltásait.

- Most! – kiáltott fel bennem az életösztön, és kimásztam az árokból. A tűz felé néztem, de azt kioltotta a felborult bogrács. A földön kúszva jutottam el a fák közé, aztán futottam, ahogy csak bírtam. Lábam, és karom sajgott, ahol húsomból kitéptek egy darabot a golyók. Szerencsére csak súrolhattak, mert bár a félelem megsokszorozta erőmet, elég gyorsan haladtam. Reggelig szaladtam. Merre, azt nem tudtam. Egy út közelébe értem, de nem mertem kimenni rá. Bukdácsoltam a csúszós avarban, lábam sajgott, és iszonyatos éhes voltam.

Az út egy faluba vezetett. Csahos kutyák támadtak rám, de éhségem legyőzte a félelmemet. Belöktem az első parasztház kapuját, és a pitvarhoz közeledtem, amikor a paraszt hátulról vasvillával a kezében, rám kiáltott.

- Menj innen, Te koszos kis zsidó!

A fáradtság, az elkeseredettség, és az igazságtalanság könnyeket csalt a szemembe. A férfi visszafordult az istállóba. A pitvarból az asszony jött elő, és fél szemmel az istállót nézve egy darab kenyeret és kolbász nyomott a kezembe.

- Most pedig erigy – szólt szelíden meglökve – ha itt találnak a Nyilasok, nekünk lesz belőle bajunk. Hálás szemmel néztem a néne szemébe, köszönet félét rebegtem, és visszaszaladtam az erdőbe megenni a kapott ételt. Mohón estem neki, de összeszáradt gyomrom ki is adta az első pár falatot. Aztán már lassabban ettem meg a mennyeinek számító lakomát.

Elhatároztam, hogy nem hozok másokra bajt. Tovább is az utat követtem, amiről azt hittem, hogy Pestre vezet, de nem mentem be a falvakba, csak éjjel. Tojást loptam, és úgy nyersen ittam meg. Hamarosan hasmenést kaptam tőle. A lábam fájt. Gennyes váladék jött a sebből. Lázam volt, éreztem. Egyre kevesebbet tudtam menni. Nem értettem, hiszen már Pesten kellett volna lennem. Nem tudtam, hogy egyre messzebbre kerülök áhított otthonomtól.

Egyik nap majdnem belerohantam egy szakasz katonába, így elhagytam az utat és a fák között botorkáltam tovább. Aztán csak azt éreztem, hogy a fák koronái összeszaladtak felettem, és csak az eget látom.

Meleg volt. Azt éreztem, hogy végre nem fázom. Aztán mégis. De, rá jöttem, hogy csak a láztól ráz a hideg. Aztán finom sült illata csapta meg az orromat. Kinyitottam a szememet. Egy barlangban voltam. Valahol forrás csobogását hallottam. A falakat egy tűz fénye világította meg, a tűznél pedig egy férfi guggolt. Bográcsba, levest. Eszembe jutott a nyilasok által ígért bab, és elsírtam magam. A férfi felém fordult.

- Hát, magadhoz tértél?

- Hol vagyok? – kérdeztem félve.

- Jó helyen. Éhes vagy? – kérdezte a férfi, akin most láttam, hogy inkább fiú volt. Bozontos szakálla és haja volt. Vállait megszélesítette a kemény munka, de kamaszosan hosszú karjai és lábai leleplezték igazi életkorát.

- Nagyon – néztem rá mohón.

- Főztem levest, egyél belőle – azzal a bográcshoz lépett, és szedett nekem egy kis fehér tálba az illatos húslevesből.

- Csak nyúl van benne, meg némi krumpli, répa nem. De, biztosan jót tesz majd. Na, lassabban, ne olyan mohón – szólt rám, mert óvatlanul estem neki a forró folyadéknak. Eszembe jutott a kiadott kolbász, és most már lassabban ettem tovább. A meleg lé jótékonyan járta át fáradt, beteg testemet.

- Még – adtam a fiú kezébe a tálat. Az a bográcshoz lépett és ismét szedett.

- Hogy hívnak? Én Ádám vagyok – nézett rám szelíd szemekkel a fiú. Lenyeltem a falatot, ami a számban volt, és csak ekkor válaszoltam neki.

- Éva – nagyot nevetett. Először nem értettem miért, aztán rájöttem, hogy a bibliai összefüggésen kacag. Én is megeresztettem egy bágyadt mosolyt. Miután végre jóllaktam, néztem csak végig magamon. Ádám egyik inge volt rajtam. Sebeim bekötözve, már alig éreztem. Testemet, éreztem, hogy megmosdatták. Hálásan néztem megmentőmre.

- Mi történt veled? – kérdezte, és közben, mint az anyák szokták beteg gyerekükkel, a kezemet a kezébe vette. Lassan tolultak a számra a szavak. Mindent elmeséltem azóta, hogy elhagytuk terézvárosi lakásunkat. A tömegmészárlás elmesélése végre megindította könnyeim áradatát. Végre elsirathattam testvéreimet és édesanyámat. Az enyhet adó könnyek mély álomba ringattak.

Este ébredtem fel. Sokkal jobban éreztem magam, és Ádám megengedte, hogy sült húst is egyek. Evés után gondosan elmosogatta a tálakat, majd eltűnt a barlang mélyén. Hamarosan kellemesen meleg vizet hozott a bográcsban. Levette az alvástól átizzadt inget rólam, egy törölközővel ügyesen megmosdatott. Hálás voltam az óvó mozdulatokért.

- Te, hogy kerültél ide? – kérdeztem. Hosszan nézett a szemembe, aztán megszólalt, azon a kellemes meleg hangján.

- Én is elveszítettem mindenkit. A szüleim Esztergomban haltak meg egy bombázásnál. Először ők bújtattak a Nyilasok elől, aztán felmenekültem ide ebbe a barlangba. Sikerül felhozni a kajakészletünket is. Meg könyveket.

- Te sem úsztad akkor meg a szemét Nyilasokat?! – kérdeztem, és azonnal eleredtek a könnyeim. Ádám Mellém feküdt az ágyra, és átölelve vígasztalt. Éreztük, itt állunk ketten, árván ebben a véres, értelmetlen világban, és valami elkezdődik velünk. Valami nagyon fontos.

Egy hét múlva tudtam felkelni. Ádám gondoskodása hamar levitte lázamat. Lelki és testi sérüléseim lassan, de gyógyultak. Már nem ébredtem fel sikoltozva éjjelente Mária szétlőtt arcát látva. Érdekes, hogy szeretteim holtestének látványa nem rázott meg annyira, mint az arcnélküli asszony.

Mikor már bírtam, én takarítottam a barlangot, Ádám pedig a környéket járta. A csapdáit járta végig, meg néha lejárt a közeli falvakba lopni. Nem szégyelltük, hogy lopunk. A biblia is írja, hogy a létfenntartásért való lopás nem bűn. Ádám esti útjairól tojással, tejjel tért vissza. Egyszer megkérdeztem, hogy a tejet honnan szerezte.

- Az egyik faluban lakik egy ismerősünk. Keresztanyám nővére. Ő adja a tejet.

- Nem félsz, hogy baja esik? – emlékeztem vissza az én parasztasszonyomra.

- Ő, kirakja az esti fejést hűlni a pitvarba, aztán bemegy. Én meg veszek belőle. Nem is találkozunk, így ha valami van, mondhatja, hogy loptam.

- Vannak még jó emberek – öntöttem bele a bográcsba a tejet felforralni, és megtelt a szívem hálával az ismeretlen asszony iránt.

Egy este Ádám tej nélkül jött haza. Leült a megszokott helyére, egy lapos sziklára, amire egy otthonról kerített díszpárnát tett, kezébe fektette fejét, és rázta a zokogás. Nagy nehezen tudtam csak kihúzni belőle, hogy az asszony házát elüszkösödve találta, a tehén az udvaron volt letaglózva, csak a feje és a bőre feküdt ott. Az emberek eltűntek. Hozzá bújtam. Reszketve bámultuk a tűz fényét. Aznap nem ettünk semmit.

Nem merem elmondani Ádámnak, de furcsán érzek iránta. Főleg, ha fürdünk. Együtt szoktunk a langyos vízben hancúrozni meztelenül. A nővéreimmel sokszor fürödtünk együtt, de anyu mindig mondta, hogy fiúkkal nem szabad. Ádámmal azért mertem, mert ő már majdnem férfi. De furcsán érzem magam. A pisilője is mindig kakaskodik. Érdekes, hogy a fiúk mások mint mi.

A vérzésem is ismét jelentkezik. Mióta rendesen eszem, helyre állt a testem egyensúlya.

Ma hó esett. Ádám nem mert kimenni a barlangból, mert félt, hogy a lábnyomai a barlanghoz vezetnek valakit. A tűzifa fogytán volt, nem mertünk világítani. Egész nap az ágyban voltunk. Ádám közelsége most egészen másképp hat rám. Kellemes, de mégis zavarba ejtő. Minden féléről beszélgettünk. Kiderült, hogy Ádám Pestről szökött idáig. Pünkösdkór még büszkén hozta haza bizonyítványát A Lónyay utcai Református Főgimnáziumból. Olyan jól tanult, hogy megnyerte az egyházmegye ösztöndíját. Havi 100 pengőt. A faluban meg is nőtt az ázsiója. A családok uzsonnára hívták, hátha bele szeret valamelyik süldő lánykájukba.

Ám Ádám inkább apjának segített a betakarításban. Ha épp nem a földeken dolgozott, kedvenc időtöltésének hódolt, a barlangászatnak. Ekkor fedezte fel ezt a hármas barlangot is. Volt egy bejárati csarnoka, innen lehetett bemenni egy hűvösebb terembe, itt tartottuk az élelmiszert, és egy másik, nagyobb terembe. Két forrás is fakadt itt, egy meleg vizű és egy hideg vizű. Ez előbbivel főztünk, az utóbbit ittuk.

Ádám már augusztusban látta, hogy a háborút elvesztettük. A hónap közepén fel ment Budára, hogy berendezkedjen az új tanévre. Egyik este, egy antikváriumban meglátott egy orosz nyelvkönyvet, megvette és tanulni kezdte a nyelvet. A szláv nem volt neki ismeretlen, hisz anyai nagyanyja Garam menti szlovák asszony volt. Hamar ragadtak meg benne a szavak.

Szobát egy rokkant ezredesnél kapott. Hamar megkedvelte a szerény, becsületes családot. Sok mindenben, de leginkább a háború állását illetőleg, hasonlóan gondolkodtak. Az ezredes annyira bizalmába fogadta hogy végül bevonták a kiugrás előkészületeibe. A feladata az volt, hogy az ezredes hetedik gimnazista lányával úgy tettek, mintha szerelmes pár lennének, és karon fogva járták az utcákat, megfigyelve a csapatmozgásokat, meg néha hozták-vitték a híreket.

1944 október 15-én nagy feladatot kapott. Vácra ment futárként. Mikor visszaért, a ház körül, ahol lakott, nagy csődület volt. Mivel egyenruhában volt, oda ment az egyik nyilashoz, és megkérdezte, hogy mi folyik. Megtudta, hogy most tartóztatják le épp a hazaáruló, bitang ezredest, és a zsidóbérenc családját. Remegő szívvel még látta, hogy házigazdáját egy teherautóba zsuppolják. Akkor látta őket utoljára.

A laktanyába sietett. Onnan nyílt paranccsal a Pilisbe küldték. Valódi feladata az ellenállás megszervezése volt. Szerencséjére éjjel ért haza. Szüleitől megtudta, hogy a helyi nyilas laktanya vezetője ráismert az egyik körözés alapján, és készült az elfogására, ha hazajön. Ádámot elszomorította, hogy a nyilas parancsnok az egyik legjobb gyerekkori pajtása volt.

Pár napig a pincében bujkált. Aztán a szülei meghaltak.

Ádám ma talált egy bőröndöt, és hazahozta. Tele volt kincsekkel. Szagos szappannal, selyem fehérneművel. Olyan boldog voltam! Lementünk a „fürdőmedencéhez”, és Ádám alaposan átdörzsölt az illatos csodával. Ismét ő mosott meg „ott” is. Különleges érzések tolultak fel belőlem. El akartam tolni magamtól, éreztem nem lesz jó vége, de nem tudtam megtenni. Aztán én következtem. Meg mostam én is mindenhol. A kakasának megint olyan furcsa, fanyar szaga volt, és kemény volt, mint a cövek. Nem sokat foglalkoztam vele.

Aztán ledörzsöltük egymást a tűz fölé terített törülközőkkel. Jól esett a meleg masszázs. Felvettem a selyem holmit, és táncolni kezdtem egy Edith Piaf számra, amire még a rádióból emlékeztem. Ádám elbűvölten figyelt. Nem is tudtam csinálni sokáig. Oda szaladtam, és két cuppanós puszit nyomtam az arcára a gyönyörű ajándékokért. Ádám átölelt, és mint oly sokszor már, szájon csókolt, de most nem úgy ahogy szokta. Nyelvét bedugta a számba, és közben nem csak a hátamat, hanem mellecskéimet is simogatta. Egy kicsit nyálas volt, de jól esett. Aztán hirtelen hanyatt döntött az ágyon, és letépte rólam az új bugyit. Kezei durván a lábaim közé nyúltak, majd szétfeszítette az ijedtségtől összeránduló térdeimet, befeküdt közéjük, és merev szerszámát belém tolta. Iszonytató fájdalom hasított a testembe, és a lelkembe. Könnyeim elállíthatatlanul csorogtak szememből, és szinte kívülről hallottam sikoltásomat. Meleg folyadék csorgott ki belőlem, éreztem, hogy a vérem. Ádám párat lökött rajtam, minden egyes mozdulattal újabb, bár egyre kisebb fájdalmat okozva, aztán újabb meleg valami folyt végig rajtam a fenekem felé. Mint később megtudtam a magja volt. Mikor már saját kéjén kívül is tudott másra figyelni, kihunyt a szeméből az állati fény, és ijedten ugrott fel rólam. Vádlón kiáltottam rá:

- Miért bántasz Te is!? – és abban a pillanatban az átélt kínok közül ez volt a legborzalmasabb.

Ádám csodálkozva nézett rám. Egy pillanatra úgy maradt, aztán odajött hozzám. Leült mellém, és kezemet a kezébe fogta, épp úgy, ahogy akkor, amikor beteg voltam.

- Nem akartalak bántani. Szeretlek – és láttam szemében az őszinteséget. – Ha te is szeretsz, mindennap ezt csináljuk majd. A férj és a feleség is ezt csinálja minden este.

- De, fáj! – pityeredtem el újra.

- Mindenki szerint az első fáj a nőknek. De, talán holnap, vagy holnap után már neked is jó lesz. Megpuszilom, hogy ne fájjon – azzal először a könnyeket csókolta le elgyötört arcocskámról, majd tényleg lábam közé csókolt. Gyöngédsége százszorosan jól esett. Egymást simogatva aludtunk el. Hajnalban ágyúdörgések moraja ébresztett fel minket. Mint riadt állatok bújtunk össze, és lelkünket ismét megérintette a háború hozta bizonytalanság.

Napokig nem mertünk kimozdulni. Az ágyúk még két napig szóltak, aztán a front tovább mozdult nyugat felé. Ádám rájött, hogy az első éjszaka azért is vallott kudarcot, mert túl mohó volt, és nem törődött velem. Két napig csak simogatott, becézgetett, testem pedig megnyugodott, és már valami kéj félt is érezte, bár a fájdalomtól való félelem még nem engedte, hogy testemen végig söpörjön a testi szerelem varázsa. Aztán azon az éjjen, amikor már nem hallottuk a lövegeket, Ádám hosszas izgatás után ismét az ölembe csusszant, de ez most más volt. Alig fájt, majd lökései nyomán boldogság kerített hatalmába, és megéreztem a szerelem mámorát. Most a boldogságtól sírtam.

Hetek teltek el. Egyre nagyobb boldogságban lettünk egymásé. Éreztük, kint emberek halnak meg, de a boldog órák után ez már nem érdekelt minket. Nem jött meg a menszeszem. Először megijedtem, de nem mertem szólni Ádámnak. Aztán eszembe jutottak anyám szavai, amit az első vérzésemnél mondott:

- Ha egy férfival voltál együtt, és utána nem jön meg, gyereked lesz.

Most még jobban megijedtem. Félve mondtam el Ádámak este a tapasztalataimat, ő pedig ahelyett, hogy ordítozott volna velem, örömmel kapott fel, és boldogan, kacagva pörgött-forgott velem.

Sokáig nem mertünk kimozdulni. Esténként nem csak szeretkeztünk, úgy is ritkábban mertük megtenni, mert féltünk, hogy árt a gyereknek, hanem tanultunk. Ádám először csak az olvasmányait mesélte el. Könyvek színes világa nyílt meg előttem. Robinson világa, Guliver utazásai, és a magyar regények. Jókai hihetetlenül színes meséi. Aztán később a gimnáziumi anyagot kezdte tanítani nekem. Megdöbbent, hogy milyen jó tanuló vagyok.

Lassan véget tért a tél. Épp ideje volt már, mert mint tüzelőnk, mint ételünk már fogytán volt. Olvadt a hó, sőt ott ahol a Nap sütötte a barlang falát, kibújt az első hóvirág is. A környék kihalt volt, és mi végre kimerészkedtünk. Mint a denevérek, hunyorogva néztük az átalakuló tájat. Ádám úgy határozott, hogy ismét vadászni jár esténként. Mohón estünk neki az első friss húsnak. Szép, kövér nyúl volt. Ádám nekem, sőt nekünk adta a legjobb falatokat.

Néha én is vele mentem. Egy ilyen napon találtunk egy ciril betűs újságot. Sosem felejtem el Ádám döbbent arcát, aztán boldogan vágta az ég felé az újságot.

- Mi van? – kérdeztem csodálkozva, és mint mindig ha Ádám furcsán viselkedett, kezemet domborodó hasamra raktam óvón. Kedvesem pedig oda lépett hozzám, és átölelt. Szeméből két könnycsepp csordult ki, és boldog, szelíd hangon mondta:

- Vége a háborúnak.

Csal álltunk ott és egymásra borulva sírtunk percekig. Vége hát a kínnak, a bizonytalanságnak. Haza mehetünk.

A barlang, ahol olyan boldogok voltunk, hirtelen rideggé vált. Este, mikor a vadliba utolsó porcikáiról szopogattuk a húst, Ádám megszólalt.

- A mi házunkba lakhatnánk – menjünk haza.

- Így nem mehetünk. Úgy nézünk ki, mint az ősemberek.

Ádám felállt, kimet a kamrába, és hamarosan ollóval, borotvával tért vissza. Először ő borotválkozott meg. Így még jobban tetszett. Aztán levágtam a haját, majd az enyémét is megnyírtuk. Sokkal emberibbnek éreztük magunkat. Aznap éjjel még ott aludtunk, aztán reggel kéz a kézben elindultunk a falu felé, ahol egy másik világ várt minket.